Egy év telt el a gyászos események óta. A sajtó talált magának újabb szenzációkat. Történetünk szereplőit végre békén hagyták. John csendben eljegyezte Adelet, miként húgát is Vincent, a barátja. Csak a közeli családtagok voltak jelen a bennsőséges ünnepségen. Az ausztrál lány titkos álmai részben teljesültek.

Egy nyári napon Adele a szobájából nyíló erkély korlátjának dőlve merengett. Alkonyodott. A messzi dombok mögött lebukó Nap pazar színjátékba öltöztette az eget és a földet. A meleg  narancs és vörös árnyalatok szinte lángba borították pár pillanatra a látóhatárt. A bíborszín napkorong eltűnte után is folytatódott a csodás "tűzijáék". A felhők szélei arany és narancs, majd bíbor, egyre sötétebb vörös, és lilás árnyalatokban pompáztak. A keleti ég eközben lassan elsötétült, szinte bársonyfeketévé vált a horizont. Bizonytalanul pislogva felragyogtak az első csillagok. A mély, majdnem feketébe hajló kéktől az áttetsző vízkéken át a vöröses, lilás színekig - szinte a szivárvány összes színe - gyönyörködtette egyszerre a szemet, festő ecsetjére kívánkozó, fantasztikus, harmonikus árnyalatokat létrehozva. A halkan locsogó Temze vize - mindezt visszatükrözve - megkettőzte a látványt.
A lány halkan sóhajtott, a feltámadó esteli szellő meglibbentette hosszú, kiengedett hajzuhatagát és vékony, halványzöld selyemruhája alját. Kissé megborzongott a folyóról áradó hűvös levegőben, karjait átfonta mellkasa
előtt, és így próbálta magát melengetni.
Szomorúan nézett maga elé. Londoni, külvárosi, pici lakásában egyedül volt. Ő döntött úgy, hogy eljön a kastélyból
arra az időre, amíg John elutazik. Nem akarta a család életét megzavarni. Miután az ifjú lordot kikísérte a reptérre, összerakta néhány holmiját, pedig a Lady és Belle is tiltakoztak ellene, és maradásra akarták rávenni. Csak azt kérte, hogy a lovát, Stormot a birtokon hagyhassa.
Ennek már sok hónapja. Vőlegényének - hiába nem volt kedvére - rendezni kellett saját, és elhunyt édesapja üzleti
ügyeit. Ezért ment Franciaországba, utána pedig még több európai országba is. Adele jónéhányszor beszélt vele
telefonon, és internetes üzeneteket váltottak minden nap. John azonban nem tudta megmondani, pontosan mikor
érkezik haza. Annak sem örült, hogy kedvese visszaköltözött Londonba, de megértette, hogy a munkája miatt kényelmesebb így a lánynak. Ettől függetlenül Adele többször volt kint azóta a Chromwell-birtokon, látogatóban.
A lány újra sóhajtott egyet, majd megfordult, és lassan besétált homályos szobájába. Behajtotta kissé az erkélyajtót, de nem csukta be, hogy a hűvösebb levegő felfrissítse az átmelegedett lakást. Nem nézett vissza
az utcára.

Pedig lett volna mit...
Egy elegáns, ezüstszürke sportautó közeledett - halkan doromboló motorral - az úttesten. Teteje hátra volt nyitva, így teljes rálátást biztosított vezetőjére: egy szőke, hosszú haját hátul összefogva viselő, rendkívül sármos, napbarnított arcú férfira. Fekete inge és farmernadrágja kihangsúlyozta magas, karcsú és izmos termetét.
A szomszédos cukrászda teraszán tereferélő fiatal lányok csoportja egy pillanatra elnémult, ahogy meglátták, majd mindegyik a másikkal vetélkedve próbálta magára felhívni a szívdöglesztő pasi figyelmét. Ám az még csak futólag sem vetette rájuk smaragdzöld tekintetét. A félig nyitott erkélyajtón állapodott meg figyelme, és elmosolyodott: "Itthon van."- állapította meg örömmel. Nem küldött üzenetet és nem telefonált. A vártnál hamarabb sikerült mindent elintéznie. Lord John Williem Chromwell leparkolt hát az autócsodával a ház mellett, majd kikapva az ülésről egy szál vörös rózsát - főúri méltóságát félretéve - kettesével szedte a lépcsőket, míg Adele lakásának ajtajához nem ért.
Halkan bekopogott. Lassú léptek nesze közeledett az ajtóhoz.

