A nap már lenyugvóban volt, amikor Gill ismét felébredt. A láza nem enyhült, így továbbra is vacogva-reszketve tápászkodott föl. Gyomra teljesen üres volt, már a gyomorsav is éreztetni kezdte maró hatását. A tüzelő érzet mellé még bosszantó kaparás is társult, ami a torkát illeti. Remegő lábakkal ért ki a konyhába, az erőnek annyira híján volt, hogy kénytelen volt a pultnak támaszkodni.
    Óvatosan kivett egy poharat a szekrényből, vizet eresztett bele, majd lassan a szájához emelte. Hiába koncentrált azonban, a remegés következtében megcsúszott a pohár a kezében, a gyenge fogás nem bizonyult elégségesnek, így az üveg hangos csörömpöléssel törött millió darabra. A zaj nem kerülte el a szomszédos szobában dolgozókat se; nem telt bele sok időbe és a két tinédzser berontott a konyhába.
    Az eléjük terülő látványra nem voltak felkészülve: apró szilánkok a padlón mindenütt, a felfordulás közepén pedig Gill, hátát a konyhaszekrénynek támasztva, egyre lejjebb csúszott a föld felé. Amint talajt ért a feneke, összegömbölyödött, karjaival szorosan ölelte térdeit, de a remegés mit sem csillapodott.
- Bo-bo-bocsánat! ...Csak kicsúszott... - nézett fel Gillian, arcán könnycseppek csillogtak - Véletlen volt.
- Hé, nyugi! - próbálta Wade lecsillapítani, az időközben zokogni kezdő lányt. Egy pillanatra megdöbbent Gill reakcióján, nem tudta felfogni, miért akadt ki ennyire, de végül az egész napos megpróbáltatásoknak tudta be a dolgot. - Csak egy pohár tört össze, nem a világ...
- Nem történt semmi visszafordíthatatlan, van elég poharunk - szállt be Kian is - Ezt meg összesöpörjük és kész is van.
- De, én törtem össze. Most nincs erőm azt hallgatni, hogy mennyire haszontalan vagyok és csak bajt okozok... - szipogott Gill.
- Ne legyél butus. Ez csak egy pohár, és senki nem fog bántani, megígérem.
    Wade figyelmesen kerülgette az apró üvegszilánkokat, ahogy a lányhoz közeledett. Mikor odaért, lehajolt hozzá és a hüvelykujjával finoman letörölte Gill arcáról a könnycseppeket. Gillnek jól esett a törődés, ugyanakkor össze is zavarodott a hirtelen intimitáson.
- Gyere, elmegyünk innen - mondta halkan Wade - Kapaszkodj a nyakamba és kiviszlek.
    Gill örömmel fogadta el az ajánlatot, érezte, hogy egyedül nem lenne ereje felállni, ezért úgy tett, ahogy a fiú mondott.
Kezeit összekulcsolta Wade nyaka mögött, ő pedig egyik kezével Gill hátát, másikkal a térdhajlatát megfogva óvatosan felemelte és elindultak kifelé. Kian közben előkereste a seprűt és a lapátot és elkezdte a konyha rendbetételét.
    Gill számításaival ellentétben Wade nem a hálószobába vitte őt, hanem a munkabázisra. A fiú óvatosan lehajolt és az egyik babzsákra rakta a lányt, aki kérdőn nézett fel rá.
- Elég éhes lehetsz - magyarázott a srác - Mellesleg jobb szeretném, ha nem lennél egyedül, ha megint rosszul lennél. Láthatólag túl gyenge vagy, hogy...
- Oké, értem. - vágott közbe Gill.
    Nem akarta hallani, hogy még ahhoz is gyenge, hogy eljusson a mosdóba. Másrészt a paplanra hányást még visszataszítóbbnak tartotta, ezért hálás is volt. Azt a kellemetlen érzést azonban, hogy mindenki így látja, nem tudta háttérbe szorítani. Feszélyezve nézett körbe a szobában, tökéletesen érezte, hogy minden szempár rá szegeződött. Ahogy tekintete Danielével találkozott, gyorsan letörölte a maradék könnyet az arcáról. Nem akart gyengének látszani, előtte nem.
