John Schark admirális, a Sol Therra Közelkörzet Véderejének parancsnoka. Vagy valaki más?!

Itt volt az idő. A hangszóró szólította az épp pihenőjét töltő, és így újdonsült „gyermekével” foglalatoskodó Scharkot. Jeremi már közölte vele, hogy a kislány majdnem teljesen ember, bár génjei némi torzulást mutatnak, de semmi károsat. Hosszú és egészséges élet várt az egykori Sol gyalogosok leszármazottjára. Schark - bár kedve nem igazán volt ezúttal hozzá - kicsit morogva, enyhe balsejtelmek között indult a kapitány kabinja felé. Mielőtt elhagyta volna a szállásokat, bekukkantott századának körleteibe. Bár sűrűn gyakorlatoztatta katonáit, ezúttal más volt a helyzet. Csendesen állt meg az egyik ágy, és a benne
szundikáló tulajdonos mellett.
-Közlegény! – szólt csendesen az alvóhoz. A nő, mintha rugó lökte volna, talpra ugrott, ki az ágyból. Kerek szemmel nézte felettesét. Ama tény, hogy eléggé formás alakját mindössze csak egy topp és egy tanga takarta, nem igazán hatotta meg. Megszokta. A gyalogságnál sok mindenről le kellett mondania, amit a flottánál megengedtek. Például a külön szállást. Még elég kevés nő harcolhatott a gyalogságnál, és minden katonának az egysége szállásait kellett használni. Így nem volt lehetőség a férfiak és a nők elkülönítésére. Sajnos, bár ez az elején zavarta, de még fürödni is az egység tagjaival kellett járnia...
Balszerencsés volt ilyen téren, ő volt az egység egyetlen nő tagja. Száz emberből egyedül. De az, hogy parancsnoka, bár ily lenge öltözetben látja, semmilyen reakciót nem mutatott iránta – nem mintha annyira szerette volna – egy cseppet meglepte.
-Uram? – kérdezett vissza szolgálatkészen a nő.
-Lenne egy kérésem, Joan. – szólt csendesen Schark. A nő szemei kikerekedtek, eddig nem is gondolta volna, hogy emlékszik nevére a hadnagy – Kérem! Vigyázna Kiára?
-Kire, uram? – a nő nem értette, hogy kiről van szó. Tudtával nincs ilyen nevű személy a században...
-Kia. Tudja, a kislány, akit találtunk. Így neveztem el. A szobámban van. Legyen szíves, vigyázzon rá, amíg vissza nem érek. – szabadkozott a parancsnoka, miközben olyat tett, amit azalatt a 6 hónap alatt, mióta vele szolgál - Joan nem látott: elpirult. Igaz, csak épphogy, de akkor is elpirult.
-Természetesen, uram. – felelt mosolyogva, majd a széken hagyott ruhájáért nyúlt. Ezúttal nem a szokott gyakorlót, hanem csak egy rövidnadrágot és edzőcipőt húzott.

