- A magányomban egy kicsi szigetet jelentett. Menedéket. - szólalt meg végül rekedten, fátyolos hangon a lány.
- Most már én is tudom, milyen teljesen egyedül... Mintha belül szét akarna szakadni a szívem. Nagyon fáj. - suttogta könnytől csillogó szemekkel Daniel a vörösbarna hajfürtökbe.
- Tudom. - válaszolt Nora, ráhajtotta fejét a férfi mellkasára, és átölelte őt.
Megtörten, szó nélkül álltak Margaret teste mellett, míg vissza nem jött a doktornő. Az együttérzően bólintott feléjük, majd kikapcsolta a feleslegessé vált gépeket, amik addig egyfolytában jelezték a visszavonhatatlant - a halál beálltát. A néma csend riasztotta fel őket, és az, hogy az orvosnő ráborított egy leplet a halott arcára. Miután kikísérte őket a kórteremből, hozzájuk fordult:
- Sajnálom. Nem tudtunk rajta segíteni. Kérem, hogy holnap reggel fáradjanak be a továbbiak intézése végett.
- 9 órára itt leszünk. - bólintott Dan, elkínzott arccal. Majd lassan végigmentek a folyosón, még mindig elgyengülten a bennük élő, marcangoló lelki sokktól.
Odakint szakadt a hó.
- Nora! Ugye, velem maradsz?! Kérlek, ne hagyj egyedül! - kérte a fiú kétségbeesetten, amikor a kocsihoz értek.
- Ezt akarod? - nézett rá a zöld szempár.
- Igen. Ha ez nem történik anyámmal, akkor is azt kértem volna...
- Édesanyádnak megígértem, hogy ha te szeretnéd, akkor segítek neked.
- Én pedig neked segítek, hogy ne legyél magányos. Soha. - ölelte át Daniel, majd mélyet sóhajtott:
- Menjünk.
Beültek a hideg utastérbe. Nora vacogott a lelki fájdalomtól és a kimerültségtől. Daniel sem volt jobb állapotban, de jobban úrrá tudott lenni rajta. Elvégre neki koncentrálnia kellett, még ha hajnaltájt gyér is volt a forgalom. Lassan vezetett, a sűrű havazásban alig lehetett látni. A fűtés szerencsére hamar megolvasztotta az üvegen megült pelyheket. Az ablaktörlő csikorogva szenvedett a jeges latyakkal. A lány összekuporodva ült, és révetegen bámult a szélvédőre. A kimerültség fokozatosan elhatalmasodott rajta, és képtelen volt tovább ébren maradni. Feje oldalra csuklott. Útitársa szomorúan, de egyúttal boldogan vezetett - hiszen maga mellett tudhatta álmai nőjét. De milyen áron!

Beállt a garázsba, majd a sötét, néma házba ölben vitte be Norát, aki nem ébredt fel. Felvitte a lépcsőn a szobájába, és óvatosan lerakta az ágyra. Lehúzta a lányról a kabátot és a csizmáit, majd betakarta. Levette a saját kabátját is, és csak letette szobájában a meleg holmikat, majd Nora hálójában odasétált a kandalló elé. Begyújtott, és a karosszékben ülve nézte az - üvegezett kandallóajtó mögötti - lángok kergetőzését a fahasábok felett.
A lány álmában felzokogott. Daniel odaugrott hozzá, de megnyugodott kissé, amikor látta, hogy tovább alszik. Mindenesetre odaült mellé, a széles heverőre. Aztán a kimerültség őt is elnyomta...
Arra ébredt, hogy világos reggel van, és valami - vagyis valaki - az oldala mellett szuszog. Nora álmában hozzásimult, mintegy biztonságot keresve. Ő pedig - szintén álmában - ösztönösen átölelte. Nem mert mozdulni, nehogy felébressze a törékeny lányt.
Vissza is aludt.

