Felkelt a kényelmes, az otthoninál jóval szélesebb ágyról. Az éjjeliszekrény fölötti falilámpát előzőleg nem kapcsolta le. Igazán csak most nézett körül a helyiségben.
A kicsi lámpa erős fénykört vetve világította meg a szekrényke tetejét és az ágya egy részét. A szoba többi része homályba borult, de minden berendezési tárgy világosan látható volt. Az ágy félig a tetőrész ferde fala alá volt tolva, de a ferde falsík csak jó méternyire kezdődött a sima fapadló fölött, így kényelmesen aláfért ülve. Az ágy mellett egy éjjeliszekrény, a másik oldalon pedig egy jókora komód állt. Fölötte pedig egy házikószerű beugró, ahol az ablak üvegét egy rövid, gyönyörű csipkefüggöny rejtette.
Itt is volt egy kandalló a sarokban - mint a társalgóban, de kisebb - és egy kényelmes fotel. A bejárat melletti falhoz egy ruhásszekrényt helyeztek. Egy keskeny ajtó pedig a két szoba közé épített fürdőszobát rejtette.
A bútorok fából készültek, sötét méz-színük, kézi faragásaik kellemesen hatottak. A puha szőnyegek és bútorkárpit, valaminta selyemszatén ágynemű is bordó volt. A növények itt sem hiányozhattak. A komód tetején karácsonyi gyertyadísz, mellette két oldalt egy-egy kaspóban flamingóvirág zöldellt és vöröslött.
Csendesen, mezítláb és a neki fél combig érő pólóban kiosont a folyosóra. A társalgóba - amit a folyosótól csak egy boltív és egy félrekötött függöny választott el - még mindig beszűrődött az erkélyről a dekoráció fénye. Nem keresgélt villanykapcsolót. Nesztelenül belépett a társalgóba. Odament a hatalmas könyvespolchoz, és a gyér fényben válogatni kezdett a kötetek között. Örömmel fedezte fel kedvenc íróját, és az általa írt könyvek hiánytalan gyűjteményét. Sajnos ő nem tehette, hogy mindegyiket beszerezze. Gyorsan le is csapott az egyikre, és már menekült volna szobája biztonságába, de egy halk, mély hang szólalt meg a háta mögül, a kandalló melletti karosszékek egyikéből:
- Nem tudsz aludni?

Nora dermedten állt meg, mint akit valami borzasztó tetten érnek. Meg sem mert fordulni. Így is jól tudta, hogy a hang Danielhez tartozik.
"Hogy nem vettem észre, amikor bejöttem?! Hiszen én nem akarom senkire ráerőlteni a társaságomat! Csak..."
Halkan reccsent a padló, ahogy a fiú felállt. Két-három lépéssel áthidalta a köztük lévő távolságot. Majd megérintve a lány karját, maga felé fordította:
- Mi baj?
- Tényleg nem tudok aludni. Kijöttem olvasnivalóért. Ugye, nem baj?
- Az nem. De az igen, hogy nem tudsz pihenni.
- Te sem alszol.
- Nem. Meg kell még szoknom, hogy újra itthon vagyok.
- Nekem is szokatlan itt...
- Gondolom. Gyere, ülj le ide te is. - vezette oda a kandalló melletti karosszékekhez.
- Mit választottál? - célzott a könyvre, majd helyeslően bólogatott, amikor meglátta - Telitalálat. Az egyik kedvencem.
- Nekem is az író. Ezt még nem olvastam tőle.
- Tetszeni fog. Nem bánod, ha megrakom a kandallót?
- Nem. Szeretem a lángok fényét. Annyira hangulatos! Amikor még pici voltam, nagyiéknak egy hatalmas nyílt tűzhelyük volt a konyhában. Amíg égett benne a tűz, lámpát sem kellett gyújtani.
- Vidéken laktak?
- Ők igen. És ünnepekre mindig leutaztunk hozzájuk. Aztán ők elmentek... és amikor 12 éves lettem, anyáékat is baleset érte. Ott álltam a nagyvilágban egyedül. A szomszéd házban lakó egyik család vett magához. Az ő fiuk volt Rich. Ő valahol vidéken volt bentlakásos iskolás, majd egyetemista. Ritkán találkoztunk, de akkor mindig sokat beszélgettünk. Amikor 18 éves lettem, úgy döntöttek, most már éljek külön tőlük. A szüleim öröksége volt az a pici lakás, amiben lakom. Addig ők kiadták albérlőknek, hat éven keresztül. Felvettek az egyetemre, de Rich szülei azt mondták, nem érdekli őket, most már oldjam meg... Rich még néha megkeresett. Végül tegnap közölte az eljegyzését, telefonon...

