- Alig mertem hinni a szememnek, amikor megjelentetek! Életem legmegrázóbb és egyben legcsodálatosabb pillanata volt. - nevetett Yume, miközben Sakarával a városban sétáltak. Épp egy kis kávézó mellett haladtak el, ami mellett egy ajándékbolt volt. A lány megpillantott egy anyukát, aki épp kisbabáját próbálta megnyugtatni, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szája.

- De akkor már minden rendben, igaz? - faggatta Makanót, aki látszólag még mindig nem tért magához az évzáró óta. Állandóan csak arról beszél, hogy mennyire boldog, de ezt nem is bánta a másik. Sőt! Szeretett volna minden részletről tudni, mert úgy érezte, ő maga is boldogabb, ha Yumét vidámabban látja.

- Igen! Azt mondta, hogy szeret, és hogy az a dolog csak egy félreértés volt. Nem is tudod elképzelni, hogy mennyire örültem, mikor megtudtam! - hadarta lelkesen - A két barátja - akiket utólag tudtam meg, hogy Sawamurának és Satónak hívnak - valójában nem is rólam beszéltek, hanem Chiaki volt barátnőjéről, akit Ikunak hívnak. Fél évig jártak együtt, de igazából nem szerették egymást. Chiaki már rég szakított vele, de az a szegény lány valahogy nem értette meg, és hatalmas jeleneteket rendezett, mire a szülei megkérték Kiita-kunt, hogy maradjon vele még egy kicsit és vigyázzon, nehogy valami butaságot kövessen el.

- Minden jó, ha a vége jó! - nevetett Sakara, miközben a boltokat nézte. Annyi jókedvű, vidám embert látott, hogy nem értette, eddig miért nem vette őket észre soha. Talán nem nyitotta ki eléggé a szemét.

- Igen, és mindezt neked köszönhetem! - borult a lány nyakába Yume - Ha te nem vagy, most nagyon rosszul lennék. - mondta hálásan.

- Ugyan már, én csak egy kicsit rásegítettem a dolgokra, de minden a te érdemed! - rázta a fejét Sakara, s ismét elmosolyodott.

- El se hiszem, hogy Chiaki barátnője vagyok. - mondta Makano, s végre eleresztette a másik nyakát - Ez most még annyira hihetetlenül hangzik... - merengett révedező tekintettel - Olyan, mint egy romantikus film!

- Pedig jobb, ha hozzászoksz. - jegyezte meg Sakara, s eszébe jutott valami arról, hogy a lány a keresztnevén nevezi Kiita-kunt. Ő még sohasem hívta Yokomizót a rendes nevén. Jó-jó, talán gondolatban párszor, de még sose mondta ki nyíltan. Olyan furcsa lenne... Némán kimondta a száján, hogy Gin, de még így, hogy senki sem hallotta is, megrázó volt számára.

Már négy nap telt el az évzáró óta, s minden úgy ment, ahogy azt a lány elképzelte. Több mint fél hete nem találkozott Yokomizóval, még csak messziről sem látta, ami okozott pár tünetet nála. Ha lehet ilyet mondani "Yokomizo elvonási tünetei" voltak. Sokszor kereste tekintetével a tömegben a fiút, de sose látta, és ha jobban belegondolt, ez így volt rendjén. Nem is akart már találkozni vele, el akarta felejteni megnyugtató hangját, közelségének érzését, na meg el akarta kerülni azt a megrázkódtatást, hogy találkoznak, de a fiú levegőnek nézi. Márpedig szent meggyőződése volt, hogy ha netalántán összefutnak, ez fog történni, ami nagyon mély sebeket tépett volna fel ismét.

Mindezeken túl voltak még fájdalmas tényezői az alku lejártának, például az, hogy többet nem járhatott a kórházba, mert ott egészen biztosan találkoztak volna. A lánynak hiányoztak a kórházi gyerekek, na meg persze Narumi-sensei is, akivel nagyon jó barátok lettek. A nyári szünet szerves részét Sakara munkára akarta áldozni, egyrészt, hogy tudja fizetni a lakbért, másrészt, hogy önálló legyen. Most is épp a leendő munkahelyére tartottak Yume-channal.

- Odanézz, szerintem ott van! - bökött Makano egy nem messze álló kis épületegyüttesre - Igen, az lesz az!

- Hát akkor nézzük meg! - indítványozta Sakara, s elindultak a kiszemelt célpont felé. Egy kis hangulatos cukrászda volt, ahol a város egyik legfinomabb fagylaltját készítették. Amint beléptek a kis üvegajtón a helységbe, a lányt minden - szinte teljesen - elvarázsolta . Finom illatok terjengtek, és sok-sok gyerek ült a szüleivel apró, kerek asztalkák mellett. A cukrászda pultjai meg voltak rakva szebbnél-szebb süteménycsodákkal, és a fagylaltos pult - a maga színes mivoltával - sem volt elhanyagolható.

Sakara beszélt a tulajdonossal, és mivel az csak nyárra keresett eladót, a lány megfelelőnek bizonyult. Azt még nem tudta, hogy utána mi lesz, de egyelőre tökéletesnek bizonyult ez az állás, hisz gyerekek közt lehetett.

Mikor kimentek a boltból, mindketten elégedettek voltak, s Makano meg is jegyezte, hogy ilyen helyen még ő is szívesen dolgozna. "Legalább még egy gonddal kevesebb." - állapította meg Sakara.