    Kényelmetlenül fészkelődött a babzsákon, de szerencséjére nem foglalkoztak vele sokáig, inkább visszatértek a munkához.
Néhány perc múlva Kian és Wade is visszatértek, előbbi ügyesen egyensúlyozott az egyik kezében egy üres poharat és egy termoszt, a másikban egy gőzölgő bögrét, míg Wade-nél egy tál volt és néhány pirítós. Letelepedtek a lány két oldalán és elrendezték szerzeményeiket. Gill csak kapkodta a fejét.

- Zöldségleves, idd meg! - nyomta Kian a lány kezébe a bögrét. - Én csak teára gondoltam - mutatta fel a termoszt, amelyet maga mellé helyezett a földre -, de Sherman ragaszkodott hozzá...
- Állandóan ezek a vega mutációk - szórakozott Wade - Csodálkozom, hogy nem kezdett el még bégetni vagy mekegni.
- Ja, lassan ideje lenne - vette a lapot a másik srác is, míg Gill két kézzel fogta a bögrét és a forró levest fújta. - Szerinte ez hatásosabb.
- Remélhetőleg pozitív irányban... Ha mégsem - fordult a lány felé Wade - itt a tál, szolgáld ki magad.
- Kösz, fiúk.
    Gill lassan szürcsölte a levest. Enyhén égette a torkát, de sokat szenvedett üres gyomra hálásan fogadta a folyadékot.
- Nekem mennem kell, Dan olyan csúnyán tud nézni néha... - szólalt meg Wade néhány perccel később - Egyél sokat, hoztam pirítóst is, ha kérsz, a lázad meg tüntesd el - mondta a megszeppent lánynak, s azzal föl is állt.
    Gill továbbra is óvatosan itta a levest és jótékony hatását is kezdte érezni. Hiába jött rendbe azonban a hasa, a lázzal és a reszketéssel továbbra sem tudott mit kezdeni. Kian nem mozdult mellőle, külön őrként figyelte, hogy az utolsó csepp is elfogy-e a bögréből.
- Köszönöm - fordult felé Gill, miután az összes levest elpusztította.
- Nincs mit. Zacskós leves, nem volt sok munka vele...
    Ezen már csak mosolygott Gill; az első napokban megfigyelte már, mennyi készétellel van tele a kamra. A leves kis időre átmelegítette a lányt, de miután elfogyott ismét erősödtek a hidegrázások. Szorosabbra húzta magán a pulcsikat és a lehető legjobban belesüllyedt a hatalmas babzsákba. Mindez Kian figyelmét sem kerülte el, aki továbbra is rendületlenül mellette maradt, kötelességének érezve a páncélos lovagszerep vállalását. Kezét finoman Gill homlokára tette, de az eredmény korántsem volt kielégítő.
- Hogy a fene esne belé - szitkozódott - Miért?! Miért?! A rohadt életbe is... Nagyon fázol? - fordult ismét a lány felé.
- Ah-ha - vacogott a másik. Hiába próbálta leküzdeni, fogai így is összekoccantak.
- Ez nem jó. Oké, maradj itt! - Gill furán nézett a felugró Kianre, hisz esze ágában sem volt felkelni, és ezt ő sem gondolhatta komolyan. A rocker fejében is ugyanezek a gondolatok futottak végig, de nem magyarázkodott, már el is rohant.
