A hajó gyorsan szelte a habokat az Újvilág felé, a széljárás éppen megfelelő volt. Az első vitorlások közé tartozott, amik átkeltek az Atlanti-óceánon, hogy utasai meghódítsák az idegen földeket. Volt azonban az utasok közt egy igen furcsa szerzet: egy magányos nő, átlagos arccal, seszínű hajjal, itt-ott foltozott ruhában. A matrózoknak ennek ellenére baljós előérzetük volt, és sűrűn hányták magukra a keresztet, ha elmentek mellette. "Egy ilyen fehérnép csak bajt hoz ránk" - mondogatták. Csak egyikük volt kíváncsi, ki ez a nő.
Társai Ábrándnak hívták, mert sokszor szórakoztatta társait kitalált történetekkel, és mert sokszor csak állt, és bámulta a tengert. Semmit nem tudtak róla, nem beszélt magáról, már az igazi nevét is elfelejtették, ha tudták egyáltalán. Nem foglalkoztak vele, munkáját rendesen végezte, és ez volt a lényeg.
Ábránd sokszor próbálta meglesni a nőt, de az valahogy mindig elkerülte figyelő szemeit. Ha megpróbált beszédbe elegyedni vele, nem szólt semmit, hanem visszament a fedélközbe a szállására. Egy hét múlva feladta a próbálkozást,
mert semmi eredményt nem ért el. Pedig már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság.
A hajó 3 hét múlva partot ért egy újonnan épült kis kikötővárosban. Ábrándnak új munka után kellett néznie, de néhány napra megszállt egy fogadóban, hogy kipihenje az út fáradalmait. Sok pénzt kapott ezér az útért, így egy viszonylag rendes helyet is meg tudott fizetni. Ilyen volt a Fogadó a Hétágú Vasmacskához.
Egyik este épp a szobájába igyekezett, mikor meglátta azt a nőt a hajóról. Megpróbált ellenállni a kísértésnek, de végül mégis követte. Nem kellett messzire mennie, a felette lévő emeleten lakott. Szerencséjére kíváncsiságának tárgya résnyire nyitva hagyta az ajtót, így könnyen beleshetett. Leesett az álla a döbbenettől.
Az asztal mellet egy igazi szépség állt, nem az, aki belépett ebbe a szobába. Csípőig érő barna haja volt, fehér bőre, fekete szeme, királynői tartása. Mindenféle furcsa üvegcséket meg tégelyeket rendezgetett az asztalon, de volt mellette egy paróka meg egy tükör is. Aztán a nő hirtelen megszólalt:
- Gyere be, és csukd be az ajtót!
Ábránd összerezzent, majd engedelmesen belépett a szobába. A szoba lakója tovább rendezgettte az üvegcséit.
- Te vagy az, akit Ábrándnak nevezett a többi matróz?
- Igen, hölgyem.
- És mit kívánsz tőlem, Ábránd?
A kérdezett tűnődött egy percet a válaszon.
- A történetedet szeretném megtudni.
A nő halkan felkacagott.
- És honnan tudod, hogy van történetem?
- Érzem. Csak rád kellett néznem.
Ekkor nézett először Ábránd szemébe.
- Biztos vagy benne, hogy hallani akarod?
- Igen.
Az asszony leült az ágyra.
- Ülj le - mutatott helyet maga mellett.
És mesélni kezdett...
Teltek az órák, Ábránd hallgatta a nőt, elmerülve szomorú szemeiben, itta minden szavát...

***

Reggel egyedül ébredt az ágyban, ruhái szétszórva a földön. Arra, hogy nem volt egyedül az éjjel, és nem csak álom volt, csak egy barna hajszál volt a bizonyíték a párnáján. Fogta a hajszált, az asztalra tette, majd elővett a fiókból egy ív papirost, tintát, lúdtollat, és írni kezdett...