Első nap

Megnyugtató sötétség. Mi történt?! Bementem edzés után a szobába. Lefeküdtem. Aztán bejött Ichigo, és... Nem, nem lehet! Halk hangokat hallottam:
- Shuichi!
A hang elúszik a messzeségbe, egyre halkabban hallom. "Milyen megnyugtató ez a sötétség!"
- Shuichi!
"Ki az, aki nem bír békén hagyni?!" Lassan kinyitottam a szemeimet, és Ichigóval néztem farkasszemet. Ijedten
kezdtem hátrálni. A kezemet a szívemre szoríttam, vadul dübörgött a kötés alatt. Azt hiszem... Na várjunk csak!
KÖTÉS?!
- Mi... Mi van?!
- Veszettül vacogtál. Hogy gondoltad, hogy edzés után rögtön lefekszel aludni?! Ráadásul kiabáltál is. Valami rosszat álmodtál?
"Hála a Kamiknak! Akkor csak egy rémálom volt! Nem is tudja, és főképp, nem... Nem, erre nem is szabad gondoljak!"
Gyorsan kiugrottam az ágyból, a tegnapi rövidnadrág és póló volt rajtam. Gyorsan felkaptam az új ruháimat és már
spuriztam is a fürdőbe, de Ichigo megállított.
- Shuichi, nem felejtetted el, hogy ma iskola van?! Egyenruhát vegyél, ne edzőt!

"Huhh, tényleg, el is felejtettem, ma van az első nap..." Persze a többiek már egy hete iskolába jártak, de nekünk,
csapattagoknak egy héttel később kezdődött. Gyorsan felkaptam az egyenruhámat és szobatársammal kiegészülve lefutottunk a bejárati csarnokba, ahol Renji és Bakuya vártak ránk. Ichigo szúrósan az utóbbira pillantott, majd Renjivel előresiettek. Bakuya mellémlépett és elindultunk táskástól a főépületbe, ahol most osztályfőnöki lenne.
- Shuichi, rosszat álmodtál?
Értetlenül néztem a mellettem haladóra. Honnan tudja?
- Honnan tudod?
- Tudod, lent hagytad a labdádat a pályán, én meg felvittem. Hallottam, hogy Ichigo próbál nyugtatni, te meg az ágyon kiabálsz. Aztán pár perc múlva lenyugodtál, és már csöndesen aludtál. Szerintem túlhajtottad magad, azért
nem tudtál rendesen aludni!
- Ehmm...
Most mit mondjak?! A szobatársamról álmodtam, hogy megerőszakol... vagy mi?!
- Ümm... Igen, biztos.

Beértünk az osztályba, ahol azonnal egy lánycsapat verődött mellénk. Rengetegen vannak beleesve Bakuyába. De
istenem, két vagy három lány meg rámakaszkodott! Alig bírtam lerázni őket... és olyan szép volt az egyenruhájuk!
Komolyan azt hittem, elbőgöm magam, hogy ott illegetik magukat előttem, aki leszorított mellekkel fiúnak adja ki
magát... A nagy gondolkodásban nem figyeltem, és egy lány nekem jött. Leesett a földre, és a papírjai szétszóródtak a földön. Automatikusan lehajoltam, hogy segítsek neki, amikor meghallottam elakadó lélegzetét.
- Shuina?!
Ijedten tekintettem rá. A régi legjobb barátnőm volt, aki mára már utált, és esküdt ellenségem lett. A neve Hitomi
volt.

Végjáték

Elakadó lélegzettel estem háta és tekintettem rá. Ez meg mit keres itt?!
- Hitomi?!
Erre két vagy három lány azonnal letámadta.
- Honnan ismered Shuichi-kunt? És miért hívtad Shuinának?!
- Milyen Shuichi? Ő Shuina, a legnagyobb ellenségem.
Mindenki ledöbbenve rám meredt. Te jó szagú! Ebből hogyan magyarázzam ki magam?! Ekkor határozott hang harsant mellettünk:
- Mi ez a csődület itt gyerekek?! Mindenki menjen az osztályába! Hitomi kisasszony, magyarázatot várok!
A lány gonoszan rám vigyorgott, majd felpattant és szinte kiabálva belekezdett:
- Tanár úr, az úgy volt, hogy...