    Nem telt bele sok időbe, és egy összegömbölyített fekete pulóverrel a kezében tért vissza. Gill ölébe dobta a ruhadarabot, és egy rövid, de határozott "vedd fel"-t követően lazán ledobta magát a lány mellé. Gill kíváncsian hajtotta ki és vette fel a pulcsit. A rajta levő három réteg simán elfért alatta, az ujjai olyan hosszúak voltak, hogy majd a felét nyugodtan visszahajthatta volna anélkül, hogy attól kellett volna félnie, hogy úgy tűnik, kinőtte, az alja a combja közepéig ért. A pulóver elején egy számára ismeretlen rockbanda képe volt nyomtatva és miközben fejét átbújtatta a ruhadarab nyakán azt is megfigyelte, hogy nem a szokásos öblítő szaga volt, hanem valamiféle ismerős parfüm.
- Egyszer volt csak rajtam mosás után - magyarázkodott Kian, ahogy észrevette, hogy a lány beleszagol a pulóverébe.
- Köszönöm - mosolygott rá Gill - Most már jobb - mondta, de azért keresztbe fonta maga előtt a karjait.
- Ja, látom... - mondta kétkedő hangon a rocker - Én mindenesetre megtettem a magamét.
- Mint egy igazi úriember.
- Mi más?! - vigyorgott Kian és összekócolta a lány haját.
    Gill kezdte komolyan úgy érezni, hogy ez szokásává vált a srácnak, és ezt nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Másrészről viszont ez a barátság jelképe is volt a másik oldaláról, Kiant mindig élvezettel töltötte el a cserébe kapott arc. Ez az alkalom sem volt más, kiélvezte a látványt, majd némi szabadkozás után felállt és leült az egyik szabad géphez.
    Az este további része csendesen telt: a fiúk dolgoztak, míg Gill csendben figyelt, vagy éppen gondolataiba merült. A fogságban töltött idejét összegezte, kijutási lehetőségeket fontolgatott, de egyre gyakrabban kalandoztak gondolatai a szülei felé. Vajon mit csinálnak? Reménykednek-e még? Összeroppantak? Egy dologban volt csupán biztos: nagyon nehezen viselték ezt a terhet. Tizennégy év telt el azóta, hogy az édesanyja kórházba került. Emlékezett a vérre, a szirénázó mentőre, a fertőtlenítő szagú kórteremre, az elgyötört arcra. Eltávolították a nő méhét, soha többet nem lehetett gyereke. Másfél év alatt háromszor vetélt el. Nehezen emésztették meg a hírt, Victoria mindig is kistestvérre vágyott, ahogy a szülők is gyermekektől zsibongó házra. Mégsem adatott ez meg nekik... Hárman maradtak. És most már csak ketten. Mennyire óvták őt az eset óta! Féltő szemek kísérték minden mozdulatát, még a kollégiumi ösztöndíjról is le kellett mondania. Ha elfogadja, két hetente járhatna haza. Éppen ennyi időt töltöttek külön, és mégis, mekkora a különbség!
    Egy nem túl finom morgás zökkentette ki Gillt a gondolataiból. Mikor szemeivel ismét képes volt észlelni a környezetét, egy kezet látott alig pár centivel az arca előtt, benne lázmérővel. Tekintete a kézről izmos karra siklott, melyen kirajzolódtak az erek, majd váll és végül egy arc következett. A felvont szemöldökre válaszul elvette a szerkezetet és használatba helyezte.
Daniel figyelmét nem kerülte el a másik furán csillogó szeme, ahogy végigfutott rajta; a szokásos smaragdok opálossá váltak.
Nem érte meglepetésként hát az eredmény, a kijelzőn 38,7°C állt.
    Gilliant váratlanul érte az ezt követő erőteljes pillantás, pupillái kitágultak. Kirázta a hideg, karja lúdbőrös lett és akaratlanul is lejjebb húzta a fekete pulóver ujját. Többé már nem volt biztos benne, hogy mennyit nyomot a latban a láz, s mennyit Dan jelenléte és viselkedése. A reszketést mindenesetre nem tudta tovább elnyomni.
    Daniel eltűnt szem elől, Gill pedig kifújta a benn tartott levegőt. Néhány perc múlva visszatért a vezér, és egy tablettát nyomott a lány kezébe.
