"Ott voltam a temetésén. Olyan érzésem volt, mintha bármikor leszúrhatnának a tettemért. Zavart a pap, a kereszt, és minden, ami szent. Hát mi vagyok én? Kérdeztem újra. Ha fájdalmat okoznak a szent dolgok, akkor mi vagyok, ha nem az Ördög egyik lénye?!
Menedéket akartam keresni, ehelyett mindig az egyik kocsmában, vagy egy nő karjaiban találtam néhány órányi
megnyugvást."
Daisy szemeit elhomályosították a könnyek. Olyan szánalmat, és sajnálatot ébresztett benne az illető iránt ez a napló, hogy legszívesebben saját maga nyugtatta volna meg. Kiskorától fogva magányos volt, aztán maga kellett
rájönnie: igazából vámpír. Nem mondták neki, hogy mit csináljon, hanem csak sorsára hagyták. Aztán mikor ösztöneire hallgatott, gyilkosnak nevezte magát. És senki sem állt mellette. Hát csodálkoznak akkor, ha ilyen züllött élete lett?!
"Így ment ez két teljes évig. Megismerkedtem egy nővel a városban, aki rangja ellenére, szívesen vár minden éjszaka az ágyában. Rá nem térek ki, hiszen csak egy szerető. Viszont a testvérem találkozott egy lánnyal. Rangban, korban, mindenben hozzáillett. Szépsége híres volt a városban. A testvérem kicsit bátortalan volt a nőügyekben, ezért némileg be kellett segédkeznem.

Október 6.

Matthew ma is találkozott a lánnyal. Mindenről beszámolt, és mindig életvidáman jött haza az ilyen találkákról. A
helyében én már rég átvettem volna az irányítást, de ő nem ilyen volt. És mi van, ha ezzel elszalasztja? A gondolata is fájdalmas. Egy ilyen nőért kár lenne.
Az igazság az, hogy küldtem egy meghívót Matt nevében! A kicsike holnap eljön, én meg szépen magára hagyom őket, igazán jó lesz, mondhatom. A lényeg, hogy Henryt... "
Daisy döbbenten tette le a könyvet. Hát mégis Allené. Valahogy már máshogy nézett a naplóra, így, hogy tudta, kié.
 Belül bukfencet hányt a gyomra. Nem tudta, hogy ilyen gyermekkora volt. Idáig mindig úgy hitte, hogy szüntelenül
körbeugrálták, és elkényeztették. Az életben - nem hitte volna, hogy ennyire - egyedül volt, senkire sem számíthatott. "Csak nem sajnálod? Ugyan már! Attól még nem lesz jobb a viszonyotok." Hát nem lesz jobb, de talán, ha mást is érez az utálaton kívül, például sajnálatot, akkor talán tesz egy lépést a kibékülés felé. Talán.
"Henryt távol kell tartanom, ugyanis az a lány ember. És hát, mint az utóbbi években kiderült, számunkra az ember,
nem több mint szolga, táplálék, vagy játék. De nem több!

Október 7.

Hát ezzel is megvolnánk. Mikor Sarah átjött, Mattel lefagytak egy percre, amikor szembesültek egymással. Komolyan jó volt őket nézni, ahogy szerencsétlenkednek. Végül otthagytam őket, este pedig Matt vigyorogva lépett be hozzám, elújságolnia a titokban létrehozott jegyességét. Hogy mi volt a feladatom megint? Megpuhítani a szülőket! Persze ez is simán ment, (miért ne ment volna simán?) negyed óra alatt belementek. Anyámnak az volt az egyetlen kikötése, hogy vámpírrá kell tenni a lányt. Már előre sajnálom szegényt. De ha tényleg szereti Mattet, márpedig szereti, akkor megteszi érte.

Október 8.

