"Kedves Rose!

Tudom, kicsit elhanyagoltalak az utóbbi időben, de nem volt erőm, hogy megírjam ezt a levelet. Igazából most sincs sok, de ezt már a kétségbeesés íratja velem. Amint tudsz, kérlek, gyere el hozzám, mert már nem bírom az itt létet. Nem bántanak, ne hidd ezt. Nagyon kedvesek és megértők velem, csak a férjem az, aki már a jelenlétemtől is idegrohamot kap. Én úgyszintén. Nem telik el úgy nap, hogy ne veszekednénk egymással, és ne sértegessük a másikat.
Szükségem van a támogatásodra, kérlek, gyere el, amint tudsz. Legjobb barátnőd:
Daisy"

Rose, amint kihajtogatta a levelet, és átfutotta, rögtön magára kapta utazó köpenyét, és elindult otthonról.
Fél órába sem tellett, mire elérte Bloodford birtok határait. A térdig érő hóban kicsit nehéz volt a haladás, de ez sem tántorította el attól a céljától, hogy találkozik Daisyvel. Dél körül járhatott az idő, mikor odaért. Átfagyott kezekkel verte meg a kopogtatót, és várt. Fogai összekoccantak a hidegtől, és egy helyben toporgott. Felsóhajtott mire kinyílt az ajtó. Egy fehér parókás, szobor arcú öregember nyitott ajtót. Illedelmesen meghajolt.
-Miben segíthetek hölgyem?
-Rose Armstrong vagyok. Lady Noirhoz jöttem. Itthon van, igaz? - kérdezte. Furcsa volt, hogy barátnőjét így kell hívnia.
-A lady itthon tartózkodik, de már egy jó ideje nem láttuk lent. Nyilván most sem akar látogatókat fogadni.
Rose dühösen meredt az előtte álló, törpe alkatú emberre. Egy fél fejjel volt magasabb tőle, amit most kárörömmel szemlélt. Akármikor kiütheti a sorból.
-Levelet kaptam a ladytől. Vár engem.
-Sajnálom, de nem áll módomban beengedni önt, és nem kaptam semmilyen utasítást.
Rose mérgesen kifújta a levegőt, félrelökte az ember kezét, és belépett.
-Na de hölgyem!
-Hagyjon már békén, pingvin! Inkább menjen a saját dolgára!
Rose leemelte csuklyáját, és megrázta vörös hajzuhatagát. Gyorsan körbenézett, majd pillantása megállt egy vele egymagas, fekete hajú, világoskék szemű fiún. Fogait összeszorította, ahogy öklét is, és odament hozzá. A férfi ráemelte csillogó tekintetét, és kérdőn nézett rá.
-Lord Noir?
-Ahogy mondja, hölgyem - válaszolt mosolyogva. Rose kicsit furcsának találta Daisy férjét. Kócos haj, rendezetlen ing, félig kigombolva, és nagyon fiatalnak látszott. Ez szinte egy gyerek.
-Nos- kezdett bele - Én azért jöttem...
-Hölgyem, kérem, távozzon. Nem jöhet csak így be, mint holmi... - szólt közbe a komornyik.
-Hagyd, Charles. Inkább menj és végezd a dolgod - mondta a fiú, és újra Rose felé fordult - Nos? Miért is jött?
"Milyen egy arrogáns, beképzelt, felfuvalkodott alak!"
-Nos, igen! Azért jöttem, hogy elmondjam, uram, ha bántani merészeli a legjobb barátnőmet, velem gyűlik meg a baja! Nem hagyom, hogy egy ilyen gőgös, elkényeztetett szoknyapecér tönkretegye, és a sírig hajszolja! Levelet írt nekem, és világosan kimondja, hogy minden nap veszekednek. Én ismerem Daisyt, és tudom, hogyha sokáig van stresszben, akkor hajlamos a depresszióra. Egyáltalán minek vette el, ha csak pokollá teszi az életét?