- Eddig sem használt - ráncolta a homlokát Gill, ahogy a pirulára nézett.
- Ne törődj vele, csak vedd be!
- De ha felesleges...
- Vedd be! - Daniel hangján érződött, hogy kezdi türelmét veszteni - Azt hittem, te hiszel a második esélyben - gúnyolódott.
    Gill fáradt volt az akadékoskodáshoz. Öntött egy kis teát a bögrébe és egy újabb remegéshullám közepette lenyelte a tablettát.
- Jó kislány - húzta gúnyos mosolyra a száját Dan, majd lehajolt, egyik kezével fölemelte Gill állát, hogy szemük találkozhasson, és a másik arcához egészen közel suttogott: - Nem tudom, hogy mi ez. Véletlen, vagy te idézted elő. És tudod mit? Nem is érdekel. Persze, ha rájövök, hogy az utóbbi... - A vészjósló mondatot nem zárta le. Gill végig a szemébe nézett, pont, ahogy Dan akarta, de a láz miatt néha elmosódott a kép - Csak egy dolgot akarok feleleveníteni, ha esetleg elfelejtetted volna: azon az ajtón
soha nem teszed ki élve a lábad.
    Gill nem felelt. Hogy is felejthette volna el? Nem volt köze a lázhoz, mégis, ahogy egyre vadabb képsorok játszódtak le a fejében arról, hogy mire lenne képes a másik, kénytelen volt nagyot nyelni.
- Ismételd meg! - követelte Daniel.
- Nem, nem megyek k-ki azon az ajt-t-tón - suttogta erőtlenül Gill, fogai minduntalan összekoccantak.
- Nagyszerű.
    Daniel elvette a kezét a lány álla alól és megsimogatta a haját ehelyett.
- Ha ehhez tartod magad, nem lesz baj - mondta, majd távozott.
    Gill sokkolva nézte a távolodó alakját. Meglepte a vád, hiába sütötte el Larry korábban. Nem hitte, hogy másnak is eszébe jut ilyesmi. Hosszú idő után nézett újra körül a munkabázison, valami megváltozott. Néhány gép zúgásától eltekintve teljes csend volt. Nem szólt zene, nem beszélgetett senki, nem mentek a kifigurázások. Annyira elmerült saját gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy kiürült a szoba. Ezek szerint Dan volt az utolsó, gondolta.
    Óvatosan megevett egy fél szelet pirítóst, ivott egy kis teát, majd ő is elhagyta a helyiséget. A gyomrát már rendben érezte, a láz viszont nem csillapodott. Nem hatott a tabletta, akárcsak a korábbiak. Karjait dörzsölgetve tette meg az utat a hálóig, a három pulóver alatt is lúdbőrözött.
    Sötétség fogadta a hálószobában, de nem kapcsolt villanyt. Nem volt egyedül, Sherman és Larry már egyenletesen szuszogott a szoba két végében. A házban töltött idő elegendő volt Gillnek, hogy világítás híján is biztonságosan eljusson a gardróbhoz.
Halkan kinyitotta az ajtaját és levett az egyik polcról egy világoszöld katicás pizsamanadrágot és a hozzá való fölsőt. Halvány mosolyt csalt az arcára az emlék, amikor Kian először megmutatta neki. Minden egyes alkalommal hatalmas vigyor terült el a srác arcán, ha valami humoros vagy kétértelmű darabot szereztek be. De ő már csak ilyen, vonta le a következtetést Gill.
    Ketten mély álomban voltak mellette, a többiek pedig még bőven vacsoráztak - a folyosón elhaladva hallotta a konyhából kiszűrődő hangokat -, így kukkolótól nem félve, magát csak a szekrényajtókkal eltakarva öltözött át. A hideg futkosott a hátán, ezért visszavette a rocker pulóverét is azzal az indokkal, hogy az a legmelegebb. Nem utolsó sorban a fás-fanyar illat is tetszett neki.