A lány az alvástól kicsit kócos, derékig érő haját gyorsan lófarokba fogta. "Azért volt néhány kiváltsága a női gyalogosoknak. Nem szabályozta senki, milyen hosszú lehet a hajuk. Nem úgy a flottánál! Ott bizony, csak vállig érhetett. De a gyalogságnál mindegy volt. A SZHR. –  személyi harcászati rendszer –  úgy is elfedte. Ha harcra került a sor, szinte állandóan teljes vértezetben voltak. Nem kellett attól tartani, hogy valaki belemarkol. Ha meg őrséget állt valahol a hajón, az ott használatos M-57– es taktikai sisak alá is bőven elfért haja."- gondolkodott - ki tudja hányadszor - ezen a lány, miközben nesztelenül belépett felettese szobájába.
Először járt itt. Ez a szektor mindenki számára tilos volt. Mint ahogy az volt a saját szállásán is az ágya, és az azt körülvevő alig fél méter. Bármily kényelmes, nagy hajó volt is a Cimmera, azért eléggé szűkösen fértek rajta. Talán ez volt az oka, hogy - bár a gyalogság és a flotta nem igazán szívlelte egymást - a többiek még sem szemtelenkedtek vele. Nem próbálták kihasználni, hogy ő csak egyedül van a században.
Ahogy hallotta, meglehetősen - még a flottás fiúknál is nagyobb - becsben tartották a magánszférát. Először hatolt valaki magánterületére, a tetejében nem is egy társáéra, hanem egy tisztére... A szoba meglepte, szűkebb volt mint ahogy azt képzelte, de a legénységi szállásnál azért valamivel tágasabb. Volt egy kis fürdőszobája, egy apró konyhája, épp hogy elfért benne, mindezek a „nappalinak” is nevezhető folyosóról nyíltak. Itt volt a beépített szekrény is. És végül maga szoba. A nő körbefordult az 5X5 m - es helységben.
Meglepődött. Nem ezt várta volna egy magányos férfitól, aki majdnem minden idejét az ő és társai gyakorlatoztatásával, vagy épp csatában töltötte. A helység csillogott-villogott a tisztaságtól. A szoba hátsó felét szinte teljesen elfoglalta a padlóra lerakott matracokból készített ágy. A nő még életében nem látott ekkorát. Vele szemben apró íróasztal, rajta egy terminál, valószínűleg a hajó rendszereire is rákapcsolva. Volt ott még egy asztal, néhány székkel, az asztalon pedig egy érdekes, a nő számára nem ismert rajz. Mikor közelebb lépett és jobban megnézte, térképnek tűnt. Bár tanult térképolvasást, de nem igazán volt otthon a csillagközi navigációban, márpedig ez kétséget kizáróan csillagtérkép volt. Meglepte, hogy minden pont neve rajta van, pedig elvileg az ember nem is ismerte azt a területet. De mégis... és jelölve volt rajta a flotta útja, valamint az összes Szövetségi hajó helyzete. Ez megdöbbentette a nőt. Az őket jelző vonal előtt - szerinte nem is túl messze - volt egy "X" jel téve és egy apró lábjegyzet. Bár tudta, hogy illetlenséget tesz, de nehezen mégis kibetűzte. Egy dátum, aminek a jelentését nem igazán értette: „450.” és pár szó: „Veszélyes övezet. Sol csata, nagy kiterjedésű roncsmező. Roncsok állapota”. Ide egy kérdőjelet rajzolt a parancsnok, majd még egy mondat, amit abszolút nem értett a nő: ”a Lopakodók vajon meddig bírják még?”
Zavartan fordult el a térképtől, majd az asztal mellett felállított bölcső felé vette az irányt. A bölcsőben a picurka mélyen hortyogott. A lánynak ekkor jutott eszébe egy apró probléma: legutoljára 14 évvel ezelőtt, tíz évesen vett a kezébe csecsemőt,
az öccsét. Már nem igazán emlékszik, hogy mit is kell csinálni egy gyermekkel. Akkor viszont miért őt választotta Schark, amikor a században vannak gyakorló apák is? Bár már ők is jó három hónapja nem gyakorolhatták az apaságot... A legegyszerűbb válasz meg sem fordult a fejében, mégpedig az, hogy ő azért mégiscsak egy nő, és az előtte alvó gyermek szintén lány. Lehajolt, óvatosan megsimogatta a pufók arcocskát.

-Hát, szia, Kia! Jól elleszünk, míg a papád haza nem ér. – súgta a picinek, majd leült a bölcső mellé és ütemesen ringatni kezdte, maga sem tudta miért, miközben halkan egy kedves, gyermekkorából származó dalocskát dudorászott. Ezalatt alaposabban körbenézett a szobában. Egyik meglepetés a másik után érte. Egy általa ismeretlen, háromszögre hajtogatott zászló kezdte a sort az ágy feletti falon. Egy fénykép, ami egy lányt ábrázolt. A gyerek majd kicsattant a boldogságtól, mikor a kamerának háttal álló férfi felemelte, egy homokos tengerparton. Újabb fénykép, ennek szereplői közül kettőt is felismert, bár igazán nehezére esett - az egyik az a lány volt, akit az előző képen látott, a másik egy ismeretlen, harmincas éveiben járó, álomszerűen szép nő volt. A harmadik alak a képen... ekkor kikerekedett a szeme: Schark ölelte át a két nőt. Egyenruhában volt, de nem a Szövetség egyenruhájában. A karján lévő jelzés magára vonta a nő figyelmét. Egy kis ideig eltartott, mire beazonosította. Nem régen tanították csak be őket, hogy felismerjék a Sol jelzéseit. Döbbenten nyílt kerekre a szeme. Schark egy Sol egyenruhában?! Nem nagyon akarta elhinni. Tovább nézte a képeket. Ismét Schark következett, itt a két nőnek már nyoma sem volt. A férfi egy - talán 40 éves - tiszt társaságában állt. Valószínűleg nem számoltak a fényképpel... Hátuk mögött a Föld csillogó gömbje, és ismét a Sol egyenruhája. Még két fénykép függött a szobában. A lány mindet megnézte magának. Az elsőt egy haditudósító
készítette, és bejárta a fél világot. Egy Szövetségi katona a Mars vörös homokjában, szakadtan, hiányos sisakban, kezében egy kislány. Csak a szemeket látta a sérült sisak miatt, de eleget látta már azt a pillantást, hogy felismerje parancsnokát. A kép a dátuma szerint a Mars lázadás során készült. A másik szintén egy tudósító keze nyomát dicsérte, ezt a Merkúron készítették, és
két apróbb képből készült. A nő kerek szemmel nézte a diadalmasan partra szállt tábornok fényképét, majd a következő mozaik, itt ismét szakadtan, sebesülten, fegyverét lógatva egy alagútból előtámolygó katona. Mindkettő Schark volt. Erre már közelebb sétált az újságkivágáshoz. „ Miért fokozták le a Merkúri Győzőt? Őrült lenne a legnagyobb hadászati elme?” - firtatta a tudósítás. A további nézelődésnek a képernyő megelevenedése vetett véget. Bár a lány nem nyúlt hozzá, de a terminált úgy programozták, hogy azonnal vetítse ki a megérkezett adatokat. A nő kerek szemekkel nézte a képernyőt, az ott látható, lejátszódó ütközetet. A félelmetes pusztítás képeit. A képernyő sarkában csak ennyi állt: "450. Sator Csata. Képanyag J. Schark admirális részére. Galaktik." A lány ekkor rájött arra, amire már az egész hajóraj parancsnoka is: hogy ez a személy egyszerűen nem lehetne most itt, de mégis köztük jár. Döbbenetének az éhesen felsíró kislány hangja vetett véget.
Bár már régen csinált ilyet, de anyai ösztönei kisegítették. Gond nélkül etette meg kislányt, majd jobb ötlete nem lévén, a csapat technikusát hívta, hogy kerítsen neki egy hintaszéket. Pár perc múlva már abban ringatta a lányt magával együtt. Fogalma sem volt arról, hogy ez a kis látogatás - parancsnokának szobájában - meddig fog elhúzódni.