Adele csodálkozva hallotta a kopogást. Már a fürdőszoba felé indult, amikor az ajtón zörgettek. Csendesen, szinte
osonva közelítette meg a bejáratot. Szíve ijedten verdesett, mint egy rémült madáré. Még mindig nem tudta teljesen
elfeledni a vele esett szörnyűségeket. Óvatosan kilesett az apró kukucskálón, majd riadalma egy pillanat alatt füstté vált. Villámgyorsan nyitotta az ajtót, és szinte repült John ölelő karjaiba. A boldogságtól egyikük sem tudott megszólalni. Nem is akartak. Szomjasan tapadtak egymás ajkára. Percekig kényeztették a másikat, miközben beljebb mentek a parányi előszobába, és maguk mögött bezárták a bejárati ajtót. Majd zihálva, csillogó szemekkel
nézték egymást.
- John! - suttogta a lány.
- Szia, kincsem! Váratlanul haza tudtam jönni. Mindent elrendeztem. Már nem kell visszautaznom. Ez a tiéd. - adta
oda a szál rózsát - Vacsoráztál már?
- Köszönöm! Nagyon szép, és jó az illata - szagolta meg a virágot, majd válaszolt a férfi kérdésére - Nem. Nem is volt étvágyam. Fürödni indultam, aztán aludni.
- Hmm... helytelen. Akkor most elrabolom, Miss Greenwood! Vár ránk egy kellemes asztal a Royal Garden Hotel teraszán. Remélem, most már van étvágya! - nézett kedvesére csábos mosollyal.
- Igen. De akkor valami elegáns holmit kell felvennem. Addig ülj csak le. Kérsz egy üdítőt?
- Csak egy kis ásványvizet.
- Tessék. - rakta elé a lány, majd eltűnt a fürdőszobában. Rövidesen kihallatszott a zuhogó víz hangja.
John - miközben a gyöngyöző, harmatos oldalú pohárból a frissítőt kortyolta - nem kis derültséggel vette észre, hogy Adele sietségében elfelejtette magával vinni a fürdőlepedőjét.
Bekopogott, de szerelme nem hallotta. A szőke férfi sokat sejtető mosollyal nyitott be a vastag párafelhőbe burkolódzott helyiségbe. A víz már nem csobogott.
- Miss Greenwood! Csak nem ez hiányzik? - nyújtotta a lánynak a bolyhos törölközőt. Adele meglepetésében és
zavarában felsikkantott. Villámgyorsan fordult meg, miközben testéről záporoztak a vízcseppek. Mivel nem vette el
a törölközőt, John terítette rá, miközben egyik vállát szabadon hagyta, hogy puha, édes csókjaival boríthassa azt.
Karjait kedvese karcsú dereka köré fűzte, és a hátához simult. Perzselő ajkai Adele nyakán siklottak végig. Testével érezte a szeretett nő testének remegését.
- John... nem kellene mennünk? - kérdezte akadozó lélegzettel a lány.
- Igen - csókolta tovább a fiú, majd ölbe kapta, és bevitte a hálószobába - de olyan hosszú ideje csak erre vágyom...
Adele elpirult.
- Én is. - suttogta.
Érintéseik, simogatásaik égő lávaként siklottak végig egymás testén. Kis idő múlva már Johnon sem volt egyetlen
ruhadarab sem... Testeik egybeforrtak. Szerelmük egyre közelített a beteljesedés mámorához. A szenvedély örvénye elragadta őket, szédülten emelkedtek egyre feljebb. Együtt érezték a gyönyör bódultságát, a mély kábulatot, amikor semmi más nem számít - csak ők, ketten.

Valamivel később Adele elegáns, borvörös kisestélyiben lépett ki a kapun, John oldalán. A cukrászda előtt verébcsapatként csiripelő lányok ismét elnémultak, és irigykedő pillantásokkal bombázták a szerencsés nőt... de a közelben jövő-menő férfiak is Johnt. Kedvese ugyanis rendkívül csinos és szép teremtés volt, így pedig különösen, hogy a boldogság újra átjárta őt.

Pár héttel később egybekeltek. A ceremóniára a Westminster Abbeyben kerítettek sort, hiszen a főnemesi családokban ez már elvárt hagyománnyá vált. Az esküvőre rengeteg kíváncsiskodó gyűlt össze, a meghívott vendégek mellett.
Adele a fehér ruhájában igazi hercegnő volt. Édesapja vezette az oltárhoz. John szíve hatalmasat dobbant, amikor
menyasszonyát meglátta. Smaragd szemei elsötétültek a vágytól. Alig várta, hogy vége legyen a beszédnek és a
prédikációnak. Párja pedig alig nézett máshová szerelmén kívül. Szinte itta magába a látványát. A gyűrűk felhúzása után türelmetlen mohósággal, de elképesztően gyöngéden, hosszan csókolták egymást.
A katedrálisból kilépve a kíváncsiak sorfala előtt vonultak a várakozó autókhoz. Az ezüstmetál kocsit kivételesen
Vincent vezette, és a motorházon egy fantasztikus, fehér virágkompozíció díszlett.
Az esküvő utáni fogadásnak az ősi katély termei és kertje adott helyet. A vendégsereg kissé elfárasztotta az ifjú párt, akik élve az első adandó alkalommal, el is tűntek.
- Szeretlek! - suttogta két csók között John - most már soha nem engedlek el. Az enyém vagy.
- És te az enyém. - válaszolt Adele.
Biztonságban érezte magát. Szerelmük rengeteg megpróbáltatást átvészelt. És nem omlott össze. Ez már nem kártyavár.
Igaz, mély érzelem, amire mindig is vágyott. Boldog volt, ahogy férje is. Mindketten tudták: kötelékük egy életre
szól.