Sakara már bánta, hogy annyit panaszkodott Yokomizónak azzal kapcsolatban, hogy elhanyagolja őt. Mikor hazamentek, nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú ki akarja engesztelni az elvesztegetett időkért, mert lépten-nyomon beráncigálta a legkülönbözőbb helységekbe, hogy csókolózhassanak. Viselkedését ezzel indokolta:
- Ha mérges vagy rám azért, mert kínos helyzetbe hozlak, de akkor is morogsz, ha kerüllek - teljesen mindegy, mit
csinálok - nem igaz?! Ez esetben a kellemesebb változatot választom. - jelentette be egy kaján vigyor kíséretében,
ami alaposan felhúzta a másikat. Sakara próbált továbbra is egy pici távolságot tartani Gin és maga közt, mert az idő vészesen fogyott, s ezáltal egyre közelebb kerültek az elválás pillanatához, de ez nem mindig sikerült. Furcsa
lesz, hogy pár nap múlva elválnak, és úgy élnek tovább, mintha semmi sem történt volna. Egyikőjük se beszélt a tanév végéről, de a lány biztos volt benne, hogy Yokomizo nem felejtette el az alku lejáratának időpontját. Sakara egyre gyakrabban vette elő azt az ominózus pénzes borítékot, amit a fiútól kapott ismeretségük második napján.
Magának is szégyellte bevallani, de akkor tényleg erős befolyással volt rá az a sok pénz, melynek nagy része most
is ott hevert érintetlenül a papírban.
"Visszaadom neki." - határozta el magát szerdán a lány, mert már a gondolatától is rosszul érezte magát, hogy nála van. Gin a pénzen túl sokkal fontosabb dolgokat adott számára. Családot, barátokat, boldogságot, új életet. Ezt
sosem tudja majd visszafizetni neki, így pofátlanság lenne megtartani még a pénzt is. A borítékba belehelyezett egy kis lapocskát, amire ezeket a szavakat körmölte:
"Ezt nem tarthatom meg, mert nem tudnék aludni. A hiányzó részt, amint lehet, visszafizetem. Köszönöm, hogy
vigyáztál rám! A-ri-ga-tou*! = ) "
Ezt afféle búcsúnak is szánta, mert nem akart könnyeket hullajtani, amikor olyan sok szép emlékkel válnak el
egymástól. Gondolatban már mindent kitervelt: Pénteken már úgy megy az évzáróra, hogy nem jön többet vissza.
Soha...
Még azt is titokban tartotta, hogy talált egy megfelelő lakhelyet. Egy helyi lapban hirdették meg. Egy idős, magányos hölgy keres lakótársat, akivel tud teázni minden nap, és jókat beszélgetni. Sakara már el is ment megnézni a lakást, és roppant rokonszenvesnek tartotta a nénikét. Ősz haja, kedves hangja, és hatalmas kerek szemüvege volt, ami megduplázta szeme méretét. Morisaki Aka-sannak hívták, de parancsba adta, hogy Sakara csak Momo-baa-channak hívhatja, amit a lány örömmel elfogadott. Nagyon emlékeztette az ő "nagymamájára", a szomszéd
nénire, aki pár éve halt meg, s akitől az ezüst nyakláncot kapta, amit ledobott a tetőről.

Mindennel megvolt hát, már csak azt kellett kivárni, hogy leteljen a hátralévő idő. Néha azon kapta magát, hogy teljesen Yokomizo barátnőjének érzi magát, ám ilyenkor mindig igyekezett a lehető leghamarabb ismét visszalépni a realitás talajára.

Elmesélte Ginnek, amiket Natsue mondott, hogy az orvos gyerekek ifjak és szépek kívülről, de romlottak belülről.
Elcsábítják, elveszik minden szépségét az embernek, megrontják, aztán otthagyják. A fiú erre csak annyit mondott:
- Akkor te jobban teszed, hogyha félsz! - azzal egy újabb csókot lopott a lánytól. Aznap már az ötödiket.
Sakara szerette figyelni Gint, ahogy olvas, mert olyankor olyan komoly tekintetet vágott. Sokszor, mikor észrevette, hogy egy újabb vaskos könyv társaságában görnyed az asztala előtt, besurrant hozzá, s leheveredett az ágyára. Onnan nézte Yokomizót, s olyankor igazán jól érezte magát. Megesett, hogy még el is szunyókált közben, ám
valahogy mindig a saját ágyában ébredt.
Sokat töprengett azon, hogy elmesélje-e azt, amit megtudott az igazi apjáról, ám végül elvetette az ötletet.
Tudta, hogy már túl kevés az idő, Gin úgysem tehetne semmit. És már amúgy is... kezdte feladni a reményt, hogy
valaha lesz igazi apukája. Talán mert kezdett felnőni... vagy csak az őt ért csalódások következtében, nem tudta, de úgy érezte, lassan kihal lelkének az a része, amelyik hitt a csodákban, és abban, hogy egy nap minden helyrejön.
Ennek ellenére nagyon sokat járt a kórházba, s mikor meglátott egy újabb orvost, mindig arra gondolt, ez akár az ő
apja is lehetne.
"Vajon milyen ember?" - töprengett állandóan - "Kedves? Biztosan elfoglalt, mint Yokomizo-sensei is." - állapította
meg.
Néha úgy érezte, Takeru-sannak nincs elég ideje otthon lenni, és törődni a családjával. Persze attól függetlenül még csodás apának tartotta, csak úgy érezte, ez nem tesz jót Nana-channak, aki úgy várta minden este őt, mint egy haldokló a papot, s mikor végre együtt voltak, igyekezett minden figyelmet magára vonni. Kicsit sajnálta Gint is, aki ugyan már nem akart a figyelem középpontjába kerülni, egykor mégis sokat szenvedhetett emiatt. Azt vette észre, hogy mikor Nana szomorú Takeru-sensei távolléte miatt, Yokomizo mindig odamegy hozzá, és szokatlan kedvességgel veszi ölbe a csöppséget, aki rögtön megnyugszik bátyja közelségétől. "Ez talán valami boszorkányos adottság, hogy mindenki jobban érzi magát Gin karjai között." - vázolta elképzelését, s szíve megtelt örömmel, mikor látta őket együtt. Olyan szép testvérek voltak, hogy majd kicsordult a könnye. Ő is mindig ilyenre vágyott. Oh, azok a beteljesületlen álmok!