 
Lang gondolataiba mélyedve ült kabinjában, ami a hajón - persze a tengernagyi kabint leszámítva, ami egy második harcirányító központot is magában foglalt - a legtágasabb kabin volt, a híd közvetlen közelében. Gyakorlatilag, ha az oldalajtón lépett ki kabinjából, máris a hídon állhatott. Kellemetlen és aggasztó gondolatok foglalkoztatták amúgy sem épp gondmentes elméjét. Nem igazán volt ínyére mindaz, amivel a hajó központi agya meglepte a délelőtt folyamán. Most elérkezett az idő. Kopogtak.
-Igen. – morrant, mire belépett épp az, akit várt.
-Hívatott, uram. – szólt feszesen tisztelegve Schark. Lang alaposan megnézte barátját, majd szó nélkül a szokásos sakkasztalhoz invitálta. Még mindig álltak az előző, be nem fejezett játszma bábui. Mindketten helyet foglaltak, majd néhány percnyi kínos csend után, amit csak a sakkóra és a bábuk koppanása szakított meg, Lang halkan megszólalt. Nem is sejtette, hogy a másik már várta eme napot.
-Mióta is szolgálsz velem?
-5 éve. Ha jól emlékszem.
-Elmondanád, hogy lehet, hogy én egy cirkálót vezetek, míg te csak egy századot?
-Nem volt szerencsém. – jött a válasz, és ismét megfagyott a társalgás.
-Tudod, elmesélhetnéd, hogy ki is vagy valójában. Úgy gondolom öt év elég ismeretség ahhoz, hogy tudjam kivel is sakkozok.
-Nem egészen értelek.
-Dehogynem. Elmondanád nekem, hogyan lehetséges mindez? – kérdezte csendesen, miközben csak úgy mellékesen beindította a háta mögött lévő képernyőn futó adatokat.

