A reggelit is kihagyta Gill. Lassan 24 órája nem vett magához ételt, de nem törődött vele. Úgy érezte, egy falat se menne le a torkán. A félelem ökölnyi zárkába kényszerítette gyomrát, s a kulcshoz nem volt hozzáférése még másfél óráig. Másfél óra múlva kiderül, hogy merre fordítja a fémet a gazdája: megkönnyebbülést vagy még intenzívebb félelmet generál. Rettegett. Mi van, ha elküldik? Ha nem éli túl? Az utóbbi napokban minden olyan jól alakult... Túl jól. De ennek is vége már. Pár laza, felszabadult nap után minden úgy folytatódott, ahogy elkezdődött: fenyegetően, félelemmel telve.
    Az előző estére emlékezve kereste fel a munkabázist. Csak remélni tudta, hogy a Wade-del való beszélgetése és öleléscserék nem a képzelete szüleményei voltak. A szobába belépve a napnál is ragyogóbb mosoly fogadta a srác részéről, s ezzel bebizonyosodott: félelme alaptalan, a fejében úszkáló emlékképek valóban megtörténtek.
- Gyere, babám - invitálta Kian.
    Gilliannek nem volt ellenvetése az ölelésre tárulkozó karokkal szemben: engedelmesen közéjük dőlt. Jól esett neki a két tinédzser felől érkező babusgatás; csapzott lelkének minden gyengédségre szüksége volt.
- Nem lesz baj - vigasztalta a rocker. - Nem engedjük.
- Nem hát! - erősítette meg az állítást Wade is. - És még az sem biztos, hogy be kell vetni a különleges missziót, sőt!
    A lány értékelte a jó szándékot, de a magabiztosnak szánt hang erőltetetten jött ki: tisztán érződött, hogy Wade magát is győzködi az igazáról.
    Cooper percek óta figyelte a hármast. Nyakából eltávolította a headszettet és kikapcsolta az előtte búgó gépet. Ismét rájuk pillantott. Fejében megannyi gondolat cikázott; képtelen volt dönteni. Végül mégis megtette. Könnyed mozdulattal kilökte maga alól a széket és a letargiába süllyedő kupachoz lépett.
- Fogadjunk, hogy Dan nem avatott be még a döntésébe a33; érintette meg a lány vállát.
    Fejrázást kapott válaszul. A szimpla mozdulatba annyi mélabú vegyült, mintha az erkölcsi romlás évszázadát végigélt öregembertől érkezett volna. Ehelyett 17 éves csitri volt a feladó, de a két mellette ülő sem volt jobb állapotban. A szőke fürkésző tekintettel pásztázta őket, arcára érdekes kifejezés ült ki. Vívódott.
- És meghatározott egy időpontot, amikor hajlandó felvilágosítással szolgálni, ugye? - "Ez annyira jellemző rá..."
- 10 óra - bólintott Gill.
    Cooper viszonozta a gesztust. Kis ideig még a tinédzsereket tanulmányozta, majd sebesen kiviharzott a szobából, mielőtt még meggondolná magát. Érdekes információ birtokába jutott, de nem az ő dolga a tájékoztatás, ezzel tisztában volt. Hármukat górcső alá véve próbálta megérteni a helyzetet és pislákolt némi fény az elméjében...
    Daniel vallatása mellett döntött. Kopogott az irodaajtón, de választ sem várva benyitott. Főnöke-barátja a méretes mahagóniasztalra állított laptoppal volt elfoglalva.
- Halihó - vigyorgott rá.
- Helló - nézett fel Dan bárminemű lelkesedés nélkül. - Minek köszönhetem a látogatásod?
    Nem szerette, ha az irodájában zavarják, ezt mindenki tudta. Oka volt, ha magára csukta az ajtót. Olyankor magányra volt szüksége, önálló gondolkodásra, zavartalanságra. Nem gyakran tette tönkre e nyugalmat Cooper, most mégis ezen fáradozott. Megragadta a fal mellett heverő széket, maga alá fordította és elhelyezkedett az asztallal szemben. Karjait a támlán pihentetve figyelte, ahogy Daniel lehajtja a gép képernyőjét és rá összpontosít. Sejtette, hogy nem futó látogatásra érkezett a szőke. Ahhoz minek a szék?
- Beszélgetni jöttem. Bájcsevegni. Érdeklődni. Amelyik tetszik.
- Köze van a témának a tegnaphoz és egy nyitott kérdéshez?