A lány gondolataiban még sokáig játszott főszerepet Aoyama-kun legutóbbi viselkedése. Úgy érezte, ő mindennél
jobban megérti a fiút, mert hasonlót élnek át. Egyiküknek sincsenek szülei, így ő is tudja, mi az, amit magánynak
neveznek az emberek. Valami más is szöget ütött a fejében... Mikor először beszélt Harasawaval, még nem tudhatta senki, hogy járnak Ginnel, a fiú mégis meghívta őt arra a kiállításra. Ez most akkor - hogy van? És az is
erősbítette zavarodottságát, hogy amikor Yokomizo is megérkezett, nem tagadta, hogy ők "egy pár", nyíltan megmondta Aoyamának, pedig sejthette, hogy ennek mi lesz a következménye. Sakara az iskolában gyakran kereste a szemével a fekete hajú srácot, de nem látta egyszer sem. Ennek ellenére úgy érezte, muszáj beszélnie vele. Mikor elpanaszolta Yokomizonak az érzéseit, az csak ingerülten leintette.
- Nem akarom, hogy még egyszer a közeledbe menjen, jobb, ha nem találkozol vele többet. Nem bírnám elviselni, ha bántódásod esne... Már pedig Harasawa már beszámíthatatlan. Úgy hallottam, elhalasztja az érettségit, mert
idegösszeroppanása volt. Nem akarom, hogy egy olyan ember közelébe menj, akinek súlyos idegi problémái vannak, ráadásul a fejébe vette, hogy ahol csak tud, keresztbe tesz nekem.
- Idegösszeroppanás? - szorult el a lány szíve. Egyébként is végtelenül sajnálta Aoyamát, ám most, hogy ezt tudta,
csak még inkább látni akarta - Nem kéne meglátogatnunk? - próbálta megpuhítani Gint.
- Hogy akarhatsz egy olyan embert meglátogatni, aki durván és erőszakosan bánt veled? - döbbent le a fiú.
- De nem tehetett róla! Yokomizo-kun, neki nagyon rossz sora van. - makacskodott Sakara, s idegesen tördelni kezdte ujjait - Csak lelkileg sérült. Kérlek, látogassuk meg!
- Buta vagy, mint mindig. - nézett rá megvetően Yokomizo - Nem akar mást, csak fájdalmat okozni nekem, és megtalálta azt a részemet, ahol a legtöbb fogás van. Téged! Nem teszlek többé kockára. - lágyult el a hangja - Kérlek, értsd meg ezt! Nem engedhetlek hozzá.
Sakara nem igazán értette ezt a fogás dolgot, amiről Gin hablatyolt, de nem firtatta tovább. Már magában úgy is
elhatározta, hogy a nyári szünetben meglátogatja Harasawat, és ez egy percig sem lehetett vitás.

Csütörtök hajnalban vihar volt, és a lány egy eget rengető villámcsapásra riadt fel. Hirtelen azt se tudta, hogy hol van, s megrémült a hatalmas, üres szobától. A folyosóra kivánszorogva jött rá, hogy Yokomizóék házában van. Az
eső ellenére nem volt hideg, sőt kifejezetten meleg volt, így a fürdőszobába ment, hogy lemossa verejtékes arcát.
A tükörben megpillantotta önmagát, s elcsodálkozott azon, hogy mennyit változott. Nem volt többé nyúzott és karikás a tekintete, sőt egész jó színe volt, bár azzal a két rózsaszín folttal az arcán úgy nézett ki, mint Piroska.
Mikor rendbe hozta magát, elindult vissza a szobába, ám az oda úton Yokomizóba ütközött. A fiú is eléggé szenvedhetett a melegtől, mert csak egy hosszú nadrág volt rajta, ruhája fölső részét elnyelte az űr. Egy pillanat! Hogyan?
- É-Én már végeztem! - bökött a lány a fürdő felé, s hunyorogva oldalazott szobája irányába. Egy pillantást sem akart vetni Gin meztelen felsőtestére, úgy érezte kiolvadnának a szemei.
- Sakara, várj! - állította meg a fiú, s odalépett hozzá. - Jól vagy? Hallottam, hogy kiáltottál.
- Mi, hogy én? - makogott a másik - Ja, csak rosszat álmodtam. - sietett a magyarázattal, még mindig csak résnyire tartva nyitva szemeit - Menj vissza nyugodtan, nincs semmi bajom. - intette le.
- Fáj a szemed, vagy mi a baj? - érdeklődött Gin, s orvosi tekintettel nyúlt a lány arcához.
- Nem, nem! - szabadkozott Sakara.
- Akkor miért tartod becsukva?
- Nem tartom becsukva.
- De igen.
- Nem.
- Akkor hányat mutatok? - kérdezte a fiú.
- Őőő... hármat? - tippelt Sakara, s imádkozott, hogy szerencséje legyen.
- Nem. Nyisd ki a szemed! - utasította ingerülten Gin, így a lány kénytelen volt engedelmeskedni, de még így is
próbált a padló felé nézni.
- Ha nagyon félsz a vihartól, aludhatsz velem. - jelentette be Yokomizo, de tekintete elárulta, hogy bármelyik pillanatban nevetésben törhet ki.
- Ki fél, te idióta?! - dörrent rá Sakara, s egyenesen ránézett. Egy pillanatra elkábult az izmos felsőtesttől, de nem hagyta magát elszédíteni - Én tőled félek, nem a vihartól! - nyújtotta ki rá a nyelvét, azzal szobájába rohant. Még puffogott magában egy kicsit, majd hagyta, hogy elnyomja a fáradság...
Furcsa álmot látott. Megint a tetőn volt, s a peremen állt a süvítő szélben. Jobb oldalt Natsue, bal oldalt Habake kiabált neki. Biztatták, hogy leessen. A lány hátrapillantott, hogy ott van-e Yokomizo, de nem volt mögötte senki.
Egyedül volt.