Képek váltogatták egymást, lassan, hogy rendesen lehessen értelmezni jelentésüket. Az első egy hajónapló névsora, még valamikor a felfedezések korából. Nem kell egyik figyelő személynek sem elmondani, kinek a neve állt Kolombusz Santa Mariájának legénységi névsorán. A következő egy festmény volt, ami Nelsont és a Victory tiszti karát ábrázolta, majd a gőzgép feltalálójának és
segédeinek fényképe. Képek a felvilágosodás korából, az ipari forradalom hatalmas áttöréseinek idejéből. A vadnyugat felfedezéseiről. Majd képek az első világháborúból, a másodikból... hol német oldalon, mint a rakétafejlesztő mérnökök biztonságáért felelős SS tiszt, hol pedig Montgomery mellett álló segédtisztként az El Alameini csatában ábrázolta a Langgal szemben ülő alakot. És még nem értek a film végére. Képek az atombomba készítőiről, köztük állt ő is, igaz kicsit hátul. Majd képek a hidegháború és az űrhajózás korából. Az Apolló 13 legénysége, az űrsiklók tervezői. A nemzetközi űrállomás, majd az első gyorsító hajtóművek építői között is ott volt. Majd jött a 4. világégés és utána a Globalizációs háború. Minden sorsdöntő eseménynél, legyen az csata vagy felfedezés, ott állt ő: John Schark. Egészen egy felvételi kérelemig, ami az űrgyalogsághoz szólt, valamikor annak megalakulásának idejéből, jó 15 évvel ezelőttről. Még mielőtt Schark bármit is szólhatott volna mindehhez, megjelentek a Sol történelmi adatai. Itt viszont minden évben látszott róla egy-egy felvétel. Ezek ellen nem volt mit tenni.
Főleg, mikor Lang kijátszotta utolsó kártyáját. Bemutatta a kristály megéledésekor készült biztonsági felvételeket. Kimerevítette a sötét páncélos alak arcát. Schark szembenézett saját magával. Nyelt egyet.
-Mielőtt megszólalsz... Meséld el nekem, hogy mit csináltál a Földnél a foglyokkal?
-Megöltem őket. – jött az egyszerű válasz.
-Hogy? Majd olyan messze voltak tőlünk, mint a Föld a Holdhoz. Hogy a fészkes fenében csináltad, amikor ott ültem melletted?!
-Az akaratommal. – felelte Schark.
-Miért végeztél mindenkivel azon a kis hajón néhány napja?
-Veszélyesek voltak rátok nézve.
-Csak ránk?
-Gyenge az elmétek. Nem képes ellenállni egy Illinai akaratának, főleg ha sámán is van közük.
-És volt?
-Igen.
-Megölted? Fölöslegesen kérdeztem. Miért?
-Látta a flottát.
-Ezt később. KI VAGY?
-Attól függ, ki kérdezi.
-Maradhatsz a hajón, ha beszélsz. Ha nem...
-Az nem menne.
-KI VAGY?! – üvöltötte Lang – MIT AKARSZ? Mert azt kétlem, hogy egy századot vezetni. Mikor már láttam, mire vagy képes csak az akaratoddal...
-Mondtam már, attól függ milyen faj kérdezi.
-HOGY MI?! Hány fajt ismersz?
-Az összest.
-Hogyan?
-Láttam őket megszületni.
-Hogy a fene... Ki, vagy inkább: Mi a franc vagy te?
-A Káosz.

Lang ekkor elhallgatott, visszaült a sakkasztalhoz, rájött, hogy így nem megy semmire. Bár ez az utolsó mondat egy kicsit megfeküdte a gyomrát, de majd csak kilantozza belőle, hogy mit értett ezalatt... Csak remélni meri, hogy nem szó szerint azt, amit mondott. Ez eddig egy kicsit magas volt. Jobb lenne egy csöppet emészteni. Nem mindennap derül ki az ember barátjáról, hogy az isten tudja, mikor született. A tetejébe, úgy öl gondolattal, mint más fegyverrel, és mindez olyan természetes számára, mintha csak levegőt venne, ha egyáltalán kell neki olyan. Az egészet csak tetézi az a tény, hogy olvas más gondolataiban, mint iskolás gyerek az irodalom könyvben. Ez egy kicsit sok volt egy délután alatt. Schark órája megcsippant.
-Hogy mit is akarok? Még nem tudom pontosan. Majd az idő meghozza. Egyenlőre kíváncsi vagyok, mire vagytok képesek.
-Mármint mi, az emberiség? Nem gondolod, hogy nem élsz olyan sokáig?
-Még van jó pár évem kivárni, hogy rend legyen.
-Akkor állj ki elénk, és vezess minket! – szólt enyhe gúnnyal a hangjában Lang.
-Nem, az diktatúra lenne.
-Az egyenlő a renddel.
-Na meg a káosszal, nem gondolod?! Ha politikai rend van, avagy diktatúra, akkor háborúk és lázadások káosza fog belőle következni. De ha nincs háború, tehát rend van, az demokrácia, ami viszont egyenlő a politikai káosszal.
-Na, ez szép volt. Hogy jöttél rá? – Langot kicsikét megnyugtatta, hogy bármi is az, ami előtte ül, őket biztos nem akarja elpusztítani. Ez egy új gondolatot és kérdést vetett föl benne, de mielőtt feltette volna, Shark megszólalt:
-Eleget figyeltem az embereket.
-Akkor miért nem olyan gyors volt a fejlődés, mint a Sol esetében? – nem épp ezt a kérdést fontolgatta eddig, de nem baj.
-Nem lehetett, túl gyors volt a fejlődés, és a terjeszkedés. Katasztrófába, összeomlásba torkollott. Másodjára ilyen hibát nem követhettem el. Inkább csak szépen, lassan sugalmaztam a kutató elméknek, hogy mit hogy... nem magam mondtam meg.
-Meg lehet téged ölni?
-Voltak már páran, akik megpróbálták, az egyiket ti Istennek nevezitek. Van benne valami igazság, de én jobb szeretem őket Alkotóknak és nem angyaloknak hívni.
-Láttad Istent? – kérdezte hirtelen érdeklődéssel Lang. Emlékezett még nagyanyjára, mennyire hívő volt is ő... Most végre választ kaphat egy több ezer éves kérdésre.
-Ha neked úgy tetszik, nevezd annak. De az csak egy Alkotó volt, egy idegen lény.
-Mit szólsz ehhez? ”Látám a Sátánt villámként zuhanni le a mennyből” – idézett a Bibliából Lang.
-Azt, hogy marha nagyot estem, és mondtam már, hogy csak egy átkozott idegen lény hajított el, nem pedig Isten.
-Van olyan egyáltalán?
-Van, akik számára én is az vagyok. De ha azt kérded, van-e egy teremtő tudat, nem tudom. Még nem találkoztam vele.
-Mi pusztíthat el? – tette fel a legnagyobb kérdését Lang. Egy csöppet beleizzadt, amikor Schark halvány, enyhén gonosz vigyorral elmosolyodott:
-Sakk. – szólalt meg – Majd, ha a rend eltűnik, és újra káosz lesz, én is eltűnök.
-De a Sol bukása abba vezetett.
-A bolygók mégis maradtak.
-Mikor születtél?
-Sakk, matt. Új játszmát és új kérdést kérek! Erre nem válaszolok.
-Miért?
-"Oly sok minden van földön s égen, mit elménk fel nem foghat."
-Ezt te mondod?
-Nem, Shakespeare... ha pontosan idéztem. Jó beszélgetőtárs volt, és remekül sakkozott..
-Ha ekkora a hatalmad, mint mondod, miért nem élesztetted fel azt a lányt? Nem bírtad volna?
-De... De a lelkét nem tudtam volna visszahozni, és úgy csak egy báb lenne. Annak mi értelme?
-Miért nem tudod visszahozni a lelkét?
-Már újjászületett. Jelenleg a kabinomban bömbölget, fürödnie kéne.
-Minden lélek újjászületik?
-Igen, ez az élet nagy körforgása.