- De még mennyi! Ne aggódj - tette fel a kezét Cooper, mert a másik máris közbevágott volna -, nem akarlak meggyőzni semmiről. Tegnap elmondtam a véleményem.
- Akkor hát? Hallgatlak.
- Tudod... érdekes reggelem volt. Az elmúlt napok utóhatásaként bejelentkeztem a kütyübe szociális életet élni - utalt a számítógépre. - Jobbnál jobb tippeket kaptam, melyik bárba érdemes betérni látványos attrakció reményében, hasonló kaliberű kalandokról hallottam, aztán... Ne aggódj, nem mesélem el az összes lökött sztorit! A lényeg, hogy nyugodtan társalogtam, amikor belépett hozzám Anderson. Említette, hogy mennyi dilemmája van pár bankszámlával, mivel szűk a határidő, te pedig csípőből visszautasítottad az ötletét, miszerint kikölcsönözné a mi kis foglyunkat.
- Te aztán tudsz fecsegni... - Daniel elismerően bólogatott.
- Neked viszont sosem jár feleslegesen a szád. Szóval?
- Megdöbbentő, mik vannak...
- A tegnapi események fényében abszolút egyetértek. Kielégítenéd a kíváncsiságom?
- Nem tartom szerencsésnek ezt a megoldást. Könnyen felismerhetnék a bankban. Ha nem is azonnal, hát a biztonsági felvételek alapján. Nincs szükségünk rá, hogy felelevenítsék a nyomozást. A mostani állóvizes állapot tökéletesen megfelel nekünk.
- Ez nagyon szép és logikus - merengett Cooper -, de mindketten tudjuk, hogy ez nem jelentene veszélyt ránk nézve. Semmi nyomot nem hagytunk anno. Nincs min elindulniuk. Robertson a kezünkben. Felvétel nincs. Szemtanú nincs. Ujjlenyomat nincs. Körözés ellenünk nincs, ahogy priuszunk sincs. A szervezet sem létezik. És Andersonék más gúnyájában mennének, vagyis a gyanú másra terelődne. Ez tehát nem lehet az indok.
- Alapos vagy...
- Volt kitől tanulnom.
    Cooper türelmesen várta a választ, pedig majd beleőrült a kíváncsiságba. Anderson hívása után össze volt zavarva, s nem kicsit meglepve. Rossz érzéssel hagyta a munkabázison a magába zuhant lányt, tudván, hogy még másfél óráig fog maga elé meredni, pedig egy szavába kerülne és újra vidám lehetne (viszonylag), de uralkodott magán és nem osztotta meg a hallottakat. És igaz, hogy Daniellel ő kezdte a fecsegő, mellébeszélő lazáskodást, de egyre jobban magáénak akarta tudni az igazságot. S minél tovább kellett rá várni, annál erősebbé vált az érzés. De nem szólalt meg. Tudta, hogy megkaphatja a választ további idegesítés nélkül is.
    Beigazolódott a teória.
- Azért csinálom, mert még mindig engedetlen - rántott vállat a vezér. - Ideje, hogy megtanulja a leckét.
- Ugyan már! - A szőke összevont szemöldökkel méregette barátját. Ennyit váratott a válaszra, és ezzel akarja megetetni? Szőke vagyok, nem hülye, füstölgött magában. - Az elején tényleg ilyen volt, az utóbbi időben viszont kezes bárány.
- Elég rövid ez a te "utóbbi időd".
- Lehetséges.
- Nekem pedig senki sem mond ellen. Főleg nem valaki ennyire kilátástalan helyzetben lévő. Összeráncolom a szemöldököm és már becsinál. Jól titkolja, nem mondom, de el attól még nem titkolja.
    Cooper már vigyorgott. Kezdett napvilágra térni az igazság. Ha nem is szavak formájában Daniel szájából, az ő fejében már alakult egy kép. Lelki szemei előtt megannyi kombináció játszódott le, s tetszettek neki a lehetőségek.
- Jaj, Daniel! Ne mondd, hogy jobban élveznéd, ha mindig azt csinálná, amit mondasz! Valld csak be, hogy tetszik az ellenállása, a kitartása! Az engedetlenséget nem, de a kihívást mindig is szeretted. Mennyivel izgalmasabb így, mintha fülét-farkát behúzná!
    Árgus szemekkel figyelte barátját. Tisztában volt rendszeretetével, a falkavezéri pozíciójának fontosságával, de érezte, hogy jó helyen kapizsgál. "Megfogtalak, barátom, megfogtalak..."
