Lehajtotta a fejét, és oldalra nézve válaszolt.
- Tényleg kihagytam egy "apróságot"... de csak azért, mert arról igazából már régen szó sincs... - kezdett bele, és kivételesen ő volt zavarban.
- Hallgatlak.
- Mondtam, hogy egyvalakinek már felfedtem magam, rajtad kívül, persze. Ő volt a nagyanyád, Anna. Ő csak spontán olyan idegesítően viselkedett, hogy amiatt került mindig bajba, és később sodort bajba engem is a lehetetlen dolgaival...
- Pontosan mivel is? - nem hagytam, hogy még valamit eltitkoljon előlem.
- Önző volt, és mindent csak magának akart. Azért fedtem fel magam neki, hogy észhez térítsem.. Erre engem is akart - fintorodott el, ahogy én is. Nem akartam ilyen helyzetben elképzelni a saját nagyanyám.
- Szóval addig önzősködött, akarta hogy mindenki őt ugrálja körbe, és mindent magának akart, mígnem kicsúszott a számon, hogy ám legyen, mindent megkaphat, de egyszer elveszek tőle valami nagyon fontosat..

- Például engem, az egyetlen lányunokáját?
- Mivel lánya bármennyire is szerette volna, nem született.. Téged szeretett úgy.. És valószínűnek tartom, hogy úgy véli, ez a bosszúm.
- És.. én tényleg csak a bosszúd része vagyok? - néztem rá szomorúan.
- Amikor kicsi voltál, és láttam mennyire örül neked, megmondtam neki, hogy egyszer elveszlek tőle. Gondolhatod, hevesen ellenkezett.. El is tűntem jó időre, de Téged továbbra is figyeltelek.. És ahogy egyre nagyobb lettél.. 15 évesen ránézésre szinte már érett nő voltál.. És ahogy az akkori barátod bánt veled.. De akkor túl korainak gondoltam a beleavatkozást.. Mindenképpen akartam várni még néhány évet, mert tudtam, ha előtted egyszer felfedem magam, akkor el is viszlek. És egy gyerek még nem áll készen arra, hogy vámpírrá váljon. - magyarázkodott egyre nagyobb zavarral mély hangjában.

- Sss - tettem rá ujjam a szájára, és elmosolyodtam - nem kell ennyire magyarázkodni. Inkább csak nyíltan mondd ki. Még mindig a bosszúd miatt hoztál magaddal? Vagy esetleg valami más oka volt annak, hogy így elcsavartad a fejemet? - közben leértünk a hegyről, és letett az útra. Megfogta kezeimet és mélyen a szemembe nézett.

- Amióta először beszéltünk, elfelejtettem az eredeti célomat.

Őszinte volt, éreztem. Sőt, még sosem hazudott nekem, csak ahogy ő is mondta, nem említett meg mindent. Örültem neki, hogy nem csak egy eszköz vagyok számára.
- Antoine - rákaptam a nevére.  Jó volt kimondani - azt hiszem, kezdenek előjönni a képességek.. vagyis.. furcsa, de sokkal jobban látok, mint régebben. Talán így nem fogok annyit botladozni - mosolyogtam rá, és ő is visszamosolygott.
- Úgyis elkapnálak. Aranyos a csetlés-botlásod. - "ezt most vegyem bóknak?" De legalább nevetett, és ezt olyan jó volt hallani!
- Amúgy... pontosan hová is tartunk? - tettem fel a kérdést, ami szintén régebb óta foglalkoztatott.
- Szeretném megmutatni neked a szülőfalumat. Ott van még mindig egy kis birtokom egy kastéllyal...
- Egy kastélyod is van? - néztem rá hitetlenkedve. Mik derülnek még ki róla?
- Nem túl nagy. És nem is tekintem otthonomnak. Csak addig maradnánk ott, amíg végleg el nem döntjük, hogy hová költözünk - válaszolta úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Alig várom, hogy meglássam, hol töltöttet el az "életedet"!
- Hát persze... De mire odaérünk, remélem kiderül, mi a Te különleges képességed. És aztán új nevet is fogsz kapni - jelentette ki.
- Új nevet? De mi a bajod a mostanival? Igaz, még sosem szólítottál Rebekának - jegyeztem meg a végén már halkan.
- Mert az a név nem méltó hozzád.
- Nem méltó? Na, ilyet sem mondtak még... - kuncogtam, miközben egyre gyorsabban haladtunk a csillagos ég alatt.

