- És őt nem mutatnád be? - nézett rám, és éreztem, ahogy végigmér, és most inkább kivételesen nem zavaromban pirultam el, hanem inkább idegességemben.

- Nem ismered fel? Ő volt a legutóbbi védencem a családjában. De vámpírhoz illő nevet még nem találtam neki.
- Rebeka? Így megnőtt? Nem mondom, nem semmi... És gondolom két legyet ütöttél egy csapásra... Nem lesz több női utód, akire vigyáznod kell, és mellé még egy ilyen helyes kiscsajt is szereztél magadnak! - azt hittem ott helyben felképelem, annyira sértő volt rám ez a hangnem. Alighanem arcomra is kiülhettek gondolataim, mert Antoine megnyugtatóan karolta át a derekamat.
- Bár igazad van, de egyáltalán nem emiatt tettem - felelte hűvösen. Ekkor tekintetemet inkább a sötétkék hajú nőre emeltem, akiről még mindig fogalmam sem volt, hogy kicsoda.

- Ja igen, Ő itt Cosette, az asszisztensem. Bár nem látszik rajta, de ő is már közel a századik évét tapossa - mondta lazán Mike, de a mondat végét már eléggé elharapta, hiszen Cosette a tűsarkúját a srác lábába mélyesztette, majd csavart egyet rajta.
- Hát nem kedves? - tette még hozzá a szöszi, majd a nőhöz fordult - Cosette, kérlek szedd rendbe a lányt, Antoine, te pedig gyere velem, nem kell itt a folyosón megállnunk.

Először vetettem egy pillantást társamra, mire ő bólintott. Ezután elindultam Cosette után.
- Bocs Mike modoráért, de mint láthatod, sosem nőtt fel - eresztett meg egy gonosz vigyort a nő, amit készséggel viszonoztam. Egy hatalmas szobába értünk, ami tele volt mindenféle ruhákkal.
- Itt is volnánk - majd felém fordult, és alaposan végigmért - Ne aggódj, két perc alatt olyan nőt faragok belőled, hogy ha meglátnak, úgy leesik az álluk, hogy beletörik az állkapcsuk is!

Majd rámkacsintott és bevetette magát a ruharengetegbe. Tényleg nem kellett neki sok idő és málhás szamárként tért vissza, annyi mindent dobált karjára.
- Antoine-t ismerve elegáns, elbűvölő, szexi, de kényelmes ruhák kellenek. Szóval vedd fel ezeket! - nyomott a kezembe egy kisebb kupac ruhát és beküldött egy próbafülkébe. Ott egy padra lepakoltam mindent, és végignéztem a kapott holmikon. Volt köztük egy bordó, mély dekoltázsú fűzős felső, hosszú, a végére kiszélesedő ujjakkal, egy fekete bársony térdig érő nadrág, egy vastag, fekete harisnya és egy elegáns, enyhén magas sarkú fekete bőrcsizma oldalán öt csattal. Mindig is ilyen cuccokra vágytam! Beletelt pár percbe míg mindet magamra rángattam, de nagyon tetszett az eredmény. Elhúztam a függönyt és Cosette elé léptem.

- Na, milyen? - néztem rá mosolyogva, mire ő elismerően kacsintott.
- Kiváló modell vagy, úgyhogy most jöhet a frizura és a smink! - majd belémkarolt, és átvezetett a következő szobába. Rögtön leültetett egy székbe úgy, hogy háttal voltam a tükörnek.
- A hajaddal kezdem. Gyönyörű színe van, és ezek a lágy hullámok benne! De egy kis fazonigazítás ráférne.
- Hát, amióta vámpír lettem minden nap nő 5-10 centit... Azt sem tudom, mihez kezdjek vele - vallottam be őszintén.
- És mióta vagy vámpír? - kezdett belenyírni a hajamba.
- Tulajdonképpen ez még csak az ötödik napom. Csak vasárnap tett vámpírrá.
- Akkor még tényleg elég új vagy. Valami már megmutatkozott a különleges képességedből? - mosolygott rám, miközben egy újabb tincset kurtított meg.

- Eléggé rózsás a helyzet. Vagyis az első áldozatomból sikerült rózsaszirmokat csinálnom, meg már vízből is sikerült, és legutóbb pár szál virágot is megalkottam, bár fogalmam sincs, mire megyek ezzel, hacsak nem virágboltot nyitok - nevettem fel, ami rá is átragadt.
- Na, a hajad meg is van. Jöjjön a smink! Szemet behunyni! - adta ki a parancsot, és én úgy is cselekedtem. Éreztem, hogy tényleg kevés sminket használ, és pár pillanat alatt el is készült. Megfordította a székemet, és végre kinyithattam a szemeim. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit láttam. A ruhák, a kiigazított haj, feketével hangsúlyozott szemek és vöröses ajkak... Egy héttel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha így fogok kinézni.