    Sokáig váratott magára a válasz, Danielnek fel kellett dolgoznia a hallottakat. Még hogy neki tetszene valami ilyesmi?! Minél tovább csavarta a dolgokat, egyre inkább rá kellett jönnie, hogy Cooper szavaiban van némi igazság: igenis élvezte a helyzetet. A hatalom édes ízét éppúgy, mint a kihívást, mely idegborzoló izgalommal töltötte el testét. Igen, a szőkének igaza volt. Élvezte.   Vigyorogva dőlt hátra székében.
- Izgalmasabb.
    Részletesebb vallomást a másik sem várt tőle. Azt a választ kapta, amit akart. De ez még messze nem válaszolt minden felmerülő kérdésre, s Cooper úgy érezte, eljött a rejtélypedzegetés ideje.
- Egyáltalán miért hoztad el?
- Kéznél volt.
- Ne gyere itt a "meglátott minket" dumával. Ennyi indok nem elég. Nálad nem.
- Láttam a téren. Aznap. Korábban.
- És...? - sürgette Cooper. A benne morajló kíváncsiság tetőfokára hágott.
- És? - ismételte Daniel. - Ott ült egy padon. Egy percre egymásra néztünk. Nagyon nyitott volt a tekintete. Túl egyenes. Ne gondolj semmi csöpögősre és röpködő szikrákra. Érdekesnek tűnt mindenesetre. Kíváncsi voltam, meddig tudná tartani ezt az életmódot. A naiv örömöt és nyitottságot. A legtöbb járókelő nem néz a másikra, főleg nem a szemébe. Vagy lehajtott fejjel próbál észrevétlenül elvegyülni a tömegben, vagy túlságosan el van foglalva önmagával, hogy másokra pazaroljon egy pillantást is. Ha mégis "megtisztel" figyelmével, csakis hátsó szándékkal teszi, akar tőled valamit. A pénzed, az erőd, a kapcsolataid, a tested; valamidet birtokolni akarja, sőt bitorolni.
- Ő pedig csak rád vetette ártatlan kis szemeit - folytatta a másik. Az ő érdeklődését is felkeltette volna Gill, ezt el kellett ismernie. - Megragadott, mi?
- Túlzásokba azért ne essünk. És egyből el is kapta a tekintetét, ahogy észrevette, hogy kölcsönös.
- Nem csodálkozom. Láttalak már bevetés előtt. Érzelemmentes fémálarc. Én is megijedtem volna a helyében... Bár az igazi ijedelem még csak eztán jött, gondolom.
- Valószínű. Rosszkor volt rossz helyen é-
- Nézőpont kérdése - beszélt közbe Cooper.
- ...és ez megpecsételte sorsát. Benyitott. Felismertem. És már nem csak elméletben kaptam el.
- Te, te ragadozó! - A szőke arcára önelégült bájvigyor ült ki. Játékosan morgott, a levegőt harapta, hátha barátjának demonstrációra van szüksége, hogy mire is gondol.
- Bocs, haver, de nem vagyok ferde.
    Cooper továbbra is idiótán vigyorgott. Eltévelyedett hajlamra egy percig sem gondolt.
- Oké, térjünk vissza a tegnapra. Szeretsz játszadozni. Nem, ez nem igaz - igazította ki magát egyből. - Szereted a hatalmad demonstrálni. De miért kellett ezt akkor, mikor mindenki egybegyűlt? Az én ütőmben is megállt a pumpa egy percre, hallod!
- Éppen ezért. - Daniel az asztal fiókjaiban matatott, s a harmadik rekeszben meg is találta a keresett dobozocskát. Cigarettára gyújtott. - Felettébb érdekeltek a reakciók...
- Hát innen fúj a szél! - csapott a homlokára a másik. A képzeletbeli mozaik kezdett szabályos formát ölteni számára. Minden magyarázat Daniel csavaros észjárására vallott. - Ravasz. Csak nem félsz?
- Félni? Nem. De a tisztán látáshoz elengedhetetlennek tartottam ezt, Anderson pedig ziccert passzolt. És milyen igazam volt! Csak felszínre kerültek a dolgok...
- A kis hármasra gondolsz?
- Rájuk. Bár lehet, hogy inkább két egymást fedő kettesről van szó.
    Dan mélyen tüdejébe szívta a füstöt, s csak lassan eresztette ki. Rajongott az érzésért, mely már-már eufóriába csapott. - Wade nagyon határozott volt. Meglepően határozott, az igazság bajnoka.