A rövid, halk szavú beszámoló közben Daniel ügyesen megrakta a kandallót, és begyújtotta. Majd becsukta az üvegajtót, hogy ne füstölje be a szobát. Nem szakította félbe. Örült, hogy Nora megosztotta vele - hiszen eddig senkinek nem mesélt magáról. Nézték a fellobbanó lángokat, és a némaság megsűrűsödött körülöttük. Dan még mindig a kandalló előtt térdelve ült, féloldalasan támaszkodott. Ujjatlan pólója láttatni engedte megfeszülő karizmait, amit a tűz fénye narancsosra színezett, és az árnyékokat is elmélyítette. Arcának is csak felét világították meg a lángok. Tengerkék szemei most sötéten csillantak, ahogy a lányra tekintett. A virágok hercegnője - mert a férfi magában elnevezte így - elmélyülten bámult a tűzbe. Néha egy pattanó szikrát követett a szemeivel, majd újra a lángok táncában gyönyörködött. Amikor pedig a fiú nem felé tekintett, lopva rápillantott. Lassan lelohadtak a lángok, és vörös parázs maradt a fahasábok helyén. Ekkor már Nora le-lehunyta zöld szemeit, álmosodott.
A meghitt csendet széttépte egy tolakodó hang. Egy telefon csörgése.
Daniel döbbenten kapta fel a fejét. A hang az ő mobiltelefonja volt, és az édesanyja hívta...
- Kérlek, most gyere! Siessünk! Anyával valami baj van.
- Megyek. - tette le a könyvet a kezéből, bele a karosszékbe.

A fiú futtában rátenyerelt a folyosón a villanykapcsolóra, majd rohant lefelé a lépcsőn. Nora utána. Daniel szinte feltépte a földszinti kis szoba ajtaját. Zakatoló szívvel estek be Margaret szobájába, aki sápadtan, elkékült ajkakkal feküdt az ágyában.
- Anya?
- Daniel! Nem kapok... levegőt... Annyira szorít! - lihegte a nő.
- Hol a telefonod? Mentő kell. - hadarta Nora. Látott már szívrohamos beteget... Gyorsan tárcsázta a segélyhívót, miközben Daniel egy kevés vizet hozott édesanyjának.
- Mindjárt itt lesznek.
- Nekem kevés az időm... Nora, téged megszerettelek. Nem tudok sokat rólad, csak annyit, hogy tisztességes, dolgos és szép vagy... és tudom, hogy egyedül vagy a nagyvilágban. Daniel is nemsokára egyedül lesz. - fogta meg erőtlenül a fia és Nora kezét is.
Dan kétségbeesetten nézett édesanyjára, majd a vele szemközt álló, síró lányra.
- Nem mehet el, Mrs. Brown! Mi lesz így a fiával?! A virágaival? És mi lesz velem? Mindig olyan jó volt hozzám!
- Majd Dan folytatja... Vigyáz rád és a virágokra. A világ legjobb fia. Mindent otthagyott értem... Ó, azt hitted, nem
tudom?! - intézte szavait a teljesen ledöbbent fiúnak - tudok róla... bár még nem mondtad...
- Kérem, Margaret, pihennie kell. Ne erőltesse magát!
- El kell mondanom... minden fontosat... mielőtt meghalok. Daniel! Ismered Mr. Robert Lloydot... Nála van a végrendeletem.
- Itt a mentő! - szólt közbe a lány. A férfi eközben gyorsan összekapott néhány dolgot édesanyja holmijából, és rohant ajtót nyitni.

