Rose halkan bekopogott az ajtón, és fülelve várt, de nem jött semmilyen válasz. Végül lenyomta a kilincset, s belesett a résen. Daisy az ablak előtt ült a széken, kezében egy könyvel; a kinti tájat figyelte. Haja kócosan omlott hátára, hálóinget viselt, felette egy köntössel. Szemei vörösek voltak, alatta pedig sötét árkok mélyedtek. Vállait letörten eresztette le, és mély szomorúság töltötte be a szobát.
Rose szélesre tárta az ajtót, majd belépett a szobába. Daisy ráemelte fáradt tekintetét, és arcát egyszerre borította el az öröm, és a megkönnyebbülés.
-Rose? - suttogta, és hozzáfutott, majd nyakába borult. Nem tudta miért, de könnyei elárasztották arcát, és felzokogott.
-Na, nyugi! Itt vagyok - csitítgatta barátnőjét - Most már nincs semmi baj.
Daisy hevesen bólogatott, majd hátrébb lépett, és arcáról letörölte könnyeit.
-Annyira örülök, hogy itt vagy! - hüppögte.
-Nekem csak örülni lehet - mosolygott Rose, körbenézve a szobában. Mindenhol megkezdett könyvek hevertek, az ágy sem volt bevetve. A tálcán lévő ételhez hozzá sem nyúltak.
-Ideje lesz, ezt a helyet feldobni! Nem... inkább kimegyünk. Lefogadom, hogy már egy hete nem voltál friss levegőn. Öltözz fel, segítek.
Rose segített felöltözni, és kimentek a birtokra. A hópelyhek békésen hullottak, de szerencsére szél nem fújt. Daisy mindent elmondott, ami a szöktetés után történt. Az első boldog napjait itt, aztán az esküvőt, a féltékenységi jeleneteket, Allen ükapját, a félresikerült nászéjszakát, a mindennapos veszekedéseket és a tegnapi próbálkozását a férjének, ami szintén abbamaradt.
Rose csendben hallgatta végig, majd megszólalt:
-És te mit érzel iránta?
Daisy döbbenten kapta fel a fejét, és csak pislogni tudott barátnőjére. Ezen a kérdésen még nem is gondolkodott. De hogy szerethetne egy olyasvalakit, aki az elejétől kezdve becsapta, átverte, aztán megpróbálta még azt az egyetlen dolgot is elvenni tőle, ami megmaradt - az erényét - miután már minden érzését a földbe tiporta? Az elején, igen. Beleesett. De mintha egy tükör lett volna az érzés, darabokra tört, miután megismerte az igazi oldalát. Megvetette, amiért nem volt annyi jó érzés benne, hogy a szemébe mondja az igazságot.
Gyűlölte, hiszen nem egyszer bántotta már lelkileg, és fizikailag, bár az utolsó csak egyszer történt meg. Bocsánatot is kért tőle, de mint utóbb kiderült, ismételten az is csak hazugság volt.
Tehát miért is kéne, hogy szeresse, mikor őt nem szeretik viszont?! A nagy semmiért. Nem szereti, sőt, egyenesen utálja.
-Nem szeretem, ha erre gondolsz. - válaszolt csendesen.
-Biztos vagy ebben?
-Igen! Egészen biztos... De Rose, hiszen ő maga sem kedvel engem. A nászéjszakán sem engedtem meg neki semmit, és ezzel a döntéssel egy pokollá tettem a saját életem. De még mindig kitartok amellett, hogy soha nem engedem át magam neki! Minden nap veszekszünk, leordítjuk a másik fejét. Választ kérek arra, hogy miért kéne szeretnem!
-Nem tudom - vonta meg a vállát - De mondani szokás, az ellentétek vonzzák egymást.
Csendben sétáltak egy darabig. A havazás kezdett lassan elállni, így jobban láthatták az erdőt, amit vastag hórétegborított el. Kezdett hűvösebb is lenni, ahogy egyre jobban hajlott át a nap délutánba. Fázósan húzták összébb magukon a kabátot, és visszafordultak.
-Nem fogom sokáig bírni. El fogok válni - szólalt meg Daisy.
-Ugyan. Azt nem engednék. De megígérem, hogy minden nap eljövök, hogy jobban teljenek a napjaid.
-Megtennéd?
-Hát persze. Én ne tennék meg neked bármit?!

Rose csak sötétedés előttig maradhatott, mert nem akart egyedül bandukolni a hóban és sötétben. Megfogadtatta Daisyvel, hogy nem húzódik rögtön vissza a szobájába, ha elment, így ő most a könyvtárszobában ücsörgött, és regények között válogatott. Teljesen más hangulatban volt, mint eddig, és ezt csak Rosenak köszönhette.