- Na, és Yokomizo-kun mit gondol? - tette fel a kérdést Yume, mire a másik megtorpant az utcán. Most jutott eszébe, hogy még nem is mondta el, hogy mi történt. Hogyan kezdjen bele? Mit mondjon? Milyen képet vágjon? Legszívesebben sírni lett volna kedve, de megfogadta, hogy azt nem fog. Végtére is... Egészen biztos, hogy nem ő az egyetlen Kiotóban, aki szerelmi bánatban szenved.

- Sakara, jól vagy? - kérdezte meg aggódva Yume - Miért álltál meg? Csak nincs valami baj köztetek? - tapintott a lényegre. "Jaj, az élelmes emberek olyan idegesítőek tudnak lenni néha." - állapította meg a másik. - "Kitalálják az ember gondolatait, még mielőtt az egyáltalán gondolna rájuk."

- Sakara...?

- Hogy baj? - kapott a fejéhez szórakozottan a lány - Nincs semmiféle baj. - nevetett zavartan - Yokomizo-kun és én jól megvagyunk. Csak éppen szakítottunk, de ez nem baj... - mondandója vége elég vérszegényre sikeredett, de nem tudott jobbat kitalálni.

- Szakítottatok?! - döbbent le Makano, s látszólag őt jobban megviselte a dolog, mint a másikat - De miért? Mikor?

- Az évzáró napján. - érkezett a rövidre fogott válasz.

- Ezt nem hiszem el...

- Még én se nagyon... De mint mondtam, sebaj! Kezdek túllenni rajta. - hazudta. Igazából úgy érezte, egyre rosszabbul van, de ezt nem akarta barátnője orrára kötni. "Hiába... Az idő rohan. Talán egyszer oda is elérünk, amikor ez már mind csak múló látomás lesz. Igen! Képes vagyok elfelejteni Yokomizót! Kénytelen vagyok, nincs más választásom!"

*

- Momo-baa-chan! Megjöttem! - kiáltotta el magát a lány, s lerakta csomagjait a fal melletti kis szekrényre, hogy bezárhassa az ajtót. Miután feladatát elvégezte, levette cipőjét, s a táskákat a konyhába vitte.

- Szentem, csak hogy végre megjöttél! Már azt hittem, hogy valami bajod esett! - totyogott be Momo nagymama, nagy piros papucsában, rejtvényfejtő újságokat szorongatva kezében.

- Ugyan már! - mosolyodott el Sakara, és egy öleléssel üdvözölte az öreg hölgyet. Momo-baa-chan nagyon különös kis néni volt, nem az a tipikus kötögetős nagyi, de a lány egy csapásra megszerette, és így legalább nem volt egyedül. Momo nagymama, vagy igazi nevén Morisaki Aka-san fiatalkorában színésznő volt, s megfordult külföldi színházakban is. "Gyönyörű nő volt." - állapította meg sokszor Sakara, a megfakult, javarészt fekete-fehér fényképeket nézegetve. Mesélt a lánynak vadregényes életéről, két férjéről, akik mind igazi szívtiprók voltak, csak hát egyikük sem vetette meg az italt, s ez lett a vesztük. Bár Momo-baa-chan nem félt az élettől, gyereke mégsem született soha, s talán ez az oka annak, hogy egyedül maradt. Sokszor mondogatta Sakarának, hogy "Én mindenkit túlélek", amiken a lány nagyokat kacagott. Összességében tehát a hölgy nem volt éppen mindennapi lakótárs, mégis nagyszerű társaságuk voltak egymásnak.

Momo nagymama erényei közé még nyugodtan be lehetett sorolni a ravaszságot, és az elmés gondolkodást is, amivel gyakran túljárt az emberek eszén.

- Mi a baj drágám? - kérdezte meg Sakarától, aki nagy sóhajok közepette pakolt a konyhában.

- Semmi... - motyogta a lány - Igazán minden rendben...

- Na, ne próbálj rászedni engem, mert úgysem sikerül! Látom rajtad kedvesem, hogy valami nyomja a szívedet. Oszd meg hát velem, mielőtt dühbe gurulok! - fenyegetőzött, s nagyot koppantott botjával a padlóra.

- Momo-baa-chan, tényleg minden rendben van, csak éppen...

- Szerelmi bánat! Látom én rajtad, sőt megéreztem az időjárásból! - vágott közbe szigorúan a néni.

- Mégis miből gondolod, hogy... - motyogott zavarodottan Sakara - Ez nem is...

- Ne hadoválj itt nekem ilyen értelmetlenül! - csattant fel Aka-san. - Inkább meséld el, hogy mit a baj!

- Nem megy... - jelentette ki elhaló hangon a lány, s lehajtotta tekintetét - Túl bonyolult.

- Hát akkor kezd az elején, szívem! Ne feledd! A legnagyobb utazás is egyetlen lépéssel kezdődik! - tért át a követelőző, hangos néniből egy szelíd, türelmes, bölcselkedő nagymamára.

Sakara végül beadta a derekát, s egy bögre kakaó mellett elkezdett mesélni arról a sok mindenről, ami történt. Még az öngyilkosságos részt sem hagyta ki, vagy ferdítette el, mindent úgy mesélt el, ahogy az valójában volt. Mikor beszélt, néha sírás jött rá, máskor meg vidám nevetés, mintha újraélné életének pillanatait. Momo-baa-chan jó hallgatóságnak bizonyult, mindenhez volt véleménye, s az izgalmasabb pillanatoknál még néha fel is kiáltott, mint egy gyerek. A lány minél többet elmesélt életéből, annál jobban érezte magát, mintha azzal, hogy elmeséli a dolgokat, egy kis terhet át is adna. Órákig mesélt, mert Aka-san mindent tudni akart, a legapróbb részletek fölött sem lehetett elsiklani. Sakara mesélt szüleiről, arról, hogy apja hogyan bánt vele és anyjával, beszámolt Aoyama-kun rémtetteiről, Takeru-senseiről és Haruka-sanról, Narumi-senseiről, Ishiki-kunról, és mindenekelőtt Ginről.

