Hazugságok nélküli csók. Egészen más volt, mint a korábbiak, sokkal ijesztőbb, megrázóbb, félelmetesebb. Amikor a lány megérezte Yokomizo ajkait a száján, egy csapásra megint elöntötte a forróság, és a már rég levetkőzött szégyenlőség ismét eluralkodott rajta. Úgy érezte, ez volt az első csókjuk, s nagy önfegyelmet kellett gyakorolnia, hogy ne lökje el magától a másikat. Nem értette miért érez így, hisz szerette Gint, és vele akart lenni, mégis valami hátráltatta érzései kimutatását a tudatalattijában. Mikor elváltak ajkaik, nagy meglepetésben volt része. A fiú arca egészen megváltozott, érzelmek százai keveredtek el tekintetében úgy, mint még soha. Pillantása nem fagyos, inkább vágyakozó és gyengéd volt, mintha nem is ő lenne. Sakara emlékezett erre a lágy tekintetre. Yokomizo pontosan így festett, mikor aludt, ez a kisfiús ábrázat jött elő akkor is. Vajon ez az igazi arca? - merült fel benne a kérdés, ám voltaképpen nem is érdekelte a válasz. Biztos volt benne, hogy ő mindkettő Yokomizót ugyanúgy fogja szeretni, a hideg, érzéketlen álarc mögé bújt fiút, és azt, aki jelen pillanatban ott volt vele.
Őrült érzés volt. Össze se lehetett hasonlítani Gin iránti vonzalmát, a valamikor Aoyama-kun iránt érzettekkel, mint szellő és hurrikán, kis hullámok, vagy tengerrengés. Egy csapásra félelem áradt szét lelkében, új volt neki ez az állapot, hisz azt hitte soha többet nem lesznek emberi érzelmei, és most tessék! Itt áll fülig szerelmesen. Egy olyan fiúba szeretett bele, akibe talán nem szabadott volna. Még mindig nem hitte el teljesen, amit Yokomizo mondott neki. Hogyan szerethet egy olyan valaki, mint a fiú, egy olyan lányt, mint ő? El akarta hinni, hogy amit Gin mondott, igaz volt, de egyszerűen nem ment. Talán ezért ijedt meg a csóktól, mert a lelke mélyén érezte, hogy ez nem lehet valóság. Mesék nincsenek. Hercegek sem léteznek. Csak a gonosz törpék, sárkányok, trollok világa valóság, a tündérvilág nem létezik. Már egészen kiskorától erre gondolt, képtelen lenne ismét hinni a jóban, pedig nagyon akart. De ott volt az a sok rossz tapasztalat és emlék... Még mindig rémálmok gyötörték, Habake megjelenését illetően, pedig azóta a nap óta, hogy Gin jól helyre tette az éjszakai klub előtt, semmit nem hallott róla.
Uram Isten, hát vak vagyok? - döbbent le gondolatban, s úgy érezte, hogy nem lát a szemétől, és nem hall a fülétől. Yokomizo már akkor is mellette állt, segített rajta, amikor bajban volt. Azóta, hogy a tetőn találkoztak, mindig ott volt vele, sosem hagyta cserben, és ő még kételkedik. Nagyon rossz embernek érezte magát abban a pillanatban. Az is lehet... Hogy már korábban is vigyázott rá a fiú. Gyötörte a tudatlanság érzése, hogy nem emlékezik semmire. Gin azt mondta, hogy már régóta ismerték egymást. Hogyan? Hogyan lehet, hogy nem rémlik semmi? Miért van ez? Emlékezni akart, jobban, mint bármikor.
- Ezt már régóta vissza akartam adni neked. - törte meg nagy sokára a mélázó hallgatást Yokomizo, mire a lánynak szanaszét estek töprengő gondolatai. A fiú zsebébe nyúlt, s kivett egy apró, csillogó tárgyat, melyet a másik felé nyújtott. Sakara egy pillanatig csak bámulta az ezüstszín láncot, melyen a fény könnyed táncot lejtett. Egy kis, kerek medál pihent meg rajta, melyre egyetlen szó volt cikornyás betűkkel belelavírozva: "hikari"*
- Ez... - kezdett bele tétován a lány, mert nem hitt a szemének. - Ez az én nyakláncom! - kiáltott fel kerekre nyílt szemekkel, s arcára döbbenet ült ki. - Hogyan... Miért... - nem tudta összeszedni gondolatait, annyira megzavarta a lánc látványa. Ezt a medált dobta le a tetőről, azon a reggelen, amikor meg akarta ölni magát, ez az ajándék, amit az idős szomszédtól kapott egyszer régen, akit meggyilkoltak a betörők. Azt hitte, sosem látja viszont, pedig nagyon sokat jelentett neki. És most...
- Láttam, hogy ledobtad akkor. - utalt vissza arra az ominózus reggelre a fiú, s arca kezdett "visszayokomizósodni". Lassan de biztosan ereszkedett vissza megszokott, fagyos aurája, de ez jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte a másikat. - És megkerestem, még mielőtt a kórházba mentünk. Te épp a szökési tervedet szőtted. - fűzte hozzá röviden Gin. - Sajnos a zsebkendőt nem találtam meg, mert elfújta a szél.
- Én annyira... - nyöszörgött Sakara, s érezte, hogy szeme sarkában meleg könnyek gyülekeznek. - Nagyon hálás vagyok! Ez a lánc... Sokat jelent a számomra. - szavai erőtlenül csengtek.
- Jó-jó, csak fejezd már be, te bőgőmasina! - intette le Yokomizo a lányt ingerülten. - Muszáj akkor is sírnod, ha boldog vagy? Ez már nem természetes. Remélem nem vagy kóros, kényszersíró, mert annak szervközponti, vagy idegrendszeri károsodás is lehet a következménye.
- Már megint az orvos szól belőled! Neked kéne visszafognod magad! - háborodott fel a másik, letörölve könnyeit. - Nem kell az egész világot meggyógyítani. - tette hozzá, haragosan, de voltaképpen cseppet sem volt mérges. Yokomizónál ez az orvosi szöveg aggódást jelentett, erre már rájött. Ha érzelmeit lehetett fokozni, akkor úgy érezte, most még sokkal jobban szereti őt. A szeretetbe bele lehet halni?
- Gyere! - utasította Gin, s egy határozott mozdulattal megfogta kezét, majd elindultak a tetőlépcső felé. Sakara nem ellenkezett, csak követte a fiút, s közben elmerengett a múlton, a jelenen és a…

Hátrapillantott válla fölött, s végignézett az iskola szélfutta tetején. Kezdte érezni, hogy soha többé nem lesz szüksége arra, hogy feljöjjön ide, mert már megtalálta azt, amit keresett.
Megtalálta azt az utat, ami önmagához vezet.
Megtalálta a jövőt.

