- Ezt hogy érted? - kérdezte Hisami csendesen, s lopva Maou megkeményedett vonásaira pillantott - Ha nem akarod, nem kell elmondanod, nem erőltetem, csak kíváncsi voltam. - mentegetőzött a székben hátradőlve, de a férfi csak elfordította fejét és kinézett a kicsi ablakon, ami alig engedett be valamicske fényt a hajnali napsugarakból. Még senkinek sem beszélt erről, igaz, soha nem is kérdezték.
- Én vagyok eddig az egyetlen Kutya, amit nem árvaházból, vagy az utcáról szedtek össze. Családom volt, és nevem öt éven át. Én vagyok az egyetlen, akinek van valamicske múltja... és az egyetlen, aki megölte a saját apját.
*
    Vér mindenütt, és egy földön fekvő, halott férfi, kezében törött borosüveggel.
*
- Apám rendszeresen járt kocsmákba, és minden este hullarészegen jött haza. Eleinte csak kiabált velünk, minden ok nélkül, aztán elkezdte verni anyát, majd engem is.
*
    Hatalmas pofon csattant el, s a nő vérző, felrepedt szájjal, az ütés erejétől megtántorodva a földre zuhant. Hosszú fekete haja eltakarta arcát, de vállai folyamatosan rázkódtak a zokogástól. Hajtincsein át az ajtó résén bekukucskáló riadt kisfiút nézte könnyes szemmel.
*
- Egy idő után anya megpróbált segítséget hívni, a rendőrségnél is járt, de eredménytelenül. Apának jól fizető munkája volt, biztos anyagi háttere, és nagyon befolyásos volt, ezért senki sem hitte el róla, hogy minden éjjel félholtra vert minket. - ködös tekintettel meredt ki a kicsi ablakon, de kezei önkéntelenül is ökölbe szorultak, homlokán pedig enyhe, függőleges ránc jelent meg.
- Senki sem vette rajtatok észre a sérüléseket? - kérdezte halkan Hisami, elcsukló hanggal.
- Apa mindig kitalált rájuk valami kifogást: leestem a fáról, anya megint figyelmetlen volt a konyhában, meg hasonlók. Nem mertük megcáfolni, mert féltünk, hogy akkor tényleg megöli valamelyikünket. Kívülről átlagos, boldogan élő család voltunk, még kirándulni is elmentünk hármasban, de a felszín alatt sokkal több volt. Húsz éve aztán egy estén minden betetőzött. Apa végleg elvetette a sulykot, és úgy megverte anyámat, hogy belehalt a sérüléseibe, a holttestét meg a pincében rejtette el. Azt hitte, hogy nem láttam őt, és másnap ráfogta anyára, hogy megszökött egy másik férfival. De én addigra már kikészültem.
*
Egy kisfiú kirontott a házból, feltépte az alacsony kertkaput és kifutott a kora reggeli fényben úszó, most mégis sötétnek tűnő úttestre. Átszaladt a túloldalra, és bemenekült egy sikátorba. Átverekedte magát pár szemeteszsákon és kiért a folyópartra. A folyónak köztudottan erős volt a sodrása, különösen ezen a szakaszon. A fiú leereszkedett egy erősen lejtő domboldalon és csak nézte a vízben úszó fadarabokat. Nem törődött a hideg, csípős novemberi széllel, sem azzal, hogy csupán egy pulcsi meg egy vékony nadrág volt rajta. Zoknija piszkos lett, s lábai is fáztak - cipő nélkül rohant el otthonról.
*
- Akkor találkoztam először Shinikaijal. Öngyilkos akartam lenni, de ő odajött hozzám, és egy pisztolyt nyomott a kezembe. Nem ijedtem meg tőle.
*
- Ha most vízbe ölöd magad, akkor ki fogja megbosszulni édesanyád? - ennyit mondott csak, utána hátat fordított a meglepett kisgyereknek, és elsétált.
*
- Nem kérdeztem, hogy honnan tud anya haláláról, és arról, hogy apa végzett vele. Visszamentem a házba, kezemben a fegyverrel.
*
- Te meg merre voltál? Azonnal gyere ide! - förmedt a belépő kisfiúra a borostás, nyúzott arcú férfi, miközben egy pohárba whisky-t töltött magának, s miután ezzel megvolt, lekapta a polcról a borosüveget is. Nem nézett fiára, pedig akkor talán észrevette volna a gyerek szeméből tükröződő halált. A fiú sötét tekintettel, érzéketlenül, minden bűntudat nélkül megvárta, amíg apja felé fordult, majd felemelte a pisztolyt, csövét a férfi fejének tartva, és meghúzta a ravaszt.
*

- Pár perccel később már jött is Shinikai egy rakás emberrel. Felhozták anya testét a pincéből, apámét is összemerték, majd eltüntettek minden nyomot, és engem is magukkal vittek. Shinikai végig önelégült képet vágott, mintha valami főnyereményt kapott volna. Nem vette el tőlem a fegyvert, még csak nem is szólt hozzám. Egyszerűen idehozott, és bezárt egy kis szobába, ami inkább magánzárkára hasonlított. Az a nap örökre az emlékezetembe vésődött. - megfogta a nyakában lógó lövedéket és szemmagasságba emelte - Öt éve megtaláltam apám testét itt, a telepen, mellette pedig a fejéből kiszedett golyót. Azóta is nálam van. - a beáramló kevés fényben megcsillantak a fémbe vésett számok: 1989.11.28.