- Egész idő alatt kerültem Yokomizo-kunt, nem kerestem a társaságát, főleg nem az elején, mert féltem tőle. Igen. Féltem, mert olyan hihetetlen dolgokat tett, és nem voltam képes teljesen megbízni benne. Végül mégis belészerettem, és most érzem ennek a kárát...

- Már hogy érezhetnéd a szerelem kárát? - csattant fel energikusan Momo-baa-chan - A szerelem nem lehet rossz.

- De nekem csak bajt okozott, mert az, akibe beleszerettem - igaz, hogy sokat segített nekem - de végtére mégiscsak egy ostoba játékszernek használt. Csak egy szereplője voltam a játékának, és ez nagyon fáj még most is.

- De mégis miből gondolod, hogy csak játszott veled, angyalom? - vonta fel ősz szemöldökét az idős hölgy - Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy a fiú valós érzelmeket táplált irántad. Talán pont, hogy te voltál az, aki nem mutatta ki eléggé azt, amit érez, mert elvakított a félelem. Féltél a múlttól, és a jövőtől, így nem tudtál a jelenben élni.

- Bárcsak igazad lenne, Aka-san! - sóhajtott egy nagyot a lány - De sajnos már régen nem hiszek a mesékben. És ez túl szép lenne ahhoz, hogy valóság legyen. Ha már így alakult, nem is akarok többet találkozni vele! Nem bírnám elviselni a látványát...

- Jaj, szentem, te tényleg szereted azt a fiút! - kapott szájához a néni, mintha csak most értette volna meg a helyzetet igazán - Akkor viszont nem szabad feladni!

- De én már feladtam. - mondta beletörődően a lány, s kinézett az ablakon. Az eső cseperegni kezdett. Nincs is szebb a nyári záporoknál.

- Kérlek, hagyd ezt a melodrámát! - csattant fel Momo-baa-chan - Nem egy elcsépelt szentimentalista regényben vagyunk, ahol a hős saját bánatába hal bele, ahelyett, hogy tenne valamit. Szereted azt a fiút?

- I-Igen... - mondta zavartan Sakara.

- Akkor semmi akadály nem áll előttetek! - magyarázta az öregasszony elszánt tekintettel - Hacsak nem...

- Mi nem?

- Ugye a lovagod nem alkoholista? - tette fel szemrebbenés nélkül, komoly tekintettel Aka-san a furcsa, oda nem illő kérdést, mire a lány harsány nevetésben tört ki.

- Nem, nem az! - mondta kacagva.

- Akkor tényleg minden rendben! Hidd el kedvesem, az alkohol tesz tönkre minden házasságot. Gondolj csak szegény megboldogultamra. Mindkettőre.

*

Sakarának tényleg jól esett, hogy elmesélhette történetét valakinek, de minden - felé intézett - lelkesítő szó üres beszéd volt csupán. Harcolni a szerelemért... Ha lenne értelme, már biztos megtette volna. De ha nincs, értelmetlen fáradalmakat minek okozzon magának? Abban viszont igaza volt Momo-baa-channak, hogy valóban félt a múlttól és a jövőtől. Még most is fél...

Másnap már munkába is állt. Hihetetlenül jól érezte magát a sok nyüzsgő kisgyerek között, s úgy érezte, hogy ezt örökké képes lenne csinálni, csak adni a fagyit, és adni... Munkaruhája egy fehér és rózsaszín mintás kötény volt, ami illett a színes környezethez. Nem is egy munkatársa volt, akik többnyire vagy középiskolások, vagy egyetemi hallgatók voltak. Sakara hamarosan össze is barátkozott velük, s jól érezte magát a társaságukban. Ame-chan, egy vele egyidős, vörös hajú, lány bár nem akkora lelkesedéssel osztotta a fagylaltot, mint Sakara, de azért jó társaságnak bizonyult, ha éppen nem barátjával veszekedett, aki napi rendszerességgel tört rájuk, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e. Ez még egy darabig vicces is volt, csak aztán vált bosszantóvá, mikor a fiú már a negyedik vendéget hajtotta el a sorból, mondván: "nem tetszett, ahogy az a pasas a barátnőmre nézett".

Ahogy teltek a napok, úgy vált egyre nyugodtabbá Sakara élete, aki bár még mindig órákat gondolt naponta Yokomizóra, lelke kezdett megnyugodni. Két héttel az évzáró után, azonban valami olyan dolog történt, ami ismét mindent felkavart. Ame - miután barátja végre elhagyta a terepet - a pultra dőlve bámult ki az üvegajtón.

- Sakara! Gyere ide! - fordult a lányhoz, aki azonban meg se hallotta, mit mondott. Ame erre a karjánál fogva ráncigálta magához a másikat, aki épp egy gombóc fagylaltot tartott a kezében. Az édesség persze a földre pottyant.

- Majd később feltakarítod, de inkább ezt nézd! - bökött az ajtó felé a vörös hajú lány, s izgatott kuncogásba kezdett.

- Mégis mi olyan érdekes? - csattant fel Sakara, miközben a padlón olvadó fagyit nézte. - Fel kéne takarítanom, még mielőtt teljesen szétolvad a... - ekkor szavát vette a félelem, ami bénító méregként járta át egész testét. Nem hitt a szemének.

- Azt a fiút figyeld, milyen cuki! Kicsit komolynak tűnik, de akkor is olyan helyes! Az a kislány, ugye nem lehet a gyereke? Nem, az kizárt. Hisz olyan fiatal még... Szerintem egyetemista lehet.