    Miután végzett az átöltözéssel, nem sokat teketóriázott. Hiába nem csinált semmit egész nap, olyan fáradtnak és elgyötörtnek érezte magát, mint a futópad használata után. Larry a szoba egyik, Sherman a másik végében aludt, így Gill a - lehető legnagyobb távolságot megtartva - a középső, ablak alatti matracot választotta.
    Hangtalanul mászott a takaró alá, a lehető legjobban igyekezett befészkelni magát, didergése ugyanis nem, hogy enyhült volna, erősödött. Próbálta félretolni azt a kellemetlen gondolatot, hogy láza magasabbra szökött, mint valaha és az alvásra koncentrált. Ekkor már folyamatosan remegett, de szemeit szorosan lezárta.
    Mintegy fél óra múlva újra kinyílt a hálószoba ajtaja. Tompa léptek hallatszottak, a gardrób csikordulása, majd halk puffanások, mintha valaki nemtörődöm módon csak ledobta volna a ruháit. Lépések szinte észrevétlen zaja, s néhány másodperccel később Gill érezte, hogy behorpad mellette a matrac. Az oldalán feküdt, így nem láthatta, ki a jövevény. Két hét alatt már megszokta a fiúk közelségét, de még nem engedett fel teljesen. Hiszen még annyi szabad hely volt...!
    A lány továbbra sem tudta legyőzni a reszketést. Szorosan átölelte magát, annyira begubózott, hogy épp csak az orra lógott ki a takaró alól, de ez sem segített. Fázott minden porcikája. Néhány percig némán reszketett, de azután a mellette fekvő megfordult és Gill csak azt vette észre, hogy egy erős kar a derekánál fogva hátrarántja, háta valami keménybe ütközött.
    Gillian szemei kipattantak, egész teste megfeszült. Pánikba esett. Kétségbeesetten kapálózott, de minél inkább szabadulni akart, annál erősebb volt a szorítás. Már nem csak a láztól reszketett.
- Engedj el... kérlek! - Gill hangja rémülettel volt teli, érezte, hogy csapdába került a kar és tulajdonosa között. Szíve a torkában dobogott - Kérlek...!
- Fogd be és maradj nyugton! - csattant fel Dan, ingerültsége tisztán hallható volt.
- Miért csinálod ezt? - Gill tovább próbálkozott, de csak annyit ért el, hogy már két kar fonódott köré.
- Annyira reszkettél, hogy nem tudtam tőled aludni.
- Bocs, arrébb megyek - felelt halkan Gill, de ígéretét beváltani nem volt képes.
- Kizárt. Úgyhogy maradj nyugton végre.
- De...
- Nem.
- Ez nem jó így - próbálkozott Gill elkeseredetten - Nem jó...
- Abbahagynád végre ezt a játékot?! Kezd elfogyni a türelmem, ami nem túl biztató rád nézve...
    Gillt csak még jobban feltüzelte a fenyegetés, hogy ki kell szabadulnia. Daniel persze ezt nem értékelte. Érezte a lány feszültségét és a benne dúló érzelmekről is volt fogalma, de uralkodó természete dominált.
- Most hagyd abba! Nem viccelek. Nem tudom, hová gondolsz, egészségesen sincs semmi esélyed ellenem, nemhogy így. Nem mellesleg, tudtommal azt csinálod, amit mondok. Ne akard, hogy ezt inzultációnak vegyem. Lehet, hogy most túl elesettnek tartalak a büntetéshez, de nem lesz ez mindig így.
    Gill fontolóra vette a hallottakat. Tisztában volt az erőviszonyokkal. Hogy is ne lett volna ennyi tapasztalattal a háta mögött? Viszont ráhagyni? Ahhoz túl kényelmetlen volt számára a helyzet.
- Miért csinálod ezt? - tette fel ismét a kérdést.