-Hölgyem, bocsásson meg, de én nem tudom...
-Még nem végeztem! - vágott közbe szemtelenül - Én béketűrő ember vagyok, de ha felbosszantanak, akkor Isten sem óvja meg önöket tőlem, higgye el! És ne mondja azt, hogy túlzásokba estem, mert az IGAZAT mondom!
-De én...
-Azt mondtam, még nem végeztem! Mondja, tanították önt jó modorra?! - vágta csípőre a kezét - Mert nagyon nem látszik. Beszélek, és ön arcátlanul közbevág. Ez felháborító! Nem is tudom, hogy engedhettem, hogy Daisy hozzámenjen önhöz! Maga... maga... egy tudatlan fráter!
-Kérem, hallgasson végig! Nem én vagyok...
-Azt akarja mondani, hogy én vagyok a tudatlan? Ezzel most vérig sértett, tudja meg! Ön egy beképzelt, felfuvalkodott, nőcsábász, aki... Mondja meg, hogy hol van Daisy! - követelte karbafont kézzel.
-Ki maga, hogy így követelőzik a házamban?- kérdezte egy mélyebb hang a háta mögül. Megfordult, és egy fejjel magasabb férfival találta szembe magát. Ugyanaz a kék szem, fekete haj, de sokkal, sőt... elképesztően jóképű. Sokkal csinosabb, és elegánsabb is volt az előző fiúnál.
Rose zöld szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, de nem adott hangot neki.
-Ön kicsoda?
Allen felrántotta egyik szemöldökét a szemtelenség miatt.
-Ezt én kérdeztem öntől.
-Rose Armstrong vagyok, Uram.
-Értem... tehát miért sértegette az öcsémet?
-Én csak hangot adtam véleményemnek, ahogy Daisyvel bánik. Egyáltalán nem helyes.
-Daisyvel? Hmm... maga szerint hogy bánik a hölggyel?
-Teljesen tönkreteszi! Daisy levelet írt nekem, és megírta benne, hogy minden álló nap veszekednek, és csak púpnak érzi magát a hátukon. Ez lenne a normális házasság? Kérdem én. Tehát eljöttem, hogy meglátogassam Daisyt.
-Értem. De azt nem tudom felfogni, hogy mindezt a terhet miért az öcsém nyakába zúdította.
-Mert ő Daisy férje -  vagy mégsem? - bizonytalanodott el, ahogy Allen fürkésző szemébe nézett.
-Nem, nem ő az.
Rose lesápadt, és alsóajkába harapott. Ez Daisynél is egy szokás volt, de nem forrt fel úgy a vére tőle, mint Daisynél.
-A szerencsés én vagyok, hölgyem. És ha van még valami, mielőtt távozna, akkor örömmel hallgatom.
-Még nem megyek! - vetette fejét a magasba - Hol találom a felesége szobáját?
-Ön visszaél a vendégszeretetemmel, Miss Armstrong.
-Engem pedig nem érdekel - morogta oda, és felindult a lépcsőn - Ha nem akarja, hogy minden szobába belessek, akkor jobb, ha elmondja!
Allen szitkozódott egyet az orra alatt, majd dühösen rámeredt - Balra az első.
Rose negédesen elmosolyogta magát, és kecsesen pukedlizett, majd eltűnt a fordulóban. Éppen akkor lépett az előszobába Matt.
-Mi volt ez a hangzavar? - kérdezte Allentől.
-Daisy barátnője - mondta fanyar képpel, és Luigi felé fordult, aki megbabonázva figyelte a helyet, ahol az előbb Rose eltűnt.
-Veled meg mi történt?
-Azt hitte, én vagyok te - motyogta, és elvigyorogta magát - mondtam én, hogy egyszer a nyomdokaidba lépek.
Allen horkantott egyet, majd felnevetett:
-Ahhoz még sokat kell tanulnod, kis taknyos!