3. fejezet
Child of Moon 2009.01.16. 17:40
Amikor a mágia is képbe kerül...
Apa kopaszodó, beesett, sápadt arcú férfi volt, és nem is túl magas. Szeme állandóan karikás. A legtöbb ember ennyi idő múltán már fel tudja dolgozni szeretteinek halálát. Mi nem. Az egész házunk, egész családunk egy nagy, komor gyászgyülekezet volt. Anya halálát nem lehet csak úgy elfelejteni.
Apa régebben kissé kövérkés volt – nem nagyon, csak olyan apukás szinten – mára viszont nagyon lefogyott, alig lehet ráismerni. Nem sokat kommunikálunk, pedig fontos lenne. Miután anya meghalt, egyetlen egyszer ültetett le magával szemben, és megkérdezte, akarok-e róla beszélni. A válaszom gyors volt, pontos, és nemesen egyszerű: nem. Többet nem hoztuk szóba, és ritkán beszéltünk. Ráadásul sokszor akadt külföldön munkája, így volt, hogy hetekig otthon hagyott, de megtanultam megoldani a dolgokat.
Most azonban megijedtem, mert el tudtam képzelni apa hogy reagálna Spyro látványára. Elvégre, ez engem is kizökkentett búskomor egykedvűségemből. Gyorsan felpattantam, és az ajtóhoz siettem, eltakarva a fiút, aki szerencsére vette az adást, és egyetlen halk zizzenés keretében visszaváltozott. Az ágyamon egy fekete, bőr kötésű könyv feküdt. Megkönnyebbülten sóhajtva néztem fel apára. A szokásos halovány ksírétet formáját hozta.
-Megjöttem. Milyen volt a suli? – kérdezte.
-A szokásos. Hármas lett a matekdogám. – válaszoltam. Bólintott, megsimogatta a fejemet, megfordult, és kiment. Ennyi volt.
Azelőtt a négyesért is megbüntettek. Mostmár az egyesre is csak bólint. Régebben erre vágytam, de most borzalmas érzés. De nem volt kedvem törődni vele, inkább visszaültem a naplóm mellé. Vagyis...Spyro mellé. Olyan furcsa ezt mondani. Megböktem a könyv gerincét, mire abban a pillanatban, mellőzve mindenféle különleges effektet, ott ült mellettem a fiú, én meg a gerincét bökdöstem. Gyorsan leeresztettem a kezemet.
-Mit is akartál mondani? – érdeklődtem. A mondatok szédítő gyorsasággal kezdtek rajta tekeregni- úgy véltem, ez a hangulatváltozásokat jelenti nála.
-Hát – kezdte újból – a varázs meggyengítéséhez szükséges némi..érzelmi adalék. Könyvet kevesen szeretnek úgy mint barátot – erre nyelt egyet, hallottam a papír zizegésén – de némi mágikus erő is kell.
Egy darabig csendben ültem, és megpróbáltam feldolgozni a hallottakat.
-Szóval szerinted...mágikus erővel rendelkezem? – érdeklődtem, ízlelgetve a mágia szót. Valahogy furcsa volt kimondani, de az utóbbi órákban annyi furcsaság történt, hogy már meg sem lepődtem.
Spyro bólintott. Az információt elraktároztam az agyam egyik részébe, ugyanis semmi kedvem sem volt foglalkozni vele. Ahhoz már fáradt voltam. Az ajtóm fölé rögzített digitális órára pillantottam. Már fél hét volt. Összegezzük hát a nap eseményeit: matekból hármas, Lilith megint szivatott a suliban, fél hét van és nincs kész a házim. Ja, meg egy papírból álló fiú üldögél mellettem és érdeklődve bámulja a poros tévét, de természetesen ez mellékes. Lényeg a lényeg: meg kéne fürödnöm. Egész testem zuhany után könyörgött. Ergó, valahogy el kellett pakolnom Spyrot. Vajon akkor is figyelt, amikor még csak könyv volt? A gondolatra is fojtogatni kezdett a zavar. Na mindegy. Felálltam, és a fiú elé álltam, elérve, hogy a tévé helyett rám fókuszáljon.
-Lennél szíves és elpakolnád magadat? Mára elegem van mindenféle hülyeségből, és szigorú napirendet követek – hangsúlyoztam, és ráadásul udvarias hangnemben beszéltem hozzá. Szerintem tiszta rendes voltam. Ám elfelejtettem, hogy a naplómmal beszélek, és ez hiba volt. Spy szélesen elvigyorodott.
-Nincs is napirended. Mindig azt mondogattad, hogy utálod a megkötéseket – emlékeztetett. Láttam az arcán, hogy pontosan tudja miért akarom elzavarni, de hagyott tovább szenvedni. A szövegek veszett tempóban cikáztak. Te szent szűz málnabokor.
-Nézd, már késő van, szeretnék megfürödni – közöltem. Angyali mosoly volt a válasz.