- Te jó ég.. ! - döbbent le Sakara - Te jó ég, te jó ég, te jó ég! Ez nem lehet! Jaj istenem, add, hogy ne ő...

- Talán ismered? - csillant fel Ame szeme. - Ó mondd, hogy bemutatsz neki! Könyörgök! Ha megteszed, átveszem egy egész napi munkád.

- Nem, nem ismerem! - fordult háttal a bejáratnak Sakara, s füleire tapasztotta tenyerét, habár maga sem tudta, hogy miért. "Miért? Miért vannak itt? Yokomizo és Nana-chan itt állnak a bejárat előtt! Adja az ég, hogy elmenjenek!"

- Te, szerintem lehet, hogy bejönnek. - vigyorgott Ame, s megigazította vörös haját, készülve a bevetésre. Nagy igyekezetében észre se vette, hogy Sakara már a ruháját tépi kínjaiban. A lány azt hitte, hogy elájul, mikor az ajtó elé akasztott apró csengők megcsendültek, jelezve, hogy újabb vendég érkezett. Egy harcost megszégyenítő gyorsasággal vetette magát a pult alá, ügyesen felborítva az üres kólásüvegeket, melyeket ott tároltak. Az üdítős palackok hatalmas zajjal dőltek szét, mint a tekebábuk, s pár darab még ki is gurult a vendégek lábához. Sakara kupán vágta magát egy sebtében felkapott üveggel, s szájára szorította ujját, jelezve Aménak, hogy ne buktassa le. Aztán csak reménykedhetett abban, hogy a lány megértette, amit kért. Szíve a torkában dobogott, amikor meghallotta az ismerős hangokat...

- Onii-chan, veszel fagyit? - hallatszott Nana kislányos, vékonyka hangja - Légy szíves, Nana-chan nagyon szeretne fagyit!

- Nana, hányszor mondtam már, hogy ne beszélj magadról egyes szám, harmadik személyben! - zendült fel Yokomizo kimért, ugyanakkor megnyugtató hangja, mire Sakara szívverése felgyorsult.

- Akkor, Onii-chan, veszel nekem fagyit?

- Rendben, csak válassz!

- Éljen! Lássuk csak...

- Mit adhatok? - hallatszott Ame hangja.

- Egy fagylalt lesz, majd ha a húgom kiválasztja.

- Rendben.

Mialatt Nana válogatott, Sakarának szörnyű kínokat kellett elszenvednie. Gin pár méterre állt tőle, és már csak ennek a tudata is borzasztó volt. Két vágy viaskodott benne. Egyrészt látni akarta Yokomizót, csak egy pillantást akart vetni arcára közelről, másrészről tudta, hogy ez ostobaság lenne. Már kezdett megnyugodni, amikor hallotta a kassza csörgését, ami azt jelentette, hogy a "vendégek" mindjárt távoznak. Légzése normális lett, s szíve se dobogott már a torkában, amikor... Hirtelen megjelent az üzletvezető, aki általában csak péntekenként szokott benézni, most mégis beugrott valamiért...

- Ame! Hol van Sakara? El kéne mennie a kiszállítókhoz, mert valami baj van.

A harmincas éveiben járó asszony hangja még onnan a pult alól is jól kivehető volt. Szavait néma csend követte. A lány ajkába harapott, s várta, hogy mi fog történni.

- Hogy ő? - kérdezte zavartan Ame. - Az előbb még itt volt...

- Mindegy! Ha visszajön, mondd meg neki, hogy menjen el a szállítókhoz!

- I-Igenis... Miruya-buchou*. - azzal magas sarkú cipők egyre elhalkuló kopogó hangja hallatszott.

"Úr isten, most mi lesz? Itt van még Yokomizo?" Nem tudta, hogy mi folyik, és ez őrjítő volt. Hosszú percekig csak várt némán, visszafojtott lélegzettel a pult alatt, míg végül Ame hangját hallotta meg:

- Kijöhetsz, már senki sincs itt. - mondta a lány, mire Sakara egy hörgő sóhaj közepette feltápászkodott - Azt hiszem, tartozol nekem némi magyarázattal! Ki volt az a fiú, és miért bujkáltál előle?

- Nos, ő... Ő... Csak egy régi ismerős - bökte ki.

- Te minden régi ismerőssel így viselkedsz? - kérdezte meg hitetlenkedve a másik, karba tett kézzel.

- Figyelj! Most erről nem szeretnék beszélni! - terelte a témát a lány, s kibújt kötényéből - El kell mennem a szállítókhoz. Egy hatalmas esküvőre kéne kiszállítani a tortákat, és ha nem indul el hamarosan az autó, akkor nagy baj lesz. - hadarta - Mennem kell.

- Sakara, várj...

- Szia!

Azzal a lány már ki is viharzott a boltból. Kint megcsapta a jóleső szellő, ami kellett ahhoz, hogy kiürítse elméjét, amiben zűrös kavalkád tombolt a történtek miatt. Yokomizo ott volt, nem messze tőle, hallotta a hangját... A megnyugtató hangját, ami annyira hiányzott már neki... "Ó istenem, bárcsak lehetne, hogy..."

- Sakara! - szelte ketté a levegőt egy hang, minek hatására a lány fokozatosan lelassulva megállt. Képzelődött vagy tényleg hallotta, hogy a nevét mondták? És az a hang, ami őt szólította... Nem...

- Saa-chan! - ugrott neki, szorosan átölelve őt egy aprócska, aranybarna hajú, szürke szemű lány. - Onii-chan, nézd! Nana-chan megtalálta neked Saa-chant! Itt van! Itt van! Saa-chan itt van!