A csütörtöki nap, mely egyben a fiú és a lány utolsó együtt töltött napja volt, békés nyugalomban telt. Gin és Sakara kimentek a kórházba. Yokomizo a szokásos elfoglaltságaival töltötte az időt, míg a lány ellátogatott abba a kórterembe, ahol Ishiki-kun tengette utolsó napjait.
Tovább kell menni, előre... - csengtek ismét a fejében ezek a szavak. "Csak menj tovább, előre..."
Észre se vette, és könnybe lábadtak szemei. Annyira hiányzott neki Ishiki. Szívében még most is kongó üresség
honolt a kisfiú nyomán.
- Sakara-chan! - hallatszott egy ismerős hang valahonnan a lány háta mögül. A szólított megpördült, s Narumi-senseit pillantotta meg. A férfi most is, mint mindig fehér köpenyben volt, s egy sztetoszkóp lógott a nyakában. Gesztenyebarna haja keretezte kedves, szemüveges arcát.
- Narumi-sensei! - kiáltott fel a lány vidáman, s eleresztett egy széles mosolyt.
- Nagyon örülök, hogy összefutottunk! - örvendezett a férfi - Hogy s mint vagy? - érdeklődött - Még mindig olyan jól megvagytok Ginnel?
- Igen! - válaszolt Sakara - De sensei, megígérted, hogy nem kérdezősködsz erről. - hozta fel azt a régi fogadalmat, s ismét elmosolyodott - Nagyon hamar felejtesz! - jegyezte meg.
- Oh, hogy miért hozott össze a sors egy ilyen kukacoskodó kis hölggyel?! - panaszkodott tettetett kínokkal az arcán az orvos - Ebben a minutumban visszavonom azt a felelőtlenül tett ígéretet. - mondta.
- Azt nem lehet! - nevette el magát a lány. Nagyon jól érezte magát Narumi-sensei társaságában, apja helyett apja
volt. A férfi sokat mesélt neki különböző orvosi eseteiről, amiket örömmel hallgatott végig.
- Meséltem már neked a forgószékbe ragadt asszonyról? - kérdezte meg az orvos egyszer.
- Ez az a bizonyos eset, amikor a hölgy begurult hozzád a székkel, és nem mondta meg, hogy mi a baja? - elevenítette fel Sakara a mókás történetet - Már kétszer is mesélted.
- A csudába. - csapott a levegőbe a férfi.

Minden olyan volt, mint egy megvalósult álom. Sakara úgy érezte, igazi családra talált ezekben az emberekben. Már nem hiányzott neki senki rajtuk kívül. Amióta otthagyta anyját, szinte eszébe se jutott régi élete. Teljes erővel csak a szép dolgokra koncentrált, kiszorítva emlékezetéből mindent, amire nem akart gondolni többé.
Csak egy valami árnyékolta be gondtalan perceit. A péntek.

Yokomizo, mintha el is felejtette volna, hogy másnap lejár az alkujuk, ugyanúgy viselkedett, mint korábban, Sakara
azonban már lélekben az elválásra készült. Ki akart használni minden pillanatot, hogy együtt lehessen a fiúval.
Miután a kórházból hazamentek, mint egy kóbor kiscica, mindenhová követte Gint, ami elég feltűnő volt, így a fiú sem hagyhatta szó nélkül.
- Neked már megint mi bajod? - vonta kérdőre Yokomizo, mikor hirtelen megfordult, s a lány egyenesen beleszaladt mellkasába.
- Aú... - dörzsölgette fájó orrát a másik, miközben a megfelelő választ kereste. "Yokomizo tényleg úgy tesz, mintha
nem lenne semmi holnap." - állapította meg - Én... én csak követtelek. - szaladt ki a száján, s rögtön érezte, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb válasz, amit kiötölhetett. Ezzel beismerte azt, amit eredeti szándéka szerint le akart tagadni.
- Azt én is észrevettem, te idióta. - dörrent rá Gin - De miért jársz a nyomomban, amióta megjöttünk a kórházból? - hallatszott az újabb kínos kérdés.
- Csak úgy. - vonta meg a vállát a lány, amivel kellőképpen kihozta a sodrából a fiút.
- Mi az, hogy csak úgy? Tégy egy szívességet, és illeszkedj be te is az emberi társadalomba! - hangzott a lekezelő
mondat, amit már a másik sem hagyhatott ingerült szó nélkül.
- Olyan undok tudsz lenni néha, hogy az már fáj! - rikácsolta vissza, s durcás képpel fordult el, de Gin a szokásos
módon magához vonta a sértődött lányt - Eressz el! Már nem akarlak látni! - érkezett a hangos tiltakozás, de a fiú mintha meg se hallotta volna.
- Mi a baj, Sakara? - kérdezte meg aggódó hangon, s még jobban magához ölelte a vergődő teremtést.
- Nincs semmi, hagyjál!
- De látom, hogy van.
- Nem, nincs.
- Akkor miért követtél, és most meg miért menekülsz? - tapintott a lényegre ezzel a kérdéssel Yokomizo, mire Sakara felhagyott a másik taszigálásával. "Komolyan nem érted?" - tipródott gondolatban.- "Hogy lehetsz ennyire tudatlan? Miért nem érted meg, hogy én..."
- Csak veled akartam lenni... - motyogta zavartan, s gondosan kerülte a másik tekintetét. Nem akarta tudni, hogy
milyen képet vág. Biztos megint gúnyosan néz, vagy lenézően. Miért nem tud egyszer őszintén a szemébe nézni? -
tette fel magában a kérdést, habár utólag már hülyeségnek tartotta. Közöttük sosem volt őszinteség. Az egész
kapcsolatuk egy hatalmas hazugságokból felállított roncstelepen fekszik, ami hamarosan összedől, és maga alá
temeti őt.
- Te kis gyáva nyuszi! - gúnyolódott a fiú, s megpaskolta a lány fejét, ahogyan a rosszcsont gyerekeket szokták, amikor megint valami turpisságon törik a fejüket - Nem kell követned ahhoz, hogy velem legyél. - mondta egyhangúan.
- Gyere! - szólt, azzal magával rángatta a megszeppent Sakarat, aki rögvest elfelejtette haragját, s nem ellenkezett. Nem érdekelte már semmi, csak az, hogy együtt legyenek. Kezdte érezni, hogy beleszeretett Yokomizoba. Sőt, már biztos volt benne, de nem félt többé. A lelke mélyén mindig is tudta, hogy a boldogság üvegből van.
Amikor a legszebben ragyog, akkor törik el, de ez már nem izgatta. Hadd törjön! Mit érdekli őt, ha most még egyben
van? Még ki akarta használni az utolsó pillanatokat is, amiket együtt tölthetnek. Nem voltak kétségei afelől, hogy így a legjobb, no meg aztán az a gondolat is ott motoszkált a fejében, hogy holnap már úgyis ez csak a múlt része lesz. Olyan hosszú volt az út... És annyi minden újat hozott számára. Mikor is kezdődött el? Hogyan történt mindez? Meg akart őrizni minden pillanatot, hogy majd emlékezni tudjon, ha emlékezni akar.