Az orvos és az ápolók besiettek, egy nagy táskával és egy hordággyal. Az orvos gyorsan, de alaposan megvizsgálta a beteget, és megállapította azt, amit Nora gyanított. Szívroham. Injekciós fecskendőt és ampullát vett elő, majd beadta Margaret asszonynak a gyógyszert.
- Volt már a szívével baja? - kérdezte.
- Nem tudom. Mostanában keveset voltam itthon. Tegnap értem haza külföldről.
- Értem. A kedves lánya?
- Nem a lánya vagyok. De annak tart... soha nem panaszkodott, pedig minden nap találkoztunk. - válaszolta Nora.
- Mehetünk.
- Elkísérhetjük?
- Csak egyikük fér a mentőbe.
- Nora, menj te. Én megyek utánatok kocsival. - vitt oda Daniel a lánynak egy szabadidőruhát, a kabátját, meg a csizmáját.
- Jól van. Biztos ezt szeretnéd? - nézett rá könnyein kersztül, és simított végig a fiú elgyötört arcán - Túl ideges vagy...
- Menj. Ígérem, amint beértek, én is ott leszek. Épségben.

Mrs. Brownt már berakták a kocsiba, és az orvos ott ült mellette. Nora felrángatta a szabadidőruhát, meg a csizmáját. A kabátját meg csak vitte magával. Amint beszállt főnöknője mellé, már indultak is. A csendes éjbe idegenül hasított bele a sziréna vijjogása. Közvetlenül mögöttük egy ezüstszürke Volkswagen száguldott...
Margaret asszony csendesen, sápadtan feküdt az ágyon. Magánál volt, de igen rossz állapotban. Nora melléült, megfogta a hideg, nyirkos és erőtlen kezet.
- Nora, kedvesem! - suttogta alig hallhatóan.
- Igen...
- Meghalok. Ne tiltakozz! Érzem. A műtétet... mondta Daniel?
- Igen.
- Nos... ha nem jön ez közbe... azt sem éltem volna túl. De ő nem tudja. Segíts neki, kérlek! Ne maradjon magára... az olyan szörnyű. De hiszen... te is tudod.
- Ha ő is úgy akarja, és elfogadja a segítséget, akkor igen. - bólintott Nora.
- Köszönöm! Most már... nyugodt vagyok... Egyikőtök sem marad egyedül. - hallgatott el a nő, kis mosollyal arcán.
Beértek a kórházba. A hordágyat kikapták az autóból, és vitték - a sürgősségi osztály egyik jól felszerelt rendelőjébe.
Nora sietett utánuk, de csak a folyosóig engedték. Daniel ott érte utol. A zokogó lányt átölelte, és bármilyen ideges is volt, próbálta nyugtatni.
- Daniel... meg fog halni! Nem mondta el neked...
- Mit?! - döbbent meg a fekete hajú fiú.
- Hogy a műtét... az nem segített volna rajta. Most mondta a mentőben.
A férfi még jobban magához szorította Norát. Tengerkék szemei kétségbeesett dacot tükröztek: ha kell szembeszáll a végzettel...
Kinyílt a rendelő ajtaja, és kijött egy doktornő.
- Kérem... önök Mrs. Brown hozzátartozói?
- Igen. Az édesanyám...
- Az édesanyja haldoklik. Mindent megpróbáltunk, de nem tehetünk mást, csak a szenvedéseit enyhítjük. Daganatos beteg, és most szívrohama volt. Teljesen legyengült a szervezete. Bemehetnek hozzá.
Daniel feldúltan remegve szorította magához a síró Norát, így léptek a betegágyhoz.
- Gyermekeim! - suttogta a nő, amikor meglátta őket, és megfogták a kezét - Már minden rendben. Nem fáj semmi. Csak miattatok aggódtam. De már nincs baj. De szép ez a napkelte!
Riadtan pillantottak egymásra, majd Margaretre. Az asszony mosolygott. Aztán lehunyta szemeit, és kézfogása elernyedt.
Az eddig szíve ritmusát közvetítő műszer folyamatos sípolásba kezdett...

Nora már nem tudott sírni. Elapadtak a könnyei, de a lábai alig tartották. Danielre támaszkodott, aki nehezen, de uralta rettenetes fájdalmát.
"Aludj csak, drága édesanyám... Éj van, csendes éj."