Egyre korábban jött el az éltető sötétség, így már szinte késő délután elhagyhattuk szállásunkat. Végre tudtam hova megyünk, ugyanis legújabb úti célunk München volt. Utoljára 6. osztályos koromban jártam ott, és 4 napot tölthettem el egy családnál. Máig élénken él bennem az emlék, hogy mennyire féltem az autópályán, amikor az iskolába bevittek. Ugyanis a "családom" nem a városban lakott, hanem egy közeli településen.. és amikor egy Ifa nevű szőke nő 150 km/h-val hajt csak azért, hogy időben beérjünk.. Hát, enyhén szólva félelmetes volt. A feltörő emlékek hatására kuncogni kezdtem.

- Csak nem eszedbe jutott München? - mosolygott rám Antoine. Az az idegesítő szemüveg most is rajta volt.
- Miért, akkor is velem voltál? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.
- Nem gondoltad, hogy egyedül hagytalak olyan messze az otthonodtól! - mondta majdnem felháborodottan, mire összehúztam magam egy picit.
- Bocsi... De ha tényleg ott voltál, legalább akkor odajöhettél volna hozzám, amikor sírtam a honvágytól. - eresztettem meg egy szomorú mosolyt. Előbbi szavam eszembe juttatta elhagyott otthonomat, anyámat, apámat, bátyámat, legjobb barátnőmet... Olyan érzés volt, mintha citromba haraptam volna. Nem akartam, hogy többé eszembe jussanak, hisz ezzel csak fájdalmat hagynak lassan 4 napja megállt szívemben.

- Most már ne foglalkozz velük - tudta, mire gondoltam, ezért közelebb húzott magához és átölelt. Örültem, hogy ennyire ismer, és mindig tudja, mire van szükségem. Pár perc múlva sikerült összeszednem magam és kiverni a családomat zúgó fejemből.
- És amúgy, hogy jutunk mi el Münchenbe? Annyit nem használhatjuk a képességed, mert megint kiütnéd magad - néztem rá szigorúan.
- Mit szólnál egy autóhoz? - húzta gonosz mosolyra a száját.
- De neked nincs is kocsid... nem? - húztam fel a szemöldököm - És valószínűsítem, hogy jogsid sincs.
- És szerinted, ez azt jelenti, hogy 184 évem alatt nem tanultam meg vezetni? - húzta fel szemöldökét. Inkább elhallgattam. - Szóval inkább mondd meg, milyen autót szeretnél? - bökött rá egy közeli autószalonra. Ekkora bizonyosodtam meg róla, hogy mi tényleg autólopásra készülünk.

- Ha olyan jól ismersz, igazán tudhatnád, hogy a Wolkswagen Passat a kedvencem... - mosolyogtam rá könnyedén, hisz ezt még Ő sem gondolhatja komolyan.
Lassan már minden bolt bezárt, üresedtek az utcák. Éreztem, ahogy jeges kezébe veszi az enyémet, és a következő pillanatban egy kocsiban ülünk. Két percbe sem telt, hogy kulcsot is találjon hozzá. A tank tele volt, ezért már rögtön vihettük is el a járgányt, egy újabb pillantással. Hitetlenkedve néztem rá, ahogy levette napszemüvegét, és 180-nal hajtott az autópályán. Ez volt aztán a gyors autólopás!

- Ne aggódj! Nem kapnak el minket, hisz tudod jól, ugyanúgy, ahogy elhoztam, tőlünk messze le is tudom parkolni az autót. És amúgy is ilyet akartál, nem? - vigyorgott rám, míg én még mindig nem igazán tértem magamhoz.
- De - nyögtem ki nagy nehezen, de aztán sikerült túltennem magam az első sokkon, és én is hátradőltem és élveztem a száguldást.
- És legalább így láthatom a szemeid! - mosolyodtam el, miközben arcára néztem. Ő is mosolyra húzta a száját, és egy pillanatra rám tekintett hófehér szemeivel, majd visszafordult és tovább nézte az utat.

A sebesség, az előzések, a lopott autó.. mindezek ellenére, amikor Antoine-ra néztem, teljes mértékben biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy semmi bajom nem eshet mellette, hogy örökké vigyáz rám.