- Cosette, te egy művész vagy! - nyögtem ki, miután sikerült leküzdenem a ledöbbenésemet.
- Ugyan, ugyan! - hárított, majd az eddig a hajamba tűzött fekete rózsát egy szalagra rakta és a nyakamba tette.
- Gyere! - fogta meg a kezem, és rántott maga után. Lifttel mentünk fel a 7. emeletre, ahol elvileg Mike "vendéglátó terme" van. A nő intett nekem, hogy álljak meg a falnál, majd kopogott.

- Igen? - hallottam meg Mike hangját.
- Meghoztam Antoine rózsaszálát! - vigyorgott, miközben benyitott. Intett, hogy menjek utána. Pár lépéssel ott is termettem mögötte, majd félreállt, rám mutatott és ennyit mondott.
- Bemutatom életem remekművét! Ajánlom, hogy gyorsan találjatok neki egy legalább olyan szép nevet, mint ő maga!

A fiúk tényleg nem tudtak megszólalni, én pedig egyre inkább zavarba jöttem a csendességüktől. Pár pillanat után végre Antoine reagált, felkelt, és odajött hozzám.
- Igazán elbűvölő vagy - suttogta fülembe bársonyosan mély hangján, mire én csak még jobban elpirultam. Átkarolta derekamat, majd odavezetett eddigi ülőhelyéhez. Ismét helyet foglalt, engem pedig az ölébe rántott. Arcszínem eddig sem volt semmi, de most már szerintem a legpirosabb pipacsot is simán lealáztam.

- Jól sejtem, hogy neki is francia neve lesz... Ugye? - nézett szinte lesajnáló mosollyal Mike, mire Cosette és Antoine is gyilkos tekintettel jutalmazta meg.
- Nézzük csak... Szerintem legyen a jelentésében rózsa is... De Antoine, mégiscsak te vagy a született francia, te sorold a neveket! - gondolkodott hangosan a kék hajú nő.
- Rendben - egyezett bele, s mély hangján folytatta - Rosarie, Rosalie, Roselle, Rosette és Rosine... Kapásból csak ezek jutnak eszembe.

Olyan "nem vagyok én utónévkönyv" tekintettel nézett ránk, mire halkan felnevettem.
- Nekem a Rosette tetszik - néztem rá és végigsimítottam halvány arcán. Cosette erre fel is ugrott a helyéről, odaszaladt a hűtőhöz és két pezsgősüveget vett elő. Fülig érő vigyorral tette le őket az asztalra, majd poharat rakott mindenki elé.

- Ezt meg kell ünnepelnünk! - jelentette ki, és azt hiszem, nem ért valami nagy meglepetés, mikor megéreztem, hogy nem pezsgő folyik ki az üvegekből, hanem vér.
- Rosette-re! - mondták egyszerre és koccintásra emelték a poharaikat. Úgy éreztem, újjászületésem végre beteljesedett. Boldog voltam, mosolyogtam, nevettem, és a világuk része lettem.

- Antoine, még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy most induljatok tovább? - fordította komolyra a szót Mike.
- Igen. Minél előbb szeretnék hazaérni - válaszolta ugyanolyan komolyan.
- Miről is van szó? - szóltam közbe én is, hiszen nem egészen értettem, hogyan haladhatnánk nappal.
- Rendben, kölcsönadom az egyik autómat egy sofőrrel. Rosette, ne aggódj, tökéletesen elsötétített autók, kifejezetten vámpírok nappali utazásaira - mosolygott büszkén a szőkésbarna srác.

Mindannyian felkeltünk, és elindultunk a garázsok felé. Cosette viszont ahogy kiléptünk az ajtón, az ellenkező irányban indult meg, mint mi. Kicsit aggódva néztem utána, de láttam, hogy a többiek nem törődnek vele, így csak halkan követtem őket. Ők persze továbbra is jókedvűen beszélgettek, és lerítt róluk, hogy régi barátok. Egyszerűen jó volt nézni őket, így nem is szóltam egy szót sem, csak figyeltem a mozdulataikat, a nevetésüket, az összhangban lévő lépéseiket.