Nyugodt, békés éjszaka volt. A lány csak üres tekintettel bámulta szobája falát elalvás előtt, majd lehunyta szemeit, és hagyta, hogy elnyomja az álom, a következő napba fuvarozva őt.

Mikor másnap reggel felkelt, már mindennel tisztában volt, már pontosan tudott minden lépést, hogy mit kell tennie. Annyiszor pörgette végig fejében megtervezett menetrendjét, hogy behunyt szemmel is könnyen ment volna neki.
Yokomizo mint az iskola egyik legkiválóbb végzőse, arra kényszerült, hogy beszédet tartson az évzárón, így ő már
réges-rég nem volt a házban, már kora reggel elment. A lány úgy érezte ez a lehető legszerencsésebb dolog, ami
történhetett. Nem akarta látni többé Gin sármos arcát, hideg, mégis szép szemeit. Csak nyugodtan el akarta hagyni a házat, mondhatni angolosan készült távozni. Yokomizo ágyára helyezte az előre bekészített borítékot, benne az üzenettel, majd mellé tette a telefont is, amit tőle kapott. Ruháit már tegnap elpakolta táskájába, így nem volt más dolga, csak felemelni, és elindulni.

Magára öltötte egyenruháját, szerteágazó haját kivételesen felfogta, s hangtalan léptekkel osont le a lépcsőn. Senki nem volt a nappaliban, szabad volt az út a kijárat felé. A lány bár fájó szívvel ugyan, de elindult az ajtó irányába. "Minden olyan hamar véget ért..." - gondolta magában - "Ez rossz. Ez nagyon rossz. De csak magamnak köszönhetem, hogy most ennyire fáj. A hosszú idő alatt megtanulhattam volna, hogy minden jónak a vége magány és szenvedés. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, mindent megtettem, hogy elkerüljem, de képtelen voltam. Gyenge voltam, ahogy mindig, pedig az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy mi fog történni. Ez az ostoba Gin... Minek kellett ennyire belopnia magát a szívembe? Miért kedveltem meg, mikor tisztában voltam a következményekkel? Teljes egészében láttam a sorsom... Mégis... Mégis beleestem a legszörnyűbb hibába, ami csak létezik. A legborzasztóbb... Hogy hagytam a szívem feltámadni, hagytam, hogy ismét eluralkodjanak rajta az érzelmek, pedig pár hónappal ezelőtt semmit sem éreztem, bármi is történt körülöttem. Csak egy robot voltam, egy élettelen gép... De most... Ismét érzem az örömöt, a boldogságot, a magányt és a fájdalmat. Gondosabbnak kellett volna lennem" - ostorozta magát - "De talán... Ez elkerülhetetlen volt. "- töprengett. Az volt? Lehet, hogy semmit sem tehetett volna ellene... Talán... Talán...

- Sakara-chan? - hasított bele a csöndbe egy szelíd női hang, mire a lány megfordult tengelye körül. Haruka-sant
látta meg. A nő elegáns fehér blézert viselt, fekete szoknyával. Világos haja szoros kontyba fogva pihent fején. Tíz évet letagadhatott volna a korából.

- Neked nem az évzárón kéne lenned? - kérdezte meg meglepődve, s tágra nyílt szemekkel fürkészte a lány kezében lévő táskát. Sakaraban a vér is megfagyott, annyira megrémült ettől a hirtelen találkozástól, nem gondolta volna, hogy összefutnak. Most mit mondjon Gin anyjának?!  A kezében gyanúsan lapultak csomagjai. Hiba csúszott gondosan összeállított tervébe, de még mekkora hiba! Nem tudta volna megmondani pontosan, hogy miért, de szégyellte magát. Úgy érezte, mintha egy szökni készülő gonosztevő lenne, pedig nem volt az. Yokomizo hibája volt az egész, ezt tudta jól. De akkor miért ő érez bűntudatot? Miért mindig ő lesz sáros mások hibáitól és mesterkedéseitől?!
- Én... - kezdett bele, de szavát vette a fojtogató érzés, hogy csalódást fog okozni Haruka-sannak.
- Miért van a kezedben az az utazótáska? - tapintott a lényegre a hölgy, s szemei furcsán megremegtek.
- Um... Anyukám hazajött a kórházból, így már hazamehetek. - hazugság, már megint hazugság. Mikor lesz vége?! -
Köszönöm a vendéglátást, nagyon jól éreztem magam. - mondta, s japán szokás szerint meghajolt vendéglátója előtt.

