A földet bámulva, gondolataimba mélyedve lépkedtem az utcán, és próbáltam egészen picire összehúzni magamat, hogy senki se vegyen észre - mint mindig. Na persze, egyébként sem vett észre soha senki. De a megszokás nagy úr.

December elején járt az idő, és próbáltam nem törődni a hideggel, ahogy hazafelé bandukoltam. Az idő elég ramaty volt, az eget szürke felhők borították, a levegő nyúlós volt, a föld vizes az esőtől. Szürke volt minden, és mindenki, az emberek igyekeztek minél gyorsabban behúzódni a meleg házaikba, hogy aztán a tévé elé ledobhassák magukat egy tea társaságában, a hangot maximumra csavarva, hogy elnyomja a kinti zajokat. Az én fülemből is egy fülhallgató zsinórja tekergőzött a kabátom jobb zsebébe, ahol a lejátszóhoz csatlakozva hallatta az Evanescence énekesnőjének erőteljes hangját.
Szerettem így sétálni, hagyni, hogy a kósza gondolataim szabadon, minden összefüggés nélkül kövessék egymást a fejemben. Nem is próbáltam rendezett sorokba kényszeríteni őket soha; csak megfájdult tőle a fejem, így viszont egészen megnyugodtam, még a hidegről is megfeledkeztem. Lépteim a zene üteméhez igazodtak, erre az ütemre verődött finoman minden lépésemnél oldalamhoz az iskolatáskaként funkcionáló válltáskám.
Tíz perc gyaloglás után megérkeztem. Kicsi, egyszerű, de szép, valaha barátságos, most hűvös, szürke hangulatot árasztó ház volt a miénk, kicsi előkerttel, és fekete, kovácsoltvas kerítéssel. Halk sóhajjal a kulcsom után kezdtem nyúlkálni a bal zsebembe. Nem akartam megérkezni.

Azelőtt máshogy volt. Azelőtt a ház barátságos volt, hívogató fényekkel, én pedig boldogan léptem be. Bent anya várt, megebédeltünk, aztán megjött apa is, én pedig mindent elmeséltem, hogy mi volt aznap a suliban. Esetleg zongoráztam is egy kicsit, de imádtam otthon lenni.

A zár halk kattanással jelezte, hogy szabad az út befelé. Becsuktam magam mögött a kaput, be is zártam, kellőképpen sokat piszmogva a kulccsal, majd lassan az ajtóhoz sétáltam és megálltam előtte. Újabb halk sóhaj. Már minden napomban helyet kapott ez a furcsa, hazaérkezési szertartás, és egy éve létezik háborítatlan békében. Kikapcsoltam a zenét, zsebrevágtam a fülhallgatót, és beléptem a házba.

Sokféle meleg létezik. Kellemes meleg, barátságos meleg, és a mi házunk melege, a közönyös meleg. Mindenhol fel volt tekerve a radiátor, én mégis általában pulcsiban mászkáltam. Ledobtam az iskolatáskát, csizmámat szép rendesen elraktam, szürke kockás, fekete prémes kabátomat a fogasra akasztottam, a halványrózsaszín sálat és kesztyűt szintén elraktam a helyére. Azelőtt mindig mindent előlhagytam, úgy siettem befelé. Most már hideg pontossággal került minden a helyére.

Felkaptam a táskámat, és az előszoba ajtaját halkan kinyitva léptem be a nappaliba. Üres. Az ajtót becsuktam, nehogy kiszökjön a meleg, és elindultam a szobámba. Azelőtt mindig vidám hahó! kiáltás jelezte, hogy megérkeztem. Most igyekeztem minél feltűnésmentesebben közlekedni. Hangos trappolásomat felváltották a néma, macskaszerű, puha léptek.
A szobámba érve gyorsan becsuktam az ajtómat. Egyszerűen nem bírtam ki, ha nyitva van az ajtóm. Így is gyorsan elértem, hogy az üvegajtót egy tömör faajtóra cseréljük. A táskát a sarokba tettem, és szétnéztem a szobában.