- Folyamatosan reszkettél, mondtam már. Amilyen figyelmes vagyok, nem nézhettem tétlenül, ahogy idefagysz. A test melege nagyon hatásos. Nem lesz sok alkalmad az önzetlenségem élvezned, úgyhogy használd ki jól. Nem javaslom, hogy a haragom válaszd...
- De...
- Figyelj, önzetlenül megosztom veled a melegem és a párnám, igazán értékelhetnéd!
- Egyiket sem kértem, és különben is...
    Daniel felől mélyről jövő morgás hallatszott, majd közbevágott:
- Rohadt idegesítő tudsz lenni. De ha ettől tartasz, nem, nem fogok semmit csinálni. Felállni sem tudnál, fogadni mernék. Ilyen mélyre nem süllyedek... És még egyszer, ezt most vegyem sértésnek? Megtanulhatnád magadba fojtani őket... Vészesen feszül a húr... Van rajtad pizsama, rajtam is - mondta, bár felsőtestét csak a takaró védte az éjszaka hűvösétől. - Van rajtad egy pulcsi is. Nem értem, miért vagy ennyi ruha alatt és ennyi itt töltött idő után is ennyire szégyenlős.
- Nem gyakran szoktam csak úgy együtt aludni valakivel...
- Azt akarod, hogy én fogjam be a szád?
- Nem - felelt egészen halkan Gill.
- Helyes. Bár abban még segítenék önzetlenül... - gonoszkodott a srác, ezzel enyhítve az agyát elöntő feszültséget.
Engedetlenség... a kevés dolog egyike, amit nem tudott elviselni. Mégis, úgy gondolta, ennél komolyabb formában nem bírná dühét elviselni a lány.
    Gill kénytelen volt belátni, hogy Dan ellen nem tud mit tenni, ezért félelmét s nemtetszését megpróbálta háttérbe szorítani.
Ahogy pillái egyre inkább elnehezültek, úgy lazultak fel izmai és a reszketés is csökkent. Néhány perc múlva már az álmok békés birodalmában járt és tudat alatt jobban befészkelődött Daniel karjaiba. Dan még ébren volt és elégedetten nyugtázta az események alakulását. Lazított a szorításon, hogy mindkettőjüknek kényelmesebb legyen, s nemsokára őt is elnyomta az álom.
    Néhány óra pihentető alvást követően Gill arra ébredt, hogy már nem reszket egyáltalán. Lement a láza - örvendezett némán.
Önfeledt boldogsága azonban nem tartott sokáig, ahogy észrevette, milyen pozícióban fekszik. Feje Daniel mellkasán nyugodott, fölnézve pont az állkapcsát látta, jobb karja a fiú oldalán, másik a sajátján, így gyakorlatilag félig - a meztelen felsőtestű - Danielen feküdt. Hirtelen tudatába került a derekát ölelő karnak is. Teste egyből megmerevedett a gondolatra, egyszeriben szörnyen kényelmetlenül és zavarban érezte magát. Megpróbált óvatosan lecsúszni a másikról, hogy az ne vegye észre, de nem járt sikerrel; Dan a legapróbb mozdulatra válaszul - ha lehetséges - még jobban magához húzta a lányt. Gillian jól tudta, hogy a feszült izmai miatt le fog bukni, de képtelen volt elengedni magát.
    Bal kezével óvatosan helyet keresett maga mellett a matracon, hogy meg tudjon támaszkodni, majd ráhelyezve testsúlyát ismét megpróbált felemelkedni, de ez a kísérlet is halva született: másodpercekkel később ugyanolyan pozícióban feküdt attól eltekintve, hogy bal karja beszorult Daniel őt ölelő karja és saját teste közé, a másikkal pedig kínos helyzetében nem tudott mit kezdeni. Szíve a torkában dobogott, sőt, úgy érezte egyenesen dübörög. Mikor ismét felnézett, egy ingerült négerbarna szempárral találta szemben magát.
- Nyugton maradnál már?!
- Arrébb szeretnék csúszni, de nem igazán könnyíted meg a dolgot...