*

Valóság, vagy álom volt csupán? Néha mikor felébredt, még mindig azt hitte, hogy soha többet nem találkoznak Yokomizóval, pedig már több mint egy hét eltelt azóta, hogy igaziból együtt járnak. Bár próbált gátat szabni feltörő félelmének, lelkét továbbra is kétségek gyötörték, melyek nem hagyták nyugodni. Valóban helyes így? Két ennyire más ember megfér egymás mellett? Gin jobbat érdemelne... - jutott gyakran eszébe, de ezt nem említette túl gyakran a másiknak, mert az mindig csak morgott, ha effélét hallott a lánytól.
- A bosszantásnak is vannak határai! - dörrent fel egy alkalommal Yokomizo, mire Sakara engedelmesen behúzta a nyakát. Mindig is kisebbségi komplexusban szenvedett, és ez az utóbbi időben se hagyott alább. Voltaképpen nem változott meg közöttük semmi... Talán nyugodtabb lett a kapcsolatuk, aminek Sakara csak örülni tudott. Nagyon szeretett Yokomizóval lenni, igyekezett minél több időt eltölteni vele. Boldog volt, nem hiányzott már semmi számára. Anyjáról és apjáról már régóta semmit sem hallott, de nem is érdekelte, hogy mi van velük. Úgy érezte, nincs többé hely még Natsue számára sem a szívében. Egyébként is, Momo-baa-channal tökéletesen megvolt, nagymamájaként tekintett rá. Igaz, elég flúgos nagymama volt, de nem számított. Mikor először bemutatta neki Yokomizót, majd megszakadt a nevetéstől, de nem is volt csoda, hisz két olyan embert eresztett össze, akiknek... Hát szépen mondva: Mindenről megvan a határozott véleményük. Első találkozásukkor majdnem felfalták egymást.

Mióta a fiú és a lány újra együtt járnak, Haruka-san rituálisan meghívta Sakarát bizonyos időközönként ebédre, vacsorára vagy egy teára, talán csak azért, mert attól félt, hogy Gin és ő ismét szakítanak. A lány sosem értette ezt a ragaszkodást, hogy Yokomizo anyja miért viselkedik úgy, mintha ő lenne az utolsó lány a Földön. Volt valami különös az egészben.
Egy alkalommal, mikor épp ismét náluk volt ebédmeghívásra, az asszony kihívta Sakarát a konyhába, hogy segítsen neki előkészíteni a desszertet. Épp egy fényes tálcára rakták az édességet, amikor a nőnek hirtelen elhomályosult a tekintete, s keze megállt a Mochival** megpakolt tál fölött. Sakara egy pillanatra nem tudta, hogy mi történt, azt hitte, hogy rosszul lett.
- Haruka-san, minden rendben? - kérdezte meg aggódva, mert az asszony arca nagyon sápataggá vált. - Hozzak egy pohár vizet?
- Nem, azt hiszem arra semmi szükség. - hadarta a nő, s hangja furcsa színt öltött. - Csak kérlek, csukd be az ajtót!
A lány eleget tett a kérésnek, s elhúzta az étkezőt és konyhát elválasztó tolóajtót, majd visszament Haruka-sanhoz, aki idegesen járkálni kezdett. Ujjait szorongva tördelni kezdte, éppúgy, ahogy Sakara szokta, ha nagyon félt valamitől. Az asszony ráncoktól szinte teljesen mentes, kedves arca elsötétült, s szemei alá keserű árnyak ültek ki. Abban a pár pillanatban éveket öregedett. A lány kezdett komolyan megijedni, nem értette azt a hirtelen hangulatváltozást, hisz pár perccel ezelőtt még kellemesen elbeszélgettek, most meg olyan a hangulat, mint egy temetésen.
- Haruka-san, biztosan nincs semmi baj? Szívesen idehívom Takeru-senseit... - ajánlotta fel, de szavai ezúttal süket fülekre találtak.
- Nem bírom tovább! - fakadt ki az asszony, s megtorpant. Rátámaszkodott a konyhabútorra, majd egy megfáradt sóhaj kíséretében folytatta: - El kell mondanom neked, vagy különben belehalok a hallgatásba. - fordult a másikhoz, olyan arcvonásokkal, ami nagyon megrémisztette a lányt.
- Haruka-san, üljön le! - segítette a konyha közepén álló asztalhoz Sakara, majd kinyitotta az ablakot. - Nagyon fülledt itt a levegő. - duruzsolta, és igyekezett úgy tenni, mintha semmit nem találna furcsának az asszony viselkedésén, noha rendkívül különös volt minden. Miről beszél? Lehet, hogy tényleg hívni kéne valakit. Gyorsan az ajtóhoz sietett, és résnyire nyitotta, de nem látott senkit. Hol van mindenki?
- Sakara, kérlek hallgass meg! - zihálta Gin anyja. - Muszáj elmondanom neked.
A lány egy pillanatig habozott, majd visszatolta az ajtót, és leült a nő mellé.
- Persze, hogy meghallgatom. - szólt, de nem tudta, hogy mire számítson. Mi lehet ennyire sürgős, és mi lehet, amit ilyen nehéz elmondani? Még sosem látta ilyen zaklatottnak a nőt. Mindig kiegyensúlyozott volt, és nyugodt, most meg mintha nem is ő lenne.
- Amit most mondani fogok neked, az nagyon fontos... - kezdte el halkan Haruka-san, s egyenesen a másik szemébe nézett. - Szeretném, ha tudnád, hogy Gin bárhogyan is viselkedik, nagyon szeret téged. Néha goromba, és kimért... De én tudom, hogy ez csak a látszat. Imádkoztam azért, hogy te ismét belépj az életünkbe.
- Ismét? - lepődött meg Sakara. - De hisz...
- Igen, ismét. - szakította félbe a nő, s bíztatóan megfogta a lány kezét. - Amikor hónapokkal ezelőtt a fiam idehozott vacsorára, én egyből megismertelek. - magyarázta. - Egyből tudtam, hogy te vagy az, mert egy pillanatra sem felejtettelek el. És bár még kicsi voltál, mikor utoljára láttalak, rögvest éreztem... A tekintetedből, a szavaidból... Abból, ahogyan Gin rád nézett.

