Apró változások. Mindössze leheletnyi különbségek - hangulatban, berendezésben, viselkedésben -, mégis eget rengető kiáltásként hirdették: valami elromlott. Gill nem tudta igazán megfogni a változás mibenlétét, de zsigereiben érezte jelenlétüket. Kellemetlen hűvös áradt mindenfelől, s ezt nem csak az ősz előrehaladta okozta.
      Egy éve dolgozatok tömkelegét írta, a színpompás halált haló falevelek között szaladgált a barátaival nyolc éveseket megszégyenítő módon. Főzni tanult édesanyja mellett. A térképet böngészte édesapjával, és közben trópusokon nyaraltak képzeletben. Iskolaújságot vezetett, szerelmes lett, az önkifejezés új módjaival ismerkedett. Az utóbbi hetekben is eleget kóstolt az újdonságokból, de ezeket az élményeket kényszer hívta életre. Mekkora kontraszt feszült az évnyi távlat között!
      Cooper ment el mellette, de nem vigyorgott rá szokásához híven. Még csak a szemébe se nézett... Ahogy törte a fejét Gill, egyre inkább tisztult a kép előtte, hogy mi nem stimmel: szinte senki sem néz a szemébe. Ha mégis találkozik egy-egy mosollyal, mind erőltetett. Kerülik a társaságát.
     Beleborzongott a süvítő szél éles hangjába.
     Elhagyottan, nyomott hangulatban töltötte a borongós őszi délelőttöt. A ronggyá olvasott klasszikus kötetekből is kezdett kifogyni, újat viszont csak Daniel irodájából szerezhetett volna, vele viszont nem akart szóba elegyedni, ha nem muszáj. Hátát a kanapénak támasztva hosszan kiengedte a levegőt és elfogyasztotta az utolsó elsárgult, salátás lapokat is.
      Unalma tetőfokára hágott, mikor Wade csatlakozott hozzá. Felviruló arccal fordult felé, de a látvány most sem biztatott semmi kecsegtetővel. Napok óta így ment - saját mosolya is leolvadt. A srác idegesen a nadrágjába törölte izzadó tenyerét. Erőt gyűjtött.
- Gyere - nyújtotta kezét a lány felé, melyet az szó nélkül elfogadott.
- Hová megyünk? - érdeklődött Gill, mikor lefelé indultak a lépcsőn.
      Wade zavartan ránézett, de kínosan ügyelt rá, hogy orrmagasságnál följebb ne vándoroljon tekintete. Szája rándult párat, de egy hang se hagyta el a torkát. Gill nem tudta mire vélni a dolgot, de nem tetszett neki. Lassított léptein, hogy tisztázzák a dolgot, de a srác pillanatnyi szorítással továbbhaladásra késztette. Megbízott benne, vele ment.
      Elhaladtak az iroda mellett, majd a biliárdasztalt is elhagyták. Gillian utolsó tippje az edzőterem lett volna, de a másik irányba fordultak a gyér világítású folyosón.
- Hová -
      Gill nem tudta befejezni kérdését, a folyosó véget ért. Egyetlen kopottas faajtó maradt előttük, a lány nem emlékezett rá, hogy látta-e már. Halványan derengett neki valami az első napokból, talán raktár? Nyikorogva tárult ki az ajtó, s Wade zavarodottan beljebb tuszkolta a lányt. Nem volt ezzel sok munkája, ettől viszont még rosszabbul érezte magát. Gillian ide-oda kapkodta fejét. Nem tévedett, amikor raktárra tippelt. Világosságról csupán néhány a plafonról lógó csupasz villanykörte gondoskodott. Az egész szoba plafonig érő polcok fémes hálójával volt teletűzdelve, rajtuk ezerféle holmi. Egy-egy színes folt mintha ismerős lett volna számára, de tempójukból adódóan nem tudta alaposabban szemrevételezni őket. Nem értette, mit keresnek itt, miért hatolnak beljebb és beljebb. A hosszú időn keresztül felhalmozódott porréteg kikezdte allergiás orrát, mérges prüsszögéseket hallatott.
