A pesti kertvárosból a fővároson át vezetett az út, így még egyszer megszemlélhettem a nyüzsgő forgatagot, az ébredező Várost. Így, nagybetűvel. Nekem ugyanis nagyon sokat jelentett, és tudtam, hogy most egy időre nélkülem folytatódik itt az élet. Nem sokat beszéltünk apuval, inkább benyomta a rádiót, miközben a reggeli csúcsban araszoltunk előre. Régi számokat játszottak, ezzel is nosztalgiára sarkallva. Apu megeresztett egy szomorú félmosolyt felém. Tudtam, hogy nem akar nekem rosszat. És nem is tudtam rá igazán haragudni. Inkább a helyzetet hibáztattam. És az iskolát. Meg a dirit. Biztos behálózta az én naiv apukámat valami mézes-mázos reklámszöveggel.
- Még mindig úgy érzed, hogy elárultalak? -szólalt meg nagy sokára. Már majdnem kiértünk a városból.
- Nem, dehogy - válaszoltam lemondóan. De igen, már hogy ne érezném úgy! De most nem akartam veszekedni. Furcsa... pedig a véremben van a vitázás. Csak nem változom?! Áááá, az nem lehet.
- Hidd el, kicsim, nem lesz olyan rossz. Nagyon szép helyen van a Bakonyban. Hétvégente nagyon jó kirándulásokat szerveznek - próbált felvidítani. Hát igen, imádok kirándulni. Meg sportolni. Remélem komolyan gondolja, és nem csak úgy mondja. Imádom a hegyeket! Legalább nem az Alföldre kell mennem. Végül is ez pozitívum. Én meg alapvetően optimista vagyok! Közben letértünk az autópályáról és kisebb-nagyobb falvakon át vezetett az utunk. Ismét elbizonytalanodtam egy kicsit, ez a hely egyáltalán nem nekem való. Tehát kirándulások.
- Igen?- húztam fel a szemöldököm. - Hát erre kíváncsi vagyok. És még mi mindent lehet ott csinálni? Tudod, nem voltam abban a hangulatban, hogy elolvassam a füzetet, amit adtál.
- Vagyis egyből a kukában landolt, mi? - csóválta a fejét.
- Hát úgy is mondhatjuk - mosolyogtam rá félénken.
- Így nem nehéz utálni valamit. - na tessék, megint a kioktatás! - Szóval, rengeteg lehetőség nyílik a szabadidő eltöltésére. Szerveznek diákszínpadot, különböző szakköröket...- látta, hogy elhúzom a számat, ezért gyorsan a sporttal folytatta. Na
végre! - Van uszodája, és hatalmas sportpályái. Az egész iskolát egy nagy park veszi körül. Hidd el, nem olyan rossz hely! - már megint a puhítás?! Ha eddig nem sikerült, most már minek?!
- Még lovagolni is lehet a közeli faluban.
- Tényleg? Az jó.- lovaglás juppiiiiii, mégis elég egykedvűre sikerült a válaszom. - És vitorlázni?
- Azt nem. De Pesten se lehet, szóval, ne keresd folyton a kifogásokat, hogy miért is olyan szörnyű a suli. Hétvégente ki lehet menni az iskola területéről - folytatta, de én már nem hallottam, mit mond, mert észrevettem a hatalmas épületet nem messze előttünk, ami nem lehetett más, csak az iskola.
    Téglából épült, rengeteg ablakkal, és három szintes volt. Igazán tiszteletet parancsoló építmény itt, a semmi közepén. A gondozott park, amelyen áthaladtunk, tényleg nagy volt és egész barátságos is, bár az azt övező téglakerítésről már egészen más véleményen voltam. Leállt a motor. Hát itt vagyunk. Nincs visszaút. Lassan kiszálltam és egyáltalán nem lett jobb a kedvem.
Apa kipakolta a bőröndjeimet a csomagtartóból és láttuk, hogy egy középkorú nő közeledik felénk.
- Jó napot kívánok! Édel Boglárka vagyok, a gimnázium portása - mutatkozott be az enyhén őszülő nő. Csak most, hogy ilyen közel állt hozzám, tűnt fel, hogy még nálam is majd egy fejjel alacsonyabb. Pöttöm Panna!
