A lány remegve, döbbenten állt, leeresztett kezében a még bekapcsolt, zúgó telefonnal. Beszélgetőtársa már rég kilépett a vonalból. A szép arcon átlátszó gyöngyökként kezdtek peregni a könnyek. Csak állt, rázta a zokogás.
"Miért?" - zakatolt az agyában ez az egyetlen szó. Nagy sokára elapadtak könnyei, és reszkető sóhajjal rakta le a kezéből a készüléket.
Kibámult az ablakon, feldagadt, vörös, mit sem látó szemeit a havas utcára szegezve. Ott lassan, macskaléptekkel érkezett az alkony, és birtokba vette a várost. Apránként hunyorgó fények gyúltak. Egyre több, és több. Aztán a sötét utcák és házak fényárba borultak. Épületeken, fákon, villanypóznákon ragyogtak fel a fényfüzérek, mint megannyi finom, világító csipke. Járművek gurultak sebesen - a bennük ülők ismeretlen céljai felé. Reflektoruk felvillant, majd irányváltáskor elenyészett. Járókelők siettek, üzletekből üzletekbe. Igyekeztek a bevásárlással, hogy mindennel időben elkészülhessenek. Hiszen másnap estére szeretteikkel körbeülik az asztalt, amin illatozik a karácsonyi pulyka, és a rengeteg más finomság. A szobában csillogó-villogó, díszes karácsonyfa alatt várja gazdáit a sok ajándék...
Eddig Nora is ünnepelt. Szerényen, de meghitten. Rokonsága már rég nem volt, de egy fiú évek óta vele tartott. Rich... olyan volt neki, mint a bátyja. Vagy több? Hiszen ő jelentette Nora számára a világot, bár soha sem volt közöttük kézfogásnál gyengédebb gesztus.

A lánynak nem voltak barátai. Zárkózott, csendes egyéniségét az évfolyamtársai nem kedvelték. Nem értették, miért nem tart velük bulizni és bevásárolni. Ezért megvetették. Nem tudhatták, hogy Nora szórakozás helyett keményen dolgozott, hogy kicsiny háztartását fenntarthassa, és mellette az iskolát is folytathassa. Rich sem tudott az esti munkáról. Most már nem is fog...
A fiú kegyetlenül eldobta magától, mint egy használt rongyot. Karácsony szent estéje előtt.
"Megnősülök, Nora! Holnap lesz az eljegyzésem. A menyasszonyom, Caterina, és a családja még félreértené, ha ezután ismeglátogatnálak. Ugye, nem haragszol? Többé nem találkozhatunk. Minden jót!"
- Ugyan mit értenének félre?! Hogy egy árva lányt testvérként istápoltál?! Caterina Hawk... Hiszen akkor az évfolyamtársamat jegyzed el! Azt a nyafka, elkényeztetett libát, aki tele van pénzzel... Már mindent értek. Most ismertelek csak meg igazán, Rich! Neked sem számít más, csak a gazdagság, a jólét. Pedig mennyire más volt még pár hónapja a véleményed! De, ha ez boldogít, ám tegyél így! - mondta ki hangosan gondolatait.
Sötét szobájában az óra kellemes dallammal ütötte el a fél ötöt. Erőt véve magán, felkapta a fejét:
- Ó, el fogok késni!
Gyorsan felvette kabátját, csizmáját, és nem a legutolsó divatot követő, de tiszta holmijában kiszaladt a havas utcára.
A virágbolt, ahol pár órát kisegített, nem volt messze. Hamar odaért, éppen időben. Kipirult, de bánatos arccal nyitott be az üvegajtón, és rögtön megcsapta orrát a langyos, semmivel össze nem téveszthető illat-egyveleg. Szeretett itt lenni. Kezei nyomán a virágszálak új életre keltek, új értelmet nyertek, ahogy csodás kompozíciókká alkotta őket. A bolt tulajdonosa folyamatosan adott neki munkát, mivel tévedhetetlen ízléssel kötötte a szebbnél-szebb csokrokat. Mindig az övéi fogytak el leghamarabb...