- Szóval Haruka-san végig tudta? - kérdezte meg értetlenül Sakara, mert nem tudta, hogy hova tegye a dolgot. Tehát tényleg igaz... Ő és Yokomizo már ismerték egymást korábbról is. De akkor ő miért nem emlékszik semmire?!
- Igen. - bólogatott az asszony. - Én tudtam már az első pillanattól fogva, de Takeru nem. Ő nem jött rá. Hogyan is tudta volna? - tette fel a költői kérdést, némi keserű felhanggal szavaiban. - A férjem sosem ért rá arra, hogy észrevegye maga körül, ami igazán számít. - tette hozzá, s arca könnyed stílust öltött fel. - De nem hibáztatom. Csak azért dolgozik ennyit, mert szeretné a lehető legjobbat adni nekünk. És... - halkultak el ismét szavai. - Ez az én keresztem legfőképp.

- Haruka-san, én nem értem... - szólalt meg hirtelen a lány. - Nem értem, hogy miről van szó. Sok mindenre nem emlékszem... Sok dolog van, amiről nem tudok, pedig része voltam. Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy én és Yokomizo-kun már régebbről ismertük egymást. De... Így... Nem tudom, hogy hogyan kéne viselkednem... És mit kéne tennem. Miért mondja el ezeket nekem?

- Mert tudnod kell róla! - sietett a válasszal a nő. - Mikor rájöttem, hogy te elfelejtettél mindent, kétségbeestem. Megpróbáltam mindent megtenni, hogy ismét megszeress minket, de tehetetlen voltam... Gin addigra már teljesen eltávolodott tőlem. Sosem tudtam, hogy mi történik vele, pedig a fiam! - fakadt ki idegesen. - És... Úgy érzem, hogy ezt csak magamnak köszönhetem. Miattam történt.

- Nem, dehogy is! - próbálta megnyugtatni Sakara, annak ellenére, hogy semmit sem értett abból, amit hallott. - Haruka-san, Ön csodálatos anya, aki mindent megtesz a gyerekeiért! Ebben biztos vagyok.

Szavai hallatára egy keserű mosoly húzódott el az asszony remegő ajkain, majd egy apró könnycsepp gördült le íves, korához képest gyönyörű arcán.
- Csodálatos anya... - visszhangozta fáradt szemekkel az asztalra meredve. - Ha tudnád, milyen szörnyű ember vagyok. Hogy miket tettem... Én vagyok a világ legborzalmasabb szülője. És testvére is...
Mikor 17 éves voltam, született egy kishúgom. A szüleim mérhetetlenül boldogok voltak, mert nagyon régóta szerettek volna egy még egy gyereket, de anyám gyengesége miatt nem mertek kockáztatni. Miután én megszülettem, az orvos azt tanácsolta, hogy ne vállaljanak több gyereket, mert anyám szervezete nem elég erős egy újabb megpróbáltatáshoz. Veszélyes lenne... De mikor anya teherbe esett, úgy döntöttek apámmal, hogy megtartják a babát. Most is emlékszem a szavaira, amit akkor mondott nekem, mikor megpróbáltam lebeszélni őt a szülésről…
"- Ne akard azt, hogy lemondjak egy csodáról… Mert én akár meg is halok érte. És talán ez az utolsó alkalom, hogy átélhetem" - idézte fel hangosan Yokomizo anyja. - Idősek voltak már. De mégis megtették... Anyám belehalt a szülésbe, de a kislány életben maradt. Apám Okorinak nevezte el.
A kezdet. Ezt jelenti.

Hat évvel később ő is meghalt, és Okori hozzánk került. Egy éve voltunk házasok Takeruval, de mindketten úgy éreztük, kötelességünk felnevelni. Nagyon aranyos kislány volt, aranyszőke haj, hatalmas kék szemek... - merengett el Haruka-san. - Egy cseppet sem bántam meg, hogy magamhoz vettem. A testvérem volt... De lányomként neveltem. Tudom, hogy anyám is így akarta volna. Boldog voltam. Hamarosan azonban különös és rémisztő dologra lettünk figyelmesek Takeruval... Okori már nyolc éves volt, de a két év alatt szinte semmit sem nőtt. Csak egy-két centiméterrel lett magasabb, ami a normálishoz képest elenyésző teljesítmény. Rögtön elvittük egy orvoshoz, aki megállapította, hogy egy súlyos genetikai betegségben szenved. Akkor már terhes voltam Ginnel, így Takeru a kezébe vette az ügyet, hogy ne kelljen aggódnom. Számtalan specialistához elvitte Okorit kivizsgálásra, de úgy tűnt, minden hiába... Ahogy teltek az évek, bele kellett törődnünk fogadott lányunk betegségébe, aki a vártnál jobban viselte a helyzetet. Legalábbis úgy tűnt...
A betegség tünetei közé tartozott a nagyon lassú növés. 13 éves korában Okori még mindig elsősnek tűnt, amiért osztálytársai kiközösítették. Egyetlen barátja volt akkoriban, s talán egész életében.
Gin.
Nagyon szerették egymást, állandóan együtt játszottak. Tudod, a fiam nem volt mindig ilyen merev és fagyos. - nézett Sakarára a nő. A lány teljesen ledermedt a hallottaktól, meg se bírt szólalni. Nem akarta tudni a történet folytatását, de Haruka-san nem hagyta abba a mesélést.

