Szerdán szinte csalódott voltam, mert ezúttal barátnőm és barátom is felszállt a buszra. Szokásos üdvözlés, a szokásos kérdések. Minden az unalmas, régi kerékvágásban. Úgy éreztem, kezdek elhidegülni a környezetemtől. Gondolataimat is egy bizonyos hosszú, fekete hajú férfi töltötte be, minden egyes percben. Elmélázásaimat többen is szóvá tették, de én a fáradtságra fogtam az egészet, és mindenki elhitte. Körülnéztem az osztályban. Osztálytársaim nagy része a szendvicsét majszolta, néhányan tanultak, páran beszélgettek. Szánalmasan unalmas. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy lekötne a társaságuk.

- Ma ráérsz? - barátom hangjára felkaptam a fejem, és abbahagytam az elmélázást.
- Persze. Kilencig. Átmenjek? - kérdeztem meg, bár tudtam a választ.
- Igen, hatra átjöhetnél - tette még hozzá, és visszament beszélgetni a barátnőmhöz, akiről megjegyezném, hogy nálam ezerszer szebb alkattal áldotta meg az ég, mindenki szívesen van a társaságában, a ruhái is mindig kihívóak és gyönyörűek. Régebben még elkapott volna a zöldszemű szörny és talán féltékenységi jelenetet is rendeztem volna, de mára már ez sem érdekelt. Csak az órák végét, az este kilencet és a fél tízet vártam.

A délután hamar megérkezett. A bökkenő csak a tesióra volt, amin is sikerült ismételten túlerőltetnem magam, és a rossz térdem ismét "sikoltott". Így nevezem azt a fájdalmat, ami nem is igazi fájdalom, inkább csak mintha folyamatosan rezegne az ízület csontjaimat összeütköztetve. Ez olyan érzés, mintha keservesen, velőtrázóan sikítana a térdem, megnyugvást követelve. Fájdalmas képpel mentem haza, ahol kikészítettem ruháimat az estére. Míg Danihoz, a barátomhoz egyszerű farmerben, kondival és csíkos rövid ujjúban mentem, Antoine számára elegánsabb viseletet kerestem. Fekete bársonyszoknya, magassarkú csizma, bordó felső.

Hatkor felszálltam a buszra és sikeresen leszálltam Daninál. Csak a szokásosat csináltuk - melegszendvicset ettünk vacsorára, megnéztünk egy animét, néhány csók között egymásra másztunk, de nagyrészt csak feküdtünk. Ismét csak unalmas. Ez már nem köt le. Végre eljött a várva várt pillanat, mennem kellett. A másnapi történelem dolgozatra hivatkozva siettem el.

Kilenc óra múlt öt perccel, mire hazaértem. Gyorsan bevonultam a fürdőbe és lezuhanyoztam. Ezúttal egy vadabb illatú parfümöt tettem magamra. Sokkal jobban illik az igazi, mások elől gondosan elrejtett személyiségemhez. Most megörültem, hogy a ruháim már ki voltak készítve, és csak a sminkkel kellett foglalkoznom. Ezúttal rúzst nem használtam, csak halvány bőrt és hangsúlyos szemeket szerettem volna. Az eredménnyel pedig elégedett voltam. Kiléptem ajtónkon, és újra szedtem a lépcsőket a nagy vasajtó felé. Utoljára még az órámra pillantottam. A másodpercmutató is a 12-eshez ért, pontosan fél 10 volt. Óvatosan lenyomtam a kilincset és lábamat a vashídra tettem. Én itt vagyok.

És Ő is, ott állt velem szemben, a híd túloldalán. Mindketten enyhén kaján vigyorral indultunk meg egymás felé, majd megálltunk a híd közepén, karnyújtásnyira egymástól. Először ő lépett le, majd engem is lesegített.
- Örülök, hogy itt van - üdvözölt.
- Hát még én. Főleg, ha megtudhatnék magáról egyet s mást - céloztam rögtön a lényegre, amire leginkább kíváncsi voltam.
- Ne siessünk annyira - kicsit közelebb lépet hozzám és arcát a vállam és nyakam közti hajlatba temette. A Hosszú hajtincsek cirógatták a mellkasomat - Ha nem tévedek, Passion Dance. Mármint a parfüm neve.
- Hogy Ön honnan tud ilyeneket?! - nézek rá álmélkodva, mikor végre felemelte a fejét.
- Csak nem szeret táncolni? - kérdezte mély, búgó hangon.
- Ha lenne kivel, akkor szívesen táncolok, persze csak klasszikusokat - válaszoltam. Eddig senki nem kért fel táncolni, kivéve persze a táncórákat.
- Ha adna nekem egy lehetőséget, és lehetnék a partnere.. - még be sem fejezte a mondatot, és én már egyik kezem a vállára tettem, ő pedig a derekamra, másik kezeinket pedig összekulcsoltuk, és a szinte tapintható csendet cipőink kopogása törte csak meg. Gyors, szenvedélyes, érzéki. Bécsi keringő. Lélegzetem felgyorsult, egyre közelebb kerültem hozzá. Éreztem azt a finom, friss és hűvös illatot, ami belőle áradt. Teljesen elbódított. A végén már csak öleltük egymást. Kipirult arccal, levegő után kapkodva néztem hófehér szemeibe.
- Biztos benne, hogy többet akar tudni rólam? - szólalt meg hirtelen. Bólintottam.
- Mindent tudni szeretnék, persze csak ha elárulja.
- Legyen, ha ezt akarja. - kisétáltunk a tető szélére, Mögém állt, mint első alkalommal, amikor találkoztunk. Azonban most átölelt. Én is karjaira fontam az enyéimet. Egyszerre tett rendkívül izgatottá, és nyugtatott meg. Lassan belekezdett történetébe.