- Ne gúnyold. Mellesleg igaza volt. Én Kiant sem írnám le, láttam a rögtönzött kupaktanácsot nem is olyan régen. Tudod, hogy ő teljesen máshogy reagál. Nem olyan lelkizős, túlaggódó típus.
- Még szerencse. Egy nyálgép is éppen sok.
- Ne legyél igazságtalan, még a végén azt hiszem, féltékeny vagy. Közel kerültek egymáshoz, nekem is feltűnt.
- Én?! Ne nevettess! - horkantott a "vádlott". A csikk elfogytával újabbra gyújtott.
- Ez esetben remélem, nem bánod, ha kölcsön veszem egy kicsit a leánykát. - A százwattos vigyor ismét méltó helyére került.
    Daniel nem tudta mire vélni a kijelentést, Cooper pedig nem fejtette ki bővebben szándékait. De voltak szándékai, ezt mindketten tudták. Talán hátsó szándékai is. Danielen volt a szemrevételezés sora. A szőke egyre izgatottabbá vált. A kék szemek számító, sokat tudó csillogással teltek. A vezér érdeklődéssel várta a fejleményeket; a másik kétség kívül forgatott valamit a fejében. Eltéveszthetetlen arckifejezés árulkodott erről.
    A felvetődő probléma megvitatására azonban már nem maradt idő; három alig hallható kopogást követően maga az érintett lépett be a szobába. Gill-nek nem kevés bátorításra volt szüksége, hogy átlépje az iroda küszöbét, s a kiszaladástól sem volt távol, amikor meglátta a két srácot. Egyszeriben két szempár vizslatta áthatóan, tetőtől talpig. Sosem érezte jól magát a lány ilyesfajta kereszttűzben - semmilyen kereszttűzben nem érezte jól magát.
- Így elszállt volna az idő? - Coopernek nem tartott soká visszaszerezni gondtalan jókedvét. Ravaszkás mosollyal a szája szegletén kelt fel székéről. Gill ettől leheletnyivel sem érezte jobban magát. - Nekem sajnos mennem kell, fájószívvel búcsúzom.
    "Búcsúzom". Gillian úgy érezte, satuba fogták tüdejét, szívét - mellkasát, torkát. Minden maradék ereje elszállt, majd' összeesve zuhant a hintaszékbe, mire az a hirtelen súlypontváltozásra mérges ingással válaszolt. Milyen régen is volt, amikor az ülőalkalmatosság kiválasztása volt a nagy dilemmája!
    Nyomasztó csend telepedett a szobára a szőke távozásával, Gill számára legalábbis is. Idegesen babrált az ölében összekulcsolt kezeivel. Próbálta magát bíztatni, nyugtató gondolatokra összpontosított de sehogy sem ment neki.
- Majd szétvet a kíváncsiság, mi? - Daniel hangja gúnytól csöpögött. Végérvényesen is belátta: tényleg élvezi a szituációt. A lány nem felelt, a kérdés amúgy is meglehetősen költői volt. Dan tovább húzta az időt. Pedagógusként is megállta volna a helyét; jól érezte, hogy mennyivel hatásosabb a nevelés elgyötört idegállapotban. Az emberi természet velejárója, hogy kerüli a kibírhatatlan szituációkat. - Nem mondasz semmit?
- Ha minden idegsejtem öngyilkosságba kergetése a célod, jó úton haladsz.
    A srác ciccegéssel fejezte ki véleményét. - Rossz válasz.
    Gill nem szólalt meg többet. Dobhártyáján megduplázódva, megtriplázódva hallotta szíve dübörgését. "Búcsúzom." A szó kegyetlenül lüktetett a fejében. Tényleg így gondolta Cooper?
- Nem kell menned, maradsz - törte meg a vezér a csendet néhány kiélvezett perc múlva.
    A lány újra és újra lejátszotta magában a rövid kijelentést. Kihagyott egy szót? Hozzárakott egy áhítottat? Akárhányszor pörgette újra, mindig ugyanarra az eredményre jutott: nem küldik el. Nem megy fegyverek közé. Életben marad. Mázsás súlytól szabadult meg teste, s lelke, mire ismét fölnézett.
- Tényleg? Biztos? Nem akarsz becsapni? Nem viccelsz? - kérdezte reménykedve. Rettegett a gondolattól, hogy mindez csak gonosz tréfa, hogy még jobban fájjon neki.