Sakara lassan megfordult, s sajnos már kénytelen volt tudomásul venni, hogy ki áll vele szemben. Az a valaki volt, akit szeretett, és gyűlölt egyszerre. Aki...

- Yoko... mi... zo... - kun... - mondta alig hallhatóan, mikor megpillantott egy magas, sötétbarna hajú, feltűnően jóképű fiút, hideg, szürke szemekkel - Te... Te vagy az? - kérdezte bizonytalanul, s hátrált pár lépést - Hogyan...

- Hallottam az üzletben, a nevedet. És láttam, hogy a kiszolgáló lány folyton a pult alá nézett. Nem volt könnyű kitalálni, hogy mi történik. - jelentette ki semleges hangon - De azt is tudtam, hogy addig nem jössz elő, amíg ott vagyok. Egyébiránt minden a véletlen szövődménye. - hangja olyan üres volt, mint még eddig talán soha, még a szokásosnál is tompább, akárcsak szeme - Meglepettnek tűnsz. - állapította meg fürkésző tekintettel - Sőt! Az arcod kifejezetten rémült.

- Én... - Sakara nemcsak hogy rémült volt, hanem egyenesen rettegett. Vágyott erre a találkozásra, és félt is tőle.

- Saa-chan, ugye eljössz hozzánk játszani? - kérdezte meg vidáman Nana, aki úgy tűnt nem fogta fel a helyzet komolyságát.

- Én... nem... - kezdett bele ismét, ám a fojtogató érzés ezúttal is levágta a mondat végét. Mit mondhatott volna? Levegőt is alig kapott.

Yokomizo lépett pár lépést felé, s egy pillanatra se vette le a lányról fagyos pillantását. Ezzel már egészen másként volt Sakara, aki zavartan pislogott mindenfelé, épp csak a fiút kerülte tekintetével. Pár percig egymással szemben álltak, s egy pillanatra szemeik is összefonódtak véletlenül, ami ledermesztette a lányt. Sakara csak állt némán, a másikra meredve, s egy csapásra borították el őt az emlékek, melyek filmkockákként peregtek le előtte. Csak úgy tudott megálljt parancsolni feltörő érzéseinek, hogy behunyta szemét, vak sötétségbe taszítva gondolatait. Nem akart emlékezni, nem akart látni. Felejteni és aludni akart.

- Sajnálom, most mennem kell... - térdelt le Nana-chan mellé, s lefejtette aprócska kezeit térdéről, ám alig, hogy kiejtette a száján szavait, Yokomizo erős karjai szorították hátulról, meggátolva a menekülésben - Eressz! Nincs már dolgunk egymással! - kiáltott a lány, s küszködve próbált szabadulni, de mint általában, ez most is lehetetlennek bizonyult.

- Addig nem mehetsz el, amíg nem hallgatsz meg! - jelentette ki Gin, kissé erőteljesebb hangsúllyal.

- Nem, nem akarom! - tapasztotta füleire kezeit a lány, ma már sokadjára s összeszorította szemeit - Nem érdekel, mit akarsz mondani, nem akarom hallani! - makacskodott - Azt hiszed, nem tudom, hogy miről van szó? - vonta kérdőre a fiút, szinte sírva - Felfogtam, hogy nincs rám többé szükséged, mit gondolsz miért mentem el? Ne kínozz tovább kérlek, mert már nem bírom! - könyörgött kétségbeesetten, szerencsétlenül vergődve.

- Idióta! Egyszer szedd össze magad, és próbálj rám figyelni! - kiáltott rá Gin idegesen - Még hogy én kínozlak? Te nem vagy arra hajlandó, hogy végighallgass, és te tűntél el egyetlen üzenet nélkül az évzáró napján. Még csak azt sem mondtad meg, hogy hol találhatlak meg.

- Azért mentem el, mert te ezt akartad! - vágta Yokomizo fejéhez Sakara nem kevés felindultsággal és dühvel - Csak játszottál velem. Kihasználtál. Elhitetted, hogy kedvelsz, és én is megszerettelek. Túl naiv voltam. Engedtem, hogy egy olyan érzéketlen ember, mint te, bábuként felhasználjon valami ostoba tréfához. - mondta, s meglepődött saját szavain. Még mindig szerette a fiút, s talán épp ezért zúdította a nyakába kínjait, hogy az végre ébredjen rá, mit érez ő valójában, s mit érzett egész végig ismeretségük alatt. Nem is gondolt komolyan mindent, ami kijött a száján, csak legszörnyűbb gondolatainak adott hangot.

- Én nem mondtam, hogy menj el! - érkezett az ingerült válasz - Magadtól léptél le. Annyira hülye vagy, hogy még azt sem veszed észre, ami az orrod előtt van! - kelt ki magából a fiú.

- Egyáltalán miről beszélünk most? - idegeskedett Sakara - A semmiről veszekszünk úgy, mint a friss házasok. Én nem akarok... - halkultak el szavai - Nem akarok mást, csak felejteni. Nem akarok emlékezni rád, szóval kérlek hagyj békén!

- Miért akarsz mindent elfelejteni? - hallatszott Gin kérdése, mely most valahogy más volt. Bizonytalanság érződött hangján, ami nem volt mindennapi jelenség nála - Megint ki akarsz törölni az emlékezetedből, mint akkor régen? - kérdezte keserű éllel, s szemei elsötétültek.

- Miről beszélsz? - értetlenkedett a lány, aki szemlátomást nem értette, hogy miről van szó. Mi ez a hirtelen stílusváltás Yokomizónál? A szemei... Valahogy olyan... Mások. Lágyabbak, és sebezhetőbbek.