Már majdnem nyolc óra volt, amikor a "virághercegnő" felébredt. Csodálkozva konstatálta, hogy "párnája" egyenletesen emelkedik és süllyed, valamint szívdobbanásokat hall. Amikor kissé éberebb lett, elpirultan és zavartan ugrott volna fel - mert rájött, hogy Danielre borulva szendergett - de a fiú karjai nem engedték. Őt Nora hirtelen mozdulata keltette fel.
- Jó reggelt!
- Neked is. Hogy aludtál?
- Arra sem emlékszem, hogy kerültem ide... csak a rémálomba illő éjszakára. Ugye, csak álmodtam? - kérdezte reménykedve.
- Nem, nem álmodtál. Édesanyám tényleg nincs többé. - sóhajtott Dan - Hazajövet a kocsiban aludtál el, és én hoztalak fel...
- Értem. Ha hamarabb tudom, mi baja, biztosan tehettem volna valamit érte. - könnyesedett a két macskaszem.
- Ne hibáztasd magadat. Mindent megtettél. Rengeteget segítettél, és társasága voltál. Nagyon sokat jelentettél neki. Köszönöm, hogy mellette voltál, míg én nem lehettem. Én vádolhatom magamat, hogy miért nem hagytam ott a szállodát hamarabb.
- Most mihez kezdesz?
- Kezdünk... hiszen rólad is szó van. Át kell gondolnunk. Anyámnak végrendelete van, amit tiszteletben tartok. Beszélnem kell az ügyvédjével, Dr. Lloyddal. De most először is visszamegyek a kórházba. Elkísérnél?
- Igen.
- Akkor menjünk átöltözni és reggelizni. Mrs. Lewis már bizosan itt van.
- Ó, hisz ő még nem tudja...
- Szegény! Nagyon meg fogja viselni. Lewis mama is nagyon közel állt édesanyámhoz.
- Kimennél, míg átöltözök?
- Persze. A társalgóban megvárlak.

A férfi néhány perc múlva kézen fogva vezette Norát a konyhába. Mindketten fekete ruhát viseltek. A lány felvette azt a ruhát, amiben eredetileg a vacsorára érkezett. David pedig egy fekete farmert és inget öltött fel. Lewis mama meglepődve tekintett rájuk, és megdöbbent kialvatlan, nyúzott, szenvedő ábrázatuktól.
- Jó reggelt, kedveseim! Hol van édesanyád? - kérdezte, még mindig nem gondolva semmi rosszra.
- Lewis mama! - ölelte át Dan - Éjjel anyuhoz mentőt kellett hívnunk, és...
A fiatalok lehajtott fejei, könnyes szemei elárulták, mi történt. A házvezetőnőn döbbent elkeseredés lett úrrá. Végül elsírta magát:
- Sejtettem, hogy nagyobb a baja, mint azt ő beállította... de a remény hal meg utoljára. Ezért nem mondtam semmit neked, amikor hazaértél.
- Nem hibáztatom érte. Nemsokára indulnunk kell a kórházba, a papírokat intézni...
- Üljetek le, fiam. Kész a reggeli. - szipogta a középkorú asszony.

Néhány nappal később - többedmagukkal - megrendülten álltak körül egy friss sírhantot, amelyet lassan betakart az újra megindult havazás.
- Most már apa mellett van... - szólalt meg Daniel révedezve, amikor Norát átölelve kilépett a temető kapuján. Lassan ballagtak a sűrű hóesésben. Most nem a fiú autójával érkeztek, hanem Mr. Lewis hozta ki őket... így hazafelé gyalog bandukoltak. Kicsit jól is esett a hideg, hóillatú levegőn való séta, hogy tompítsa fájdalmukat, átmossa gondolataikat.
Beértek a belvárosba, ahol nyüzsgött a sok ember. Mindenki rohant. Készültek az év utolsó napjára.
- Ki kellene nyitni a virágboltot! De - én nem igazán értek hozzá. Elterelné valamennyire a figyelmünket, és az ünnepek idején mindig több virágot vesznek...