Hajnalra el is értük a várost. Már szinte nem is emlékeztem rá, hogy hogy nézett ki. Sajnos azonban kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy az épületeket csodáljuk, hiszen megjelentek az első napsugarak. Nem gondoltam, volna, hogy lesz még alkalmam látni a napfelkeltét, de sajnos át kellett élnem. Éreztem, hogy égeti lágy bőröm, ahogy szemem önkéntelenül is becsukódik az erős fény hatására. Antoine odaadta a szemüvegét, majd egy szűk utcába húzódott.

- Menj be a hotelbe! - utasított, miközben szemmel láthatólag őt is egyre jobban megviselte a reggel közeledte - Én még elviszem az autót!
- Veled megyek! - kiáltottam, pedig már majdnem a földre rogytam a fájdalomtól, amit a Nap okozott.
- Nem! Bemész! Sietek... - nyögte ki, és el is tűnt. Olyan érzés volt tudni, hogy szenved, de akkor is csak a biztonságunkra gondol, és kockáztatja az életét, minta két kézzel facsarnák a szívemet. A könnyeim is megeredtek, miközben átléptem az épület ajtaját. Bent legalább csak lámpák égtek, a természetes fény elől el tudtam bújni.

Türelmetlenül, aggódva vártam Antoine visszatérésére. A másodpercek óráknak, a percek szinte éveknek tűntek. Szinte látni véltem, ahogy szerelmem - azt hiszem, magamnak végre kimondhatom, hogy Ő az - összeroskad és nem kell fel többé, majd lassan hamuvá válik és porait tovafújja a szél. Egyre jobban elkapott a sírás, míg végül egy fagyos kezet meg nem éreztem a vállamon. Szinte teljes súlyával rám támaszkodott, homloka izzadt, egész testében remegett, majd a szemüvegéért nyúlt és visszavette.

- Antoine - öleltem át, hogy könnyebben megtarthassam. Pár percig álltunk így, és már a recepciós is furcsa szemekkel nézett ránk.
- Hívjak egy orvost? - kérdezte németül, mire fejemmel nemet intettem. Kivettem párom zsebéből a pénztárcáját.
- Csak egy kétszemélyes szobát szeretnénk - most végre hasznát vettem szinte tökéletesre fejlesztett némettudásomnak. Még segítettek felmenni is, és még vagy háromszor kérdezték, hogy tényleg nincs-e szükségünk orvosra. De végre egyedül hagytak minket. Antoine elfeküdt az ágyon. Még mindig zihálva vette a levegőt, és bőre is kipirosodott kicsit. Miután levettem a kabátomat, fölé hajoltam. Tudtam, hogy megint a véremet fogom adni neki. Már húztam fel kezemről a pulcsim ujját, mikor gyengén megfogta a karom.

- Ne tedd! Már így is túl sokat áldoztál rám... - suttogta halkan, de nem tudom honnan vette, hogy egy ilyen gyenge kifogással befolyásolhatja az elhatározásomat.
- Akár tetszik, akár nem, a véremet fogod inni. Ha nem akarod önként szívni belőlem, akkor kénytelen leszek a szádba folyatni! - néztem rá már-már mérgesen.
- Akkor már inkább "önként"... Úgy jobban tudom tartani a mértéket - eresztett meg egy halvány mosolyt, majd karomat szája felé húzta. Lassan megnyúlt szemfogait belemélyesztette az erembe. Már nem fájt annyira, mint amikor első alkalommal tette, a nyakamon. Szinte nem is éreztem, csak éppen annyit, hogy gyengülök. Tényleg nem ivott sokat, és már be is gyógyította a sebemet. Az elenyésző mennyiség is sokat javított a helyzetén. Bőre regenerálódni kezdett, és visszanyerte sápadt színét. Amikor láttam, hogy jobban van, és fel akar ülni, rögtön visszanyomtam az ágyra.

- Akkor most jön a lecseszés! Megmondtam, hogy soha többet ne csinálj ilyet, nem?! - tört fel bennem a pár percre elfojtott indulat.
- De nem is csináltam azt... - próbált mentegetőzni, de én könnyezve támaszkodtam kezein, miközben teljesen fölé hajoltam.
- Ugyanaz! Veszélybe sodrod magad... Van fogalmad róla, mennyire sikerült megint megijesztened?! - azt hiszem jogosan voltam mérges rá.

