A könyv ártalmatlanul hevert a padlón. Én ellenben még mindig sokkhatás alatt voltam, de lassan kezdtem megnyugodni, hála lakótársamnak, a Közönynek, akit csak azért hatott meg egy beszélő könyv, mert hirtelen érte, de most sértett öntudattal vette vissza az irányítást. Ideges kis nevetést hallattam. Áldottam a szerencsét, hogy Apa nincs itthon, különben biztos meghallott volna. És mit mondtam volna? „Semmiség apa, csak megszólalt a naplóm.”
Megnyugodva sóhajtottam, ám ekkor a könyv megmoccant. Mély levegő...kifúj...mély levegő...
A könyv borítója felcsapódott, és lapjai sebesen pörögni kezdtek fülsértő suhogással, olyan sebességgel, hogy kiszakadtak, és szerte repkedtek a szobámban. Sokkal több lap, mint amennyit normális esetben saccol az ember. Mindent beborítottak a gondosan teleírt, firkált, rajzokkal díszített papírlapok. Ekkor csend lett, és egy pár idegtépő másodpercig ismét nyugalom ült a szobára-de ennek is vége lett. A lapok felemelkedtek, és egy kupacba gyűltek. A papírhalmaz emelkedett, itt-ott kitüremkedett, a lapok gyűrődtek, hajlottak, formálódtak. Végül egy ember állt előttem. Pontosabban egy nálam egy-két évvel idősebb fiú, fekete hajjal, fekete szemekkel, sápadt „bőrrel”. Ha valaki nagyon közelről szemléli, látja, hogy papírlapokból áll, mindene, haja azért fekete, mert a fekete tinta amit írtam elmaszatolódott, összefolyt, és koromfekete lapokból alkotta a kissé kócos frizurát. Szeme hasonlóképpen. Valamint egész testén, mely kábé annyira volt precízen kidolgozott, mint egy kirakati bábu, ráadásul szövegek, mondatok borították. Minél tovább néztem, annál jobban megszédültem, mert mondataim lassan hullámozva, tekeregve, lustán mozogtak, vándoroltak, mint a kósza gondolatok. A fiú arca azonban nagyon pontos volt, és egy árva mondat nem volt rajta. Minden apró vonás, ránc, minden meg volt formázva-még szempillái is voltak. Végül hirtelen, zizegve lépett egyet előre, felém, aki éppen a széken ültem tágra nyílt szemekkel, a falhoz nyomulva. Sikoltásomat szerintem még a szomszéd utcában is lehetett hallani. Szegény Közönynek ez már sok(k) volt, hát még nekem.
Számat meglepően puha érintésű kéz tapasztotta be. Az imént testet öltött fiú szemöldökráncolva, és kissé aggódva pislogott rám.

-Hé, nyugi kislány! Tökéletesen felesleges sikoltozni. Nem bántalak. Elvégre eddig sem tettem.

A hangjától valamelyes megnyugodtam. Ezt látva elvette a kezét a szám elől, beszélgetésre alkalmas embernek nyilvánítva. Tévedett, a hangszálaim elköltöztek, vitték magukkal a családot, vitték a Közönyt, a Nyugalmat, és a Józan ész nevű cimborát. Bezzeg engem itt hagytak egy papírkupac fiúval. Egyébként semmi bajom a fiúkkal, de tényleg. De például az ilyen szerelmi dolgoktól kikészülök. Nem tudom, hogyan kell viselkedni, így a logikus megoldás, elzavarni mindenkit a közeleből. Egy fiú a szobámban teljességgel elképzelhetetlen-már ha túl tud lépni rajta az ember, hogy a srác papírból van.
Nyeltem egyet. A fiú elvigyorodott, és nevetni kezdett. Én valamiért nem nevettem.

- Látnád az arcodat! – nyögte ki, és a hasát fogva hanyattdőlt a padlón.

A túróba!

- Valamiért nem látom olyan viccesnek a helyzetet. – vetettem közbe egy gyilkos pillantás kíséretében, amitől csoda, hogy nem gyulladtak fel a lapjai. Rögtön törökülésbe helyezkedett, és egyből nem nevetett. Sikerült felvennem a szokásos arckifejezésemet, remélve, hogy semmit sem lehet róla leolvasni. A fiú csak várt, és oldalra billentett fejjel szemlélt engem. Kicsúszott a számon egy kérdés, pedig meg akartam várni, hogy ő szólaljon meg előbb.