- Szép jó napot! Bartók András, és a lányom, Héla - na tessék, már megint ezzel az átkozott stílusával jön. Jellemző... Csak ne tartson túl soká a jópofizás.
- Á, igen! Meg is van. 9. B osztály. Üdvözöllek az iskolában, Héla - fordult felém n nő, mire én biccentettem neki és apám összeráncolt szemöldökei kereszttüzében kinyögtem egy "üdv"-öt.
- Gyere velem, megmutatom a szobádat - és már el is indult mi pedig követtük. A cuccokat apára hagytam, had szenvedjen ő is egy kicsit, én csak a hátizsákomat vittem. Míg ők felszabadultan csacsogtak, én szótlanul és egyre baljósabb érzésekkel követtem őket. Felsétáltunk pár lépcsőn és beléptünk az épületbe. Ez lesz a porta. Körülnéztem. A falak meszeltek, középen egy idős tudós mellszobra. Biztos az alapítóé. Elhúztam a számat a gondolatra.
- Jobbra tantermek vannak, balra a tanári, igazgatói. - kaptuk az idegenvezetést. Ismét lépcsők következtek, de még elmondta, hogy a lépcső bal oldalán lévő nagy ajtó az étkezőbe vezet, a jobb oldalán levő pedig a nagyterembe. Az elsőn és a másodikon helyezkedtek el a további tantermek, és szintén az első emeleten kapott helyet a könyvtár. Felértünk a harmadikra, a hálókhoz. Jobbra a lányoké, balra a fiúké. Jól elkülönítve. "Átjárni nem tanácsos" - világosított fel enyhén rikácsoló hangján. Hát nem aranyos?! A könyvtár fölötti szárnyban hatalmas társalgó. A lányok körletébe vettük az irányt. Vajh' miért?! A folyosó mindkét oldalán szobák helyezkedtek el. Mint megtudtam, kettőtől öt ágyas szobákig lehet "választani". Mert hogy ők döntik el, ki hova kerül. Én egy kétágyasba kerültem, valahol a folyosó vége felé. Nem bántam, legalább lesz privát szférám, bár a többágyas se zavart volna különösebben. Társasági lény vagyok. Imádom az embereket és ők is imádnak engem! Bár a nőre első ránézésre nem voltam ilyen hatással, és ez nem tetszett. Mivel, hogy én se neki. Ebből még gondok lesznek. A magyarázataiból, a stílusából az jött le, hogy ez nem az a laza iskola. Már most rosszul éreztem magam, pedig jóformán még semmit se láttam. Még egy tanárt se.

    Miután megkaptam a szobám kulcsát, Pöttöm Panna magunkra hagyott minket. Apát már eléggé lefárasztotta a sok lépcső, nem mondom, teleraktam a bőröndöket, elvégre sokáig magamra leszek utalva. Szóval most nem tudtam sajnálni őt egyáltalán.
Körülnéztem újdonsült otthonomban. A falak fehérek, a szoba két végében két ágy éjjeli-szekrénnyel. A nagy ablak előtt két asztal állt fiókokkal, lámpával és nem túl kényelmesnek látszó székekkel. A szekrények az ajtó felőli falon szintén két oldalt.
Jobbra nyílt még egy ajtó, benéztem. Türkiz színű csempe, wc, mosdó, tükör, polc, zuhany és két törölközőtartó. Ennyi. Ez minden.
Nem túl sok, de nem ez nyugtalanított a legjobban. Egyszerűen úgy éreztem, csapdába kerültem, be vagyok zárva. Lehuppantam a bal oldal ágyra és bevágtam a durcát.
- Na, ne vágj ilyen fancsali képet, kicsim - csóválta meg a fejét apa. Gondolom ő sem számított tőlem jobb reakcióra. Hát jól számított. Hisztizni lett volna kedvem, de nem tettem - Lassan mennem kellene vissza, így is olyan lehet a szerkesztőség, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Tudod, Andrea, a titkárnőm igazán ért a cikkek, hivatalos iratok és számlák összekeveréséhez és kupacba rendezéséhez. Ha kések, a Föld más-más vidéke fogad az íróasztalomon tornyosuló papírhalmaz képében. Múltkor láttam a Himaláját teljes nagyságában. Kíváncsi vagyok mi lesz ma? Talán az Appalach? - morfondírozott hangosan, bár szerintem csak engem akart megnevettetni. Nem sikerült neki.