- Buta lány... - enyhült meg Gin hangja - Ha nem szeretnélek ennyire, nem bírnálak tovább elviselni.

- M-Miről beszélsz?! - döbbent le Sakara - Ne próbáld elterelni a témát! - habogott, s szíve teljesen összezavarodott. Yokomizo azt mondta, hogy szereti őt. Tudta, hogy ezt nem gondolhatta komolyan, de mégis...

- Mondtam egyszer neked, hogy nem engedlek el többé. Emlékszel? - tudakolta Gin, a lány értetlenkedését látva - Komolyan is gondoltam. - jelentette ki, s hirtelen magához ölelte a másikat, aki megrökönyödésében köpni-nyelni nem tudott. Derült égből villámcsapásként érték a fiú szavai, szívverése felgyorsult, s egy csapásra melege lett. Egy pillanat műve volt az egész. Olyan gyengeség tört rá, hogy még pislogni is képtelen volt, gyomra görcsberándult, légzése felgyorsult. "Told már el magadtól! Hát tovább akarsz szenvedni?" - ezek és még hasonló gondolatok jártak fejében, melyben eluralkodott a téboly, de képtelen volt bármit is tenni.

- Ha annyira utálsz, mint ahogy mondtad, akkor miért nem löksz el magadtól? - kérdezte Yokomizo, de hangja se gúnyos, se elégedett nem volt, amin a lány őszintén meglepődött. Hosszú percekig álltak még így szótlanul, egymást ölelve, míg végül erőt vett magán, és üresen kongó hangon így szólt:

- Nem utállak... Csak...

- Mi csak? Hallgass meg! Had magyarázzam meg neked a történteket!

"Magyarázat? Erre a sok mindenre? Képtelenség... Hasztalan és időrabló... Mégis..." - Mégis meg akarta hallgatni.

- Rendben van... De engedj el! - adta ki az utasítást a lány, mire Yokomizo vonakodva ugyan, de eleresztette őt. Ezután mindketten leültek egy közeli padra, s pár percig kínos némaságba burkolóztak. Sakara Nana-chant figyelte, aki úgy tűnt, jól megvan. Egy mellettük pár méterre fekvő kis szökőkút vizével játszott, önfeledten és vidáman. Ő minden bizonnyal semmit sem fogott fel abból, ami kettejük között történt.

"Persze, hisz még én sem értem igazán." - gondolta ironikusan Sakara, s egy nagyot sóhajtott. El se merte hinni, hogy ismét Yokomizóval van, szíve egyszerre volt vidám és letört. Visszagondolt Momo-baa-chan szavaira:

"...pont, hogy te voltál az, aki nem mutatta ki eléggé azt, amit érez, mert elvakított a félelem. Féltél a múlttól, és a jövőtől, így nem tudtál a jelenben élni."

"Féltem, ez igaz. És még most is félek." - szögezte le, miközben ujjait tördelte idegesen. - "De örökké csak a félelmeim mögé bújni... Ezt nem akarhatom. Itt az idő, hogy mindent lezárhassanak."

- Mikor évnyitó után hazamentem, anyám kérdőre vont, hogy miért szakítottam veled. - kezdett bele Gin - Teljesen kétségbe volt esve, és azt kérdezgette, hogy mit csináltam, amiért megharagudtál rám.

- Én mondtam Haruka-sannak, hogy nem csináltál semmit... - hajtotta le bűntudatosan a fejét Sakara - Sajnálom, nem akartam rosszat neked. - szabadkozott.

- Nem számít, a szüleim mindig is ilyenek voltak. - vonta meg a vállát a fiú, s folytatta mondandóját - Én először el se hittem, amit hallottam. Aztán felmentem a szobámba, és megláttam a papírt, amit hagytál... Még aznap kerestelek az iskolában, a parkban, a kórházban, de sehol sem találtam rád. Eltűntél, mintha sosem ismertük volna egymást. Aztán... Eszembe jutott az alku, amit hónapokkal ezelőtt kötöttünk, s aminek a vége az évzáró napja volt. - mondta Yokomizo - Rögtön tudtam, hogy vagy olyan buta... Hogy ez álljon az eltűnésed hátterében. - eresztett el egy fanyar mosolyt - De az utóbbi időben már azt is sejtettem, hogy ez az alku lesz a vesztem. - fogta meg homlokát, mintha fájdalom gyötörné - Mégsem léptem időben, s hagytam, hogy megint eltűnj előlem. Ennek ellenére... Két hétig szenvedtem a hülyeséged miatt! - mondta szemrehányóan, ismét tipikus Yokomizós stílust felöltve.

- Hé! Ki kérte, hogy szenvedj miattam? - vonta kérdőre Sakara, s elgondolkozott. Még mindig túl bonyolult volt számára ez az egész dolog, ahhoz hogy megértse.

- Persze, veled mindig csak baj van! - fűzte hozzá a másik tömören.

- Naná, már megint én vagyok a hibás! - háborodott fel a lány. - Még most sem értem, hogy mit akarsz ezzel. Folyton csak sértegetsz, mint mindig. Egy percig nem tudnál szünetet tartani? Tudom, hogy idegesítő vagyok, és ostoba... Fárasztó, hülye, idióta, buta, gyáva... Már annyiszor mondtad, hogy egy életre megjegyeztem. De ha ennyire borzalmas vagyok, egyáltalán minek...

- Azt akarom, hogy elfelejtsd azt az ostoba alkut! - szakította félbe Yokomizo, s vállon ragadta a lányt, majd egy hosszú szünet után mélyen a barna szemekbe nézett - És, hogy a barátnőm legyél. - tette hozzá - Igaziból.