- Maradsz - erősítette meg Daniel, s Gill végre fellélegezhetett.
    "Maradsz." Nem "maradhatsz", egyszerűen "maradsz". A szívélyességet hangsúlyozó verzió mellett sem lehetett volna felhőtlen a boldogsága, hiszen akkor - bármennyire paradoxon is - a másik adósává vált volna. Így viszont, bár megnyugtató volt a válasz, csupán kijelentés volt. Újabb tény, mely az irányításán kívül esett. Szinte parancs.
    A folytatás sem segített a keserű érzés eloszlatásában.
- Remélem, ez a nap segített a tanulásban. Ideje lenne az eszedbe vésned egyszer, s mindenkorra: az történik, amit én akarok. Jobban tennéd, ha meghúznád magad, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel elgondolkoznál a helyzeteden.
    Gill pont ebben a pozícióban ült a hintaszékben, de e szavak hallatán felkapta a fejét és a srác szemébe nézett. A smaragdpárban ismét tűz lobogott. Tudta, hogy a Daniel által is megfogalmazott viselkedés lenne az ésszerű, főleg hosszú távon. Ő azonban ezt az időszakot csak átmenetinek tekintette. Talán hosszabbra nyúlik, mint eredetileg elképzelte, de mindenképp múlandó. Meghunyászkodni?! Dobja oda a büszkeségét? Igazságérzete egyszerűen nem engedte a racionalitás előretörését. Hiszen az igazság végig az ő pártján állt.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét a srác. "Nocsak, nocsak."
    Gill nem mert szájalni, az már nem vakmerőségnek számított volna, hanem idiótaságnak. Végül csak egy a33;ez igazságtalana33;-t motyogott maga elé. Ez sem kerülte el azonban a másik figyelmét.
- Nem érdekel, hogy korábban mit tartottál igazságnak. Ez másik időszámítás. Itt az az igazság, amit mondok. Én vagyok az igazság.
    "Persze, ahogy az Atyaúristen is..." Fogait az ajkaiba mélyesztve Gill megakadályozta, hogy bármi is kicsússzon.
- Nincs hozzáfűznivalód? Remek. Tartsd ehhez magad és minden rendben lesz.
- Persze, ahogy tegnap a fegyverrel... - A mondat hamarabb kinn volt, minthogy Gill kétszer átgondolhatta volna.
- Hát így állunk... - Daniel résnyire szűkített szeme a székhez szegezte a lányt, mégis döntött.
    Ha már kicsúszott, vállalni kell érte a felelősséget, és ha ezt felvállalja, akkor másról is véleményt nyilváníthat. Az utolsó hasonló szituációt ép bőrrel megúszta, sőt személyes vallomást is kapott. Gyufával játszani veszélyes; hamar lángra lobban. Hát még az asztal túloldalán ülő személy! Az életéért fohászkodott némán.
- Így. És akármennyire is rám kennéd, nem az én hibámból. Nem volt tisztességes, amit csináltál. Megegyeztünk. Ráadásul pontosan tudod, mennyire iszonyodom a fegyverektől. Mondd csak, élvezed, hogy tropára teszed az idegeimet, hogy gyötörhetsz?
    Élvezet. Ezen a napon már másodjára vágták ezt a fejéhez. De míg Cooper teljesen komolyan gondolta, a lány elkeseredését öntötte szavakba.
- És te miért keresed magadnak állandóan a bajt? - kontrázott.
- Nem kimondottan kell keresni, elég, ha minden erőm elvész, márpedig az előfordul itt... - Legjobb védekezés a támadás, tartja a mondás. Gill nem feltétlenül értett vele egyet, de nem tudta tovább kontrollban tartani magát.
- És azt miből gondolod, hogy kioktathatsz?!
- Nem gondolom. Csak elmondom a véleményem. Nagy ívben teszel rá valószínűleg, de talán nem árt, ha tudod, milyen körülményekkel jár, amit teszel. Első kézből való tapasztalattal rendelkezem. - A lány megállt egy pillanatra, ám Dan nem szólt közbe, így maga elé bámulva folytatta.