- Igen... Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy Gin és Okori igazi jó barátok voltak. A fiam habár látta, hogy Okori más, mint a többi gyerek, nem törődött vele, úgy tett, mintha semmit se venne észre... De én tudom, hogy tudta, érezte. Már akkor is nagyon okos volt. - magyarázta.
- Ahogy teltek az évek, és Okori egyre idősebb lett, egyre jobban kiütközött rajta a betegség. 16 éves korában alig volt 140cm, talán még annyi sem, azonban testéhez képest, feje aránytalanul megnőtt. Egyre nehezebben tudott járni, s gyengécske karjai elvékonyodottak...
Egy nap idejött hozzám. - halkultak el a nő szavai, s szeme elsötétedett. - Ma sem hiszem el, amit akkor mondtam neki. Megkért engem, hogy had legyen magántanuló. Azt mondta, nem bírja tovább az iskolát, mert az osztálytársai állandóan őt csúfolják, és egyetlen barátja sincs ott. Szinte könyörgött nekem, de én nem engedtem... Azt akartam, hogy normális legyen, pedig tudtam, hogy sosem lehet az. Érzéketlenül visszautasítottam, és kényszerítettem, hogy tovább járjon az iskolába. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, már máshogy csinálnám. Nem kényszeríteném őt, hagynám, hogy azt tegye, amit szeretne... De nem tudom megtenni. Az idő eltelt... És nincs út, ami visszavezetne.

Két héttel később, Okori és Gin a kórházba mentek meglátogatni Takerut. Gin egyébként is sokat járt oda, már kiskorában is szerette ott tölteni az idejét, és általában mindig Okori kísérte el. Sosem felejtem el, ami azon a napon történt...

Épp az ebédet készítettem, mikor megszólalt a telefon. Én felvetem, és egy idegen férfihang szólt bele. Azt mondta, hogy azonnal menjek a kórházhoz, mert szörnyű baleset történt. Halálra rémültem, azt hittem, hogy nem bírom ki az oda utat. Rögvest taxiba ültem, és mikor megérkeztem, borzalmas látvány fogadott.
Mindenütt vér az úton, amerre csak a szem ellát. Alig bírtam kiszállni az autóból, egyre csak az járt a fejemben, hogy ez nem velem történik. Bele se mertem gondolni igazán... Keresztülvágtam magam a tömegen, és a mentőautó mellet Gint pillantottam meg, talpig vérben ázva, épp csak a feje búbja maradt szárazon.
Nem az ő vére volt.
Okorit halálra gázolta egy autó, épp a kórház előtt. A későbbi elmondásokból tudom, hogy azonnal szörnyethalt. Akkor... Ott a mentőautó mellett ácsorogva láttam meg először azt a hideg, élettelen tekintetet. Mintha azon a napon a fiam is meghalt volna. - kezdett hangos sírásba Haruka-san. - Azon a napon nagyon megváltozott. Nyolc éves volt még csak, de attól a naptól kezdve mindig korához képest túléretten viselkedett. Próbáltam visszahozni őt... Mindent megtettem, hogy ismét az a fiú legyen, aki volt, de nem sikerült. Számtalan játékot vettem neki, de ő csak megköszönte, és soha többet nem láttam a kezében. Csak porfogó gyanánt hevertek a polcokon. Nagyon féltem... Rettegtem, hogy még egy gyerekemet elvesztem. Aztán pár hónappal a baleset után valami olyat mondott, ami rettenetes dolgokat hozott fel bennem. Két barátja áthívta őt magukhoz, hogy játszanak, de Gin nem akart menni. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott, hogy "Mert nagyon unalmasak, és nem azok, akiknek mutatják magukat" Nem értettem, hogy miért mondja.
Aztán...

- Anya, Okori azért halt meg, mert nem érezte jól magát. - mondta egyszerű hangon, miközben egy játékrepülőt nézegetett, amit még ki se bontott rendesen a dobozból.
- Gin, ezt honnan veszed? - tette fel a kérdést Haruka, s hangja megremegett.
- Oko-chan öngyilkos lett. - szavai késdöfésként hasítottak a másik tudatába. - A rendőrök azt mondták, hogy Oko-chan a szemtanúk szerint megbotlott az útpadkán, és úgy esett az autó elé. De nem így volt. - jelentette be természetes hangon.
- Gin, honnan veszed, hogy...
- Okori azt mondta, hogy elmegy, mert nem akar többet iskolába menni, mert az osztálytársai csak a külsejével törődnek. Azt is mondta, hogy az emberek mindig csak a felszínnel foglalkoznak. Te is csak azzal foglalkozol, anya?

Én tettem ilyenné. - kesergett a nő. - Ha engedtem volna, hogy Okori magántanuló legyen, ez az egész nem történik meg. Gin eltávolodott tőlem és Takerutól is, és úgy éreztem, hogy egy napon végleg eltűnik. Aztán... - szedte össze magát a nő. - Egyszer, mikor a férjem magával vitte a kórházba, találkozott veled.

- Hogyan? - döbbent le a lány. - Velem?
- Igen. A részleteket nem ismerem, de ott találkoztatok először. Mikor aznap hazajött, más volt. Mintha egy kicsit ismét a régi lett volna, többet beszélt hozzánk, jobban itt volt velünk. Nem tudom, miért... De nagy hatással voltál rá. Visszahoztad őt nekünk egy rövid időre. Annyira boldog voltam, hogy késdöfédként hatolt szívembe az eltűnésed. Gin ismét távolságtartóvá vált azután. Mikor már idősebb volt, sorra hozta magával a lányokat. Megtehette, mert nagyon helyes fiú volt már akkor is. De hamar szakított mindegyikkel, mintha csak játszott volna velük. Boldognak sosem tűnt, és ez nagyon fájt nekem... Rettenetes volt látni, ahogy magába zár minden érzést. Egyedül Nanával volt mindig kedves, de nem tudom, hogy mire gondolt olyankor, amikor vele volt.