      A srác aggódó szemekkel nézett rá, s egy óvatlan pillanatban a szemkontaktus is létrejött kettőjük között. Wade azonnal félrenézett, Gill tovább értetlenkedett. Ismeretlen hely, bizsergő orr, furán viselkedő Wade, aki egyre csak azt hajtogatja, „sajnálom, sajnálom, sajnálom" - valami nagyon nem stimmelt; gyomrában idegességből táplálkozó gombóc növekedett.
- Mit csinálunk itt? - kérdezte immár kétségbeesetten a lány.
- Sajnálom, hidd el, hogy nagyon sajnálom. - Mint a beragadt lemez ismételte Wade ugyanazon mondatot ezredszer is. Egyre beljebb haladtak a polclabirintusban, Gill már rég elvesztette a fonalat, hogy merről jöttek.
      Lassítottak, az izzószál fölöttük halkan zizegve az életéért küzdött.
- Sajnálom - fordult Wade a lány felé. Rövid időre a szemébe nézett, remélve, hogy saját moszat zöldjei legalább feleannyi őszinteséget közvetítenek, mint amennyit érez. Leheletnyi csókot nyomott Gill halántékára és újra elmormolta a bűvös szót.
- Mit?! Mit sajnálsz?! Ne csináld ezt, mondj már valamit! - fakadt ki Gillian.
      A srác nem felelt, de hamarosan megálltak. A wolframszál továbbra is dühösen villódzott, nem akarta idejekorán befejezni pályafutását. Gill egyre keményebbnek érezte a gyomra helyén formálódó gombócot. Rémálma kezdetén rossz akció filmhez hasonlította a szituációt, ezzel a környezettel viszont inkább horrorra számított. Megfeszült izmokkal várta, mikor ront neki valami szörny egy árnyék lepte sarokból.
      A filmes trükk elmaradt, jött helyette váratlan gesztus másfelől. Wade elengedte a lány karját és kezeit a vállára téve leülésre késztette. Gill nem értette a dolgot, de nem ellenkezett. Wade még jobban utálta magát ezért. Hosszú idő alatt bizalom érett közöttük, és most... Előhúzta zsebéből a gyűlölt tárgyat, s előbb Gill egyik, majd másik csuklójára kattintotta a bilincset. A lány hallotta a kattanást, érezte a fém szorítását, de nem akart hinni érzékeinek. Előrerántotta volna hátrakényszerített kezeit, de a lánc elakadt valamiben - minden bizonnyal méltatlanul rozsdásodó fűtőtest csövében. Gillian érezte, hogy az utolsó csepp vér is kiszökik az arcából.
- Jézusom, mit csinálsz? - kérdezte kétségbeesetten, kezeivel még mindig a bilincset próbálgatva.
      Nem érkezett válasz, s a kelepce sem engedett. Wade a nadrágjába törölte izzadt tenyerét; patakokban folyt róla a víz. Másik zsebéből vastag ragasztószalag került elő, amelynek egy darabkája hamarosan a segélykiáltásnak is útját állta.
- Ne haragudj, kérlek. Nem tehettem mást - szabadkozott a srác, de undorodott saját magától. Csak egy pillanatra mert a másik szemeivel találkozni; értetlenséget, csalódást, kétségbeesést olvasott ki belőlük. - Sajnálom - suttogta még egyszer, utoljára, majd egy gyors puszit követően elhagyta a helyiséget. Tudta, hogy semmi joga nem volt hozzá, de reménykedett, hogy szemernyi morzsát érzékeltet a gesztus saját szenvedéséből és valódi érzéseiből.
