Daisy egy héten keresztül nem mozdult ki a kastélyból. Ételeit mindig felhozatta szobájába, amiben csak turkált, és alig evett. Ha néha összefutott Allennel, vagy nem szóltak egymáshoz, vagy ordítozásba fajult, de a második eset mindig sűrűbb volt. Naphosszakat töltött az ablak előtt ülve, és a kinti, immár havas tájat figyelte. Látta, ahogy férje kilovagol minden reggel, és sötétedés után visszatér. Nem járt le a többiekhez enni, mert már beleunt az állandó veszekedésekbe, mivel mindig ott volt Allen is. Nem tudtak úgy egymáshoz szólni, hogy ne sértsék meg, vagy ne alázzák le a másikat. Félt is tőle, mert félt attól, hogy egyszer olyat mond, hogy átszakítja a határokat, és a férfi olyat tesz, amivel teljesen tönkreteszi.
Így hát maradt csendes magányában, és még az összekötő ajtót is bezárta - nem mintha férje hajlandóságot mutatott volna arra, hogy bemenjen hozzá.

Egyik reggel, Allen nyitott be felöltözve, és útra készen. Daisy még mindig az ágyban volt, és egy könyvet olvasott. Takaróját melléig felhúzta. Allen morcosan, és feszengve nézett rá, teljes ridegséggel.
-Gyere le enni - mondta, és elment volna, de a lány halk hangja megállította.
-Ma is fent eszek.
Allen visszanézett, arcára már a megszokott nemtörődömség ült ki. Odasétált az ágyhoz, majd megmarkolta az ágytartó oszlopokat.
-Miért mondasz nekem mindig ellent?
Daisy felállt, és magára kanyarította köntösét, és egy halomba pakolta a szétszórt könyveket.
-Nem mondok mindig nemet. Csupán nincs kedvem a dologhoz.
Allen kajánul elvigyorogta magát.
-Akkor mihez lenne kedved?
-Hát nem ahhoz, amihez neked!
Allen arca újra elkomorodott egy pillanatra. Megvárta, míg Daisy mindent elrendez maga körül, és felnéz rá. Felvett magára egy csábos mosolyt, amely idáig szinte minden nőt megolvasztott, és felé lépett egyet.
-És ahhoz a bizonyos dologhoz, miért nincs kedved Daisy?- mormolta, és leült az ágyra, két kezén megtámaszkodva hátul, majd végigfutatta tekintetét a lányon.
-Ezt már elmondtam egyszer. Ha nem emlékszel rá, nagyon sajnálom - válaszolt, és elsétált volna előtte, de Allen egyik karját a lány dereka köré fonta, és az ágyra húzta. Az a hátára esett, és még mielőtt tiltakozni tudott volna, a férfi fölé magasodott, csuklóit pedig a feje fölött, az ágyhoz szegezte. Diadalittas vigyorral nézett le rá, és szinte biztos volt benne, hogyha pillantással ölni lehetne, a nő már rég leszúrta volna.
-Vissza a kezdetekhez?- kérdezte gúnyosan.- Most mit fog megígérni a bűnei miatt?
Allen kezdte magát kínosan érezni. Melege lett, és a vére száguldani kezdett ereiben, mikor lepillantott az alatta fekvő nőre, ahogy szőke haja glóriaként terül szét a bíbor ágyneműn, köntöse pedig szétnyílt, láttatni engedve csipkével szegélyezett hálóingét.
-Kellene ígérnem valamit? - kérdezett vissza, miközben eljátszott a gondolattal, hogy a ruha pántját lecsúsztatja vállán, és egyre lentebb és lentebb...
-Azt én nem tudhatom. Te tartod számon a saját bűneidet.
-Hm... viszont egyet még nem követtem el veled... pedig nagyon szeretném... igazából nem lenne bűn, hiszen házastársak vagyunk.
-Igazán?- kérdezte ártatlan arcot vágva - és melyik lenne az?
Allen a füléhez hajolt. Belélegezte a lány illatát, lehunyt szemekkel válaszolt.
-Engedd át magad nekem, Daisy. Ígérem, nem fogsz csalódni - suttogta, miközben ajkait a nyakára tapasztotta, és fentebb siklott a füléhez. Daisyben még a levegő is bentakadt, gerincén furcsa bizsergés futott végig.
-Már mondtam, hogy nem! Nem értem, hogy... miért... nem... hallgatsz rám.
Allen egy csókkal fojtotta belé a további tiltakozásokat. Csuklóit elengedte, és egy határozott mozdulattal a hátára gördült, magával rántva a lányt is, így ő került felülre. Várakozás nélkül lecibálta róla a köntöst, majd a fejénél fogva, magához rántotta, hogy újra megcsókolhassa.
Egy valami biztos volt. Mégha nem is szívlelték egymást, sőt utálták, a testi vonzalom annál erősebb volt közöttük. Vágyaik egyformán csaptak a magasba, és egyformán kívánták, hogy minél közelebb érintsék a másikat. A szenvedély elsöprő volt, és ijesztő. Hogy lehet így kívánni egy embert, miközben még a gondolatától is undorodik, hogy bocsánatot kérjen tőle? Hogy megbocsásson? Furcsa a valóság, de még is igaz. Ha még nem is szerették egymást, attól még mindent megtettek volna, hogy egy alkalomra az egymáséi legyenek. Allen telhetetlen volt, minden porcikájával, és nem győzött levegőért kapkodni, mert túl heves volt a kis harcuk. Daisy könyökére ereszkedett a férfi feje mellett, és úgy dörgölőzött hozzá, mint egy kiéhezett macska. Hátravetette fejét, és hagyta hogy a férfi nyelve bejárja egész nyakát, és haladjon egyre lentebb és lentebb. Allen leért a melleihez, amikről csak nemes egyszerűséggel lehúzta az anyagot, és végigsiklatta nyelvét a kis völgyben.
-Furcsa, hogy ilyen könnyen megadod magad - mormolta mellei között, amire Daisy szemei rögtön kipattantak. Kiszabadult a szorosan ölelő karok fogságából, és felült. Karjaival eltakarta meztelen felsőtestét, mert a hálóing már lecsúszott a derekáig. Úgy nézett le a férfira, mint valami szörnyre, és lemászott róla. Allen értetlenül kapott utána, de a lány elugrott előle.
-Hagyj békén!
-Most meg mi van? - kérdezte felháborodva. Daisy megigazította magán a ruhadarabot, és a köntösét is visszaszerezte. Allen felállt, de Daisy gyorsabb volt, és már az ajtónál is termett.
-Szemét alak vagy - suttogta könnyes szemekkel, és kilépett a szobából.