- Ó, értem! - Haruka-san szemlátomást megkönnyebbült - Nagyon örülök, hogy édesanyád már jobban van. És igazán nincs mit megköszönnöd, mindig örömmel látunk. - mosolygott kedvesen - Elvégre Gin barátnője vagy. - tette hozzá, mire a lány arcizmai megrendültek. - Remélem, mihamarabb visszajössz hozzánk, ha csak egy tea erejéig is. - jegyezte meg, s még mindig barátságosan nézett a másikra.
Sakara érezte, hogy itt a vége a titkolózásnak, mert egy perccel se bírja tovább ezt, hogy hazudoznia kell. Nem teheti meg, hogy úgy tesz, mintha semmi se változott volna, mert nagyon is sok minden történt, amiről a nőnek joga volt tudni. És amúgy is... Ha nem ő, akkor majd Gin mondja el neki a helyzetet, így tehát teljesen mindegy, hogy most, vagy pár órával később derül ki az igazság.
- Haruka-san... - kezdte el halkan, s nem tudta miért, hirtelen roppant érdekesnek tartotta cipője orrát - Én nem jövök vissza többé. - bökte ki, s szavai mintha valaki más szájából visszhangoztak volna, üresen kongták be a
hatalmas hallt. Yokomizo anyja mintha fel se fogta volna, amit mondott, ugyanolyan kedves mosollyal és értetlen
tekintettel nézett.
- Tessék? - kérdezte - Miért nem?
- Mert Yokomizo-kun és én... Szakítottunk. - jelentette ki halkan a lány, s gondosan kerülte a hölgy szemeit. Nem
akarta bennük felfedezni az árulás fekete sötétjét, melyet rázúdítana.
- Hogyan? Miért? Nem értem. - most már tényleg nyugtalan volt Haruka-san hangja, s közelebb lépett Sakarához, aki lerakta csomagjait lába mellé - Hogy-hogy szakítottatok? Mikor? De hisz tegnap még nem volt semmi baj, nem? - kétségbeesett tekintettel meredt az előtte állóra, aki csakugyan olyan tétova volt, mint ő.
- Sajnálom, de egy kicsit összevesztünk az este, és... - összecsuklott a mondatban. Már felfordult a gyomra a sok
hazugságtól, és csak az a tudat indította meg újra nyelvét, hogy ez az utolsó eset, hogy ilyet kell tennie - Úgy döntöttünk, hogy szakítunk. - fogta rövidre, tömören megfogalmazva a helyzetet.
- Miért, talán Gin valami rosszat tett? - faggatta elkeseredett szemekkel a nő. - Néha nem tudja, hogy mit beszél...
Én nem is tudom, hogy mikor lett ilyen... - mondta zavarodottan, olyan "mentsük, ami menthető" ábrázattal - Talán
nem jól bánt veled? Goromba volt, vagy erőszakos?
- Nem, dehogy is! - sietett a válasszal Sakara, mert nem akarta befeketíteni a fiút - Nem volt goromba, sem erőszakos. Nagyon kedves volt... Tényleg! Csak hát... Úgy döntöttünk, hogy szakítunk. De ez nem Yokomizo-kun
hibája, csak egyszerűen megtörtént...
- De mi? - érkezett egy újabb kérdés. - Gin annyira kiegyensúlyozottnak tűnt melletted, nem értem, hogy mi tehette
ezt tönkre...
Sakara törte a fejét, hogy mondjon-e még valamit, de arra a megállapításra jutott, hogy nincs értelme. Ha most
tovább magyarázkodik, csak még jobban összezavar mindent. Elmúlt, vége. Nincs mit hozzáfűznie.
- Szerintem ezt beszéljétek meg az évnyitó után. - javasolta reménykedő hangon Gin anyja - Biztos vagyok benne,
ha leültök, találtok megoldást.
- Sajnálom, Haruka-san. - mondta szomorú hangon a lány, s ismét felvette csomagjait, jelezve, hogy indulni készül.
- Még egyszer hadd köszönjem meg a vendéglátást, nagyon jól éreztem magam. - mondta mosolyt erőltetve arcára, azzal a kijárat felé indult. Kilépett a házból, magára hagyva azt a kedves, mindig őszinte nőt, aki tényleg úgy
viselkedett vele, mintha családtag volna. Úgy viselkedett, mint egy igazi anya... Sakara legszívesebben sírni kezdett volna, de ehelyett csak mosolygott. Mosolygott, mert tudta, hogy bár fontos dolgok értek véget, mégis örökké benne élnek majd a boldog pillanatok. Biztos volt benne, hogy sosem felejti el ezt a pár hónapot, mindig emlékezni fog rá. Úgy érezte, ahányszor csak eszébe jut egy kedves emlék, szívében régen elhervadt virágok kelnek új életre, s ismét kibontják szirmaikat.
Lerakta csomagjait új lakásában, s az iskola felé vette útját. Még szűk fél órája volt az évzáró kezdetéig, így nem sietett nagyon.
Miközben a fákon át kódorgó, zúgó szelet hallgatta, arra gondolt, hogy az ő kertje most már örökké virágozni fog.