Miközben könnyeim arcába csöpögtek, kiszabadította karját a szorításomból, majd magára húzott, és szorosan átölelt.
- Nyugodj meg, kérlek! Nincs semmi bajom... már. - próbált lenyugtatni több-kevesebb sikerrel. Mikor sikerült visszafojtanom a kavargó érzéseimet, engedett a szorításán.
- Akkor is! Nem hagyom, hogy többé bajod essen - suttogtam elszántan, miközben még mindig válla és nyaka hajlatába temettem a fejem.
- De az az én dolgom... - emelte fel fejemet, hogy letörölje utolsó könnycseppjeimet is. Már megint kihasználta biztató mosolyát, aminek hatására mindig elfeledkezek a gondokról.
- Mindjárt jövök - keltem fel az ágyról, és átmentem a fürdőszobába. Egy adag elszántság és koncentráció után egy csokor mélyvörös rózsával tértem vissza, amit egy vázába tettem az ágy mellé.
- Csak, hogy jobban legyél - mosolyogtam rá.
- Úgy tudtam, a férfiak szoktak rózsát vinni a kedvesüknek... - mosolygott ő is.
- Akkor kidobjam? - néztem rá durcásan.
- Dehogy is! - tiltakozott, majd megfogta a kezem és magához húzott az ágyra - Próbálod kibontakoztatni a különleges képességed? - súgta a fülembe.
- Hát, valahogy csak el kell kezdenem, nem? - mosolyodtam el.

- De.. És ma bemutatlak valakinek, oké? - váltott témát.
- Kinek? - csodálkoztam el. Tulajdonképp egyetlen ismerőséről sem hallottam még szinte semmit sem - és miért?
- A városban lakik egy régi barátom. Vagy kétszer olyan idős mint én, és elég jól megy neki az üzlet. Egyrészt jó, ha ismeri a vámpír, másrészt nála bármit be lehet szerezni az éjjel közepén - válaszolta, de igazából csak a mély hangjára figyeltem, ami még mindig kimondhatatlanul tetszett, emiatt a mondanivalójának feléről le is maradtam.
- De most aludjunk - fejezte be, és miután kényelmesen elhelyezkedtem félig rajta, mindketten álomba szenderültünk.

A naplementével eljött a mi időnk. Felkeltünk az ágyból, és én egy kicsit rendbe szedtem magam. A tükör előtt állva megállapítottam, hogy megint nőtt vagy öt centit a hajam. Ha ez így megy tovább, isten bizony abból fogok megélni, hogy levágom a hajamat és eladom, hisz egy hét alatt vissza is nőne az egész... De legalább egy parókagyárat fogok nyitni. És miközben én eme üzleti terveimen agyaltam, Antoine összeszedte azt az egy-két cuccot, amit rövid itt tartózkodásunk idején sikerült szétpakolnom. Talán negyed óra kellett arra, hogy mindketten készen legyünk, és egymásba karolva hagyjuk el a hotelt.
Gyalog mentünk tovább, és úgy tűnt, hogy a fekete hajú vámpírom jól ismeri az utat. Míg odaértünk, nagyjából felvázolta azt a személyt, akinek be fog mutatni. Az egészből azonban csak annyi maradt meg bennem, hogy Mike-nak hívják, és hogy kétszer olyan idős, mint Antoine. Végül egy impozáns épület ajtajához értünk. Lerítt róla, hogy valami eszméletlen gazdag tulaja lehet. Párom csengetett, mire a kijelzőn egy sötétkék hajú, elbűvölően szép nő jelent meg.

- Mike-hoz jöttem - mondta bársonyos hangján.
- Antoine! Micsoda meglepetés, kerülj beljebb! - derült fel a nő arca, és meghallhattuk a kattanást, ami a zár kinyílását jelezte. Antoine kinyitotta az ajtót, majd maga elé engedett.

Az épület belül sem nyújtott kevesebbet, mint amit a külseje alapján elvártam. Tágas belső tér, egyszerű, célratörő, de mégis szép berendezéssel. Az előtérben a fekete, ezüst és királykék színek domináltak. Alig tettünk meg pár lépést, és máris meghallottuk, a felénk közeledőket. Az egyikük a már kijelzőn látható nő volt, elegáns, magas, egyszóval gyönyörű. Mellette pedig egy velem egykorúnak, majdhogynem fiatalabbnak tűnő, szőkésbarna hajú srác jött, hanyag eleganciával felöltött zakóban és farmerban. Mikor odaértek hozzánk, a fiú kezét nyújtotta Antoinnak.

- Rég láttalak, barátom - szólalt meg.
- Én is téged, Mike - ledöbbentem. Ez a fiatal srác lenne az az idős vámpír?! Ez, aki nálam egy perccel sem néz ki idősebbnek, céget vezet és ilyen háza van Münchenben?!