Aztán jöttél te, és ismét... Visszaadtad nekem a fiamat. - emelte fel a hangját a nő, s hirtelen felállt. - Kérlek, ne gyűlölj azért, amit tettem! Könyörgök! Bocsáss meg nekem és Ginnek is, amiért nem mindig olyan, amilyennek lennie kéne! Szeresd őt! Én nem tudtam annyira, mint ahogy akartam... Rossz anya voltam. - szavát vették a keserves könnyek, melyek haragos koppanással landoltak a padlón. Volt valami rettenetesen szomorú a szemeiben, mintha már nagyon sok sós cseppet hullajtottak volna. Mintha egy szúrós tüske folyamatosan fájdalmat okozna neki...

- Nem. - mondta nyugodt hangon a mások, s ő is felállt. - Befogadta a testvérét, és lányaként nevelte, majd azután is kitartott mellette, hogy kiderült a betegsége. Egy rossz anya nem csinál ilyet. - mondta, miközben Natsuéra gondolt. - Bár Yokomizo-kun eltávolodott a családjától, mégis feltétel nélkül szerette őt! Most is, mikor arra kér, hogy szeressem... Ezzel is a saját maga szeretetét mutatja ki. Az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt szeretnénk... De az az érzés, ami ilyen sokáig kitart, csak igaz és tiszta lehet. Bocsásson meg magának! Okori is ezt szeretné, ebben biztos vagyok. És ne kérjen arra, hogy szeressem Yokomizo-kunt! Felesleges, mert én anélkül, hogy bárki kérne rá, szeretem.

*

Hosszú az út hazáig. Néha könnyű lépést tartani a tájjal, máskor úgy érezzük, legyőz minket a környezet, az időjárás, az élet. De bármerre is terel a világ, vadregényes szép vidékre, vagy zord hegy ormára, hinni kell abban, hogy képesek vagyunk megbirkózni azzal, ami még előttünk áll, hogy a fellegek hada egyszer elvonul, és kisüt a nap. Ha hitünk van, a Sors majd elvezet magához. Akár a Halállal is szövetkezik, csak hogy rátaláljunk.

*

Haruka-san története után Sakarában vadul kavarogtak a gondolatok. Hihetetlen volt számára, hogy ilyen dolgok álltak a háttérben és még csak nem is tudott róla. Mintha egy kirakós darabjai összeálltak volna. Igaz voltak még homályos részek, de az új információk tudatában minden átértékelődött benne. Mikor öngyilkos akart lenni, nem is sejtette, hogy mit cselekszik. Vajon mit gondolhatott Yokomizo, mikor meglátta? Nem akart mást, csak azonnal látni a fiút, a szemébe nézni. Felszaladt a lépcsőn, és valósággal berontott Gin szobájába, aki épp egy könyvet emelt le a polcról. Mikor meglátta a lányt, meglepettnek tűnt.
- Mi történt már megint? - kérdezte meg gúnyosan, a legrosszabbra számítva, de Sakara csak állt előtte. Ugyanazt a fiút látta magával szemben, akit régen is, ugyanezzel a helyes arccal, szürke szemekkel, sötétbarna hajjal, semmi sem változott rajta. De akkor mégis miért szeretem, még az előzőeknél is jobban? - töprengett gondolatban. Még pár pillanat tétova ácsorgás után Yokomizóhoz futott, és megölelte. Olyan szorosan átkarolta, amennyire csak erejéből telt, s arcát a fiú mellkasához szorította behunyt szemekkel. Csak - ahogy Haruka-san kérte - szeretni akarta őt.

- Csak nem vagy lázas? - kérdezte meg gyanakvóan Yokomizo, s tenyerét Sakara homlokának szabadon maradt részéhez tette. Pár pillanat vizsgálat után elvetette a feltételezést. - Akkor valami romlottat ettél ebédnél. - folytatta a találgatást. - Az is megeshet, hogy tudathasadás. Az megmagyarázná ezt a hirtelen váltást.
- Nem! Fogd már be! - csattant fel a lány, s elengedte a fiút. - Nem vagyok lázas, és semmi romlottat nem ettem. Azt a tudathasadásos bigyót meg már meg sem említeném! - adott hangot felháborodásának. - Csak egyszerűen megöleltelek, mert ezt akartam tenni... - halkult el, s érezte, hogy elpirul, így lehajtotta tekintetét. Szavait pár perc néma csend követte, majd a fiú törte meg a hallgatást:
- Akkor talán az lenne a helyes döntés, ha kihasználnám ezt a minden bizonnyal rövid ideig tartó elmezavart. - mondta egy gonosz vigyorral a száján, s állánál fogva finoman maga felé fordította a lány arcát, majd egy hosszú csókot lehelt ajkára. Sakara mint mindig, ezúttal is beleremegett a másik érintésébe, így mikor ajkaik elváltak szégyenlősen fordította el tekintetét.
- Yokomizo-kun, most mennem kell. - dadogta, megszeppenve, de úgy festett, Gin nem nagyon akarja még elengedni.
- Idejössz hozzám, és kikényszeríted belőlem azt, hogy kívánjalak, majd el akarsz tűnni, mint a kámfor. Hol van itt a tolerancia? - kérdezte meg szemrehányóan, némi iróniával hangjában.
- Már megint egy hülye perverz vagy. - állapította meg nyersen a lány, és tolatni kezdett hátrafelé, ám mint mindig, most is vele volt a jószerencse, így megbotlott valamiben, minek következtében egyenesen az ágyra zuhant. Még az volt a szerencséje, hogy ott volt mögötte egy ágy, különben a nyakát is kitörte volna.

