Ismét elfogta az a bizsergetően furcsa érzés, hogy most fontos titkok vannak a tulajdonában. Törökülésbe helyezkedett, és felnyitotta a borítót. A lapok sárgásan zörögtek, amint megmozgatták őket. Daisy elmélyülten olvasni kezdett:
"Életem első tíz évében nem történt semmi különös velem, leszámítva a Telihold-éjszakák -béli rémálmokat. Nem kisgyerek félelmei voltak ezek. Nem. Ez attól sokkal félelmetesebb. Hátborzongatóan.
Minden ilyen éjszakán rettegtem elaludni. Szüleimhez nem mehettem át, mert az út maga lett volna a rettegés.
Bátyáim pedig ugyanazokat élték át, mint én magam. Különben sem szerettem volna, ha megtudják, van olyan dolog, amitől félek, a büszkeségem pedig nem engedte. Így visszagondolva a gyerekkoromra, eszméletlenül makacs kölyök
voltam.
Visszatérve az álmomra - mindig egy nő jelent meg. Testét vér, és sár borította, szemeiben tömény rémület csillogott. Szőke haja alig látszott a vér és a sár elegyétől. Mindig a nevem kiáltotta, és futott felém, de soha nem ért el. Mindig elragadta valami, és keserves kínok között meghalt... Egyetlen egyszer ragadta meg a kezem. Viszont akkor én váltam a gyilkossá, és én magam öltem meg."

Daisy érezte, hogy minden porcikája megremeg, és kirázza a hideg. Lapozott egyet.
"De mindig csak azt mondták, túl nagy a fantáziám. Átlagos gyereknek éreztem magam, aki állandóan benne volt a rosszban. Egyetlen egy ráutaló jel sem volt, hogy más vagyok, mint a többi ember. A szüleim nem mondtak semmit. Magamnak kellett rádöbbennem az igazságra. De - hogy az igazságot átoknak, vagy áldásnak kellett volna-e vennem, azt az elején nem tudtam. Mostanra már belenyugodtam, sőt élvezem is ezt a fajta, határtalan, és korlátlan szabadságot.
Tizennégy voltam. Egy falusi liba állandóan a nyakamba varrta magát, és nem akart békén hagyni. Hát utána mentem.
Rettenetesen feldühített, és mindent egy pillanat alatt máshogy láttam. Láttam, mikor a nyakára pillantottam, ahogy az ütőér lüktet, és a vér áramlik. A szíve dobogását, és még több vért. Nem is volt más vágyam, csak hogy megtapinthassam. Mit sem sejtve megpróbált elcsábítani. Sikerült is. De nem arra, amit ő akart. Ösztönből haraptam, és olyan elégült voltam, mint életemben soha. Mindig irtóztam a vértől, de ez váratlanul ért. Úgy éreztem magam, mint szomjazó a sivatagban, aki rátalált az éltető vízre. És csak ittam, és ittam. Nem érdekelt, milyen hangosan sikoltozik, vagy - hogy mennyire erősen próbál eltaszítani magától. Végül megtört az ellenállása, és úgy tartottam a karjaimban, mint egy rongyot. Még hallottam, ahogy néhányat dobban a szíve, de néhány perc után örökre megállt.
Lefektettem a földre, majd ott hagytam. Az örömöm elszállt, helyét átvette a kétségbeesés. Mi vagyok én? Első dolgom volt hazaszaladni, és rárontani anyámékra, akik csak annyit mondtak:  már azt hittük, soha nem érjük meg a
napot. - Ennyivel le is tudták a dolgot, és újra kitaszítottak a magányba. Egyedül voltam. Senkire sem számíthattam, mert a testvéreimről nem tudtam, hogy átestek-e ezen.
Napokig bezárkózva éltem úgy, akár a zombi. Érzékenyebb lettem a napsütésre, bár nem lett semmi bajom tőle, csupán nagyon hamar elfáradtam, és legyengültem. Vámpír... visszhangzott ez a szó a fejemben, amit anyámék mondogattak örömittas mosollyal. Nem tudtam, mit tehetek, és mit nem. Mit ehetek, és mit nem, és ami leginkább foglalkoztatott: mit ihatok, és mit nem? Egyáltalán, mit tehet egy vámpír?
Aztán, mikor a szüleim nem igazán figyeltek arra a tényre, hogy vámpírok vagyunk, és zavartalanul élik a napjaikat, mint a többi átlagos ember, belenyugodtam, és ugyanúgy éltem tovább.
Erre az elhatározásra jutnom elég döcögős út volt. De megtettem. Megfogadtam, hogy soha többet nem hibázok, és nem ölök embert. És azon az éjszakán, az egész elképzelésem romba dőlt.
Fiatal volt, alig tizennyolc. Szorongva görnyedt össze a hűvös pincekövön, és halkan suttogta: segítség! Nem tudta, mi vár rá. Szemeit bekötötték, ahogy kezeit is a háta mögé. A család tagjai összegyűltek körülötte. Minden résztvevő szeme vérben forgott, szemfogaik megnyúltak. Nem értettem, mire megy ki a játék. Azt hittem kettészakadok. El szerettem volna engedni a lányt, de ugyanakkor szerettem volna csatlakozni a többiekhez, mikor is lassú, fájdalmas halálba taszították. És én megöltem őt.
Mikor végeztek, mindenki ment a saját dolgára, mintha semmi sem történt volna. A lányhoz léptem, akiben még épp csak pislákolt az élet. Utolsó erejével felpillantott rám, esdeklően nézve, arcán lehullott egy könnycsepp, és
suttogta, hogy "Ments meg" Nem tudtam mit tenni. Láthatóan szenvedett. Több helyen harapásnyomok csúfították az egyébként szép bőrét. Már nem tehettem érte semmit. És felettem is győzött a vámpír. Bal oldalt a nyakán mintha csak engem várt volna egy sértetlen rész. Újra átengedtem a hatalmat ennek az ösztönnek, és megharaptam.
Elvéve maradék életerejét, meghalt. Én öltem meg. Ismét egy emberélet. De miért ilyen jó, ha utána ennyire utálom magam miatta?"