-Megvárlak – nyilatkozta ártatlanul.
Ezen a ponton nem bírtam tovább, elpattant a cérna.
-Azt mondtam, hogy változz vissza, és hagyj végre békén egy kicsit, fürödni akarok! – kiáltottam haragosan, és felé nyújtottam a kezemet. Lilás fény villant, az ágyon pedig egy fekete, bőrkötéses könyv feküdt, ami tiltakozva szitkozódott. Én meg csak álltam, és néztem...ilyen varázsigét még nem hallottam, de kaptam az alkalmon, és Spyro a komód legfelső fiókjában landolt. Mindig is mondták, hogy nagyon meggyőző tudok lenni-na de ennyire?
-Na megállj, még elkaplak kis boszorkány! – fenyegetőzött a könyv, de hangja vidám volt. Morcosan becsuktam a fiókat, és csak remélni mertem, hogy nem jön ki onnan.
***
A lány viszonylag békésen aludt a sötétlila, spagettipántos szatén hálóingben. A fiók hangtalanul kinyílt, és lapok libbentek ki a földre, ahol egy fiú alakját öltötték. Spyro odalépkedett a lány mellé, és elgondolkodva, komoly arccal figyelte. Sophie még álmában sem mosolygott, s ezt a fiú pontosan tudta. Tudta, hogy minden áldott éjjel rémálmokat lát, ahol mindig ő a célpont. Tudta, hogy mindig megmenekül, mágiát használ álmaiban, de az éjszakák számára néha fárasztóbbak mint a nappalok.
A lány arcához hajol, kisimított egy tincset a szép ívű homlokból, és ráhelyezte a tenyerét, amiből halványzölden lüktető fény áradt.
Ezután ahogy jött, úgy ment is vissza a fiókba, ami halkan becsukódott.
Sophie pedig több, mint egy év után mély, álomtalan álomba merült, arcán pedig halvány mosoly jelent meg.
***
Szokásos, kócos fejjel ébredtem, szemem karikás volt-de ilyen jót már nagyon régen aludtam. Frissen pattantam ki az ágyból. Spyrot teljesen elfelejtettem, álomnak gondoltam csupán. Felöltöztem a szokásos fekete szerelésembe, bepakoltam a táskát, és a telefonom után kezdtem el kutatni (nem mintha bárki is hívni akarna, de kell a zene miatt). A komód legfelső fiókját azonban nem mertem kinyitni. De végül halk sóhajjal, jöjjön aminek jönnie kell alapon, kihúztam. Abban a szempillantásban lapok röppentek ki belőle, és a papírfiú ott állt mellettem, ásított és nyújtózott egyet. De a telefonom nem volt ott. Jellemző.
-Hogy aludt a kedves kisasszony? – érdeklődött feltűnően vidáman a fiú. Olyan idegesítő volt. Teljesen kizökkentem a megszokott közönyből, és ez nagyon zavart.
-Jól – vágtam rá kurtán. Indultam is kifelé, de elém lépett.
-Mi a baj? Soha nem szoktál itthon hagyni – őszinte csalódottság tükröződött papírarcán. Nyakán egy mondat úszott át: „Olyan jó, hogy te mindig velem vagy, egy lépést nem tennék nélküled soha...”
Szerintem direkt csinálta, de elérte amit akart.
-Jó, igazad van – sóhajtottam, és kinyitottam a táskámat. Azonnal éreztem a plussz súlyt, amint a fiú belebűvölte magát a fekete, lila mintás válltáskába. Ettől megnyugodtam; ez a súly hozzátartozott a mindennapjaimhoz, és most normálisnak tűnt minden. Az előszobában felvettem a sálat, kesztyűt, kabátot, csizmát, valamint a headset két tappancsát is a fülembe dugtam. A zene azonnal megnyugtatott, én pedig elindultam a busz felé.
A buszon vagy van hely, vagy nincs. Legjobban az idős néniket utálom, akik a világ minden fájdalmával és gyűlöletével néznek az emberre, és felháborodva szipognak mellettem, arra várva, hogy átadjam a helyemet. Rosszabb esetben kiabálnak is, sőt, még akkor is ha az ember már felállt.
A zenétől azonban nem hallom őket, és a régi, jól bevett szokást alkalmazom: alvást színlelek. Így aztán az idős urak és hölgyek gyorsan távol állnak, én pedig békében zötykölődhetek tovább.
Amikor kevesen vannak a buszon, naplót írok. Most is, csupán megszokásból, de elővettem a könyvet és a töltőtollat. Óvatosan felnyitottam, és írni kezdtem.
Te Spyro, itt vagy? – körmöltem gyöngybetűkkel. Alatta fiús, nem túl szép szöveg jelent meg, mintha láthatatlan kéz írná sebesen.
Szerinted? Nyilván! Szóval mostmár hajlandó vagy kommunikálni? Örülök neki.
A busz zökkent egyet, de épp idejében rántottam fel a tollat, így nem húztam csúnya, fekete vonalat keresztbe a lapon.