- Minden egyes alkalommal kiver a víz. Az üzletben, az ablakban, a tévénél, a könyvröptetéskor, a hálóban, a fegyverrel kétszer is. Ilyenkor összetörik az apró gesztusokból felépített világom. Szétpukkad a buborék. Nem marad bizalom. Se irántad, se a többiek iránt. Magam felé se. Sosem felejted el érzékeltetni, hogy ki az úr. Jól tudom, hidd el. De attól még nagyon igazságtalan... Miért kell állandóan az arcomba dörgölni? Elhiszem, hogy korán kellett felnőnöd. Amennyit megtudtam, aszerint mindig is a magad ura voltál és ez tisztelendő. De attól még nem kell más családját is szétrobbantani. Nemcsak engem tettél tönkre. Fogalmam sincs, mi van a szüleimmel. Rájuk gondoltál?! Én még nem akartam felnőni, egyedül döntést hozni. Persze... nincs is erre szükség. Te majd meghozod őket nélkülem. Lehet, hogy nem látszik - hála néhányaknak -, de nagyon szarul vagyok. Nem kellene mindenki fölött uralkodnod. Lehet, hogy ez nálad csak engedelmesség, engedetlenség kérdése - nekem a világ. A világért pedig érdemes harcolni. Nekem nincs fegyverem, egyedül a szavak maradtak tiltakozásom kifejezésére. És még azok sem olyan csípősek, mint a tieid. Még ebben sem tudok versenyre szállni veled... Lehetséges, hogy a megváltozott helyzethez jobban kellene alkalmazkodnom, de képtelen vagyok. Nem adhatom fel magam, mindig ezt tanították. Megtanultam.
- Van még mit tanulnod - morgott Daniel, miután meggyőződött róla, hogy mindent hallott, nincs folytatás. Ellentmondásos érzelmek dúltak benne - a lánnyal kapcsolatban nem először. A mersz kétélű fegyver. Még hogy fegyvertelen! Tudta, hogy közel került ahhoz, hogy szellemileg tönkretegye. Egyetlen jól helyezett ütésre lenne szüksége és a problémáknak, konfliktusoknak vége. Fizikailag sem kerülne sokkal több erőfeszítésébe. Neki felesel?! Velejéig felháborította és felbőszítette, hogy e téren igen kevés változás történt. Mégis -
- Értékelem az őszinteséget. A bátorságot és az egyenességet. - "Puhulok. Öregszem. Egyre szentimentálisabb vagyok..." - Kevés megvetendőbb dolog van a hazugságnál, a kétszínűségnél. A hátbatámadás a legaljasabb dolog.
    Gill nem tudta eldönteni, hogy a srác tapasztalatból beszél, vagy puszta elvekről. Értette, hogy miért mérges, ha úgy vélte, hazugságon kapta őt, de ettől függetlenül sértette az alaptalan vádaskodás. Különben is, mi jogon vonná őt felelősségre?!
- Remélem, tudod, hogy pengeélen táncolsz. Rohadtul közel vagy a határomhoz. Az őszinteség viszont értékelendő. Tartsd magad a szabályokhoz: fogd be a szád, maradj nyugton, csináld, amit mondok és jók vagyunk. Egyelőre. De nem garantálom, hogy továbbra is eltűröm, hogy feleselj. Igen, ez még a tűrésem. Nem hiszem, hogy a másik állapotot is meg szeretnéd ismerni...
    Daniel újabb szál cigarettát tűzött szájába, meggyújtotta és hosszan szívott belőle. Gill megmaradt életéért hálálkodott a felsőbb hatalomnak. Hosszan nyúló csend telepedett a szobára. Egyikük sem fáradozott ennek megtörésén, magukban gondolkodtak. Kinek a nikotin, kinek a hintaszék egyenletes előre-hátraringása segített megnyugodni.
    A csikk elfogyása után a fiókban kotorászott a srác. Egy fehér szatyrot tolt a lány elé.
- Mi ez? - értetlenkedett az érintett. Négyszögletes alakot vett fel a nejloncsomag.
- Ajándék. Nemcsak Cooper figyelmes. Állítólag kifogástalanul viselkedtél a távollétemben. Vagy talán mégsem tiszta a lelkiismeret?
    Gill megállította a hintaszéket és vonakodva a szatyor után nyúlt. A szőkével való élménye után bizalmatlan volt. Ajándék. Dantől. Milyen utópisztikus gondolat... Két könyvet tartott a kezében. Semmi zavarba hozó sem látszott rajtuk, elővigyázatosságból mégis óvatosan lapozta fel őket. Nem történt gonosz varázslat: ahogy a borító, a lapok is olasz nyelvkönyvről tanúskodtak.