- Mondd csak, ki a frász vagy te? Hogy kerülsz ide? Mit akarsz tőlem?

Kicsit reszketősre sikeredett hanggal hadartam el mindezt. Biztosra vettem, hogy megőrültem. A fiú pedig csak szélesen mosolyogva nézett rám.

- Hiszen ismerjük egymást, Sophie! Évek óta írsz. Én vagyok a naplód. Mindazonáltal hívj Spyronak*. Én vagyok a naplód. Ha valaki az mondta volna nekem, hogy ma ilyet fogok hallani, minimum, hogy körberöhögöm. És Spyro? Milyen név ez?
Felálltam, és a lehető legnagyobb ívben megkerültem a fiút, aki élénken figyelte minden mozdulatomat. Testén kissé gyorsabban siklottak a mondatok. Elfordítottam a fejemet, és az ágyra rogytam. Lehunytam a szemeimet, és erőteljesen fejbevágtam magamat. Majd még egyszer...újra..újra...Reménykedve kinyitottam a szemeimet, hátha abbahagyom a hallucinálást, de csak csillagokat láttam, és egy felém hajoló papírarcot. Összerezzentem, és ismét ütésre emeltem a kezemet, de Spyro elkapta. Meglepően erős volt ahhoz képest, hogy papírból volt. Ekkor csendesen siránkozni kezdtem.

- Ezt nem hiszem el! Biztos megőrültem! Tűnj innen, hagyj engem békén! – kiáltottam, és elrántottam a kezemet. Megjegyzem, én is meglepően erős vagyok.

- Nyugodj meg kislány! – dörrent rám hirtelen támadt haraggal Spyro. Ijedten pislogtam rá.

- Semmi értelme hisztizni. Hadd magyarázzam meg. Először is, nem vagy őrült, hogy mi vagy, arra még később kitérünk. Másodszor. Az én lelkemet egy könyvbe zárták, még sok száz évvel ezelőtt. Mindig máshoz kerültem, vándorolgattam, és nem tudtam senkihez sem szólni. Te vagy az első, akinek sikerült elérnie, hogy meggyengüljön a kötő varázslat, és ha csak ennyire is, de életre kelhessek. Ismerem az életed minden mozzanatát, elvégre csak velem osztottad meg az érzéseidet. Igazán lehetnél kedvesebb a legjobb barátoddal! – magyarázta.

Az utolsó mondatoknál elvigyorodott, én meg dühömben és zavaromban elvörösödtem. Naná, hogy mindent. Az ember azért ír naplót, mert nem akar, vagy nem mer másoknak megnyílni. De valakinek muszáj elmondania mindent, így leírja. De azt álmában sem gondolja az ember lánya, hogy a naplója életre kel. Így most itt áll velem szemben a naplóm, és mindent, de tényleg mindent tud rólam-pedig épp ezt akartam elkerülni.

- De...de...mágia nem létezik! – mondtam, mire felvonta a szemöldökét, én meg ismét elvörösödtem. Előttem állt a bizonyítéka, hogy de igen. De akkor is...
Majdnem elsírtam magam. Már-már izgatottan vártam mikor gördül ki az utóbbi évek első könnycsepje a szemem sarkából-de persze hiába vártam. Semmi.

- Ne félj, tudom mit érzel. A helyedben mindenki így érezné magát. Majd megszokod – szólalt meg mellettem a fiú. Észre sem vetem, hogy leült mellém az ágyra. Ránéztem, és már egyáltalán nem féltem tőle. Tudtam, hogy ő tényleg tudja.

- De...miért csak most tudtál kiszabadulni? Miért pont nálam? – kérdeztem. Most, hogy túl voltam a kezdeti sokkon, tényleg kezdett érdekelni a dolog. A fiú vállat vont, és bár nem voltam benne biztos, zavartan csillant meg koromfekete szeme. Ezt furcsának találtam, mert egy könyv...de aztán elszégyelltem magam, ma már nem is tudom hányadszorra. Ő mondta hogy egy könyvbe zárt lélek. Persze, hogy vannak érzései.

- Háát... – kezdte zavartan, de befejezni már nem tudta, mert kopogtak az ajtómon, és válaszra sem várva be is nyitottak. Miért van az, hogy mindig a fontos dolgokat szakítják félbe?
Ekkor belépett apa.

* Spyro a görög Spyridon név önállósul becézése, jelentése spirit, azaz: lélek.