- Azt már tudja, hogy a nevem Antoine Maloun. Hogy mikor születtem... Ez talán hihetetlennek hangzik, de 1824-ben láttam meg a napvilágot, egy határ menti francia kisvárosban. Törvénytelen gyermeke voltam apámnak. Ő ugyanis egy lengyel nőt vett el, testvére pedig magyart férfihoz ment hozzá. Emiatt keveredett el ő is Magyarországra, és lett része a családfádnak - csak ámultan csüngtem minden szaván - Gondolom, nem hiszi, hogy már ennyi idős vagyok...

Felé fordultam. Mélyen a halvány szemekbe néztem.
- Ön rendkívül keveset beszél. Azonban amikor megszólal, úgy vettem észre, mindig igazat mond. Úgyhogy inkább azt árulja el, hogy hogy lehet az, hogy nem néz ki idősebbnek 24-nél.
- A válasz egyszerű. A '48-as forradalom alatt én is itt tartózkodtam, és harcoltam a szabadságért. Bécsnél azonban halálos sebet kaptam. Egy nő vett gondjaiba, és tett vámpírrá. Az egyetlen kérése az volt, hogy ameddig csak tudok, vigyázzak a lányára, és annak női leszármazottaira. Ez a nő volt a jelenleg kórházban lévő nagyanyád dédanyja. Azóta óvom a női családtagokat.
- De én mégsem hallottam Önről soha senkitől.
- Mert Kegyeden kívül csak egyvalakinek fedtem fel a kilétemet.
- És nekem miért? - őszintén érdekelt. Ha ő tényleg ilyen különleges.. Akkor én?
- Egyrészt talán mert folyamatosan bajba került, és így könnyebb megvédeni Önt..
- Milyen bajba? - vágtam szavába bociszemekkel.
- Hol is kezdjem... Emlékszik még a túrájára a Drinyi barlanghoz? Talán 13 éves lehetett, és visszafele egyedül ment le.
- Felejthetetlen volt. Nagyon leszidtak, bár a bátyám azt mondta, nem kell miattam aggódni, hisz az emberrablók is fizetnének azért, hogy visszavegyenek a szüleim - kuncogtam.
- Igazából nem hiszem, hogy egykönnyen visszaadták volna, ezért leállítottam őket.

Abbahagytam a nevetést, és ránéztem.
- Miért, voltak egyáltalán?
- Igen. Sőt, hétfőn is meg akarták támadni, mielőtt feltűntem.
- Ezt nem tudom elhinni.
- Pedig ahogy Ön is mondta, én sosem hazudok. Talán csak nem mondok el mindent.
- És mi volt a másik indok, ami miatt megjelent? Hiszen ezeket attól még a háttérben is elintézhette volna - mikor mondja már ki?!
- Nem tudom pontosan. Csak valami megfogott Kegyedben. Ön teljesen más, mint a felmenői.. Önben van valami... amivel mágnesként vonz magához.
- Mindenesetre örülök, hogy megjelent az életemben - mosolyogtam rá, és bújtam még mélyebben karjaiba.
- Miért? Talán nincsen megelégedve eddigi életével? - húzta fel egyik szemöldökét.
- Unalmas, száraz, semmitmondó. Kivéve, ha Önnel töltöm az időt. Az valahogy mindig más.
- Képes lenne itt hagyni ezt az életet a kedvemért? - komolyan kérdezte.
- Képes lennék rá. - válaszoltam magabiztosan. Igaz, semmiképp sem tudtam volna ellenállni annak a mély dallamú hangjának.
- Vasárnap éjfélig adok időt Önnek, hogy átgondolja: marad a családjával, a barátaival és a barátjával, vagy velem tart egy merőben más világba.
- Természetesen Önnel akarok tartani - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Ne vegyen ilyen könnyedén egy életét a lehető legnagyobb mértékben befolyásoló kérdést. Inkább jöjjön minden este ide fel, és ha szeretné, felvilágosítom egy vámpír életéről. A végén dönthet, hogyan szeretné tovább. Ha úgy döntene, hogy marad, én emlékek nélkül tűnnék el az életéből.
- Azt soha sem szeretném! - kiáltottam fel, és kicsit távolabb akartam lépni, ami miatt megbotlottam a padkában és már estem is le, a szabad égbe, a beton irányába. Ő viszont rögtön utánam kapott, és megtartott. Arcunk vészesen közel került egymáshoz. Forró lélegzetét éreztem a bőrömön, és ez arra késztetett, hogy újra hozzábújjak és megöleljem.
- Azt hiszem, jobb lenne ha visszamenne a szobájába, és lefeküdne aludni, mielőtt még több veszélyes helyzetbe kerül - mondta miközben kísért le a lépcsőn, majd ajtónk előtt megállt, és kezet csókolva újra eltűnt.

Egész éjjel róla álmodtam. Vámpír.. Mások vérét szívja, hogy életben maradjon... Egy szörnyeteg... aki születésem óta angyalként vigyáz rám, aki engem is mágnesként vonz magához. Talán egymás végzete lennénk? És mi várhat rám az új világban? Hiszen mostani életemből csupán négy nap maradt. Már most biztos voltam benne, hogy mellette döntök. Nélküle üres lenne az életem.