Amíg alkotott, nem gondolt Richre, és a fiú érzéketlenségére. Munkaadója - egy idősebb hölgy - eközben tűnődve megszólította:
- Mondd csak, kedveském! Ráérnél holnap délelőtt is a boltban lenni? Arra az időre dupla bért is kapnál. Mondjuk: nyitástól - délig. Nekem még elég sok elintéznivalóm volna. Délben aztán bejönnék én is zárni.
- Azt hiszem, Mrs. Brown, ennek semmi akadálya. Igen, szívesen elvállalom.
Nem tette hozzá, hogy nagyon jól jön az a nem várt plusz pénz, hiszen azt végre félreteheti. Mrs. Brown sem ismerte a körülményeit, de amennyit látott, annyiból sejtette, a lánynak nagy szüksége van csekélyke keresetére. Tudta, hogy Nora nem fogadna el ajándékot, mert alamizsnaként értékelné, de így segíthet rajta, mert tisztességes, rendes és szorgalmas lány. Margaret asszony tehát komolyan, de szemeiben örömteli csillogással bólintott:
- Akkor ezt megbeszéltük! Reggel 8 órára várlak!
Nora megkötött még két elegáns csokrot, aztán átadta a virágfutárnak. Aznapra végzett. Mindent rendberakott, majd Mrs. Brown bezárta a boltot.
Amikor kilépett az utcára, akkor vette észre, hogy megint eleredt a hóesés. Sűrűn záporoztak a fehér hócsillagok fedetlen fejére és kabátjára. Gyönyörködve nézte, és úgy döntött, sétál egy kicsit. Hiszen otthon senki sem várja...

Sétált, és közben megrohanták újra a kínzó gondolatok.
"Ez az érzés megfojt. Amikor hazaérek, senki nem szól hozzám. Én sem beszélhetek, legfeljebb a háziállatomhoz - ha ugyan lenne... Teszem a dolgomat, nap, mint nap. Telnek a percek, az órák, a napok. Mind egyformán. Mi értelme?! Míg sétálok, mindenfelől árad a vanília, gesztenye, fahéj és narancs illata. Csak nálam nem érezni. Nem készül sütemény. Minek? Rajtam kívül nem eszi majd senki. Rideg, dísztelen szobám csendjébe érkezem, és csak üldögélhetek a félhomályban. Az órám - az egyetlen örökségem - kellemes hangon üti a múló időt. Majd megosztom magányomat egy könyvvel. Az jó társaság..."
Szét sem nézve ballagott át az útkereszteződésben, csak a fékcsikorgásra eszmélt fel. Közvetlen előtte két autólámpa világított. Megvakultan meredt maga elé, miközben szemeiből eleredtek a könnyek.
- Mi a fenét csinál, kisasszony?! Elment a józan esze? - hallott meg egy bársonyosan mély, de eléggé dühös hangot.
A magas, sármos, fiatal férfi közben kiszállt az autóból, és odament hozzá. A síró, gyönyörű lány megdöbbentette. Haragja elszállt.
- Mondja, jól van? Nem történt baja?
- Jól vagyok, köszönöm. - nézett rá a riadt, zöld szempár.
A férfi magában megállapította, hogy ennél szebb arcot és szemeket még nem látott... de a lány - továbbra is zokogva - elszaladt.
Nora zaklatottan rontott be piciny lakása ajtaján.
"Miért nem ütött el az az autó?! Csak újabb bánatot hozott. Mennyire vonzó volt a vezetője... Ugyan, neki is van valakije. Holnap ő sem ünnepel egyedül majd. Csak én..."

Másnap reggel szemei alatt árkokkal, de pontosan érkezett a virágboltba.
- Jó reggelt, asszonyom!
- Jó reggelt, Nora! Örülök, hogy itt vagy! Nézd, kedves, ezek a megrendelések! El tudsz a felével készülni 10-re?
- Igen, Mrs. Brown.
- Remek. Akkor a futár jön a feléért délelőtt 10 órára, aztán a másik feléért majd délre. Jó lesz így?
- Természetesen. - bólintott egy kis mosollyal a lány. Valahogy megint elszálltak nyomasztó gondjai, ha kedves virágai között lehetett. A tulajdonosnő elment, és ő belevetette magát a munkába. Sorra jöttek a vásárlók, eközben pedig készültek a megrendelt virágcsodák. A futár már el is vitte az első szállítmányt. Éppen fehér liliomokból kezdett készíteni egy csokrot, amikor nyílt az üvegajtó. A felette lévő harang kellemes csengéssel jelezte, hogy vásárló érkezett. Nora fel sem nézett munkájából, úgy kérdezte meg:
- Jó napot! Mit adhatok?
- Köszönöm, semmit. Az édesanyámat keresem. Tudja, Mrs. Brownt... - hallatszott egy mély férfihang.