Ezután a mondat után Lang - bár rengeteg kérdése lett volna még az előtte ülő lényhez - elvetette a témát. Inkább kicsit későbbre tartogatta őket... Így is túl sok információt kapott. Túl sokat, hogy mindet megérthesse. Későbbre is hagyni kellene egy pár meglepetést. Sakkoztak hát tovább, majd hirtelen egy sokkal fontosabb és gyakorlatibb kérdés villant fel az agyában. Olyan, ami mellett minden várhat, ami most számára az életet vagy halált jelenthette, bár mint hallotta a lelke halhatatlan, azért még szeretne élni egy kicsit ebben a testben...
-Mit tudsz az ellenségről?
Schark elmosolyodott, mintha várta volna a kérdést. Óráján babrált egy csöppet, majd felállt. Lang értetlenül nézett rá.
-Menjünk a tengernagyi kabinba. Szeretném, ha látnál valamit.
-Miután átértek, Schark megmutatta felettesének a Sator Csata képanyagát, és hosszan tanácskoztak. Nem úgy, mint kapitány egy gyalogossal, hanem mint két admirális. Később már másra is átterjedt a szó. Lang rengeteget megtudott azon az estén, nem csak Scharkról, de sok olyan dologról, ami a történelemkönyvekbe nem éppen úgy lett bejegyezve, ahogyan valóban történt. Sharknak a legértékesebb információi voltak a Trákokról, és mindazokról, akik ellen csatába mentek... Lang eddig mindent megadott volna azért, hogy mindezt tudja, és tessék... Most még az ellenség mozgósítási rendjét is ismeri. Erre gondolni sem mert egész mostanáig.