      Távoztával hatalmas űr maradt a szobában. Gill érzékelte a hirtelen fényhiányt, hallotta a zár kattanását, mégis csak lassan fogta fel ezek valódi jelentőségét. Álomszerű volt a helyzet. Szürreális. Hogy történhet ez vele? Miért most? Most miért, ha eddig nem? Pont Wade?! Még egy próbát tett a bilinccsel, de az nem lazult; gúnyos csattanást hallatott mindössze. Eszébe jutott az az este, Larry rosszindulatú megjegyzése, az arcán tükröződő undor.
     „Tudod mi itt a baj? Túlságosan is sokat engednek meg. Ha rajtam múlna, nem csinálnál egész nap azt, amit akarsz. Egy sarokban megkötöznélek, kussban maradnál és máris semmi probléma. Nem értem, hova tűnt Daniel józan esze?"
      Rajta múlott volna? Nem valószínű, bár az eredmény szempontjából ez igencsak lényegtelen. Pont Wade?! Az egyetlen ember, akiben teljesen megbízott. Ennyire rossz lenne az emberismerete, rágódott magában. Talán elhamarkodottan ítélt. Talán csak el akarta hinni, hogy kölcsönös a szimpátia, amely talán sosem létezett. Akarta, hogy létezzen, persze, hogy akarta, ezért beleképzelte a szituációba. Érezte, mert érezni akarta. De tévedett, sosem létezett semmiféle barátság.
      Szemébe könnyek szöktek, látása párásodott volna, amennyiben lát valamit. Hihetetlenül csalódott volt, keserűség töltötte el a lelkét. A felgyülemlett bánatcseppekből nem sokat engedett szabadjára; patakzásukkal párhuzamosan orra is dugulni kezdett, s ez a leragasztott szájára való tekintettel komoly problémát jelentett. Nehezen kapott levegőt, muszáj volt lenyugodnia. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ez sikerüljön, de véghezvitte.
      Nem tudta mennyi idő telt el, de szeme képtelen volt alkalmazkodni a sötéthez. Ablak híján teljes mélységében feketedett előtte minden, semmiféle alakot, színt, árnyékot nem érzékelt, ezek ugyanis nem léteztek ebben a környezetben. Már abban is bizonytalan volt, mikor van nyitva a szeme és mikor lezárva, annyira egyforma volt a két állapot. Fantáziája ismét elrugaszkodott a talajról.
      Látása kiesésével a többi érzékszerve felélesedett. Tompa lábdobogást hallott maga fölött, szíve szinkópás ütemmel válaszolt a zajra. Időnként furcsa hangokat hallott maga körül is: fémpolc nyikordult, valami a földre puffant. Egyre vadabbá vált a belső kalapácsa is; nehézzé vált megkülönböztetni a belülről és kívülről származó hangokat. Félt.
      Félt, mert nem látott. Megviselte a vakság, egy-egy finom hang is vad fejkapkodásra késztette, de ezzel sem ért el semmit. Nem látott, hiába erőltette fájdalomig szemeit. Úgy érezte, beszippantja a sötétség, megfullasztja, felemészti. Összenyomja. Élve eltemeti és még csak kiáltani sem tud, bár nincs is kinek... Álom és valóság határa összemosódott. Gill rettegve várta a bujdosó ellenséget.

--------------------------------------------------------------------------------

      Wade eközben kezeit tördelve ült az üvegasztalnál, lábával idegesen dobolt. Kian megpróbált néma üzenetet küldeni barátjának; koránt sem ideális időpontot választott a kiboruláshoz. A rockert is emésztette a bűntudat Gill miatt, de meg kellett őrizniük a hidegvérüket, különben értelmét vesztené az egész hercehurca. A szemkontaktus hiábavalóságát belátva finoman bokán rúgta Wade-et. A válaszként kapott grimaszból ítélve az érintkezés „finomsága" elmélet maradt csupán. Mégis elégedett lehetett Kian, elérte a kívánt hatást, immár a másik srác is az asztalnál folyó beszélgetésre koncentrált, s látszólag szüneteltette az önmarcangolást.