- Akkor meg mégis miért alkalmazod?!- tettem fel a logikus kérdést, és kötözködtem egyben. Ne akarjon csak úgy lerázni engem, az egy szem lányát, akit épp most hozott el a pokolba!
- Hogy-hogy miért? Isteni kávét főz!- terült szét az arcán egy hatalmas vigyor. Ennek már én se bírtam ellenállni. Hozzáborultam és ismét eltörött a mécses. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Mert akkor teljesen egyedül leszek. És azt utálom. Lekísértem az autóig. Ő se nagyon bírta már, de nem sírt. Végig integettem neki, míg el nem tűnt a szemem elől. Végre megértettem, miért volt olyan morcos egész reggel. Neki is nehéz volt ez az egész. Visszafordulva láttam, hogy Panna újabb áldozatokra csapott le.
    Felmentem a szobámba és elkezdtem kipakolni. Elhoztam a kedvenc könyveim, amiket az ágy fölötti polcra sorakoztattam, kihelyeztem a különböző fa és fém szobraimat is. Ezekre nagyon büszke vagyok, mindnek külön története van. Apa sokat utazik a munkája révén, s ezeket nem egyszer egybekötöttük a nyaralással. Ahogy ránéztem az afrikai elefántra, táncosra, a fa macskámra és a kis Buddhára, felelevenedtek az utazások a fejemben. Mindig is imádtam utazni, igazi világjáró típus vagyok. Szerencsére sok helyre eljutottam már. Nagy álmom Arábia és az USA bebarangolása. Előbbiért valahogy nem lelkesednek a szüleim. Vajon
miért?! De apa is szívesen bejárná és neki talán sikerülni is fog. De engem nem szándékozik magával vinni... Mielőtt újból felhúzhattam volna magam, kinyílt az ajtó. Kb. velem egy magasságú lány állt előttem. Sötétbarna egyenes haja az álláig ért, homlokát frufru takarta. Fekete spagettipántos toppot és hosszú vörös szoknyát viselt, fekete bőrpapuccsal.
- Szia! Kishegyi Lívia vagyok. Úgy néz ki, az új szobatársad - üdvözölt mosolyogva.
- Bartók Héla - köszöntem én is mosolyogva. Végre egy sorstárs! És még szimpatikus is! Talán nem is lesz olyan szörnyű itt.
- Én már berendezkedtem nagyjából, remélem az az ágy megfelel - szóltam ismét.
- Persze. Te is önszántadból jöttél?- kérdezte, de éreztem hangjában az iróniát - Hát igen. Anyám szerint nevelésre szorulok, és ez a megfelelő hely erre - húzta el a száját.
- Nálunk is hasonló a helyzet. De legalább nem apácaneveldébe kerültünk! És vannak itt fiúk is - kacsintottam rá. Erre már mindketten nevetésben törtünk ki.
    A következő fél órában befejeztük a pakolást és ismerkedtünk. Ő posztereket rakott a falra, és megtudtam, hogy szintén a viták embere. Egyre jobban tetszett a csaj! Azt is említette, hogy kissé lobbanékony a természete, többek között azért is van itt, másrészt meg azért, mert a volt pasija 18 éves, és illegális autóversenyekre jártak. Hű, ez tényleg durva!
    10 órára már minden diák a nagyteremben ült, osztályok szerint. Mi a második sorban foglaltunk helyet. A terem hatalmas volt. A székeket gondosan sorba rendezték, és tulajdonképpen ezek töltötték ki a tér nagy részét. Előttünk egy kisebb színpad állt, ahol hamarosan megjelent minden diák rémálma, a diri, és belekezdett az igazgatók hosszú és unalmas litániájába.