Ezt a napot legszívesebben elfelejteném. Bár tudnám.
Este, vacsora után, épp a szobámba tartottam. Először csak halk hangokat hallottam, aztán tisztán kivált, hogy egy
női hang könyörög. Követtem a hangot.
Egy félreeső szobában, résnyire nyitva volt az ajtó, onnan jöttek a hangok. Tisztán ki tudtam venni, hogy Sarah és Henry van bent. Henry megfenyegette Saraht, hogyha nem megy el, és bontja fel az eljegyzést, meghal. Bementem
volna, de nem tudtam, milyen következményei lettek volna. Sarah sírva rohant ki a szobából, én épp csak el tudtam
rejtőzni. Henry mogorva arccal jött ki, de látszott rajta az önelégültség.
Nem tudom mi lesz most Mattékkel. Annyira boldogok együtt, nem értem miért zavarja ez Henryt.

Január 16.

Ez volt életem legrosszabb napja. Sarah... meghalt. Egy balesetben. A hintó kicsúszott a sziklapárkányról.
Legalábbis ezt mondják. Nem is lepődtem meg azon, hogy a nagyapám és Henry kissé megkönnyebbült sóhajjal vették tudomásul a hírt. A kisebbik testvéreimet is megrázta, de legjobban Matt borult ki. Mikor elmondtuk neki, semmi sem látszott rajta. Kiment, majd meghallottuk, hogy valami eltört. Kirohantam, és láttam, hogy ahogy a szobája felé tart, mindent szétdobál, ami a keze közé kerül. Követtem a szobájáig. Bevágta az ajtót, és őrjöngésbe kezdett.
Kétségbeesetten ordibált, és tört össze mindent. Egy bő negyedóráig csak ezeket a hangokat hallottam. Aztán
hirtelen minden elcsendesült. Csak a saját légvételeimet hallottam. Benyitottam, és ott találtam Mattet, ahogy a szoba közepén térdel, könyökén megtámaszkodik egy felborított szék hátulján, és próbája takarni arcát, de még így
is láthattam a könnyeit. Rettenetesen éreztem magam. Soha sem láttam így... megtörni. Mindig a példaképem volt,
felnéztem rá, az egekig magasztaltam, és most... olyan érzésem volt, mintha én is megtörtem volna. Mintha belőlem is kiszakítottak volna egy darabot. Nem tudtam, mit tegyek. Odalépjek hozzá, vagy menjek el csendben, és ne sértsemmeg a büszkeségét.
Végül döntenem sem kellett, mert rám nézett. A szemei olyan mélységesen kétségbeesetten csillogtak, hogy azt hittem megőrülök a tehetetlenségtől.
Aztán azt kérdezte tőlem, hogy: "miért pont én? Miért velem történik mindez?" Semmit sem tudtam mondani. És ez
volt a legrosszabb. Hiszen mit mondhattam volna? Majd jön egy másik?!
Már éjfélre járt az idő, mire befejeztük a beszélgetést. Magát okolta - még most is - hogy meghalt. Mert szerinte, ha nem hívja ide, akkor nem hal meg a balesetben. Minden egyes együtt töltött percüket elmesélte, és fájdalommal
beszélt arról is, hogy mennyire szerette.
Több hónapig ki sem mozdult. Teljesen legyengült a vér hiányától. Egyszer sikerült kicsalnom, amit meg is bántam, mert menekülésből kezdett ölni. Azért gyilkolt meg embereket, mert néhány percig így elfeledhette Saraht. De amint újra elcsendesedett a vér utáni vágya, újra visszaesett a depressziójába. Csak engem tűrt meg maga mellett, senkit sem volt képes látni, főleg nem Henryt.
Egy hétig tudta ezt csinálni, mert utána az emberek is felfigyeltek a hirtelen jött, tömeges embergyilkosságokra. És ha nem akarta, hogy kiderüljön, vissza kellett fognia magát"

Kopogtak az összekötő ajtónál. Daisy ijedtében elhajította a naplót, és majdnem felsikoltott. Felpillantott az órára, már jócskán elmúlt éjfél. Gyorsan a könyv után nyúlt, a párna alá dugta, és az ajtóhoz rohant. Épp a köntösét igazgatta magán, mikor újra kopogtak, de már erősebben. "Mit akarhat Allen?"