- Sherman adta le a rendelést - vetette oda Daniel. Amikor a lány értetlenkedő arca nem változott, folytatta: - Az előző könyves esetet talán túlreagáltam... Sherman meg már majdnem szó szerint a fülemet rágta... De hogy tisztázzunk valamit: ettől még semmi nem változik, felejtsd el. Azon a küszöbön nem mész ki. Vagy nem éled túl - rántott vállat.
    Gillian újra a könyvre pillantott. Ha nem is nagy dolog, Danieltől származik. Eddig csak mások vették a fáradságot, hogy javítsanak a helyzetén. Ez most akkor jót jelent? Más gondolat is megragadt a fejében. Bár volt pénzük, a srácok nem szórták feleslegesen. Akkor pedig...?!
- Megvetted a könyvet. Az Armanis hapsi ott szólt az ötletéről... Megvetted a könyvet. Vagyis... Tegnap már szó sem volt döntésről, igaz?
- Gyors észjárás - hümmögött Dan.
- Akkor, akkor miért? Tényleg ennyire jól esik a kínom?! És még te beszélsz egyenességről?! És az álszentség?!
- Ho-ho-hó. - A négerbarna szemek veszélyesen villantak. Visszatért a ragadozó. - Ne feszegesd tovább, angyalom. Nincs jogod felelősségre vonni. Én tartalak életben, nekem van jogom bármihez. Világos?
    A lány nem felelt. Sírhatnékja támadt. Nem értette, miért kellett a srácnak ennyi gyötrelemnek kitennie őt. Feleslegesen. A tehetetlenség bilincsével is újra arcul kellett csapnia. Mintha kézre nehezedve nem jelentene elég terhet... Végső soron azonban, a farkas törvények szerint igaza volt Danielnek: nincs joga semmihez. Senki. Hogy szorulhat ennyi arrogancia egyetlen emberbe?! Dühösen nyelte vissza a szemében gyülekező könnyeket. Ő aztán nem fog itt sírni!
- Reméltem, hogy ezt mondod - gúnyolódott Dan.
- Ez nem tisztességes... - Gilliannek minden erejére szüksége volt, hogy hangja ne remegjen.
    Egy szempillantás alatt maga előtt találta a srácot. Daniel a karfa elülső részére csapta kezét, a hintaszék vészesen előrelendült. Gill kétségbeesve ragadta meg a fa szabad részét, hogy ne essen rá a másikra. Így is veszélyesen közel voltak. Nem annyira, mint néhány éjszaka alkalmával, de akkor mind a ketten nyugodtak voltak. Akkor nem szórtak szikrákat a srác szemei, figyelmeztetve, hogy veszély, veszély, veszély! Gill hirtelen nagyon fülledtnek találta a szobát. Minden barátságossága tovatűnt. Csak az elemésztéssel fenyegető tűz maradt, tőle alig arasznyira. Nem tudta elszakítani a tekintetét a hihetetlenül sötét szempárról. Nem merte.
- Igazság, tisztesség, jog, tisztelet, jó és rossz egészen mást jelentéssel bír itt, mint ahogy megszoktad - sziszegte Daniel.- A felfogóképességeddel is baj lehet: gyors, de felületes. Már pedig, ha a legalapvetőbb dolgokat hagyod figyelmen kívül, az akár végzetes is lehet. Elégszer figyelmeztettelek már. Ha a szavakból nem értesz, a tettek talán egyértelműbbek.
    A lány pislogni sem mert, nehogy látatlanban érje a támadás. Lélegzete akadozott. A levegő is túl meleg volt körülötte. Akár a fülledt, párás őserdő. Kétség kívül nagyragadozó állt vele szemben. Nem örült a préda szerepének.
    Hirtelen rántást érzett a karján, s a következő pillanatban már hátát a srác mellkasának nyomva találta. Kemény volt, ahogy a karjára nehezedő szorítás is.
- Szükséges demonstrálnom?
    Beleborzongott a rekedtes hangba. A fülét csiklandozó leheletbe. Utálta a hátulról érkező fenyegetést. Kivédhetetlen.
- Nem - nyikkant a lány. Egy oldallépéssel megpróbált kiszabadulni, de annyit ért el mindössze, hogy a szorítás minden irányból erősödött. Már-már a fájdalom határát súrolta.
- Nem tanulsz, nem tanulsz...