A lány felpillantott, és elakadt a lélegzete. Az előző esti autóvezető állt előtte. Így, nappali fényben még jóképűbb volt...
Körülbelül 22-24 éves, magas, kisportolt fiú, lányokat megszégyenítő, mégis férfias arcvonásokkal, fekete, félhosszú, tépett frizurával és kék szemekkel.
- Az... édesanyja nincs itt. - közölte zavartan, elakadó szavakkal.
- Nocsak! A tegnap esti "áldozatom"! - mosolyogta el magát a fiú - Tényleg nem történt semmi baja? Mert úgy szaladt el, mintha kergetnék... és nem hinném, hogy a majdnem-baleset miatt volt annyira zaklatott.
- Igaz. - mondta alig hallhatóan, lehajtott fejjel Nora.
- Ki bánthatott meg egy ilyen teremtést?! Ugye, nem anyám volt?
- Ő soha sem bántana.
- Visszajön még édesanyám?
- Igen, zárásra.
- Remek. Akkor megvárom, és hazafuvarozom, magával együtt. Egyébként elnézést a neveletlenségemért. Még be sem mutatkoztam: Daniel Brown. - nyújtotta a kezét a lánynak, akit most észrevétlenül, de alaposan végigmért. Hosszú, vöröses árnyalatú barna haj, karcsú, csinos alak, és a legszebb zöld szemek, amiket valaha látott... - így összegezte magában a látványt.
- Nora Renardo. - fogadta el szabódva a kézfogást a lány, majd visszatért munkájához.
Daniel hátrament az irodába, lerakta fekete bőrdzsekijét, majd kényelmesen elhelyezkedett az üzletben lévő két karosszék egyikében, és olvasni kezdett egy könyvet. Miközben lapozott, lopva rá-ránézett Norára, aki az utolsó simításokat végezte a fehér csokron.
A bejárati csengő csilingelése megtörte a csendet.

Nora épp a liliomokat helyezte bele egy vázába, ami a földön állt. Így nem látta, ki jött be. A hangját azonban ezer közül megismerte volna...
- Rich! - súgta bele a virágok kelyhébe halálra váltan. Daniel azonnal felnézett. Túl közel ült, éles füle meghallotta
a lány suttogását. Látta, hogy Nora fehér, mint a fal. Felugrott, és odalépett a pulthoz:
- Jó napot! Mit adhatok?
- Tegnap telefonon rendeltem egy eljegyzési csokrot. Fehér liliomokból.
- Ó, a kisasszony épp most készült el vele. Pillanat türelmet, máris csomagoljuk. - lépett oda a vázához, és a mellette kuporgó Norához.
- Nora! Szedd össze magadat! Emiatt az alak miatt borultál ennyire ki?! Nem érdemli meg. - súgta, letegezve, miközben felsegítette a lányt.
A zöld szemek tulajdonosa bánatosan, de hálásan nézett Danielre. A férfi biztatóan megszorította a kis kezet, majd kivette a csokrot a vázából. Nora addigra úrrá lett remegésén, és ő is a pulthoz lépett. Csomagolni kezdte a tüllszalagokkal ékesített bokrétát. Rich rá sem nézett. Csak akkor ismerte fel Norát, amikor a lány átadta a virágokat, és hideg hangon közölte vele a csokor árát.
- Te?! Mit keresel te itt?! - vonta felelősségre.
- Szia, Rich! Tudod, nekem nincsen senkim, és dolgoznom kell ahhoz, hogy az egyetemre járjak. Míg te, és a kedves menyasszonyod szórakoztok, addig én pénzt keresek, hogy megéljek. Évekig tetszelegtél a bátyám szerepében, és te ezt sem tudtad rólam?! Nos, kellemes ünnepeket, és sok boldogságot! - hagyta ott az elképedt férfit, és a hátsó helyiségbe ment. Ott leroskadt egy székre, és csak ült, maga elé meredve.
- Kérem, most távozzon! A kisasszonyt már épp eleget bántotta. Nem gondolja?! - hallotta Daniel mély hangját, aki
megakadályozta, hogy Rich a lány után menjen.
A csengettyű hangja jelezte, hogy a férfi kilépett az üzletből. Kisvártatva megjelent az irodában Daniel, és a lány elé
guggolt:
- Nora! Igaz, hogy egyedül vagy?! Hogy nincsen családod, akikkel ünnepelj?
- Miért fontos ez?
- Mert...