Már csak pár óra volt hátra hajnalig, így gyorsabb tempóra fogtuk, vagyis Antoine különleges képességére, a pillantásra támaszkodtunk. Még vagy száz kilométert sikerült így megtennünk, és már az ausztriai Alpokban találtuk magunkat. Legnagyobb szerencsétlenségünkre dúlt a hóvihar, és a Nap fénye is elkezdett feltűnni az ormok között. Tudtam, hogy hamarosan szállást kell találnunk, vagy mindkettőnknek vége. Talán ötven méterre lehetett a kis faház, amit megláttam, majd a vámpírnak is figyelmébe ajánlottam. Gyorsan megközelítettük a házat, majd füleltünk. Nem hallottunk szívdobogást, tehát a hely elhagyatott. Egy újabb pillantás, és már bent is voltunk, és saját szemünkkel győződhettünk meg róla, hogy lakói már rég elhagyták a viskót. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy mindent por fed, néhány ablak repedt vagy törött, pókhálók mindenütt. Már elég régóta állhatott így, üresen a lak. Sajnálatos módon a csapokból nem folyt víz, talán sose folyt... Kerestem egy vödröt, hogy összeszedjek egy kis havat olvasztani, hogy legyen mosakodóvíz, és csak ekkor vettem észre, hogy társam még mindig az ajtónak támaszkodva áll, mint amikor megérkeztünk. Közelebb mentem hozzá, mire összecsuklott.

- Antoine!! - kiáltottam, és a kezemben levő tárgy hangos csörömpöléssel esett a földre, úgy rohantam felé. Már a padlón hevert. Fogalmam sem volt, mi történhetett, csak elfektettem egy ágyon és lassan könnyezni kezdtem a feje felett. Nem nyitotta ki a szemét és semmilyen módon nem reagált rám. Kétségbe estem, és azt sem tudtam, mit teszek.

Szinte az egyetlen dolog, amit a vámpírokról tudtam, hogy lételemük a vér. Gondolkodás nélkül cselekedtem és ezúttal én haraptam fel a csuklómat és folyattam vörös folyadékomat a szájába. Éreztem, ahogy egyre gyengülök a vérveszteségtől, de továbbra sem kötöttem el a kezem. Folyamatosan arra gondoltam, hogy csak még egy kicsit, és még egy kicsit. Zokogva kértem, hogy ébredjen fel.

Végre megmoccant. Egy csókjával begyógyította a csuklómat, majd lassan a szemeit is felnyitotta, és végre rám nézett. Immár sértetlen kezemet arcára helyeztem, majd végigsimítottam rajta. A mellkasára borultam, mire nagyon lassan karjait körém fonta. Lágy hangon szólalt meg:
- Ezt nem kellett volna.. Pár óra pihenéssel rendbe jöttem volna... de azért... köszönöm - éreztem, hogy elmosolyodik.
- De nagyon megijesztettél! - töröltem le az utolsó könnycseppet szememből.
- Sajnálom - próbált meg felülni, de én visszanyomtam.
- Pihenned kell, Te magad mondtad!
- Már nem kell, mert valaki vagy három liter vért öntött belém, és inkább ennek az illetőnek lenne szüksége pihenésre - fordított könnyedén helyzetünkön, és így már én feküdtem alul, ő pedig fölém hajolt. Fekete haja lágyan omlott az arcomba, a nyakamra, vállamra. Végigsimítottam egy tincsen, majd visszanéztem tulajdonosa hófehér szemébe.
- De legalább mondd el, hogy mi történt az előbb! - tudni akartam, hogy soha többet ne fordulhasson elő.
- Csak kimerültem. Túl sokat használtam a képességem, és ráadásul rég volt már, hogy elég vérhez jutottam, mivel amikor vámpírrá tettelek, ugyanannyi vért vissza is adtam neked, tehát táplálkozás szempontjából semmit sem ért - adta meg a választ.
- Kérlek, soha többet ne ijessz így rám! - bújtam közelebb hozzá, és arcomat mellkasába fúrtam.
- Rendben, megígérem - suttogta.