A férfi azonban csöndre intette:
- Jöjjön, az irodámban elmondja. Shuichi, látom magának is köze van a dologhoz, jöjjön!
Fejemet lesunyva álltam fel. "Most olyan oltári büntetést fogok kapni... Hitomi tuti, hogy elmondja." Némán tettük
meg az utat az irodába, ahol a tanár leült és Hitominak intett:
- Kezdheti, kisasszony.
- Reggel, amikor jöttem, valaki fellökött, és elejtettem a könyveim. Ő is lehajolt segíteni, és én felismertem. Shuina volt az, régi csoporttársam.
- Értem. És Shuichinek mi köze mindehhez, kisasszony?
- Ő nem Shuichi, hanem Shuina, tanár úr! Levágatta a haját, és a melleit - gondolom - leszorította, vagy én nem
tudom, de biztos, hogy ő az!

Mindketten rám meredtek. Kamik most segítsetek!
- Igaz ez, Hitsugaya?
- Igen, tanár úr.
A férfi jó ideig némán fürkészett minket, majd felállt és megragadta a karom.
- Maga elmehet, Hitomi kisasszony. Hitsugaya, maga jöjjön velem az igazgatóhoz.
Némán kiléptünk az irodából és felfelé indultunk. Nem engedte el a karom, mintha attól félt volna, hogy elszököm.
Szomorúan mentem mellette, éreztem, hogy látásom elhomályosodik, és könnyek peregnek az arcomon. Reggel még minden jó volt, kiderült, hogy mindent csak álmodtam... Nem lehet igaz, hogy most lebuktam!
- Hitsugaya, tisztában van azzal, hogy ez milyen súlyos bűn?
- Igen uram.
- Véleményem szerint nem fog az iskolában maradni. Az igazgató úr szerint pedig lágy szívű vagyok, szóval remélem, az apja fel van készülve, és tudja, hogy fiúnak adta ki magát.

Épp beléptünk a diri szobájába. Nagyon féltem, remegtek a tagjaim, és a könnyek megállíthatatlanul záporoztak a
szememből. Az igazgató, egy mogorva, őszülő férfi volt.
- Mit keres itt a kosárlabdacsapatunk reménye, és miért sír mint egy lány?!
- Az az igazság uram, hogy tényleg egy lány.
Néma csönd lett az irodában.
- Hogy érti, hogy lány, Kuswa tanár úr?!
- Ma reggel leplezte le egyik új diákunk, aki régen a csoporttársa volt.
Az igazgató rám tekintett. Legalábbis azt hiszem. Nem láttam tisztán a könnyektől.
- Igaz ez?!
- Igen, igazgató úr.
- Miért tette, Hitsugaya?! Ennyire kosarazni akart?! Az apja szívszélhűdést fog kapni! Mit fog gondolni a lányáról?!
Itt szakadt el a cérnám. Sírva ordítottam az egészet az irodába. Ahogy kérleltem apám, hogy jelentkezhessem ide,
mert olyan szép az egyenruhájuk. Ahogy apám elújságolta, hogy kosarazhatok itt... Mikor zokogva széthúztam a
mellemen az inget, és meglátszott a kötésem, az igazgató paradicsomvörös lett. Mikor befejeztem, zokogva összeestem tanárom karjaiban, és csak erős fogása a kezemen akadályozta meg, hogy a földre essek. Pár perc csönd után az igazgató szólalt meg:
- Nem akarom, hogy árva legyen, Hitsugaya. Nem jelentem fel az apját okirathamisításért. Azonban az iskolában nem maradhat. Azonnal eltanácsolom, és még ma hazamegy. Értesítem az édesapját, maga menjen csomagolni. És húzza össze magán azt az inget - ha kérhetem.