Schark szobájában egy kicsit felpezsdült az élet, mikor a csöppnyi lány egyszer csak sírni kezdett Joan ölében. Hiába etette volna a nő, hiába pelenkázta át, semmi eredménye nem volt. Csakúgy a ringatás sem vezetett eredményre. A kis Kia nem akart elhallgatni. A nő lelkében aggodalom ébredt. "Talán beteg a pici?" - majd akaratlanul is órájára pillantott, és sietve kutatni kezdte a vigasztalhatatlan sírás okát. Maga elé emelte a kislányt. Az egy pillanatra befejezte a sírást és csak hüppögött, bele az őt figyelő nő keskeny arcába, kissé húzott szélű, nagy, zöld szemeibe. A nő szép rajzolatú ajkai mosolyra húzódtak.
-Csak nem koszosak vagyunk, gyöngyöm, és az a baj? Ilyenkor szoktunk fürdeni, és hiányzik a pancsi? Miben fürdet a papa? – körbenézett a szobában, a konyhában, de nem talált semmi babakádhoz hasonlót. Benyitott a fürdőbe is, miközben egy percre sem tette le a picit. A fürdőben két törölközőn kívül csak a zuhanytálca és egy mosdókagyló... Ismét a kicsire mosolygott.
-Csak nem a kagylóban fürdet ez a "dilinya"? Várj csak kincsem, rögtön pancsolunk egyet. – mosolyogta, majd a karján a gyerekkel kilépett a tiszti szállás ajtaján, és útját a legényégi hálóhely felé vette. Mikor belépett, senki sem volt a szálláson.
"Valószínű, hogy gyakorolnak, vagy már zuhanyoznak, esetleg kajálnak" – gondolta a nő, miközben a szekrényéhez lépett. Tiszta fehérneműt, egy toppot és egy törölközőt vett magához, majd a kicsivel együtt visszasétált Schark szobájába. Lerakta a csöppséget a bölcsőbe, mire az ismét sírni kezdett. Gyorsan levetkőzött, miközben megnyugtató szavakat sutyorgott a lánynak. Pár másodperc és a két hölgy: a nagyobb - karján a kisebbel - belépett a zuhany alá. Jó fél órányi pancsolás végeztével visszatértek a szobába.
Joan először Kiát csavarta óvatosan az egyik törölközőbe, majd maga is megtörölközött. Már megszokta, hogy sietnie kell. Ezúttal is, mint mindig, a hajával nem foglalkozott. Sebesen végigdörzsölte magát, majd felkapta toppját és bugyiját, utána a picurt kezdte finom mozdulatokkal, óvatosan szárazra törölni. Tiszta pelus, tiszta rugdalódzó került a kislányra, majd - mivel a bölcsőben nem igazán akarózott neki aludni - a nő magához vette, és beült a karosszékbe. Ez a hely sem az volt, ahol a csöpp gyermek aludni szokott. Így aztán Joan átköltözött vele - bár kicsit kényelmetlenül érezte magát – Schark ágyába. Ott aztán elmaradt sírás, és csak boldog gagyogás maradt.

- Na, az a morgós medve - csak nem veled együtt alszik? – nézett a nő az elcsendesült gyerekre – Tudod, hogy sokan irigyelnek? – ő tudta, amit parancsnoka még csak nem is sejtett, hogy a hajón jó pár női hódolója akadt a kemény, szigorú, villogó szemű férfinak – Egy kicsit én is... Sokan legszívesebben megölnének, ha ezt megtudnák. – kuncogott a gondolaton. Kia vele együtt nevetett. A nő ringatni kezdte a kicsit, mivel máshogy nem tudta, hát a hasára fektette a lányt és úgy hintáztatta. Mikor a kicsi elaludt, óvatosan lerakta az egyik hatalmas párna közepére, és indult volna saját hálókörlete felé. Csak egy akadály volt.
A pici megfogta az egyik ujját, és mikor ő el akarta húzni, felhüppögött. Joan a sarokba szorult, ledőlt és nézte az alvó kicsit. Nem vallotta volna be senkinek, de megszerette a kislányt. Magában csak annyit kívánt, hogy több időt tölthessen a picivel.
Fogalma sem volt arról, hogy kérését meghallották.

Mikor Schark visszatért a szobájába, halvány mosoly futott át az évezredes arcon. Ágyában ott aludt a két nő. A kisebbik betakarva, a nagyobbik takaró nélkül, még álmában is a kislány felé fordulva feküdt. Schark ledobta zubbonyát, mosolyogva hajolt le a paplanért. Agyában régi nagyon régi képek - ehhez hasonlóak - villogtak. Mosolygott, hisz itt volt mind a két nő. Mind a kettő. Csak máshogy néztek ki, mint akkor. De csak ők azok! Megérte várni. Óvatosan kisimított egy tincset az alvó Joan arcából, a lány az érintésre egy kicsit mozdított a fején. Schark betakarta a nőt, majd a kis Kia arcára nyomott egy finom puszit. Utána lefeküdt a padlóra, és lehunyta szemét. Bárkinek úgy tűnt volna, alszik, de ez nem volt igaz. Jó kedvében volt. Nagyon jóban, s ekkor életében másodszor aludt el. A szörnyű árnyék egy röpke időre eltűnt ellenségei feje felől. A mindig figyelő szemek rövid időre bezáródtak. Még testére sem figyelt teljesen. Messze attól a helytől, ahol a Cimmera járt, egy kihunyóban lévő nap ismét erőre kapott, hogy tovább táplálja a világegyetem egyik legszebb gyöngyszemét, az Aquát. A galaxisokban ekkor semmilyen katasztrófa nem következett be.

Mikor Joan kinyitotta a szemét, két dolgot látott: az egyik a még mindig békésen alvó Kia, a másik a kislány túloldalán, a padlón fekvő alak. Ereiben megállt a vér. Schark visszaért, és ő itt alszik az ágyában. Mit kap ezért a főnöktől holnap! Gyorsan az órájára nézett, dühösen söpörte ki az arcába hulló sötétbarna hajzuhatagot. Nem holnap fog kapni, hanem még ma...  A halk, mély hang szinte golyóként érte. Életében először nem rázkódott össze a hang hallatán. Életében először nem érezte azt, amit mindig, ha ezt a hangot hallotta. Először nem érzett benne hidegséget, hanem majdhogynem kedvesen szólt hozzá. Pedig tegnapig úgy tűnt, mintha nem is tudna arról hogy ő él. Tegnap a nevén szólította, ma pedig majdhogynem kedvesen szólt hozzá. Tiszta meglepetés ez a hét. – futott át a nő agyán a gondolat.