- Te meg már megint egy lúzer vagy. - hallotta Yokomizo kárörvendő hangját, mire gyorsan felült az ágyon.
- Ki tart könyveket az ágy mellett!? - vágta oda hozzá ingerülten, mikor a lába mellett megpillantotta a baleset okozóit, két vaskos olvasmányt.
- Ez az én szobám, itt szokás, hogy könyvek vannak a földön. - vágta ki magát a fiú, szokásos nemtörődöm stílusában, és talán csak, hogy még jobban felhúzza a másikat, ő is leült az ágyra. Terve bevált, mert Sakara abban a pillanatban, hogy maga mellett tudta Gint, a kétszeresére puffadt a méregtől.
- Pft... Idióta. - vágta hanyatt magát a puha fekvőalkalmatosságon, s a plafont bámulta. Néha nagyon fel tudta húzni Yokomizo, de ez persze csak felszínes volt. Sokat csatároztak, de sosem vették komolyan egymást.

Végül a fiú is hátravetette magát, így már ketten bámulták a plafont. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, csak feküdtek egymás mellet és a semmibe meredtek. Sakara számára minden olyan zavaros volt. Ami az elmúlt időben történt... Ahogyan ez az egész elkezdődött.
Úgy gondolta nem lehetne már ennél boldogabb.
Mégis... Legbelül, lelke mélyén valami tátongó ürességet érzett. Ez az érzés mindig is ott volt benne, de sosem tudta, hogy mit jelent. Akkor, abban a pillanatban mégis kezdte felfogni, hogy a szívében meglapult ürességet csak egy valakinek a hiánya okozhatja. Valaki olyannak a távolléte, akit sosem ismert, mégis szüntelen vágyott utána.
Yokomizó felé fordult, aki még mindig felfelé tekintett.
Ő most vajon mit érez? - merült fel benne a kérdés. - Mire gondol? Talán ebben a pillanatban is Okorin jár az esze? Legszívesebben rákérdezett volna, de nem mert. Nem tudta, hogy ez a téma milyen hatással lenne a fiúra, és semmiféleképpen sem akart régi sebeket feltépni. Úgy döntött, hogy nem hozza fel a dolgot, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Végtére is mit mondhatna? Akármennyi időt töltöttek is már el együtt, Sakara még mindig úgy érezte legtöbbször, hogy semmit sem tud a mellette fekvő fiúról. Nem ismerte, mégis ő volt az egyetlen személy, aki mellett nyugodtnak érezte magát. Elmerengett azon, hogy vajon mit csinálhat éppen anyja. Talán még mindig Habake után koslat, és hagyja, hogy az az álságos szörnyeteg továbbra is kihasználja?
Nagy a valószínűsége...
De már nem érdekes. Már nem érdekelte, hogy mi történik vele. Szíve örökké bezárult előtte.

Másnap Yokomizo és Sakara a kórházba tartottak. A lány mindig, mikor tehette, elkísérte a másikat, mert ő maga is szeretett ott időzni. Gyakran meglátogatta a gyermekkardiológián tartózkodó betegeket. Sokszor jutott még eszébe Ishiki-kun is. Néha mikor belépett a nyolcas számmal fémjelzett terembe, hosszú ideig kereste a fiút, de egyik ágyban sem találta. Végül minden alkalommal rá kellett jönnie, hogy értelmetlen perceket töltött el.

Egy nap, mikor épp Ginnel veszekedett azon, hogy dolgozik, dühében otthagyta a fiút, és a kórháznak olyan részére keveredett, ahol még csak egyetlen egyszer járt korábban.
- Nem értem, minek pazarolod az idődet arra az értelmetlen munkára, amikor mondtam, hogy nem kell visszafizetned a pénzt! - vetette oda neki Yokomizo, s már sokadjára nyitott vitát a témáról.
Sakara hiába próbálkozott, képtelen volt megértetni vele, hogy lelkiismereti okokból muszáj megadnia a tartozását, na meg a lakbért is fizetni kell valamiből. Arról hallani sem akart többé, hogy a fiú helyette fizessen valamit, és ez csak feszültségeket vont kettejük közé. A lány nem akarta, hogy ismét úgy viselkedjenek, mint mikor az alku alatt álltak.
Nem volt kedve tovább veszekedni Ginnel, így otthagyta őt. Miközben céltalanul rótta a fertőtlenítőszagú folyosókat, egy ismerős helyre tévedt. Egy fehér lengőajtóval találta magát szemben, amire ez a felirat volt ragasztva:

