Hetek teltek el. Leon állapota lassan, de fokozatosan javult. Az intenzív őrzőből átvitték egy kényelmesebb, és mindenképpen kellemesebb két személyes kórterembe, Danny mellé. Igaz, bátyám társaságát már csak néhány napig élvezhette, mert őt nemsokára kiengedték a kórházból. A Kalosra óriási teherként nehezedő média-tájékoztatás egy részét Yuri vette át, tekintve, hogy kedvenc főnökünknek otthon is maximálisan kelett teljesítenie a család legifjabb tagja, a kis Peter Kalos Eido körüli teendőkben...
Yuri hősiesen állta az ostromot, és minden rosszindulatú megnyilvánulást megpróbált hárítani. Ez időre Layla sem vállalt szerepet a Broadway-n, így a Cape Maryben álló házukban laktak. Dan már korábban megvásárolta - az épp akkor eladásra kerülő - Oswald-villa melletti házat, és most oda ment haza, Annához.
Anyáék visszautaztak Japánba, de előtte gondoskodtak Amelie felügyeletéről. Furcsa fintora a sorsnak, hogy - azt a Magde Greent fogadták fel dajkának, aki valaha a vér szerinti édesanyánk dadusa is volt... S ez hogyan történhetett? A "kedves" nagyszüleink annak idején elüldözték a fiatal nőt, mert szerintük nem volt kellőképp távolságtartó gyermekeikkel. Magde ezután áttelepült az Államokba. Kedves, nagy tapasztalattal megáldott idősebb hölgyként Amelienek kiváló nevelőjévé vált.

A sajtó nagy nehezen leszállt arról a témáról, hogy Leont és Dannyt baleset érte. Kalosékat is békén hagyták végre gyermekük születése után. Arra azonban nagyon kíváncsiak lettek, hogy én miért nem lépek fel a Színpadon. Yuri egyelőre azzal meg tudta magyarázni, hogy köztudottan Leon a partnerem és a jegyesem, így természetes, hogy idegileg kimerültem a történtek miatt, és pihennem kell. Azon idő alatt otthon, a villában aludtam, amíg Leon Dannyvel volt egy szobában - Amelie nagy örömére - de nap közben mindig ott voltam szerelmem és a bátyám mellett. Miután jegyesem megint egyedül maradt, "visszatelepültem" hozzá.
- Végre megint mellettem vagy, Angyalom! Nem tudtam jól pihenni. Hiányoztál! - fogadott.
- Nekem is hiányoztál! - ültem mellé az ágyra. Örömmel vettem észre, hogy minden eltelt nappal egyre javult az állapota.
Sértetlen karjával magához húzott, és már faltuk is egymás ajkát. Csak akkor szakadtunk kissé el egymástól, amikor belépett Kate doktornő.
- Jó reggelt mindkettőtöknek!
- Jó reggelt!- köszöntünk egyszerre.
- Épp téged kereslek, Sora! Most kell menned az orvosodhoz, ott vár az én rendelőmben téged. Addig mi Leonnal kicsit tornázunk...
- Megyek.- bólintottam, aztán ezüsthajú hercegemnek adtam egy puszit, és a fülébe súgtam:
- Ügyes legyél! Ha végeztem, megyek én is a tornaterembe.
- Hiányozni fogsz...
- De Leon! Csak negyedóráról van szó...- nevettem el magamat.
- Tudom. Nekem az is több órának tűnik. - mosolyodott el, miközben segítettünk neki átülni egy tolószékbe. Majd én siettem a nőgyógyász orvoshoz, őt pedig vitték tornára, részben a karja, de nagyrészt a lába miatt.