-Semmi baj, Joan. Aludj nyugodtan. – szólalt meg Schark, pedig a lány megesküdött volna, hogy alszik – Nem kapsz semmit, amiért az ágyamban aludtál, és igenis tudtam, hogy létezel, már akkor, amikor idekerültél.

A lány megdöbbent. Ő nem mondott semmit. Akkor hogyan? Talán álmában beszélt, vagy még most is álmodik? –  futott át az agyán a gondolat. De addigra Schark már fel is tápászkodott, és nyúlt zubbonyáért.
- Mellesleg szeretnélek megkérni, vigyázz ma is Kiára. Nem akarom egyedül hagyni. – mondta csendesen, majd távozott. Magára hagyta Joant a döbbenettel, gondolataival, valamint a lassan ébredező csipetkével. A Cimmera központi órája reggel 8-at mutatott.
A hajón megindult a nappali élet..

A 66.század nyugalmas reggelre ébredt. Mellesleg meglepetésekkel teli reggelre. Mikor felébredtek, még csak 8 óra volt, senki sem piszkálta a flotta gyalogosait mindenféle reggeli ébresztővel. Tudták, hogy ők azok, akiknek mindig kipihentnek és fittnek kell lenniük. Senki sem kockáztathatott. Ha a hajók nem tudták magukat megvédeni egy esetleges lékeléssel szemben, csak rájuk számíthattak. Bár mindenki rendelkezett fegyverekkel, és az SZHR viselete kötelező volt a „tengerészek” számára is, negyed olyan hatékony fegyverekkel sem rendelkeztek, mint a gyalogság. Meg a harci kiképzésük meg sem közelítette ezekét a mészárosokét.
Náluk nem ez volt a lényeg. Így hát a gyalogság gyakorlatilag akkor kelt, mikor akart. Mármint, mikor a saját tisztjeik akarták. De a hajókon senki sem irigyelte őket. Tudták, hogy ha a sors úgy hozza, napokig is kénytelenek lesznek talpon lenni, vagy jöhet az örök nyugalom.

Jeremi volt az egységben - persze a parancsnokuk után - a legmagasabb rendfokozatú katona. Bár szakaszonként volt egy-egy őrmester, mégis neki volt a legtöbb tapasztalata, így értelemszerűen ő volt a rangidős. Körbenézett a körletben. Majd megszólalt:
-Hé, Hoorn tizedes!
-Igen. – felelt hányavetin a katona.
-Hol van Narita közlegény?
-Joan? – nézett értetlenül a harcos az üres, bevetett ágyra – tegnap délután még a főnök szobájában láttam.
-MI? – hördült egyszerre a század többi tagja.
-Mondom, de hogy azóta hol van, azt nem tudom. – a katonák halkan összesúgtak. Első alkalom volt, hogy a lány nem töltötte a körletében az éjszakát. Még meglepőbb volt a számukra az egyre nyilvánvalóbb gondolat, hogy hol aludt az alakulat egyetlen nő tagja. Bár ezt parancsnokukból soha sem nézték volna ki.