    Remegett. Ha nincs az őt átkaroló kar, a hátát támasztó test, talán össze is esett volna. Ereiben lüktetett a vért, elméjére ködfátyol ereszkedett. Előbbi Dan figyelmét sem kerülte el. A kezében pulzáló ér hasonló érzést váltott ki belőle, mint a cigaretta. Dühe, az agyát elborító pusztítási szándék lassan elillant. Kezében tartotta a lányt a szó minden értelmében. Bosszúsága szórakozásba mosódott.
- Nagyszerű - felelt, de szorításán nem lazított.
    "Nem értem, miért Sasfészek. Egyáltalán nem olyan, mint egy sas..."
- Valóban? Hát milyen vagyok?
    Gill szíve kihagyott egy ütést. Ezt nem mondhatta ki hangosan...
- Hm? - hajolt közelebb a srác. Mégis kimondta, akkor pedig nincs visszaút...
- Mint egy jaguár - nyögte a lány. Arca felforrósodott az odatóduló vértől.
- Jaguár.
- Jaguár. - "Fekete bundájú, ruganyos testű, vad, gyors, kiszámíthatatlan és kíméletlen ragadozó az esőerdőből." - A világító sárga szem hiányzik mondjuk a33; próbálta oldani a hangulatot. Nagyon zavarban érezte magát. "Hogy lehettem ilyen felelőtlen, hogy kicsússzon? Még egy ok, hogy leharapja a fejem..."
    Gill aggodalma alaptalannak bizonyult: Daniel jóízűen felnevetett. Még senki nem mondott neki hasonlót. Erre tessék, itt egy lány, kilátástalanabb helyzetben, mint bárki és egy jaguárhoz hasonlítja. Feltételezhetően nem sértésnek szánta. "Legalább egy elismerésre méltó képességekkel rendelkező ragadozót választott..." Nem vallotta be, de ő is kedvelte a macskafélét, mely szerinte jobban kiérdemelte volna az állatok királya címet.
    Igen, határozottan jól szórakozott már. Coopernek végső soron igaza volt. Hitetlenkedve csóvált a fejét.
- Ha én jaguár vagyok, akkor te egy kiscica. - Gill némi gúnyolódást vélt hallani a srác hangjában. - Tudod, az a nagy, selymes bundájú perzsa. Fehér. A lakáson kívüli tartásra alkalmatlan.
    "Olyan lennék, mint egy házi kedvenc? Ha belegondolok, tényleg sok a párhuzam. Eltartanak, eszem, amit adnak, egész nap nem csinálok semmit, csak ha valaki unatkozik vagy időt szakít rám. Minden jó szó, törődés a fellegeket jelenti. A francba. Ez szánalmas." Gillian nem tudott tiszta fejjel gondolkozni; Dan szabad keze a nyakára vándorolt és az álla alatt cirógatta. Tűzijáték robbanását érezte az érdes ujjak és a sima bőr kacskaringós találkozási vonalán.
- Nem... nem fogok dorombolni - nyögte ki elhalón. A dühösnek szánt hangból semmi nem érződött. Melege volt, mégis lúdbőrözött. Az is félő volt, hogy kocsonyaként esik a földre bármelyik momentumban.
- Nem baj, cicám, nem baj - duruzsolta a srác. Ő kimondottan jól érezte magát. - Egyelőre az is elég, ha a házirendhez tartod magad. A többiről később gondoskodunk. - Hirtelen ötlettől vezérelve finoman az előtte álló fülcimpájába harapott. Cooper baromkodása jutott eszébe. És ha már macskák... - Most pedig mehetsz - lépett hátra a lány mögül. Arcán önelégült mosoly ült; érezte a kiváltott reszketést.
    Gill minden izmát megfeszítve talpon maradt. Felkapta a könyveket és az ajtóhoz botorkált. Hallotta Daniel nevetését. A folyosóra érkezve fellélegzett. Szomjazó tüdeje hálásan fogadta a hűs levegőt. Néhány lépésnél azonban nem jutott tovább, lába összecsuklott. A könyvek a földre koppantak, de nem törődött velük. Feszülten fülelt, de nem hallott közeledő lépteket. Térdeit maga elé húzta rájuk hajtotta a fejét és reménykedett, hogy senki nem jár arra, míg össze nem szedi magát. Égett az indamintázatú érintés helye.
    Az irodaajtó felől semmi fenyegetés nem érte. Dan a bárszekrényt kereste fel és megtöltötte a konyakos poharat. Hitetlenkedve rázta a fejét, a lány nyakán vándorló ujjait egymáshoz dörzsölte. Nem tette el az üveget.
    Az ajtó két oldalán. A jaguár és a kiscica.