Némán engedelmeskedtem, és Kusawa tanár úrral kisétáltam az ajtón. A diákok - szünet lévén - a folyosókon
álldogáltak, és néma csendben, kerekre tágult szemekkel figyelték, amint szivárgó könnyekkel elsétálok előttük.
Egyszer csak árnyék vetült rám. Mikor felemltem kisírt szemeim, Bakuyát pillantottam meg. Arcáról semmilyen érzelmet nem olvastam le. Halkan szólalt meg:
- Igazat mond az a Hitomi?
Némán bólintottam és a padlóra néztem. Hiba volt. A fiú akkora pofont kevert nekem, hogy ismét csak Kusawa
bilincsként szorító karja mentett meg a földre zuhanástól. A felháborodottságtól tátogva meredtem a fiúra, aki
szemében tömény gyűlöletet véltem felfedezni. Éreztem, hogy arcom egyre vörösebb lesz az ütés helyén, és
kegyetlenül fájt. Szemeimet megint könny fátyolozta be. Lassan megálltam a saját lábaimon. Bakuya még egy
pillantást vetett rám, és elviharzott. Kusawa még egy pillanatig állt, majd ismét megindultunk. Hirtelen meghallottam társaim sugdolózó hangját. Rólam beszéltek, engem nevettek ki. Óráknak tűnő percek múlva elértük a szobámat. Kusawa végre elengedte a kezem és megállt az ajtó mellett.
- Itt várom, hogy összepakoljon.

Némán beléptem a szobába és becsuktam az ajtót. Mikor megfordultam, ott Ichigót láttam. A szemeiben szánalom és együttérzés csillant.
- Kicsaptak?
Bólintottam. Hirtelen éreztem, hogy körülfonnak a karjai, és magához szorít. Lassan én is felemeltem lankadtan
lógó kezeimet és átfontam a vállain. Hirtelen minden fájdalmam a felszínre tört. Zokogni kezdtem a karjaiban, és
nem is halkan. Szinte sikoltozva kapkodtam levegő után, miközben könnyeim a fiú vállát áztatták. Ő nyugtatólag
suttogott a fülembe, és a hátamat simogatta. Mikor valamelyest megnyugodtam, szelíden eltolt magától és kezét a
pofon vöröslő helyére helyezte.
- Ki bántott?
- Ba... Bakuya.
A fiú szemei felszikráztak, majd megnyugodott.
- Segítsek pakolni, Shuina?

Döbbenten pislogtam rá.
- Te tudtad?
Kedélyesen rámmosolygott:
- Persze. Nem vagy olyan jó színész, hogy beetess! Második nap már tudtam, hogy lány vagy. Azt hittem Bakuya is
tudja, de úgy tűnik nem tudta.
- Igen.. Igen, kérlek segíts.
Lassan pakolni kezdtünk. Elővettük nagy bőröndöm és a két kartondobozt, és beletettük a ruháimat és személyes
holmijaimat. Keveset beszéltünk közben, de Ichigo sokszor nyugtatólag végigsimított a hátamon. Mikor végeztünk,
szétnéztem még a földön, majd fölálltam és az ácsorgó fiúra néztem. Ő egy pillantot tétovázott, majd arcomat két
kezébe fogta. Borzongás futott át rajtam és forróság öntötte el az arcom. Lehunytam a szemeim, és vártam, mi
következik. Pár másodperc múlva megéreztem puha ajkait a számon. Lágyan végignyalta, mintegy bebocsátást kérve. Én engedelmesen beengedtem, és átkaroltam a nyakát. Kis idő múlva elengedtük egymást. Rám mosolygott, majd elővette a mobilját.
- Megadod a számod, Shuina? Szeretném veled tartani a kapcsolatot, ha lehet.
Beírtam neki, majd még egyszer megöleltem és kiléptem az ajtón. Kusawa tanár úr egy széken üldögélt, majd felállt, amikor meglátott.

- Apád lent vár Shuina. El kell mondjam, hogy tehetséges kosaras vagy, azonban próbálkozz a női kosaras csapatoknál.
Bólintottam, majd az előcsarnokba siettem, cuccaimat pedig Kusawa cipelte. Mikor megláttam apám, ő szánakozva tekintett kisírt szemeimre. Mellém lépett és megölelt:
- Sajnálom, kislányom! Rád akartam erőltetni az álmomat. Mostantól oda mégy, ahova szeretnél, rendben?
Mosolyogva bólintottam. Apám elnézést kért a tanár úrtól, majd megfogta a kezem, és együtt átléptük az iskola
kapuját. Mikor visszanéztem, az egyik emeleti ablakban megláttam a kosárcsapat tagjait. Szomorúan mosolyogva
integettek. Én visszaintettem, de Bakuyát nem láttam köztük. Már épp csalódottan elfordultam, mikor a szemem
sarkából megláttam a kapuban álló fiút. Mikor azonban még egyszer visszanéztem nem láttam senkit. Apám után
indultam, egy boldogabb hely felé.