    Hisami elszorult torokkal ült, s hallgatta végig Maou történetét. Hozzá képest az övé csak egy könnyed esti vígjáték volt, amit semmi perc alatt el lehet felejteni.
- Attól kezdve senkivel és semmivel sem törődtem. Sorra haltak körülöttem a velem egykorúak a kiképzés során. A végső vizsgán, ahhoz, hogy bekerüljek a legjobb tízbe, összezártak a megmaradt kortársaimmal. Huszonegy voltam akkor. A feladat egyszerű volt: harcolnunk kellett egymás ellen. Aki végül életben maradt, az lett a 009-es.
- Nem a 010-es? - Hisamiból csak úgy kicsúszott a kérdés, de Maou-t nem zavarta.
- Velünk egyidőben mások is küzdöttek a bejutásért. A tizenhat évesek. Elég fura volt, mert ilyen fiatalon nem szokták a Kölyköket vizsgáztatni. Addig megvárták legalább a tizennyolcat, de akkor más volt a helyzet.
- Miben?
- A tizenhatosok közt volt Shinikai új Ölebe. Kíváncsi volt, hogy akkor kis-kedvence mire képes, ezért hozta előrébb két évvel a vizsgát. - arcán gúnyos mosoly terült szét. - Ki hitte volna, hogy az akkori Öleb négy-öt évvel később faképnél hagyja.

- Zao!? - kiáltott fel hirtelen Hisami, s erre a férfi rögtön odakapta a fejét. - Te jó ég! Zao szökött meg!?
- Igen, de te erről honnan tudsz?
- Shinikai mesélt róla, hogy van egy embere, aki sokkal jobb a többinél, de nem adta meg neki a 001-es sorszámot. - Maou-nak szinte a szája is tátva maradt. - Azért csak a negyedik, hogy ne őt bérelje fel mindenki, és meg tudja téveszteni mind az embereit, mint a megbízóit. Ráadásul őt egyfajta féken tartó erőnek szánta, hogy ha valamelyikkőtök szökni próbálna, vagy engedetlenkedik, akkor vele tépette volna szét. Érdekes fintora a Sorsnak, hogy pont a féken tartót kell féken tartani.
- Azt akarod mondani, hogy erősebb a Vérebeknél!? - és nekik erről Shinikai semmit sem szólt. Hagyta, hogy abban a hitben ringassák magukat, hogy el tudják kapni.
- Most pedig, hogy Tatsuval kiestél a sorból, azt tervezi, hogy a Kölyköket küldi utána.
- Ez nem normális! Azoknak a java még csak gyerek! Írni, olvasni alig tudnak, semmi esélyük Zao ellen! - egyre jobban megértette, hogy a fiú miért lépett le erről a helyről.
- Tudom, és Shinikai is éppen ebben bízik. Hogy Zao nem támadja meg őket, mert még fiatalok. - látszott a nőn, hogy minden egyes mondatot úgy kellett kipasszíroznia magából. A legundorítóbb dolognak tartotta azt, amit a Gazda művelt, s a tehetetlenség csak még inkább elkeserítette.
- Honnan tudod, hogy Zaónak hívatja magát? - kérdezte Maou, hogy egy kicsit könnyebb vizekre kormányozza a beszélgetést.
- Amikor elszökött, betört Shinikai lakására is, nyílván azért, hogy megölje, de ő akkor nem volt ott, csak én. - a következőknél olyan arcot vágott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen. - Mérgesen morgolódni kezdett, ledobálta magáról a ruháit, és amikor megkérdeztem, hogy ki ő, annyit mondott, hogy Zao. Miután Shinikai visszajött, elmondta, hogy ez a szökött Kutyája ruhája, és mivel nem volt jobb dolga, ezért mesélt róla egy kicsit.

    Maou-nak beletelt pár végtelenül hosszú másodpercébe, amíg feldolgozta a hallottakat, s kissé rendszerezte a dolgokat. Az összegzés elég kellemetlen volt: Zao erősebb nála, és a három helyett négy Véreb van, ráadásul Shinikai a halálba akarja küldeni a Kölyköket. Kész téboly.

    A férfi, ülő helyzetben hátat fordított Hisaminak, és letette lábait a földre, majd óvatosan felállt, s kipróbálta, hogy sérült lába mennyit bír: nem sokat. Szurkáló fájdalomtól, és a nő csodálkozó pillantásától kísérve elindult az ajtó felé.
- Mégis mi a jó életet csinálsz? - kérdezte Hisami, és ő is felállt.
- A beteg gyógyultan távozik. - közölte morogva és kisántikált a gyengélkedőről.
- Még hogy gyógyultan!

*

    Shinikai egy tágas teremben állt, s elégedett nézett körbe. Az egész helyiséget huszonöt centi sugarú gömbök sokasága töltötte ki, s mindegyikben sárgás folyadék volt. Mégsem ennek örült a férfi, hanem annak, ami a folyadékban lebegett.

    A férfi testére vetülő lámpa, és a folyadék által tükrözött fény keveréke játszott, ahogy Shinikai a búrákban lévő embriókat figyelte. Mindegyikük kis testén fel lehetett fedezni egy jelet. Első ránézésre vonalkódok voltak, de valójában függőlegesen írt, apró, fekte számsorok voltak, s mindegyik 001-el kezdődött. A számok legvégén két betű: K. A.