- Ha úgy gondolod, még ráérek a vizsgaidőszak végéig. Édesanyád az utóbbi időben sok teendőt rám hagyott. Ismerem a szállítókat, és tudom, mit, mikor, kitől érdemes beszerezni, mi az, ami egy adott időszakban jobban keresett.
- Szerintem nem véletlenül tette, de ez nemsokára kiderül. Ma este jön el az ügyvéd, felolvasni a végrendeletet.

Vacsora után mindketten a tetőtéri társalgóban üldögéltek. Már elment Dr. Lloyd és Lewisék is. Nora még mindig le volt taglózva, mivel Mrs. Brown ráhagyta a virágüzletét. Daniel a szép kis házat örökölte, és egy bizonyos összegen kívül - amit Mrs. Lewis kapott - édesanyja spórolt pénzét is. A páros mindkettejük számára célszerű megoldást keresett: Daniel javaslatára Nora véglegesen hozzá fog költözni. A lakását kiadják. Tanulás mellett a virágboltot is viszi - a fiú pedig be fog segíteni, emellett fordításokat vállal.
Miután ebben megállapodtak, picit megnyugodott a lelkük.
Nora felhúzott lábakkal ült az egyik kanapén, és könyvet olvasott. Daniel a tévét nézte, majd a hírműsor végén kikapcsolta azt. Nora felnézett a mellé lépő férfira.  Letette olvasnivalóját, és macska módjára nyújtózott egyet. Elzsibbadt a lába, de annyira elmerült a történetben, hogy eddig nem vette észre.
- Menjünk aludni? Én még nem vagyok álmos.
- Én sem vagyok. Csak megnéztem, mit csinálsz.
- Meguntad a tévét?
- A hírekben mindig ugyanaz van: csak a bajok - vont vállat a fiú - hallgassunk egy kis zenét?
- Szerintem jó ötlet.
Miután egy halk, kellemes darabot elindított, Dan megint Nora mellé ment. Odaült a kanapé karfájára. Kezét a bútor háttámlára ejtette, így éppen elérte Nora feje tetejét. Lassan, szinte alig érintve, ujjaival cirógatni kezdte a lány haját.
A csodazöld szemek felpillantottak a könyv lapjaiból. Kissé meglepődve tekintettek bele a kék örvénybe, mely a fiú szemei mélyén izzott. Elbűvölte őt, és nem tudott elszakadni tőle. Ösztönösen mozdult közelebb, és belesimult a cirógató tenyérbe, miközben lehunyta szemeit. Álmodozó nyugalom lengte körül. Mélyen, egyenletesen kezdett lélegezni. Daniel csak azt vette észre, hogy a könyv tompán puffan a vastag szőnyegen, Nora pedig az ő oldalának dőlve szuszog.
Elmosolyodott, hosszú napok óta először. Óvatosan ölbe vette titkolt imádottját, és bevitte a hálószobába. Majd csendesen visszament a társalgóba, miközben a szobaajtót kissé nyitvahagyta. Aggódott, hogy a lány megint valami szörnyűséget fog álmodni, ugyanis Nora nagy nehezen beismerte, hogy a karácsony előtti nap óta rémálmai vannak. A férfi leült az árván maradt kanapéra, és tovább hallgatta kedvenc együttesét. Amikor elálmosodott, a szobája felé sétált, de hívogatta a nyitva hagyott ajtó. Benézett tehát az alvó lányra. Ott állt mellette, és képtelen volt megmozdulni, otthagyni, hogy a saját szobájába menjen. Csak csodálta tűzfény-világította gyönyörű arcát, a párnán szétterülő hosszú, selymes haját. Már akkor mély benyomást tett rá, amikor először meglátta. Minden pillanat, amit mellette tölthet, ajándék... A kórházban történt érzelmi kitörésekről egyikük sem ejtett szót azóta.

Másnap reggel Nora korán kelt. Meglepve, de boldogan vette észre a szobájában, az öblös karosszékben pihenő férfit. Csendesen elkészült, majd takaróját az alvó fiúra terítette. Leóvakodott a konyhába, ahol már ott tüsténkedett Lewis mama.