Egymás karjai közt aludtunk el, és csak mikor már bőven sötét volt, ébredtem fel - egyedül. Felkeltem az ágyról és körülnéztem a kis házban. Antoine-t sehol nem láttam, ezért úgy döntöttem, végre felfrissíthetem magam, és kimentem a hóba. Gyönyörű táj tárult szemem elé. Mindenütt világító fehérség volt az éjszaka sötétje ellenére is. Mezítláb mentem ki és tettem pár lépést, végül letérdeltem. Alig éreztem a hideget, majd kezembe vettem egy kis havat, és eldörzsöltem arcomon. Rögtön frissebbnek éreztem magam, és a műveletet testem nagy részén elvégeztem. Enyhén kipirosodott bőrrel mentem vissza a lakba, és ekkorra már teljesen átfagytam.

Furcsálltam, hogy bent kellemes meleg levegő fogadott. Tűz ropogására lettem figyelmes, majd észrevettem, hogy a kandalló előtt ül éjfekete hajú társam.

- Mikor kerültél ide? - néztem rá elcsodálkozva.
- Csak pár perce jöttem. Nem akartalak megzavarni a hóban - mosolygott rám, és már ki is ment a fejemből, hogy még hozzá akartam vágni, hogy mennyire utálom amikor csak úgy szó nélkül eltűnik, majd a semmiből újra előjön.
- És merre voltál? - léptem oda mellé. Ő egy régi fotelszerűségben ült. Megint a haját babráltam, simítottam végig a fekete tincseken. Imádtam a selymességüket.
- Hoztam neked néhány ruhát, remélem tetszenek - mutatott az ágy felé. Odaléptem, és rögtön végignéztem az összeset. Volt köztük mindenféle-fajta viselet, de amin legjobban meglepődtem, hogy többek között melltartót, ráadásul pont jó méretet hozott. Felé fordultam, egyik szemöldökömet felvonva kaján mosolyt küldtem felé, miközben egy ujjal felemeltem az egyik bordó-fekete mintás csipkecsodát.
- Ugye Te sem gondoltad, hogy ha végigkövettem az egész életed, pont az ízlésed vagy a melltartóméretedet nem ismerem? - nézett vissza, és tényleg igaza volt, de hát akkor is. Végül felkaptam néhány ruhadarabot és átvonultam egy másik szobába. Vissza már vadonatúj fekete fűzős hosszú ujjúban, csatos hosszú nadrágban és új, lapos sarkú csizmámba jöttem. A bőrdzsekit amit kaptam még félretettem egy sállal, a többit pedig egy szintén új táskába gyömöszöltem be.

- Nem tévedtem, ezek tényleg nagyon jól állnak rajtad - jegyezte meg bársonyos hangján, mire én is végigmértem magam egy tükörben. Tényleg elég jól mutattak. Itt megjegyezném, hogy az, hogy a vámpíroknak nincsen tükörképe teljes mértékben baromság. De amúgy is, nagyon hamar lebuknának az éjszaka ezen teremtményei, ha mégis igaz lenne a tükörképes legenda, és nem utolsó sorban én pedig hatalmas gondba kerülnék a sminkeléssel.

Felvettem a dzsekimet is, és várakozóan tekintettem Antoine-ra.
- Indulhatunk? - kérdeztem, mire végre felkelt a szemmel láthatóan kényelmes székből.
- Most már igen - válaszolta miközben mellém állt, és hagyta, hogy belekaroljak. Néhány pillanat múlva egy város határánál voltunk.