Egyikük vigyorogva tartotta markát Mecinthos őrmester felé. A tiszthelyettes fizetett. Elvesztette a fogadást, mit a nő egységbe kerülésekor kötött. Lényege csak annyi, hogy szerinte elöljárójuk enyhén szólva meleg. Eddig nem is rezdült, bármenyire csinos és kívánatos volt is Joan. Bezzeg ő... Ő bizony rezdült a nőre, nem is egyszer. Beleborzong az élménybe. Már akkor sejthette volna, hogy elvesztette fogadást, de úgy ítélte meg a dolgot, hogy parancsnokuk a felesleges erőszakot akarta megelőzni, mikor szó szerint beleverte őt a betonba... Bár elvileg csak önvédelmi edzés volt, mégis két hétig lábadozott utána. Többször nem próbálkozott a lánynál.
A következő meglepést a század az étkezőben könyvelhette el. Még Jeremi sem nagyon emlékezett olyan esetre, mikor Schark evett volna, az pedig, hogy ott ült a hosszú asztal végénél, egyenesen megdöbbentette. Soha eddig nem evett az állománnyal, hogy hol kajált, arról fogalmuk sem volt. De még a fejadagját sem vette át soha. Na, ez szép... A katonák fura vigyorral figyelték a csendesen falatozó felettesüket. Csendben össze-összesúgtak, halkan megjegyzéseket téve egymásnak, amiben bizony szerepelt a lány és a főnök is. Fogalmuk sem volt arról, hogy minden egyes szavukat hallja az, aki elől mindezt a legjobban szerették volna eltitkolni. Mikor csendesen felállt, és az egyik szakácshoz sétálva egy adagot csomagoltatott be, valamint még kávét is kért egy pohárba, néhányan hangosabb megjegyzéseket is eleresztettek. Nem kellet volna. A tiszt csendesen állt meg a katonák mögött.
-Őrmester! – csattant a hangja, mire mind az öt tiszthelyettes talpra ugrott, és egy emberként feleltek:
-Uram?
-Tíz perc múlva gyülekező a 4–es szint kiképzőarénájában. Teljes felszerelés.
-Igenis, uram.
-Ja... az éles lőszert se hagyják otthon. Ma még dolgunk is lesz. Felkészülünk rá.
-De uram... Honnan veszi? – szólt halkan Jeremi. Ő meg mert ilyesmit is kérdezni, majd még egy kérdést tett fel:
–Mire készítsem őket?
-A pokolra. Jeremi, ma látogatást teszünk a rémálmok birodalmában. – a tiszt mosolyától mindenkit kirázott a hideg. Jeremiben felvillant egy régi emlék. Akkor látta ezt a mosolyt eddig... Egy ezrednyi űrgyalogos pusztult el azon a délelőttön.
–Csak egy megérzés, Jeremi. Csak egy megérzés. – morogta az orra alatt, majd elhagyta az étkezdét. Nem nyugtatta meg Jeremit. Akkor is ez volt a válasza. Régen tudta már, hogy a parancsnoka megérzései általában vérfürdőt jelentenek. Az alakulat tagjai még egy darabig döbbenten ültek a helyükön. "Mintha hallott volna minket..." - gondolták többen is. Jeremi tért magához először.
- Hallottátok! Harckészültség! – üvöltötte. Az étkezőben tartózkodó többi egység és a flotta tagjai közül azok, akik nem hallották a tisztet, értetlenül néztek a villám módjára felpattanó és elrohanó gyalogosokra. Még sokáig visszhangzott őrmesterük hangja:
–Mozgás! Lusta banda! Így nem éltek örökké!

Schark enyhén szólva dühösen sétált a kabinja felé. Nem a katonái szóbeszéde miatt volt dühös, hanem más, távolabbi gondok izgatták. Mikor belépett a szobába, lerakta a kávét és az ennivalót az asztalra. A két lány nem volt az ágyban. Fürdőszobája felől vízcsobogás hallatszott. Jól döntött, mikor a nőre bízta Kiát. Gyorsan térképe felé hajolt. Ez volt, ami zavarta. Érezte övéi jelenlétét, de érzett mást is. Egyes hajókon azok az átkozott mészárosok, a Lopakodók faja árnyoldalának harcosai lapultak csendben. Velük végezni kell. De emberei erre bizony nincsenek felkészülve, és az idő kevés. Csak négy órája maradt valamennyire felkészíteni harcosait, hogy legalább ne dermedjenek kővé, mikor azok a dögök megállnak előttük, és rájuk üvöltik győzelmüket... hogy azt legalább túléljék. Azokból az átkozottakból, a Némákból egyet sem engedhet a cirkálók fedélzetére. Bárcsak itt lennének a Vadászok! A gondolat hatására ismét kinyújtotta tudatát. Megérintett valakit az űr végetlenjében. Érezte válaszát, de tudta, hogy nem érhetnek ide időben. Addigra nekik már harcolni kell a dögökkel. "Végezni kell az összessel. Miattuk is."- Nézett a fürdő felé. Már eldöntötte, hogy a nő nélkül viszi az egységet. Különben is, ki tudja meddig fog ez eltartani, és addig ki vigyázna a lányra? Gyorsan öltözni kezdett.

Mikor Joan kilépett a fürdőből, karján a boldogan mosolygó és gagyogó lánnyal, Shark ottlétének egyetlen bizonyítéka a gőzölgő kávé és az elemózsia volt. Gondolt rá... majd egy pillantás oldalra és a nő ereiben megfagyott a vér. Nem látta sem a
testpáncélt, sem pedig a fegyvertárolót. Ezek szerint csatába mentek és őt itt hagyták - szomorodott el, de az, hogy nem hallotta a hajó készültégét jelző szirénákat, megnyugtatta. Biztos piszkálták a többiek, és most kapnak egy kis leckét.
"De mindez miattam van. Miattam fogják piszkálni." - bánkódott a nő. Kia megérezte a lány hangulatának változását, ő is elkomolyodott, majd minden átmenet nélkül sírni kezdett.

Kint az űr sötétjében, valahol a Föld környékén a Sol Vadászaiból egy ezred a gépei orrát elfordította a Földtől. Fénylő villanás, és minden magyarázat nélkül vágtatni kezdtek a világűrben. Hívták őket. Szükség volt rájuk. Feltűnt életük értelme.
Feltűnt az igazi préda...