Aztán elérkezett az a reggel is végre, amikor elhagyhatta a kórházat. Yuri jött el az autójával értünk, mert Dannyék előadásra készültek.
Kedvesem lábát már csak könnyű, rugalmas kötés burkolta, a karja meg már teljesen meggyógyult. Viszont a bénulás nem oldódott. Így kerekesszékbe kényszerült, amit nem viselt valami jól. Szerencsére már nem a régi, rideg Leon Oswald volt, és tudatosult benne, hogy vannak mellette, akik nem hagyják magára. Értünk pedig mindent megtett volna... azóta kettőzött energiával küzdött,
és hitt a teljes gyógyulásában, amióta - úgymond - családja lett.
- Most már van miért élnem. Mindezt Sorának köszönhetem.  - válaszolta egyszer, amikor Kalosék - a pici nélkül - bejöttek meglátogatni. Ugyanis főnökünk megjegyezte, mennyire nagy pozitív változáson ment keresztül a Kaleido férfi sztárja.

Lassan elérkezett az én születésnapom is. Különleges ajándékkal akartam meglepni őt: a legutóbbi vizsgálaton térbeli felvételt készítettek a babánkról. Akkor ő éppen nem volt velem, mert a kórház egy másik részlegében vett részt a szokásos rehabilitációs tornán.
Eljött a nagy nap. A hálószobánkban különös ragyogás áradt el, és mi - felébredve - ámulva néztük, mi lehet az... Kinéztem a függöny mögül. A látvány egy csodálkozó sóhajt csalt ki belőlem.
- Mi történt, Angyalkám? - nézett rám Leon, az ágyban félig felkönyökölve.
- Esik a hó...
Kedvesem elmosolyodott, aztán felült. Fedetlen felsőteste láttán most is elöntött az emésztő vágyakozás. De fékezni kellett magunkat. Hiszen a babának már ártottunk volna vele...
Döbbenetem és örömöm viszont nem ismert határokat, amikor jegyesem váratlanul felállt, és néhány lépéssel ott termett előttem... átölelt és ajkaimat letámadva lázasan csókolt, hogy mindketten belereszkettünk.
Hatalmas meglepetést okozott ezzel a - másoknak annyira természetes és megszokott - mozdulattal. Nem vett drága ajándékot, mert tudta, nekem az mindennél többet ér, ha újra egészséges. Kate-nek igaza volt. Mellettem - velem együtt - nem adta fel.
Küzdött. Először régen, a Halálisten ellen vívott döntő csatát, önmagáért... és értem is. Majd megbirkózott az ártani akarókkal, végül - ami a baleset következményeképpen keletkezett - önmaga korlátaival. Amikor ez sikerült, és a lelkében a bezárt kapuk kinyíltak, felszabadult, megkönnyebbült. Megtanulta kezelni a megváltoztathatatlant - Sophie elvesztését. Boldog akart lenni - velem, velünk.
Én pedig mindent megtettem ezért.

Hátamhoz simulva állt, átölelt - már kissé domborodó - pocakomat simogatva, és néztük a hóesést, miközben lágy, mély hangján fülembe suttogta:
- Boldog születésnapot, szerelmem!
- Köszönöm! Óriási meglepetést és örömöt okoztál! Olyan fantasztikus, hogy újra jársz! De nekem is van egy meglepetésem a számodra... - kapcsoltam be a hálószobában lévő lejátszót, amibe előzőleg belekészítettem az ultrahang-felvételt.
Leon tágra nyílt szemmel figyelte a képernyőt. Picikénknek még az arcocskája is tisztán kivehető volt. Párom büszke meghatottsága  folyékony ezüstként csillogó szemeiben tükröződött. Majd a néma elragadtatásból kissé feleszmélve, halkan
megszólalt:
- Nekem ez nagyon sokat jelent. Megint megtanultam valamit... - dorombolta, mire kérdően néztem rá, kissé hátrafordítva a fejemet - ...azt, hogy az életnek értéke van. Léteznek valódi angyalok, akik meg tudják ezt a csodát mutatni a reményvesztetteknek. Te is egy vagy közülük, Chéere! Rengeteget szenvedtél miattam. Mégis mellettem álltál, és állsz most is. Nem tudok elég hálás lenni érte... hogy a könnyeiddel megváltottál, és a legnagyobb ajándékot adtad nekem.