*

Az iskolába érve nem túl rózsás fejlemények fogadták. Amint belépett az öreg épületbe, hatalmas, nyüzsgő tömeg
tárult elé, mely csiga módjára araszolgatva áradt be a nagyterembe, ahol a tanévzáró ünnepséget tartották.
- Csak nyugodtan, rendezetten! - hallatszott valahonnan a távolból Ocihira-sensei búgó hangja - az egyik tornatanáré. Nyilván őt bízták meg azzal, hogy beterelje a diákokat.
Sakara beállt a hömpölygő sor végére, s unottan lépkedett előre. Még mindig a reggelen gondolkozott, de elméje
lassan kezdte befogadni a történteket, és a mostani helyzetet. Révedezéséből Makano-san vonszolta vissza, aki pár sorral előtte állt, s amint észrevette őt, sebes léptekkel indult el felé.
- Sakara! - kiabált elgyötört hangon, s kipirult arcát egy zsebkendővel szárítgatta.
- Mi történt? - kérdezte elkerekedett szemekkel a másik, amint azt figyelte, Yume hogyan itatja fel arcáról legördült könnyeit. - Miért sírsz? Csak nem az iskola vége ríkatott meg úgy? - kérdezte, azonban hamar rájött, hogy most nincs helye viccelődéseknek, ugyanis komoly az ügy - Na, mondd már, mi a baj?
- Chiaki... - suttogta elcsukló hangon Makano.
- Mi van vele? - kérdezte megütközve Sakara.
- Nem szeret. - érkezett a szipogó válasz.
- Miből gondolod? - faggatózott a másik, akinek halványlila gőze sem volt arról, hogy mi történt. Ő abban a hitben élt már régóta, hogy Yume-chan és Kiita-kun, nagyon jóban vannak. Igazából, teljesen biztos volt abban, hogy a kettejük kapcsolata már komoly medrekben folyik. Ezek szerint tévedett?!
- Már korán reggel itt voltam, mert azt hittem, hogy hamarabb kinyitják a nagyterem ajtaját. - mesélte a lány
elcsukló hangon - Épp a szekrényemhez tartottam, mikor megláttam Chiaki két barátját. Bár sosem beszéltem velük, látásból már ismertem őket, így tudtam, hogy ők azok. Éppen rólam beszélgettek. - magyarázta szipogva -
Elrejtőztem a közelben, és kihallgattam, hogy pontosan miről beszélnek. - tette hozzá, mintha a hallgatózás a világ
legtermészetesebb dolga lett volna. "De hát végül is... Szerelemben és háborúban mindent szabad. Uh, hogy ez milyen elcsépelt egy bölcsesség!" - jegyezte meg magában. És Sakara meg volt róla győződve, hogy a kettő nem áll távol egymástól. - Azt mondták, hogy Kiita-kunra ráakaszkodott egy ostoba kis liba, aki nem érti, hogy őt nem érdekli. - nyöszörögte.
- Ostoba? - kapott a szón a másik - Akkor egészen biztosan nem rólad beszéltek. - legyintett megkönnyebbülve, ám Yumét cseppet sem nyugtatta meg.
- Azt is mondták, hogy Chikai már elég régóta szerelmes egy másik lányba, és csak azért járkál velem, mert sajnál
engem. - fakadt ki elkeseredetten.
- Mondták, hogy rólad van szó? - tette fel a kézenfekvő kérést Sakara - Mármint kiejtették a nevedet, vagy csak egy lányról beszéltek, aki bárki lehetett? - világított rá a lényegre.
- Nem, a nevemet nem mondták, de tudom, hogy rólam beszéltek. - sírt továbbra is a másik - Olyan ostoba voltam,
hogy elhittem azt, hogy egy olyan valaki, mint ő, belém szerethet. Mennyire idióta vagyok! Soha többé nem akarok
látni egy fiút sem, főleg nem Kiita-kunt! - csóválta a fejét keservesen. - Utálom, utálom, utálom!!! - zokogott, de kiejtett szavai mögött egyértelműen volt többletjelentés.
- Nagyon is nagy rá az esély, hogy bárki beléd szeressen! - vigasztalta barátnőjét a másik, s karon ragadta. Együtt
mentek be a nagyterembe. Nagyon nagyot csalódott Kiita-kunban. Rendes fiúnak tartotta. Habár... Még mindig nem volt abban biztos, hogy Yume megállapításai és következtetései helytállóak voltak. Igaz, hogy nagyon okos lány, de
ezúttal Sakara úgy vélte, nem gondolt végig mindent. Ebben az egészben van valami gyanús... Chiaki két barátja...
Még sosem látták Yume-chant, mégis ilyen könnyen lehúzzák a padlóig? És Kiita-kun nagyon egyszerűen lepattinthatta volna Makanot, ha akarja, mert a lány egy cseppet sem volt erőszakos, vagy tapadós. Sőt, inkább szerény és távolságtartó módon viselkedett. Itt valami nincs rendben, de nagyon nincs. Különös...
Az évzáró a szokásos kellemetlenségek közepette ment. Az igazgató tartott egy "érdekfeszítő" beszédet, mint mindig. Ezúttal a focival vont párhuzamot a diákok iskolai életére.
- A tanév egyetlen hosszú futballmeccs. - zengett öreges hangja keresztül a termen - Ti vagytok a játékosok, az
osztályok pedig csapatok. De csak úgy válhattok igazán jó focistákká, ha együtt dolgoztok csapattársaitokkal, és
elfogadjátok a szabályokat. Aki mindvégig keményen dolgozik, az végül elnyeri a kupát. De aki nem, aki
komolytalansággal lébecolja el éveit, az kikerül ebből a csapatból. - recsegte - Az idén 8 tanuló bukott meg iskolánkban, ami még a tavalyinál is szomorúbb szám.
"Csak nem piros lapot kaptak?" - gondolta a lány, s eleresztett egy fáradt sóhajt - "Hát persze! Gin is tart egy beszédet!" - kapott a fejéhez, s lelkén rögvest eluralkodott minden korábbi fájdalma, mintha letépték volna a tapaszt fájó és érzékeny sebéről.

Amint Yokomizo előlépett, izgatott sustorgás szabadult el a diákok között. A fiú szónoklata már nem volt olyan
monoton, mint az igazgatóé, de Sakara nem is figyelt rá, legszívesebben még a szemét is behunyta volna, ám ezt
nem tehette meg. Rossz érzés volt neki újra látnia a másik arcát, a távolról nézve kevésbé hideg szemeit, hallani
hangját, mintha egyébként is széttrancsírozott szívét még egy turmixgépben is eldolgozták volna. Minden szava fájt
neki, így próbálta kizárni elméjéből a külvilágot, s csak arra várt, hogy végre vége legyen, hogy soha többet ne kelljen hallania azt a megnyugtató hangot, s hogy szívében is örökké elhallgasson.

Az évzáró végeztével a diákok ismét elindultak, ám ezúttal kifelé tötymörögtek, nem gyorsabb tempóval, mint ahogyan bejöttek. Yume, mintha ott se lett volna, élettelen arccal vánszorgott a tömegben. Sakara nem tudta, hogy mivel vidítsa fel, egyszerűen képtelen volt bármit is mondani, így csak üres hallgatásba merülve követte. Ahogy telt az idő, s lassan kiértek az udvarra, a lányban egyre nagyobb düh csapongott Chiaki iránt. Nem értette, hogy volt képes ezt tenni egy olyan kedves és figyelmes lánnyal, mint amilyen Makano volt. Nem érdemelte meg. Ezt hívják totális igazságtalanságnak. Mindig azokkal történnek rossz dolgok, akik csupa jót érdemelnének. Ishiki-kun is meghalt, pedig még előtte állt minden, ami az életet jelenti.