A fiút a csengő hangja szakította félbe. Nora felállt, megkerülte Danielt, és kiment az üzletbe.
Lassan eltelt a délelőtt, és a fekete férfinek nem volt több alkalma, hogy beszéljen a lánnyal. Egyfolytában jöttek a
vásárlók, és a futár is befutott a második szállítmányért. Aztán megérkezett Mrs. Brown.
- Fiam! - ölelte meg Danielt - Ismered már a jobb kezemet, Renardo kisasszonyt?
- Igen, már bemutatkoztunk.
- Nora, mára végeztünk. Ma is remekeltél.
- Köszönöm, asszonyom. - bólintott a lány, és a hátsó részbe ment, hogy szegényes holmiját összeszedje. Nem hallotta, hogy a fiú súgva kérdezi anyját:
- Anyám, tudtad, hogy Miss Renardo árva? Teljesen egyedül él, és amit itt keres, azt elosztja a háztartása és az egyetem között...
- De hiszen ez borzasztó! - sopánkodott az idősödő hölgy - Sejtettem, hogy nehéz sora van, de hogy ennyire... Soha nem mondott még szinte semmit magáról. Pedig milyen ügyes és kedves lány!
- Véletlenül derült ki. Délelőtt itt volt egy férfi, aki a saját eljegyzésére csokrot vitt. Norát néha-néha meglátogatta,
úgymond' testvérpótléka volt.
- Hadd találjam ki - elvesz egy pénzestarisznyát, és Norát most visszataszította a teljes magányba. Karácsonyra.
- Így van.
- Ha nem bánod, fiam, nem ketten vacsorázunk este. Egyszer már úgy is el szerettem volna hívni hozzánk Miss Renardot.
- Ugyan, miért bánnám?! Épp erre akartalak kérni. De hogy vesszük rá, hogy eljöjjön?
- Bízd rám!

A lány kabátban lépett munkaadónője elé:
- Mrs. Brown! Kérem, ezt vonja le a béremből! - mutatott fel egy fehér rózsákból kötött kis csokrot.
- Nem teszem. Legyen ez ráadás, lányom. Szép dísze lesz a szobádnak.
- A szüleim sírjára viszem. - hangzott a csendes válasz.
- Óh... ezt nem tudtam. Ne haragudj. Megértem, ha ilyenkor rájuk gondolsz. Készítenél még egy hasonlót?
- Igen. Csak utána mennem kell, mert nem akarom, hogy a temetőben sötétedjen rám. Nem hoztam magammal elemlámpát.
Nemsokára elkészült a másik kis csokor.
- Kellemes ünnepeket, Mrs. Brown! Daniel - neked is!
- Várj csak! Daniel elvisz minket kocsival. Mi is a temetőbe indultunk volna, meglátogatni szegény férjemet. Aztán meg - szeretném, ha nálunk vacsoráznál.
- Nem akarok a terhükre lenni. Így is nagyon kedves hozzám, Mrs. Brown.
- Én meg nem akarok erre több szót vesztegetni. Daniel! Indulunk! - hangzottak a határozott szavak.
A fekete férfi karját nyújtotta édesanyjának és Norának is. A lány nem tudott mit tenni - de nem is igazán akart - így velük ment. Furcsa érzés szaladt rajta végig. Szívet, lelket melengető.
"Hát még van, akinek számít valamit, hogy létezem?"

A temetőben a hóval borított sírdombok között némán sétáltak végig. Daniel megint kettőjüket vezette. Először az ő
édesapjának nyughelyét látogatták meg. Nora neki kötötte azt a másik csokrot. Az özvegy fenyőágakat rendezett el, majd arra helyezték a fehér virágokat. Kis ideig ott álltak, emlékezve. Majd Nora szüleinek sírjára hasonlóan rakták rá a csokrot.
Szél rázta meg a kopár ágakat felettük, leszórva rájuk a hóterhüket.
Csendesen lépkedtek vissza a temetőkapuhoz. Csak a hó ropogása hallatszott.
- Köszönöm, hogy elhoztál, Daniel, de most már mennem kell. - szólalt meg, amikor az autóhoz értek, és Mrs. Brown beült.
- Hova kell menned?! A magányba?! Kérlek, ne tedd ezt velünk!
- Hiszen még ajándékot sem tudok adni!
- Fontos az? A legnagyobb ajándék, ha együtt ünnepelünk. Tudod, anyám is majdnem egyedül maradt az ünnepre. Külföldön dolozom. Azaz dolgoztam. Nem akartak hazaengedni.
- Otthagytad őket?
- Igen.
- Édesanyád tud róla?
- Nem. Még nem mondtam neki el. De ha nem jövök, a magány elemészti. - fordult szembe Norával - Tudom, hogy kétszeresen jól döntöttem. Hiszek a sorsban. Tegnap este érkeztem a városba, 10 órás vezetés után, munka nélkül. De hazaértem. És akkor kerültél a kocsim elé. A valaha látott legszebb szemekbe nézhettem egy pillanatra. De te elfutottál... Ma viszont nem fogsz. Nem engedem.
- Túl jók vagytok hozzám.
- Te is, anyámhoz. Azt hiszed, nem mesélt rólad?! Hogy mennyit segítettél neki? Ülj be, mert megfázol! - nyitotta ki a lány előtt a kocsiajtót.