Végül csak leértünk a garázsba. Egy sor fekete autó parkolt, mindegyik hihetetlen drágának tűnő luxusjármű. Mike egy robosztus, csupa erő autó felé vezetett minket. Azt elsőre láttam, hogy Mercedes, de tovább nem igazán jutottam elemzésében, hiszen Mike rögtön eldicsekedett vele.
- Mercedes ML 63 AMG. M-osztály. Hatalmas belső tér... - csak mondta és mondta, és persze a felét sem értettem. Én valahol ott ragadtam le a kocsikat illetően, hogy szép vagy sem. És ez az autó tetszett. Csak akkor eszméltem fel elkalandozásomból, mikor egy számomra idegen alak tűnt fel Mike mellett. Világosszőke, félhosszú haj, halványkék szemek, magas, tetőtől talpig fehérbe öltözve.

- Ő Ansell, ő lesz a sofőrötök. Mindenben a segítségetekre lesz, és ezt nappal is elvégezheti, elvégre is ő ember - ezt még én is megéreztem, de nem értettem, hogy mondhatja ki ezt Mike ilyen könnyedén előtte. Értetlenségemet látva rögtön folytatta.
- És persze tud a vámpírokról. De szó mi szó, itt a búcsú ideje. Viszlát, Antoine, és viszlát, Rosette - Antoine-nak kezet nyújtott, én pedig kézcsókot kaptam.
- És Cosette? Ő merre van? - néztem aggódva, hiszen tőle is el akartam búcsúzni, hisz neki is úgy érzem, elég sokat köszönhetek.
- Jövök már! - hallottam meg a helyiség túlvégéből a nő vidám kiáltását, és egy hatalmas bőröndöt lóbálva rohant felénk.
- Rosette! Ez mind a tiéd! Kiválasztottam azokat a ruhákat, amik a legjobban állhatnak neked, elvégre is legyél mindig ilyen szép, mint most is vagy! - kacsintott rám, miközben a koffert Ansell kezébe nyomta, aki készségesen tette be a csomagtartóba.
- Hát, akkor... Sziasztok - intettem Mikenak, Cosettet pedig átöleltem. Antoine kinyitotta nekem az ajtót, és én bepattantam a kocsiba. Ansell már helyén ült, és Antoine is beszállt. Végre készen álltunk hazautunk előre láthatólag utolsó szakaszára.

A garázsajtó kinyílt, a német sofőr pedig a közlekedéshez mérten a lehető leggyorsabban hajtott ki a városból. Búcsút intettünk Münchennek, és megcéloztuk Franciaországot. Lassan a Nap is felkelt, de minket védtek az elsötétített ablakok. A monoton autós utakat viszont sosem bírta túl jól a gyomrom, ezért mindig alvással szoktam átvészelni ezeket. Most ráadásul még fáradt is voltam, és egyre laposabbakat pislogva próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Antoine is észrevette mocorgásomat, mire egyik karját lágyan a vállamra tette, majd ölébe hajtotta a fejemet. Így tényleg sokkal kényelmesebb volt, és hálásan mosolyodtam el, hogy combját párnámnak használhattam. Hófehér szemeiből melegség áradt felém, és ez olyannyira megnyugtatott, hogy szinte azonnal el is aludtam.

Egy fura, erős hangra ébredtem. Olyanra, amit eddig még csak filmekben hallottam. Riadtan kaptam fel a fejemet, de Antoine azonnal visszanyomott. Láttam arcán az idegességet, és az autóba beépített telefon is megcsörrent. Rögtön felkapta, és Mike hangját hallottam meg.
- Ha jól sejtem, bajban vagytok! Rátok lőttek! - mondta a vonal túlsó végén.
- Azt észrevettem... De ki a ...? - hallottam magam mellől az éjfekete hajú vámpír hangját.
- Egy pillanat. Cosette, közelíts rá - hallottuk, hogy távolabb hajolt a készüléktől, majd újra felénk folytatta.
- Ansell, vetítsd ki a képernyőre!

Eddig fel sem tűnt, hogy az első ülések hátuljába kis monitorok vannak szerelve. Bekapcsoltak, és egy képet kaptunk a mögöttünk lévő járműről. Ezüst Audi... Lassan egyre közelibb és élesebb lett a kép, és végül megpillanthattuk a sofőr mellett ülő alakot, aki fegyverével éppen a kerekekre célzott. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Az a karakteres arc, sötétszőke haj, zöldesbarna szemek, a férfias, nagy kéz a napsütötte bőrrel.
- Dani... - kerekedtek el a szemeim, és kezemet is szám elé kaptam meglepetésemben, hiszen az exbarátom volt az, aki ránklőtt. Semmit nem értettem. Hogy kerül ide? Miért nincs a suliban? Hogy kerül hozzá fegyver, és miért, miért lő ránk?!