- Nem áll szándékomban.
- De... Így mindkettőnknek kényelmetlen - keresett Gill logikus érveket.
- Az elmúlt másfél órában nem tűnt föl - kontrázott Dan. Gillian nagyokat pislogott. Daniel olyan rég ébren volt? És olyan régóta feküdtek így? Még a gondolatra is elvörösödött, bár ez szerencséjére nem látszott a sötétben.
- Dan, hidd el nem direkt... másztam rád - Gillnek nehezére esett kimondani a szavakat, de mindenképp ki akart kerülni ebből a szituációból, ezért kipréselte őket - bocsánat, tényleg sajnálom és nem fordul többet elő, becsszó.
    Annak tudatában, hogy a srác úgy is ébren van, Gill nem vesződött azzal, hogy hol támaszkodjon, egyszerűen felnyomta magát - hogy aztán a következő pillanatban feje ismét Dan válla és mellkasa találkozásánál pihenjen. Danielnek nem esett nehezére visszatartani a lányt, eddig a derekán tartott kezével finoman visszanyomta a hátát, majd karjai összekulcsolásával elzárta az egyedüli menekülési útvonalat.
- Maradsz.
    Ez az egyetlen szó elég volt Gillian lebénítására. Összezavarodott, s már a legkevésbé sem értett semmit.
- Már nem vagyok lázas... - próbálkozott verbálisan, ha máshogy már nem ment.
- Nagyon örülök - mondta Dan, bár hangja semmit nem közvetített az említett érzelemből.
    Gill nem tudta legyőzni ösztöneit, Danielt a szavak sem hatották meg, ő pedig csak a szabadulásra tudott koncentrálni. Még hogy valakinek a meztelen mellkasán feküdjön? Kit érdekel, hogy kényelmes? Hogy az esőerdő bódító aromájával van körülvéve?
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük - szólalt meg néhány perc múlva a srác. Mozdulnia sem kellett, hogy visszatartsa Gillt, viszont kezdett bosszússá válni az állandó mocorgásától. Ismerte a szándékait és cseppet sem volt ínyére, hogy ellene szegül a másik. Már megint - Nem vagy lázas, te mondtad, tehát ez már nem hátráltató tényező, hogy elnéző legyek. Tudtommal azt csinálod, amit mondok. Ha nem... az elutazásom előtti másfél napban még rengeteg időm lesz, hogy megkeserítsem az életed. Remélem, világos voltam...
- Naná - dörmögte Gill. Nem akarta elhinni, hogy így ragadt. Alig pár órája elvesztette már a meccs első felét, akkor nem hitte volna, hogy az még nem a csúcs. És ha ebben a pillanatban így is gondolta - ismét tévedett.
    Kelletlenül és erőszakosan lazított izmain. Már nem volt láz, ami elvonta volna a figyelmét a másik közelségéről. Zavarban volt, nem tudta kiüríteni gondolatait, hogy elalhasson. Néhány perc múlva végül sikerült lelassítania légzését, elméjére is kezdett rátelepedni az álom köde, szemhéja elnehezült.
- Azt akarom, hogy ezentúl mellettem aludj. Ez a matrac megfelel - szólalt meg hirtelen Dan.
    Gill ereiben megfagyott egy pillanatra a vér - "Ez lenne a büntetés?" -, de ahogy jött, úgy el is múlt a kellemetlen érzés. Kicsit lejjebb csúszott a fiú karjaiban, hogy kényelmesebb fekhelyet nyerjen. Nem volt ereje a következményeken rágódni. Már nem érezte zavarónak a derekára nehezedő súlyt - hiába szorosodott az ölelés -, sokkal inkább biztonságot nyújtónak.
Esőkopogást és madárcsicsergést hallott. Az alig kivehetően elsuttogott "jó éjszakát" még eljutott valahová a tudata szélére, de hamar foszforrá is vált az incselkedő, szivárvány színű pillangósereg közepette.