Szavai mintha csak egy mély kút fenekéről törtek volna elő, sejtelmes suttogásként. "Tényleg elhangzottak ezek a szavak, vagy csak álmodom?" - töprengett némán a Sakara - "Miért? Hogyan? Mikor történt mindez?" Megtermett könnycseppek gördültek le arcán, de észre se vette őket. Figyelte, ahogyan a szél Yokomizo sötét hajával játszik, s elmerengett a múlton. Csupa sötétség és szenvedés... Kilátástalanság. Gyötrelem és kín." És most mindez már valóban csak a múlt része? A múlt elmúlt? Vagy még itt van? Ez lenne a sötét útvesztő kijárata?"

- Sakara! - szólította meg Gin, hosszú hallgatás után. - Nem tudom, hogy miért sírsz... Csak reménykedem benne, hogy nem miattam. Mert, ha mégis úgy lenne, az nem szolgálna jó alapul a kapcsolatunknak. - jegyezte meg komolytalanul.

- Yokomizo-kun én... nem hiszem, hogy...

- Ne kételkedj, kérlek! Csak bízz bennem! Gyere! - rántotta fel a lányt a padról. - El kell mennünk valahova.

- Mégis hová?

- Csak gyere! - utasította a fiú, s autóba szálltak. Sakara nem is tudta, hogy miért tart Ginnel, csak egyszerűen követte. Nana-chant - aki közben nagyon belefáradt a játékba - Yokomizóék házánál rakták le, majd az iskola felé mentek. Mikor megálltak a suli előtt, a lány értetlenkedve meredt az épületre.

- Mégis mit keresünk itt? - vonta kérdőre a másikat, de az csak leintette, s felvonszolta őt a harmadik emeletre, majd onnan a tetőlépcső irányába mentek.

- Yokomizo-kun... Miért megyünk a tetőre? - faggatta tovább a másikat, ám az csak akkor válaszolt kérdésére, amikor már a szélfutta épület tetején voltak.

- Itt akarom hallani! - vázolta kérését a fiú, még mindig Sakara kezét szorítva. - Itt, ahol minden elkezdődött. - tekintete elszánt és fagyos volt.

- Micsodát? - csodálkozott a másik, aki még mindig nem tért magához. Miért hozta fel Gin az iskolai tetőre?

- Azt, hogy a barátnőm leszel. Azért hoztalak fel ide, hogy tudd, én komolyan gondolom, amit teszek. - érkezett a válasz - Mondd ki, és folytassunk mindent ott, ahol abbahagytuk!

A lány ezután hallgatott egy rövid ideig, de minden kétsége arcára volt írva.

- Ez nem olyan egyszerű! - fakadt ki - Nem mondhatom ki, mert... Mert... Még mindig itt van az alku! - bökte ki.

- Mondtam, hogy felejtsd el! - reagált gyorsan Gin - Képes vagy rá, ugye? - kérdezte bizonytalanabbul, s Sakara képtelen volt nem észrevenni, hogy mennyire őszintének tűnik. Talán még sosem mutatta ki ilyen módon azt, amit érez... és ez elbizonytalanította. Legszívesebben átölelte volna Yokomizót, s beleegyezett volna, hogy újrakezdjék. Ezt akarta tenni, mert szerette őt. De... Túlságosan fájt neki. Képtelen volt hinni.

- Mégis, hogyan felejthetném el az alkut? - nézett a másikra - Nem tudom, miért csináltad, mert nem mondtad el. Ennélfogva... - halkult el - rólad sem tudok semmit. - szavait alig lehetett hallani a süvítő széltől - Nem tudom, ki vagy. És nem engedted, hogy megismerjelek.

Mikor befejezte mondandóját, Yokomizo egy gyötrelmes sóhaj közepette dőlt neki a tetőlépcső ajtajának, majd lerogyott a földre. Fejét lehajtotta, így a szeme lé hulló hajtincsek eltakarták tekintetét. Nem mintha bármikor segítségül szolgáltak volna érzéseinek felderítésében szürke szemei, melyek általában csak ürességek sejtettek. Sakara letérdelt mellé, de nem szólt semmit. Hosszú percekig voltak így, némaságba burkolózva, majd Gin törte meg a hallgatást.

- Ezt előre láthattam volna. - mondta, még mindig lehajtott fejjel - Mégsem volt olyan tökéletes a tervem. - állapította meg keserűen - Az az alku... Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége.

- Yokomizo-kun... - szólalt meg a lány. Kezdte megsajnálni a másikat, habár nem tudta, hogy miért.

- Aznap reggel, mikor megláttalak, még eszembe sem jutott ez az egész egyezség. - kezdte el a fiú - Elmentél mellettem, mintha két teljesen vadidegen ember lennénk egymásnak. Épp úgy, mint ahogy ma akartad tenni.

 A lány nem értette, hogy miről beszél. Hiszen aznap, mikor először találkoztak, még nem ismerték egymást, hát persze, hogy elment egyetlen szó nélkül. Mit kellett volna tennie? Idegenek voltak egymásnak...

- Ez a közömbösség pedig nagyon idegesített, még ha tudtam is, hogy miért volt. - folytatta Yokomizo semleges hangnemben - Zaklatottnak tűntél, így én követtelek a tetőre... Életem legjobb döntése volt, hogy így tettem. Mikor megláttalak a tetőperemen állva, egyből tudtam, hogy mire készülsz, így még időben meg tudtam akadályozni. Azóta sem értem, hogy miért... Miért akartad azt tenni. De akkor úgy döntöttem, hogy nem érdekel. A dolog jó alkalomnak bizonyult arra, hogy végre megérthesselek. Ekkor találtam ki az alkut.