-Te itt vagy? - csendült fel az ajtó felől egy női hang. Daisy mosolyogva fordult Lussie felé.
-Talán baj?
-Nem, dehogy! - tiltakozott hevesen a lány - Csak már jó ideje, hogy nem jöttél le.
-Igen, már unatkoztam odafönn.
-Hozzak teát? Biztos van miről beszélgetnünk - ajánlotta fel, jelentőségteljesen mosolyogva.
-Igen, jól esne, köszönöm.
Lussie kisétált a szobából, Daisy pedig leült az ablak előtti székre, amely mellett egy kisebb asztal állt. Rajta egy apró, csipkés terítő és egy üres váza díszelgett. Az egész szoba nyomasztó hangulatú volt - mint sok másik a kastélyban - néhány kivételével. Csak az oldotta a komorságot, hogy a hatalmas ablakok nem voltak eltakarva, így még, ha gyengén is, de legalább besüthetett egy kis fény.
Észrevett az egyik polcon egy bőrkötésű könyvet, melynek gerincére semmit sem írtak, és kisebb, s vékonyabb is volt a többinél. Daisy felállt, és a furcsa könyvért nyúlt.
A borító már puha lett a sok használat miatt, és tompán fénylett. Daisy végigsimított fedelén, furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyan volt, mintha egy különleges dolgot tartana a kezében. Valami különlegeset, és titokzatosat.
Találomra felütötte, és meglepődve vette észre, hogy nem nyomtatott betűk vannak benne, hanem kézzel írottak. Határozott, enyhén dőlt, és kissé cirkás betűk. Egy bekezdésre pillantott.
"Október 6."
"Ez egy napló!" - döbbent rá Daisy, és tovább cikázott a sorok között.
"Életemben először... annyira meglepő, de... hátborzongatóan jó volt..."
Daisy becsukta a könyvet, és rámeredt. Egész lényét átjárta az izgalom. Biztos, hogy az egyik családtagé. Nem érzett bűnbánatot, hiszen nem tudja, hogy kié! És ha nem tudja, akkor nem ítélheti el az illetőt. Különben is! Ők szinte mindent tudnak róla! Ő miért nem tudhat meg róluk dolgokat?
Megpróbálta megfejteni, ki lehet a tulajdonosa. Lussie nem lehetett, hiszen ez egyértelműen férfiírás. Luigi túl gyerekes még az ilyen dolgokhoz. Henry? Talán. Matthew? Talán... Allen?
Ismét belelapozott, majd kissé elgondolkozva nézte a betűket. Igazából illett hozzá, így az egész, ahogy van. De elhatározta volna magát, hogy mindent leírjon? Ismét csak talán. Az apjuk megint nem lehetett, mert túl elfoglalt, hogy naplót vezessen. Három férfi közül kell választania.
-Segítesz? - tolatott be háttal Lussie, kezében egy tálcával. Daisy észrevétlenül visszatette a naplót, és odasietett a lányhoz. Szerencsére az nem vett észre semmit.

Az egész estét végigbeszélgették és -nevették. Daisy már nem tudta megmondani, mikor volt ilyen vidám utoljára. Lussie mindig megnevetette, és Daisy úgy érezte, mintha Rose fiatalabbik változata lenne. Persze nem volt olyan nagyszájú, és vakmerő, de ha a viccről volt szó, ő is megállta a helyét.
Éppen a szobájában járkált fel-alá. Köntöse követte minden mozdulatát, ahogy kibontott haja is, ami meg-megcsillant a tűz fényében.
Mit tegyen? Meddig várjon? Alig bírt magával, annyira kíváncsi volt az aznapi felfedezésére. Allen este elment, így nem kellett félnie. Matt nem ordítja le a fejét, Henry pedig letudja egy gúnyos beszólással, a két legfiatalabbik pedig már biztosan alszik. Tizenegyet ütött az óra. Nem habozott tovább. Az ajtóhoz ment, és kilépett a folyosóra. Hangtalanul lesurrant a könyvtárszobába. Szerencsére egy lélekkel sem találkozott közben.
Gyertyát sem kellett gyújtania, rögtön meglátta, amit keresett, hiszen a hold élénken sütött be az ablakon.
A napló mellé még két könyvet fogott - a biztonság érdekében - majd halkan becsukta maga mögött az ajtót, és a lépcsők felé vette az irányt. Most sokkal hosszabbnak tűnt az út, talán azért, mert már kezében volt az, ami miatt elindult, de végül elérte biztonságot nyújtó szobáját. Bekulcsolta mindkét ajtót, és az ágyra vetette magát. A két felesleges könyvet félretolta, a naplót pedig maga elé helyezte az ágyra.