Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilesett mögüle. Allen szenvtelen arccal nézett rá, és unottan keresztbefonta karjait.
-Minek zárkózol be?
-Miért zavar ez téged? - kérdezett vissza.
Allen meghökkent a visszavágáson, de nem szólt inkább. Mióta lett ilyen nagy szájú? A stílusa hasonlít annak a vörös lánynak a stílusához. Szóval ő tehet róla.
-Mondjuk csak azért, mert a férjed vagyok.
-Miért jössz mindig ezzel? Ennyi erővel én is mondhatnám azt, hogy azért zárkózom be, mert a feleséged vagyok!
-Velem te nem beszélhetsz így! - sziszegte a fogai között. Pillantása a szobára esett, majd ismét Daisyre - Rejtegetsz valakit?
Daisyből majdnem kitört a nevetés. Csak nem féltékenységi vita alakulna ki? Allen erre is képes lenne? Inkább
visszafogta magát, és nem nevetett fel, hanem továbbra is komoly arcot vágott:
-Féltékeny vagy?
-Ne nevettess! - nyögte cseppnyi gúnnyal, és Daisyt félretolva a szobába lépett.
Daisy már nem tudta visszafogni magát, elmosolyodott, és inkább kezébe harapott, hogy ne röhögjön fel. Ezt Allen
is észrevette, miközben kinyitotta a szekrényt.
-Elmondanád, hogy mitől van ilyen jó kedved?- morogta oda.
-Nekem nagyon úgy tűnik, ha találnál valakit, akkor azt rögtön széttépnéd féltékenységből... Nézz az ágy alá is, nehogy még elfuthasson! - mutatott az említett bútor felé, és alsó ajkába harapott, miközben pajkosan csillogó
szemekkel követte a férfi minden mozdulatát.
Allen dühösen csikorgatta fogait. De nem mozdult. Ha tényleg megtenné, lejáratná magát a lány előtt, azt pedig nem szeretné. Inkább más esetleges búvóhely után nézett, amit meg is talált, a fotel mögött, de ott sem talált senkit.
-Na jó! Elég volt!- egyenesedett fel, és a lány felé fordult - Nem érdekel, kivel hemperegsz, az sem érdekel, ha itt van a szobában, teszek rá! Igazából csak...
Daisy végképp nem tudta kordában tartani magát, kitört belőle a nevetés. Hangja betöltötte az egész szobát. Allen
ideges is volt, és meglepődött, hogy mi üthetett a lányba. Elnézte az arcát, amint már könnyeit törölgette, és nem tudta mit tegyen. Ordítson rá, hogy hagyja abba, vagy nevessen fel ő is, mennyire gyerekesen viselkedett. Mi ütött belé, hogy ilyen hevesen reagált arra, hogy Daisynek talán szeretője van? Hiszen ő is kijár Florhoz... akkor meg?
Végül a komorság mellett döntött.
-Hagyd már abba! Veled nem lehet komolyan beszélni? - dünnyögött.
Daisy nagyokat lélegezve próbált megnyugodni, egyik kezét a mellkasára tette. Másik kezével hajába túrt, majd
megrázta a fejét, és kipirult arccal Allenre nézett. Szájának széle, még mindig felfelé görbült, amit Allen szívesen eltüntetett volna. De nem bántalmazással.
-Rendben... - Allen sem értette, hogy miért komolyodott meg ilyen hirtelen a lány. Szemei vádlón néztek rá.
-Mi az? - bukott ki belőle a kérdés.
Daisy megrázta a fejét, és összébb húzta magán a köntöst.
-Ne játszd itt a titokzatost, mondd el, mi bajod van!
-Csak kicsit fájt, hogy... ilyeneket feltételezel rólam, hogy - szeretőt tartok. Rendben, beismerem az elején tényleg vicces volt, ahogy felháborodtál, de aztán belegondoltam, hogy mennyire nem bízol bennem és...
-Te sem bízol bennem! - vágott közbe Allen.
-Mert nem hagyod! - fakadt ki Daisy, és nagy levegőt véve, halkabbra vette magát - Én... sohasem gondoltam volna,
hogy lehet valami, ami ennyire nehéz. Mármint, ez a házasság... tudom, hogy semmiféle érzelmet nem táplálsz
irányomban, de nem lehetne, hogy egy kicsit... egy kicsit kulturáltabban viselkedjünk a másikkal? Akárhányszor
összefutunk, mindig veszekszünk, és megsértve menekülünk el. Nem azt kérem, hogy szeress, mert tudom, hogy ez lehetetlen. Csak... - megremegett a hangja, így inkább megállt egy pillanatra, majd suttogva folytatta, földre
szegezett szemekkel, mert nem akarta, hogy a másik meglássa gyülekező könnyeit - Csak azt akarom, hogy ne
ordítsunk a másikkal minden alkalommal, és próbáljuk meg elfogadni, hogy házasok vagyunk, és nem a másikat okolni ezért - Itt felnézett, mert sikerült elpislognia a könnyeit és folytatta:
- Nem én tehetek róla, hogy így alakult minden. Naivan belementem, mert semmit sem tudtam, hogy mi - mi miatt
történik. Ráadásul olyan lehetőséget kaptam, amiről álmodni sem mertem, soha. Főleg, hogy megmentettél Blaketől. És...
-Szóval, azt akarod mondani, hogy mindenről én tehetek?- kérdezte Allen.
-Nem, dehogy!- tiltakozott Daisy.
-Nekem úgy tűnik - mondta, és az ajtóhoz sétált. Még megállt egy pillanatra, de nem fordult a lány felé.
-Holnap lesz egy estély Backwishéknál. Meghívtak. Este fél hétkor legyél az aulában. Ne késs. - mondta, és kiment.
Daisy végül hagyta, hogy lecsorogjanak könnyei. Mit hitt? Hogy, majd ha kiönti a lelkét, akkor meg fog változni a
kettejük kapcsolata? Miért esik mindig a saját csapdájába? Viszont Allen akkor is egy szívtelen dög. Ő majdnem
elsírja magát előtte, aztán meggyanúsítja, hogy őt hibáztatja mindenért. Mit tett, amiért ilyen vele? Rendben, azt
elfogadta, hogy érdekházasság, de hogy ennyire hogy gyűlölheti két ember egymást, azt már nem vette be a gyomra.
Akkor is kideríti!

Allen, amint becsukódott mögötte az ajtó, felsóhajtott, és nekidőlt a falnak. Mi a franc történt vele? Megijedt! Megijedt, hogy a lány ilyen hirtelen "támadt" neki az érzéseivel. Nem tudta, mit tegyen. Most úgy érezte magát, mint néhány évvel ezelőtt Mattnél. De ez mégis más volt. Az, hogy egy nő állt előtte, teljesen kiakasztotta, megfélemlítette. Pedig ő nem az a nyámnyila típus. Mindig is szerette kezébe venni, és tartani az irányítást, de itt egyszerűen elvesztette a fonalat.
Lehunyta szemeit, fejét pedig a falnak döntötte. Ő is szeretett volna normális életet élni, de hogy oldja meg ezt úgy, hogy közben ne essen csorba büszkeségén?
Márpedig biztosan megsérül, ha kedvesebben kezdene bánni a lánnyal.
Halk ajtónyikorgásra lett figyelmes, és oldalra döntötte fejét, majd meglátta a lányt, aki kicsit vörös szemekkel, de büszkén tartva magát, rámered.
-Honnan lett annyi bátorságod, hogy begyere ide? - szegezte neki a kérdést.