- Jó reggelt! - köszöntek egymásnak.
- Daniel még alszik, de nekem ki kellene nyitnom a virágboltot. - válaszolt, amikor az asszony kérdő tekintetét meglátta.
- Értem. Akkor jó lenne, ha reggelizne, mielőtt elmegy.
- Köszönöm, csak egy tejeskávét kérek. - vett elő egy bögrét, majd beletöltötte a forró feketét, és hozzá a tejet. Miután megitta, elköszönt. A házvezetőnő fejcsóválva nézett utána. Magában eldöntötte, hogy Danielt a lány után küldi néhány szendviccsel.
Nora fürgén lépkedett az utcán. A havat a járdáról már félreseperték, így gyorsabban tudott haladni. Fejében részben a bolttal kapcsolatos dolgok jártak, részben az, hogy a lakásából este el kell majd hoznia a holmiját. Danielt most az agyának rejtett zugába "száműzte", mert különben nem tudott volna a teendőire koncentrálni. Ennyire még soha nem ragadta meg őt egyetlen férfi sem, mint ez a fekete hajú, kék szemű, kedves fiú.
Kinyitotta a boltot, majd kidobott néhány - karácsony előttről ottmaradt - kókadt virágszálat. Megnézte a rendeléseket nyilvántartó füzetet. Látta, hogy néhány igen aprólékos készítésű csokor és kosár várja, hogy elkészüljön. Felhívta a szállítót, aki - miután megtudta, mi történt - előrevette a várakozók között, és egy óra múlva már ott is volt a friss virágokkal és egyéb kellékekkel. Elvégre Mrs. Brown és a lány kedves, állandó vevői voltak. Nora gyorsan, ügyesen munkához látott, és mire a virágfutár megérkezett, már jó néhány csodás virágkompozíció várt a kiszállításra.
Daniel ezalatt felébredt. A fotelben pihenve teljesen elzsibbadt. Felszisszenve kapott volna nyakához, amikor észrevette magán Nora takaróját. Elmosolyodott, orrába bekúszott a lány parfümjének finom illata. Tudta, hogy már elment a boltba, hiszen este megbeszélték. Gyorsan felpattant, és úgy, ahogy volt, borzasan, egy ujjatlan felsőben és rövid pizsamanadrágban lerobogott a lépcsőn, a konyhába.
- Jó reggelt, Lewis mama! - tapogatta még mindig görcsös nyakizmát.
- Neked is, fiam! Hogy aludtál?
- Ahogy egy fotelben lehet.
- Értem. Idővel elmúlik a fájdalom a nyakadból. A kisasszony már elment, és nem evett, csak egy tejeskávét ivott.
- Amíg megreggelizek, készítene valami ennivalót a számára?
- Éppen arra akartalak kérni, hogy vidd el. Már össze is csomagoltam. - mutatott az asztalra készített takaros ételtartó dobozra.
- Köszönöm! - bólintott Dan evés közben - Amúgy is be akartam menni hozzá, mert ideköltöztetem, és meg akartam kérdezni, a lakásából mit kell elhoznom.
- Nincs mit. Szép pár vagytok együtt.
Daniel majdnem félrenyelt. Ahogy legyűrte a falatot, kissé szemrehányón megszólalt:
- Lewis mama! Csak mindketten egyedül maradtunk. Norát most karácsony előtt hagyta faképnél a fiú, aki nagyon kedves volt számára.
- Látom, amit látok... Ismerlek csecsemő korod óta. Volt már pár barátnőd, de egyre sem néztél úgy, mint rá.
- Mennem kell. Köszönöm a reggelit! - tért ki a válasz elől, felkapta az ételdobozt, és kiviharzott. Felrohant átöltözni, ami mostanság fekete farmerre, ingre és pulóverre korlátozódott. Megfésülte kócos loboncát. Lent, az előszobában felragadta fekete bőrdzsekijét, és a garázsban bevágódott a kocsijába.