Ahogy múltak a percek, szívében úgy áradt szét valami furcsa érzés. Visszagondolt rá, mikor Yokomizo beszédet
tartott, s felidézte azt a nyomorult érzést, amit akkor érzett. Kezdte felfogni, hogy Gin többé már nincs vele, s bár mérhetetlenül szomorú volt, lelkében egyenletes nyugalom honolt. Vége. Csak ennyit kell mondani. Nem tekinthet
 vissza többé, mert az idő sem áll meg a kedvéért.
Maga is meglepődött, de nem voltak öngyilkos gondolatai, nem esett szokásos mély depressziójába, nem érzett kínzó sötétséget szívében. Elfogadta, a helyzetét, úgy ahogy van, ilyen szerencsétlenül és szomorúan.

Elgondolkozott egykori önmagán, s összehasonlította azzal a személlyel, akivé vált. Egészen más ember lett, s ez
Yokomizónak volt köszönhető. Ismét képes volt meglátni a napot, amely végig a sötét felhők mögött bújt meg. Csodás embereket ismert meg, képes volt maga mögé utasítani múltját, és a jövő felé fordulni. Ha nincs a fiú, mindezt nem élte volna át, így akármi is lett a történet végkimenetele, hálás volt neki tiszta szívből. Újra élhetett egy
kicsit.
"Most merre tovább?" - merült fel benne a kérdés, s mélyen elgondolkozott. Pár pillanat múlva halovány mosoly
gördült szájára, mert már meg is találta a választ: Hogy merre? Hát csak egyenesen...
...előre.

Mikor ismét visszatértek gondolatai a jelenbe, rádöbbent, hogy már vége is van az évzárónak. A diákok izgatott zsivaj közepette csavarogtak a környéken. Úgy tűnt, a többség még maradni akar, de ezzel Sakara nem így volt, őt
semmi sem tartotta már az iskola közelében. Akaratlanul is vetett pár kereső pillantást a tömegre, s szemeivel egy
magas, sötéthajú fiút keresett, rendkívül hideg szemekkel. Tekintetét nyugodt gondolatok közepette vette el, mintegy végső búcsút véve.

Beleszippantott a meleg, nyári levegőbe, mely virágok illatával vegyült el, s elégedetten konstatálta, hogy
megkönnyebbült tőle. "Igen! Képes leszek továbblépni!" - határozta el magát olyan elszántsággal, melyet talán még sosem érzett.

Miközben ráérősen baktatott a közeli park felé véve az irányt, valakin mégis megakadt a szeme. Chiaki ácsorgott az
iskola bejáratánál két barátja társaságában, s úgy tűnt, valamin igen jókat kacagnak. A lányt ismét elfogta a pulykaméreg, s ökölbe szorította kezeit. Még sohasem akart ennyire kárt okozni valakinek. Lassú, kimért léptekkel
indult el a három fiú felé, habár még ő maga sem tudta, hogy mit fog tenni, csak abban volt biztos, hogy ezt nem
hagyhatja annyiban. Mikor a fiúk észrevették, hogy feléjük tart Sakara, zavar nélkül szórakoztak tovább, kivéve Kiita-kunt, akinek mintha elhomályosult volna a tekintete egy pillanatra.
- Szia, Kyou-san! - köszönt furcsán gyanakvó hangon.
- Te! - torpant meg a lány a gyér üdvözlőre, s egyenesen Chiaki felé bökött vörösen izzó szemekkel. - Még képes vagy itt szórakozni azok után, amit tettél?! - vonta kérdőre, mire a fiú barátai is megdermedtek egy pillanatra. Úgy tűnt, senki sem számított erre.
- Nem értem miről beszélsz. - felelte zavartan a megszólított, s arca őszintének tűnt. "De vajon hogy képes ilyen
hiteles lenni, amikor hazudik?" - töprengett a lány.
- Ha kiszórakoztad magad, őszintén is beszélhetünk. - vetette oda olyan nyers hidegséggel, ami még Gint is
megszégyenítené - Jól esett, hogy megbántottál egy szerencsétlen lányt, aki tényleg szeretett téged?!
- Hé, te meg miről beszélsz? - csodálkozott el Chikai egyik barátja, egy alacsonyabb, barna hajú fiú - Chikainak fogalma sincs, hogy... - kezdett bele, de félbeszakították.
- Mondom, hogy nem értem, amit mondasz. - vette át a szót Kiita, ami kezdte igazán felbosszantani a lányt.
- Nem érted? - vonta fel a szemöldökét semleges tekintettel - Akkor segítek: Kihasználtad a legjobb barátnőmet,
eljátszottad a hős-szerelmest, aztán - miután meguntad - lekoppintottad minden magyarázat nélkül. Kapizsgálod végre, vagy visszaemlékeztesselek? - fenyegetőzött, bár maga sem tudta, hogy mit tesz, ha erre még mindig értetlenkedő választ kap, de dúlt benne a felgyülemlett indulat.
- Makano-sanról beszélsz? - kérdezte Kiita megrökönyödötten.
- Talált, süllyedt!
- Én nem szakítottam vele! - vágott vissza a fiú ideges, ugyanakkor sebzett tekintettel. Keze furcsán görcsbeállt. Kérdő tekintettel meredt jobbján álló barátaira, akik ugyanolyan "fogalmam sincs" képet vágtak. "Tényleg jól játsszák a tudatlant..." - állapította meg kicsit elbizonytalanodva Sakara - "Lehet, hogy valóban nem tudják miről
van szó? De akkor miről beszélt Yume-chan? Mi folyik itt?"
- Akkor miért jött ma ide hozzám Yume zokogva, amiért kidobtad? - kérdezte meg, kevésbé kioktató hangon.
- De hát én nem szakítottam vele! - kezdett kijönni a sodrából, s arcán eluralkodott a kétségbeesés - Talán ti mondtatok neki valamit? - vonta kérdőre barátait.
- Még csak nem is találkoztunk vele ma. - érkezett a válasz.
- Hát ez érdekes, ugyanis a mai naptól Yume nem akar téged többé látni. - mondta Sakara kissé szórakozottan, mert már ő is teljesen megzavarodott - Azt mondta, idézem: "Soha többé nem akarok látni egy fiút sem, főleg nem Kiita-kunt!" - És még ezt is mondta, hogy: "Utálom, utálom, utálom!"
Talán gonoszság volt tőle, hogy ezt így nyíltan elmondta, de már nem gondolt semmi másra, csak arra, hogy kiderüljön mi az igazság.
- Komolyan ezt mondta? - kérdezte Chikai, akinek másodpercről másodpercre fehérebb lett az arca.
- Igen. - bólogatott Sakara.
- És nem tudod, hogy miért? - nézett a lányra esdeklő tekintettel, mire Sakarának megenyhült a szíve. Kezdte elhinni, hogy ez az egész csak egy hatalmas félreértés következménye.
- Azt mondta, hogy hallotta a barátaidtól, hogy te csak sajnálatból vagy vele, mert igazából valaki mást szeretsz. -
mesélte el a hallottakat, mire Kiita dühös képpel meredt a mellette álló két fiúra.