Égési sérültek speciális kezelőosztálya

Emlékezett erre a bejáratra, még egyszer nem is olyan régen Narumi-sensei vezette el őt ide, ám nem lépett be akkor, mert a férfi nem engedte. Sakarának eszébe jutott, hogy az orvossal már azóta nem találkozott, hogy véget ért az iskola, pedig miután kibékült Ginnel, ismét sokat járt errefelé. Őszintén remélte, hogy ennek csak az az oka, hogy Narumi-sensei elfoglalt az utóbbi időben, mert nagyon megkedvelte őt.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsapta a lengőajtót, és belépett az eddig még felfedezetlen területre. Első pillantásra minden ugyanolyan volt, mint a kardiológián. Ugyanazok a fehér falak, barna várópadok. A falakon lógó órák ugyanolyan monoton módon ketyegtek, mint bárhol máshol, ám valami fojtogató csend uralkodott a helységen. Alig voltak látogatók, az egyébként általában roskadásig foglalt padok többsége üresen és magányosan állt; csak pár ember virrasztott a folyosó végén. Sakara bizonytalanul lépkedett a kísértetiesen csendes terepen, s igyekezett mindent alaposan megfigyelni. Számozott kórtermek mellett haladt el, de egyikbe se nyitott be. Hirtelen rendkívül elhagyatottnak érezte magát, és másra sem vágyott, mint hogy megpillantson egy orvost vagy akár egy nővért. Kívánsága hamar valóra vált, mert pár pillanat múlva azon a lengőajtón - amin nemrég belépett - egy csapatnyi doktor tört be, maguk előtt tolva egy fehér hordágyat. A hordágyon egy sebesült ember feküdt. Teste nedves és hólyagos volt, bőre márványozott, vöröses színű, néhol fehér foltokkal tarkítva. Lerítt arcáról, hogy mérhetetlen kínokat él át, és szemei megváltásért könyörögtek. A lány ijedten állt félre az útból, teret engedve a rohanó embereknek. Látta amint a hordágyat betolják egy közeli terembe, és egészen addig mozdulatlan maradt, amíg az utolsó zöld köpeny is ellibbent az ajtó mögött. Már kezdte érteni, hogy miért nincs itt senki. Még a családtagok se szívesen jönnek be egy ilyen helyre, pedig ez nagyon szomorú. Narumi-sensei itt dolgozik? - merült fel gondolatában a kérdés, és csak most tudatosult benne, hogy igazából semmit sem tud az orvosról. Mindössze annyi van, amiben bizonyos lehet, hogy jó barátságban áll a Yokomizo családdal. Hirtelen felrémlett előtte egy esős nap, amikor az orvos behívta magához a vihar elől. Szép lakása van. - állapította meg visszagondolva a lány. - És van egy lánya... Rika. Talán így hívják, de már nem volt benne biztos. Narumi-sensei elvált a feleségétől, és most külön él tőle, meg Rikától is. Sajnálatos, de megesik az ilyen... Talán mikor két ember elválik egymástól, a legkönnyebb út, a beletörődés. Végtére is, ez nem kizárólag a vég. Igaz, valami tényleg véget ér, de valami új is elkezdődik.

Hirtelen megtorpant a faliújság előtt. A szürke mágneses táblára, mint a kardiológián is, számtalan rajz volt kibiggyesztve, melyeket minden bizonnyal kisgyerekek készítettek. Sakara szórakozottan vizsgálta a művészi alkotásokat, melyek sokszínűségükkel és ártatlan egyszerűségükkel többet értek számára a múzeumokban kiállított képeknél. Jóval többet. Volt ott családfa, kis ház, kutyával a kertben, bohókás mosolyok, melyeket az angyalok is megirigyelhettek volna.

Miközben szemeit végigszántotta a lapokon, tekintete megakadt egy rajzon, amely egy kislányt ábrázolt, hatalmas, göndör barna hajjal. Ami egyből szemet szúrt neki, hogy a rajzbéli kislányon fehér kötések voltak. Egy ágy mellett állt, s egy babát szorongatott a kezében. Vele szemben egy magas, fehér köpenyes férfi volt, borzas hajjal, és aránytalanul nagy szemüveggel orrán. Mindketten vidáman mosolyogtak, és csak úgy sütött az egész rajzról a szeretet. A lap alsó sarkába kusza betűkkel ez volt odafirkantva:
Ikutól Kyou-senseinek.

A lányban egy pillanatra a vér is megfagyott, amikor tudatosult benne, hogy mit lát. Kyou-sensei... Már egyszer Yokomizo-sensei is említette... Amikor Gin először behozta a kórházba. Igen! Már teljesen elfelejtette, de most beugrott neki.
Tudta, hogy képtelenség... Tudta, hogy lehetetlen, mégis szíve vadul vert az izgalomtól. Tudta, hogy az ő apja is orvos, és ez a legnagyobb kórház a városban. Miért ne lehetne? Ambivalens gondolatai teljesen megzavarták. Vadul keresgélni kezdett a faliújságon, hátha közzétették az osztályon dolgozó doktorok nevét. Hamar rá is talált egy fóliával bevont lapra, amint számtalan név díszelgett.

Dr. Okomi Daisetsu - Sebkezelés szakértő
Dr. Kiminobu Kazuma - Plasztikai sebész
Dr. Matsuhiro Otari - Égési sebész
Dr. Jamamoto Taiki - Égési sebész
Dr. Kyou Narumi - Sebész, égési sérülés specialista
Dr. Itsuyo Sawada - Plasztikai (égési) sebész

És a sor még sokáig tartott, de a lánynak már az elején elakadt a lélegzete, így nem volt ereje ahhoz, hogy tovább olvassa. Még vagy háromszor kibetűzte az ötödik nevet, és alig merte elhinni, hogy jól lát. Narumi-sensei lenne... Az a híres Kyou doktor úr? Hogy lehet ez? Hogy kerülhette el a figyelmét egy ilyen fontos dolog? Akkor a Narumi... Az most a keresztneve? Ő végig abban a hitben élt, hogy a családnevén szólítja meg.

Kyou Narumi... Szépen csengő név. - állapította meg, s lelkében vegyes érzelmek keveredtek. Egyfelől még mindig izgatott volt, másfelől viszont csalódott. Ha Narumi-sensei Kyou doktorúr, akkor már megint a sötétben tapogatózik. Ő biztosan nem az apja. - állapította meg keserűen, még mindig a faliújságot bámulva. Már megint a tökéletes nullán ül. Magamnak köszönhetem a bajt. - gondolta. - Már megint abba a hibába estem, hogy hagytam, hogy elragadjon a képzelet. Hát mikor tanulom meg végre, hogy ahogy mesék, úgy csodák sem léteznek? Mellkasába éles, szúró fájdalom hasított. Annyira beleélte magát valami olyan dologba, ami nem is létezik, hogy most szörnyen rosszul érezte magát...
Narumi-senseinek... Illetve Kyou-senseinek van családja.
Neki nincs. Még mindig.
Erősödött a fájdalom, s egyre nehezebben vette a levegőt. Már megint. Megint ez az érzés. Pont ilyen volt, amikor az évzárón rátört a rosszullét. Elesettnek és sebzettnek érezte magát, kissé olyan érzése volt, mintha visszazuhant volna az időben.