- A nevem Karcagi Réka, üdvözlöm minden új tanulónkat az iskola nevében. Mint ahogy észrevehettétek, évfolyamonként 3-4 osztály van. Az iskolában egyenruha nincs, de az ízléstelen ruházatot nem engedélyezzük, és itt elsősorban a lányokra gondolok. A tanórákra bejárni kötelező, a lógás súlyos következményekkel jár. Egy óra 50 perces, 10 perces szünetekkel. A nagyszünet 15, az ebédszünet 30 percig tart. Takarodó 10 órakor, fél 10 után senkit nem szeretnénk meglátni a hálókörleten kívül. Ezt egyébként tanárok ellenőrzik. Az iskola épületét hétköznap csak szigorúan engedéllyel lehet elhagyni, hétvégente külön rend szerint szabad
a kijárás - és csak beszélt, beszélt, és beszélt. Valahol itt vesztettem el a fonalat, és már nem érdekelt, mit magyaráz. Úgyis mindent meg fogok tudni. Ahogy oldalra néztem örömmel konstalláltam, hogy Lívi is osztotta a véleményem, ugyanis nagy lelkesen az előttünk-mellettünk-mögöttünk ülő fiúkat szemlélte. Kapott is egy szúrós pillantást a diritől.
    Úgy egy óra múlva szabadultunk, de még nem lehetett felhőtlen az örömünk: jött a tankönyvosztás és az osztályfőnöki óra. A termünk az elsőn volt. Fehér falak, barna, egyszemélyes padok, semmi extra. Valószínűleg a többi is pont így néz ki, ami nem túl felvillanyozó, de lehetne rosszabb is. Az osztályfőnökünk egy harmincas évei elején járó nő, Lombard Beáta. Magas, vékony, nem túl nagy mellekkel, lapos fenékkel. A haja göndör és világosbarna. Kedvesnek nézett ki, és a hangja is erről árulkodott. Végre egy jó pont a tanári karnak is! Az osztály átlagosnak mondható. 25 fő: 11 fiú, 14 lány.
    Végignézve az arcokon egész megnyugodtam, valószínűleg ők se önszántukból jöttek, egy-két kivétellel, és ez a gondolat melengette a lelkem. Akkor nem lehet olyan rossz társaság! Na jó, azért 1-2 plázacicát, meg néhány nagyképű srácot is
észrevettem, de semmi sem lehet tökéltes. Mikor az órarendet is a kezemben tartottam, már egész más véleményen voltam: Minden lehet rosszabb is... Hétfő: töri, matek, dupla irodalom, angol, ebéd, dupla kémia. Ezt nem fogom túlélni! Segíííítséééég! Kedd: fizika, rajz, francia, matek, tesi. Szerda: dupla föci, töri, oszt.fő, lyukas (na, végre!), ebéd után dupla francia. Csütörtök: matek, nyelvtan, dupla tesi, rajz. Egész light-os... Péntek: töri, biosz, fizika, dupla angol, ebéd után pedig irodalom. Huhh, még szerencse, hogy szombaton nincs tanítás!
- Akkor ezzel meg is volnánk. Délutáni lehetőségekről holnap a faliújságokon tájékozódhattok. Figyelmeztetek mindenkit, hogy időben íratkozzon fel, mert nagyon népszerűek a szakkörök! Most pedig mehettek. Holnapig pihenjétek ki magatokat! - engedett utunkra Lombard tanárnő.
    Az osztály szétszóródott, s a többi teremből is özönlöttek ki az emberek. Lívivel egyből a park felé vettük az irányt, hiszen gyönyörű idő volt. Egy hatalmas tölgy alatt telepedtünk le és elkezdtük kitárgyalni a hallottakat.
- Te, hallod ez nagyon durva! Áááá, láttad a dirit, hogy nézett? És az órarend! - háborodott fel a szobatársam.
- Jah, nekem mondod?! Herótom van a kémiától! Ráadásul kettő egymás után. Egyenlő a kivégzéssel - helyeseltem.