- De hisz... - értetlenkedett a barnahajú fiú - Mi nem róla beszéltünk... Chikai volt barátnőjéről volt szó.
- A fenébe! - kapott fejéhez Kiita idegesen, s körültekintett - Meg kell őt találnom! Kyou-san, nem tudod, hogy merre lehet?
- Hát... - töprengett el Sakara - Talán még az iskolában van. Keressük meg! - indítványozta, azzal futva elindultak a lépcsők felé, magára hagyva a másik két fiút. A lány abban reménykedett, hogy Makano a termükben van. Sebes léptekkel rohantak fel, s minden fordulónál azért fohászkodott, hogy Yume még a suliban legyen. "Nem szabad, hogy így érjen véget!" - szögezte le magában. Csak egy félreértés volt az egész! Olyan nehéz megtalálni a boldogságot, hát mikor végre megvan, óvni kell mindenáron... Miközben futottak, örvényként rémlett fel lelkében
saját boldogsága, a Ginnel eltöltött vidám pillanatok. De tudta jól, hogy az ő helyzete más, mert az ő történetét már más írta meg.
A Halál kezében van sorsa születése óta, és ez ellen semmit sem tehet. Most is Szkülla és Kharübdisz között hányódik, mint mindig. Őt nem az élet vezette, mint másokat.
Neki a Halál hozta el...
A szerelmet.

A folyosó végi szekrénysor előtt egy hosszú, fekete hajú lányt pillantott meg, s nyomban megtorpant, és hasonlóképpen tett a vele futó fiú is. Kifulladt a rohanásban, nehezen vette a levegőt, így csak Chikai felé fordította tekintetét, s szelíden nézett rá. A fiú nem is habozott soká, elindult a megrökönyödött Yume felé, akinek még fel sem száradtak lecsordult könnyei. Sakara látta, hogy beszélgetnek, de nem hallott semmit, olyan hevesen vert szíve.
Dobb... Dobb...
Légzése nem akart helyreállni, mellkasa egyre gyorsabban mozgott. Minden egy pillanat műve volt.
Dobb... Dobb...
Két barátja megölelte egymást, s Yume-chan arca olyan boldogságot tükrözött, melyet talán eddig még soha.
Dobb... Dobb...
- Hála az égnek... - könnyebbült meg a lány, s egyenruhájának felsőrészéhez kapott. Szorosan megmarkolta ruhájának szíve fölötti részét, s egy nagyot sóhajtott.
Dobb...

*

"Egy napon szakítottam az álbarátommal, saját lakásba költöztem, összehoztam a legjobb barátnőmet és a szerelmét, akiket elválasztott a balszerencse. Nem is olyan rossz teljesítmény." - nevetett Sakara, s letekintett az iskola tetejéről. Onnan fentről még mindig minden olyan parányi volt, mint amikor utoljára járt ott. A tetőperemen ülve, lábait a mélybe lógatva hallgatta a gyönge szellő borzolta lombok hangját, s mélyeket lélegzett.
Akkor... Abban a pillanatban, tényleg azt hitte, hogy meghal. Mikor rátalált Kiita-kunnal Makanóra, mellkasába éles, szúró fájdalom hasított, s alig kapott levegőt. Hallotta egyenetlenül verő szívét, s minden elhomályosult. De azért annyiban bizonyos lehet, hogy Yume és Chiaki között minden rendbejött... Kicsit nyugtalanította ugyan rejtélyes fájdalma, végül úgy döntött, szemet huny a dolog fölött, mivel már jobban volt. Azért is jött fel ismét a tetőre, mert azt hitte, nem kap levegőt, és nem akarta megzavarni barátait a békülés édes pillanataiban. Majd később kifaggatja Yumét, hogy mi történt pontosan.

Azóta a nap óta, hogy Yokomizo megmentette őt a haláltól, különös vágyat érzett a tető után. Gyakran eszébe jutott,
 hogy milyen jó lehetne megint itt állni, s érezni a vad szelet, ahogy a haját borzolja, s a ruhájába kap, s most megint itt van. Lassan felállt, s egyensúlyozva billegett a peremen, mintha teljesen természetes dolgot művelne.
Valahogy nem félt többé... Úgy érezte, hogy innen egy tornádó se tudná ledönteni őt, így nyugodt volt. Csak akkor
hagyott alább kissé egyensúlya, mikor ismét előtörtek benne az emlékek. Mikor Gin csodával határos módon visszarántotta őt a tetőre, egyenesen a fiúra esett. Ennek gondolatára elszégyellte magát, mert bele se mert gondolni, hogy milyen nehéz lehetett, mintha egy cementes zsák esett volna rá szegény Yokomizóra. Akaratlanul is elnevette magát, aztán egy újabb emlék jött a felszínre.

Az első csókjuk pillanatai úgy éltek benne, mintha pár perccel ezelőtt történt volna a dolog. Lázas volt, s a zuhogó esőben sétáltak. Akkor annyira felbosszantotta a fiút, hogy az csak a csókkal volt képes elhallgattatni, mire ő megcsúszott a vizes padkán, s a másik karjaiban kötött ki.

Emlékezett arra is, amikor együtt tanultak, s Yokomizo szántszándékkal bosszantotta őt, azzal, hogy közel hajolt hozzá, pedig tudta jól, hogy a lány ezt kínosnak érzi.

Csupa-csupa régi emlék... Melyek már csak a múlt sötétlő részei...

Szómagyarázat
* Arigatou=köszönöm