A falak valaha halványzöldek voltak, és nyugalmat árasztottak magukból. Most halvány orgonalila színben pompáztak, de csak hideget árasztottak. A szemközti falat egy jókora ablak, bal oldalát pedig egy üvegajtó foglalta el. Sötétedett, de a nagy hátsó kert részleteit még ki tudtam venni. Az ablakot áttetsző függöny fátyolozta. A bal oldali falat három, vvv alakú fehér polc díszítette, az üvegajtó előtt állt a fekete takaróval leterített ágy, rajta orgonalila szaténpárnák. Jobb oldalon volt az íróasztalom az ablak előtt, mellette egy komód, rajta egy tévé, melyet már hónapok óta nem néztem, könyvespolc, rajta az ékszeres ládikám, parfümök, csecsebecsék, végül a ruhásszekrény. A mögöttem lévő falra egy nagy tükör volt felakasztva, az ajtó mellett. Most megfordultam, és szemügyre vettem magamat is.
Átlagos, de annál mégis kicsit komorabb lány nézett rám vissza. Hosszú, szögegyenes, selymes, sötétbarna haj oldalfrufruval, hogy az érdekes, szép arc elbújhasson mögé, a smaragdzölden csillogó szemekkel együtt. Nem volt szükségem szemfestékre, szemceruzára, szempillaspirálra-tekintetem sötétebb volt, mint a csillagtalan éjszaka. Arcom sápadt volt, de nem bántam. Alkatom rémesen alacsony, de ugyanakkor karcsú, sovány. Büszke lehettem volna magamra, de én mindezt nem láttam, csak azt, hogy mindenkinél kisebb vagyok, a hajam állandóan kócos, a szemem félelmetes sötétséget áraszt, beesett; arcom holtsápadt, ajkaimat cserepesre fújta a hideg, téli szél. Arcizmaim pedig már csak homályosan emlékeztek rá, hogy mit is jelent mosolyogni. És azok a smaragdzölden csillogó szemek...különös fény csillant mélyükön, értelem áradt belőlük, komolyság. Öltözékem sötét színű farmerből, vastag, kötött, kapucnis pulcsiból állt nagy, fekete gombokkal. Nyakamban orgonalila kristálygyöngyökből fűzött nyaklánc csillant minden mozdulatomra, kezemen ujjatlan, hálós kesztyű, valamint csillogó ezüstgyűrű.

A tükör egy lányt mutatott, aki valaha boldog volt, egészen addig, amíg el nem veszítette édesanyját. Ezt a képet mutatta már több mint egy éve.

Apával mind a ketten így elfeketedtünk. Régebben nagyon sokat sírtunk, de már nem megy. Egyszerűen nem tudok sírni, semmi miatt, pedig olykor nagyon jól esne. De a közöny nem hullat könnyeket többé.
Elfordultam a tükörtől. Régen borzalmasan egyedül éreztem magam. Mostmár a magány helyét is a közöny foglalta el. Egyszerűen untam az életet. Nem öngyilkos akartam lenni, csak hűvös közönnyel megállapítottam: az élet unalmas, és semmi értelme sincs. A jegyeim nem romlottak le különösebben. Régebben utáltam tanulni. Most meg már nincs semmi más, amit csinálhatnék, szóval leültem az íróasztalomhoz, táskámmal az ölemben, és előszedtem a könyveimet.
Ugyan értelmét ennek sem láttam. Tanulok, aztán esetleg egyetem. Élem az életemet, dolgozok, aztán kész. Család? Nem tudom. Nem hiszem. Nem vagyok különösebben csúnya, de akit sötét tekintetemmel nem tudok elüldözni, az is gyorsan belátja, hogy Sophieval nem érdemes kikezdeni.

A táskából előhúztam egy fekete, bőrkötéses könyvet, amin vékony, ezüst, elegáns betűk hirdették: napló. A naplóm volt az egyetlen barátom. Mindenhova magammal cipeltem, nem érdekelt, hogy egy igen nehéz könyvről van szó. Állandóan a naplómat írtam, szerettem visszaolvasgatni. Nagyon sokszor segített. Belelapoztam, és csalódottan láttam, hogy már alig maradt benne üres hely. Pedig apró, gondosan formázott gyönybetűkkel írtam, jó sűrűn, hogy maradjon hely. A hangulat kedvéért fekete tintájú töltőtollat használtam, és úgy vigyáztam rá, mint a szemem világára. Most szomorúan néztem.

-Pedig most vettem. - közöltem a szoba csendjével. Sokszor beszélek magamban, a szobámban pedig hangosan teszem. Nem tartom magam őrültnek, de a következő pillanatban egy másik hang rácáfolt erre - legalábbis, úgy gondoltam.

-Nyugi kislány, azért még kitartok egy darabig, bár ennyi gyászos szöveg után csoda, hogy egyben vagyok. - mondta valaki. Dobogó szívvel néztem körbe, de nem láttam senkit. A nyitott napló eddig fehér, üres lapján viszont ott sorakoztak az előbb elhangzott szavak, mintegy bizonyítékául annak, hogy tényleg hallottam, amit hallottam. Fura kis hang hagyta el a torkomat - sikítani már nem tudtam. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy megőrültem. A könyv pedig tompán puffant a fapadlót borító, lila-fekete kockás vastag szőnyegen, és ha jól halottam, felháborodva morrant egyet.

A naplóm életre kelt.