- De miért? - értetlenkedett a lány - Még mindig nem értem ezt az egészet...

- Számtalan okom volt rá. - mondta Yokomizo - De a legfontosabb az volt, hogy megígértem neked, hogy vigyázok rád... - jelentette ki nemes egyszerűséggel - ...évekkel ezelőtt. - tette hozzá, a másik értetlenkedő tekintetét látva - Attól, hogy te elfelejtetted, még nem lett semmis az ígéretem. És mikor rájöttem, hogy mire készülsz, ki kellett találnom valamit, amivel visszatarthatlak. Persze nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz... - nevetett gúnyosan.

- De én aznap reggel beszéltem veled először. - jelentette ki a lány - Mi nem ismertük egymást... - bizonytalanodott el hangja.

- Sakara! - vette át a szót Gin. - Mi már nagyon régóta ismerjük egymást.

 - Ismertük... egymást? - visszhangozta a másik - Nem, ez nem igaz! Én nem emlékszem erre.

 - Hát persze, hogy nem! - emelte fel a hangját a fiú - Évek óta nem emlékszel rám... És ez eléggé bosszantó.

A lány már nem tudott erre mit mondani. Képtelen volt felfogni, amit hallott. Hogy-hogy ismerték egymást? "Miket zagyvál itt össze... Arra csak emlékezne, ha már találkoztak volna!"

- Nem igaz. - ismételte meg önmagát, fejét csóválva - Régen persze sokszor láttalak, de sosem beszéltünk. Ebben biztos vagyok. Még emlékszem is... Mikor láttalak, mindig arra gondoltam, hogy egy ilyen fiú, mint te, sohasem állna szóba velem. Határozottan emlékszem.

- A kórházban találkoztunk először. - mondta ügyet sem vetve a másikra Yokomizo - Már akkor is ilyen kis nyuszi voltál. Nem akartad senkinek sem elmondani, hogy mi a bajod, pedig gyakran jöttél be sérülten.

- Én nem emlékszem! - kiáltotta a lány, s izzó homlokára szorította tenyerét. Próbált koncentrálni, de minél jobban igyekezett, annál jobban fájt a feje. Ő és Gin tényleg találkoztak már? Erre miért nem emlékszik? Szúró fájdalom hasított tarkójába. Egy csapásra vált minden biztos dolog bizonytalanná életében.

- Aztán mikor elsőéves lettem az alsó középiskolában,** te eltűntél, és nagyon sokáig nem láttalak se a kórházban, se máshol. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor elsős voltál felsőben. De már nem ismertél meg.

- Hogyan? - Sakarában halovány emlékképek kezdtek előtörni. Egyszer tanítás után... Mikor elsős volt, tényleg találkozott Ginnel. De több nem jutott eszébe az esetről.

- Volt más is. - folytatta Yokomizo, s tekintete elsötétült ismét. Ezúttal még fájdalmasabb arcot öltött fel. Egyszerre tükröződött megvetés és szánalom szemeiből. - Igazad volt. Fel is használtalak. - mondta üres hangon - Annyira ráuntam erre az együgyű életre itt az iskolában, hogy ki akartam próbálni valami mást. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen érzés, ha olyan barátnőm van, aki nem lesi minden kívánságom, s nem csak azért van velem, hogy eldicsekedhessen magával. Az elején még élveztem is a helyzetet. De később... Már képtelen voltam elszakadni tőled, mert egyre jobban megszerettelek, úgy ahogy vagy, minden ostobaságoddal, szerencsétlenkedéseddel. Te más vagy, mint az a sok lány az iskolában, mert te nem csak azzal foglalkozol, hogy magadnak jobb legyen, hanem másokkal is törődsz, noha megvan a saját bajod. A pénzből, amit adtam, vettél egyáltalán magadnak valamit az egyenruhán kívül? Még azt az idióta Aoyamát is képes vagy megérteni, pedig ő is csak rosszat okozott neked. Olyan nehéz volt elérnem, hogy te is elfogadj engem, nem akarom, hogy megint levegőnek nézz! - hajolt közel a lányhoz, akinek megremegtek térdei ennek hatására. Minden, amit hallott, olyan hihetetlennek tűnt, olyan abszurdnak, hogy képtelen volt elfogadni. Mindazok mellett, amit Yokomizo mondott, maradtak még üres részletek a történetben, amikre továbbra se volt magyarázat. Valóban ez, amit a fiú mondott, elég okot adhatott arra, hogy kitaláljon egy ilyen játékot?

- Yokomizo-kun, komolyan gondolod, amit mondasz? - kérdezte meg remegő hangon - Csak mert, ha ez egy újabb tréfa, akkor kérlek, fejezd be! - mondta s szemei ismét könnybe lábadtak. Fejében őrülten kavargott minden. A rengeteg kérdés és talány - melyekre sosem kapott választ - megannyi nyílvesszőként fúródott testébe, de egy valamit biztosan tudott. Szereti azt a fiút, akivel azon a reggelen - vagy valamikor régebben - találkozott - Mert én komolyan szeretlek!

Szavai hallatára egy pillanatra megdermedt a fiú tekintete, minta nem értette volna pontosan. Szeme most az egyszer kétséget, tudatlanságot tükrözött, ami még a másikat is elbizonytalanította kimondott szavai értelmében, majd lassan maga felé fordította a lány arcát, s megcsókolta. Az volt az első igazán tiszta csókjuk, hazugságok nélkül.

megjegyzések:
* Ebben az esetben a buchou főnököt jelent.

** Japánban kétszer három évig tart a középiskola. Az első három év a Chuugakkou (alsó középiskola), a másik 3 pedig a Koukou (felső középiskola).