 - Ráadásul az a görény Mayer tartja! Járt ide egy unokatesóm, ő volt az osztályfőnöke, és mit ne mondjak, utálták egymást. Pedig a Petya alapvetően jó srác volt, a kémiához is konyított valamennyit. Mit fog csinálni velem?! Állítólag csípi a szemét, ha valaki nem úgy áll hozzá a tárgyához, ahogy elvárja, márpedig úgy szinte lehetetlen. Hacsak nem a gyógyszerészeti a célod!
- Nekem?! Na ne viccelj! - nevettem fel ironikusan - Hát ez igazán nem jó hír, mert ez az egyik gyengém. A másik a fizika. Ezekkel még normális tanárral is ki lehet kergetni a világból, nemhogy egy ilyen seggfejjel - húztam el a szám. Kb. egy órán
keresztül a kilátásainkon rágódtunk, a tapasztalatainkat vitattuk meg és persze könnyedebb témák is szóba kerültek. Azt hiszem, sikerült megtalálnom az első barátomat!
    Jó társaságban szinte repül az idő. Nem csoda hát, ha kicsit késve értünk az ebédlőbe. Miután szedtünk a tálcánkra - amúgy legkevésbé sem biztató kinézetű - kaját, már nem volt szabad asztal. Hosszas keresgélés után találtunk egyet, ahol pár, szintén elsős srác ült és melléjük telepedtünk. Nem az osztályunkból voltak, ez már az elején feltűnt, ugyanis a mellettem ülő srácnak punkosra volt vágva a haja - vagyis szinte csak középen egy taréjban volt, felzselézve, egyébként majdnem kopasz. A többiek kinézete nem volt ilyen extrém, bár volt közöttük egy rocker is, de öltözetnek a farmer-póló összeállítást választották. Na jó, azon az egész helyes srácon - szőke tépett haj, kék szemek -, aki megszólított, világoskék kockás ing volt, de ne legyünk szőrszálhasogatók.
- Ti is újak vagytok itt, mi? Elég szívás a hely...
- Az - válaszoltunk bólogatva. A továbbiakban kiderült, hogy ők reálosok, egy helyről jöttek, már nem emlékszem pontosan, honnan, és - hogy amolyan - menő fiúk. Akiknek a lábai előtt hever a fél iskola. Mármint a női fele. És ők ezt kegyetlenül ki is használják. Egyre kevésbé voltak szimpatikusak, és tényleg nem csak a fizika meg a kémia miatt! Nem bírom a nagyképű embereket. Márpedig arcból jutott nekik rendesen. Oldalra sandítottam, láttam, hogy barátosném is osztja a véleményem.
- Egyébként Pintér Marcell a nevem. De haveroknak csak Dugó - mutatkozott be a szöszi egy széles vigyorral.
- Bartók Héla - válaszoltam kissé unottan - Ő pedig Kishegyi Lívia.
- Ó, ez majdnem olyan, mint Bartók Béla - röhögött fel a kis majom, s társai nagyon viccesnek találták a beszólást.
- Jaj, de humoros valaki. Bár az is meglep, hogy egyáltalán hallottál róla - feleltem egy cseppet gunyorosan, egy megvető pillantás társaságában - Ez is valami.
- Milyen nagy szája van itt valakinek. Nézzenek oda - folytatta ő is ilyen hangnemben - Egyébként milyen név ez? Még sose hallottam.
- Görög eredetű, ha ennyire érdekel. Az jelenti, hogy nap vagy hold.
- Hümm. Egyszerre mind a kettő. Nem is rossz - kötekedett tovább, amit én egy gyilkos pillantással jutalmaztam - erre ő önelégülten mosolygott - majd látványosan Lívia felé fordultam és ezután nem vettem tudomást róluk. Ők végeztek előbb, köszönésükre csak morogtam valamit. Felidegesített a srác. Még jó, hogy csak évfolyamtárs.
    Ebéd után ismét kimentünk, de csalódottan kellett felismernem, hogy elfoglalták a helyünket. Ráadásul nem is akárkik, hanem az az idegesítő banda. Mikor észrevették, hogy közeledünk, hülyén vigyorogtak ránk, így mikor odajöttek hozzánk - kapva kaptunk az alkalmon, és - csatlakoztunk új osztálytársainkhoz. Remélem, lefagyott a képükről a mosoly.