Ó, fogd be. A suliban semmi megtestesülés, vagy ilyesmi.
A válasz most sem váratott magára sokáig. Közben kinéztem az ablakon; hamarosan le kellett szállnom.
Meg sem szólaltam, vagy te hallottad? Természetesen főnökasszony.
Becsaptam a könyvet, ami megeresztett egy halk, fájdalmas nyikkanást. Szerencsére senki nem hallotta, szóval megnyugodva raktam el. Felálltam, és leverekedtem magam a buszról, ami füstöt pöffentve, nyikorogva ment tovább. Gyászos arccal indultam el az iskola épülete felé.
Az iskolával nem volt semmi bajom. A tanárok viszonylag kedvesek, az épület szép, modern. Az emberek is kedvesek, de rajtam mindenki keresztülnézett, amit igazán értékeltem. De tényleg.
Mindenki, kivéve Lilithet.
Lilith magas, szőke lány volt. Mindig a legdivatosabb ruhákat viselte, arcát vastag sminkréteg borította. Többször próbáltam meg elképzelni a vakolata nélkül, és az eredményen röhögnöm kellett.
Lilith szerette terjeszteni, hogy nevét az első démonról kapta, aki Ádám első felesége volt, de túl függetlennek bizonyult, így mennie kellett, helyébe pedig Éva lépett. Lilithet pedig mind a mai napig a csábítás démonának tartják.
Szegény démon, ha megtudná milyen könnyelműen osztogatja a sors ezt a nevet manapság, tutira nyugdíjba menne.
Tehát Lilith szép volt (legalábbis annak hitte magát), szeretett pasizni (jó három évvel nézett ki idősebbnek mint amennyi valójában volt, pedig egy évvel fiatalabb nálam, még csak tizennégy), mindazonáltal bunkó volt és nem túl éleseszű, továbbá beképzelt és végtelenül gonosz.
Elsőként szoktam beérni a terembe, utánam pedig Lilith. Ennek mindketten módfelett örülünk, csak mindketten más értelemben. Amit letettem a táskát, és a kabátomat a fogasra akasztottam, már hallottam a plázacica vinnyogó, behízelgő, alattomos, gonosz...khm, szóval a hangját a hátam mögül. Esküszöm, ezt hallanni fájdalmasabb, mint amikor egy kést forgatnak a hátadban.
-Nocsak, megjött az éj királynője! Mi a baj Sophieka, depressziós vagy? Hiányzik anyuci? – gonosz vigyorral nézett rám. A görény.
Ezúttal válaszra sem méltattam, ami meglepte. Egy kapd be, vagy fogd be, vagy menj a francba ki szokott csúszni a számon, de most semmi. Magamhoz öleltem a naplómat, megkerültem, és a törzshelyem felé lépkedtem. Nem fárasztotta magát azzal, hogy utánam jöjjön-megérkezett a többi mini cicababa csajszi. Több volt belőlük mint egészséges.
Az osztályunk a második emeleten volt, ahonnan lépcső vezetett a padlásra. Annak a lépcsőfordulója volt a törzshelyem. Mivel még voltpár percem, letelepedtem a földre egy párnára. A suliban minden lépcső mellett volt egy doboz, tele kispárnákkal, ugyanis a diákokat nem tudták leszoktatni arról, hogy ne üljenek a lépcsőre-hát tettek nekik párnákat. Körülpillantottam, de minden kihalt volt, szóval halkan megszólaltam.
-Tiszta a levegő, jöhetsz ha gondolod- suttogtam, és válaszképp megjelent mellettem Spyro, törökülésben ülve. Haragosan nézett rám, egészen megijedtem tőle.
-Ha legközelebb találkozol ezzel a Lilith nevű nőszeméllyel, vágd orrba a kedvemért velem! – fakadt ki, bár elég furcsa lehet úgy fogalmazni, ha ember is vagy és könyv is. Gondolom, úgy értette, hogy vágjam orrba a naplómmal, vagyis amikor könyv formájában van.
-Meséltem már róla eleget, miért vagy így kibukva? – érdeklődtem közönyös képet vágva. Valójában tényleg nem értettem. A fiú csak megrázta a fejét, ésa témát váltott.
-Mindegy is. Figyelj most rám. Mint már említettem, nagy varázserő lakozik benned. Én ismerem a mágiát, szóval tudlak tanítani, hogy használni tudd – magyarázta nagy komolyan. Én ásítottam egyet.
-Ugyan, mi értelme van? Tök jó, meg minden, de nem török világuralomra, vagy ilyesmi – mondtam lassan, tagoltan, hogy megértse. Én csak élni akartam az életemet. De a szavamba vágott, és attól amit mondott, leesett az állam.
-Mert neked kell segítened kiszabadítani a lelkemet a könyvből! - közölte diadalittas arccal, és elégedetten hátradőlt.
A túróba!
|