Lassú, bizonytalan léptekkel visszavánszorgott a kardiológiára, s leült egy padra. Mély levegőket vett, s nagy sokára végre enyhülni kezdett a fájdalom. Némán bámulta a falakat, s figyelte a rohanó embereket. Egy idő után azon kapta magát, hogy már semmit se fog fel abból, ami körülötte történik, csak susogó fehér köpenyeket lát, melyek elszédítik. Gondolatai felváltva követék egymást. Látta maga előtt a narancssárga esőcseppeket a hideg éjszakában. Szinte érezte arcán őket, majd a sötétséget vakító fehérség váltotta fel. A tetőn állva érezte a hűvös szelet, hallotta a lombok zúgását. Hirtelen a nyílt utcán találta magát. Egy fehér nyári ruhában ácsorgott a szürke aszfalton, mezítláb, s ahová csak nézett, megvető szempárokkal került szembe. Nem tudta, merre forduljon, hogy elkerülje pillantásukat, melyek csontjáig hatoltak. Végül agy autó vonta magához tekintetét. Egy nagy, fekete autó közeledett felé, mégsem érzett késztetést arra, hogy félreugorjon. Csak várt. Várta, hogy elüsse.

Furcsa látomásából egy hang zökkentette ki:
- Sakara! - szólította meg Yokomizo, aki közvetlen előtte állt.
- Te-tessék? - ébredt fel a lány, s meglepetten tekintett körbe. Hirtelen nem tudta, hogy hol van.
- Mióta ülsz itt? - fordult hozzá a fiú, s gyanakvó pillantásokat vetett felé.
- Nem régóta. - vonta meg a vállát a lány, s órájára pillantott. Döbbenten konstatálta, hogy az a nemrég már majdnem egy óra volt. Elaludtam volna? - tanakodott gondolatban, mert maga sem értette, hogy mi történt. Furcsán érezte magát. Az az autó... Az út.
- Gyere, menjünk! - utasította a másik, azzal mindketten a lift felé indultak. A felvonóba lépve kínos csönd ereszkedett kettejük közé. A lányban kavarogtak a furábbnál furább gondolatok. Gin múltja, Narumi-sensei és most ez az álom... Minden kezdett egyre zavarosabbá válni. Márt nem tudta, hogy mit érezzen. Zavarta az egész helyzet, hogy nem emlékszik a saját múltjára, de közben mindenki arra hivatkozik. El akarta valakinek mondani, hogy már mennyire elege van az egészből, de nem tehette, és ez gyötörte őt.
- Már megint min jár az eszed? - kérdezte meg Yokomizo hűvösen, akinek nyílván feltűnt a másik szenvedése. Közben a lift a földszintre érkezett.
- Semmin... - vágta rá a lány miközben kiszálltak, de utólag érezte, cseppet sem volt olyan határozott, amilyennek lenni akart.
- Persze. - mondta a fiú, feddő hangot megütve. - Túl átlátszó vagy. - tette hozzá pillantást se vetve a másikra.
- Átlátszó? - kérdezte Sakara zavartan. - Én csak elgondolkoztam. - jegyezte meg.
- Mire gondoltál, ami ennyire felzaklatott? - vonta fel a szemöldökét Yokomizo.
- Hát én csak... - halkultak el szavai, s lesütötte szemeit. - Az apámra gondoltam. - törtek fel belőle a szavak, pedig próbált erős lenni és hallgatni. Szavai hallatára a másik lassított tempóján. - Tudod ma voltam az égési sérültek kezelőosztályán, és megtudtam, hogy Narumi-senseinek a vezetékneve Kyou. Erről eszembe jutott, amit még Habake és anyám mondtak nekem.
- Mit mondtak? - érdeklődött Gin érzelmektől mentes arccal.
- Azt, hogy... az apám orvos. - felelte Sakara halkan. - És tudod... Csak arra gondoltam, hogy lehet, hogy már találkoztam is vele a kórházban, csak nem tudok róla. - egészítette ki magát. - Butaság, tudom... - hadarta zavarában. - Csak én...
- Nem butaság. - szakította félbe a másik. - Szükséged van arra, hogy tudd ki az apád. De felkészültél már az igazságra? Mert, ha nem, lehet, hogy várni kéne még.
- Várni? Ezt hogy érted? - lepődött meg a lány.
- Úgy értem, ahogy mondom. Egyszer megígértem neked, hogy segítek, és betartom a szavam. De csak akkor, ha már teljesen kész vagy rá.
- Én kész vagyok! - harsogta a lány döbbent örömmel és várakozással. - Yokomizo-kun, komolyan úgy érzem, hogy tudni akarom. Másra se vágytam már régóta, csak arra, hogy láthassam "őt". Egészen kiskoromtól fogva minden este elképzeltem a találkozást, amikor végre megpillanthatom az arcát… És megkérdezhetem tőle magától, hogy miért hagyott el minket. Én tényleg szeretném. - fogta meg a másik kabátját, aki erre megállt. Gyönge szelő borzolta meg a fák dagadó lombjait, melyek dallamnélküli zenét játszottak ágaikkal. A fiú és a lány haját a cirógató szél tépkedte, s érthetően suttogott fülükbe. Sakara mélyen Gin szemébe nézett, s pár percig mindketten hallgatásba burkolóztak, talán egymás gondolatait akarták kifürkészni.
- Rendben. - szólalt meg végül Yokomizo, továbbra is a lány arcát figyelve hideg szemeivel. - Ha biztos vagy benne.
- Biztos! Köszönöm, Yokomizo-kun! - lelkendezett a lány, s boldogan elmosolyodott. Félt ugyan, de félelménél nagyobbnak bizonyultak vágyai.
- Tényleg boldognak tűnsz. - jegyezte meg a fiú.
- Az vagyok! - vágta rá a lány.
- Akkor jó. - szólt a másik. - Én tudom, ki az apád. Már régóta. Csak látni akartam, hogy tényleg boldoggá tesz majd az igazság.

megjegyzések:
*A szó jelentése fény. Női névként is használják.

**Tipikus japán édesség. Rizsből készült nyúlós tészta, amibe különféle dolgokat töltenek, vagy kis labdát formálnak belőle és leöntik valamilyen édes szósszal.