- Azt hittem, leszakad a pöcsöm, hallod - csapott az asztalra a húszas évei végén járó férfi. Meghúzta a kezében levő sörös dobozt, majd erőteljesen gesztikulálva folytatta beszámolóját sajátos kalandjairól. Nem tűnt fel neki, hogy mindenki a távozását kívánja már. - Az a bige, apám! Nemcsak lovagló pózban volt tüzes, de fegyverhasználat közben is. Komoly megijedtem, hogy kiherél, miután rájött, hogy átvertem. A karmait is erélyesen használta, de nem voltam rest feldíszíteni a harci heget - simított végig a bal szemöldökén virító piercingen. Forradásba szúrták.
- Elég gusztustalan módszer - értékelt Cooper.
- Mohikánnak álltam, nem apostolnak - vigyorgott a férfi. Kiürült dobozát frissen bontottra cserélte a házigazda.
- Nem hiszem, hogy ez kimondottan indián tradíció. - Daniel arca nem tükrözött érzelmet, de aki ismerte, észrevette a hangjában rejtőző megvetést. A férfi nem vette fel, ellenben az újabb dobozzal. Arca kezdett pirospozsgás színt ölteni.
- Nálunk már az - rántott vállat. Miért ne ötvözném a kellemest a hasznossal, ha megvan rá a lehetőségem? Az márpedig megvan.
- Néha úgy érzem, túl sokat néznek el neked. - Dan cigarettára gyújtott.
- Pont te mondod? Hudson révén elég magasra kerültél igen rövid idő alatt. Én keményen megdolgoztam ezekért a szemhunyásokért vagy előjogokért, nevezd, ahogy akarod.
- Azt akarod mondani, hogy protekció révén vagyok ott, ahol? - szállt a füst.
      Wade felnyögött belső kínjában. „Ha ez így folytatódik, még a végén itt is alszik." Daniel gyilkos pillantására megemberelte magát, zavart köhécselésbe fojtotta megingását és a kólája után nyúlt.
- Dehogy akarom. Láttalak dolgozni, tudom, mire vagy képes. Csak arra céloztam, hogy másnak több időre lett volna szüksége ilyen képességekkel is, hogy ilyen kérót és felszerelést kapjon - rántott vállat ismét a férfi. - Nem tudom, ti miért nem vagytok kicsit merészebbek. Túl nagyra tartjátok a tradíciókat, pedig azok csak megkötik az embert.
- Nem a tradícióknak hódolunk; az elveknek. Nem süllyedünk maffia-szintre, nem leszünk ócska gengszter filmek hősei. Ez egy tiszta szervezet. Erőszakkal célt érni nem nagy kunszt. Amikor összeállt a csapat, megegyeztünk, hogy melyik ösvényen haladunk. Tartjuk magunkat ehhez. - Londonra és a lányra gondolva hozzátette: - Lehetőség szerint.
- Gyönyörű - gurgulázott a vendég. - De azért néha nem árt a változatosság. Eredményes a módszerem és ha jól sejtem, ennek gyümölcsét te is szívesen élveznéd mostanság - vigyorgott.
- Így van - helyeselt a vezér. Fölálltak. Daniel küldött még egy figyelmeztető pillantást Wade-nek, majd az irodájába vezette vendégét. Nem fűlött foga a társasághoz, de csak tőle szerezhette meg a szükséges információt. A látogatás ilyen hosszúra nyúlása még kevésbé volt ínyére, de tisztában volt az alkohol nyelvoldó hatásával. Talán többet is megtudhat az őt érdeklő ügyről, mint amennyi alapvetően szükséges munkája folytatásához. Ha kell, elviseli a fertőzött aurát.
- Egy kicsit még bírd ki - fordult Cooper a barna srác felé, mikor már csak hárman maradtak. - Dan innentől kenyérre keni ezt a barmot.
      Wade nem felelt. Továbbra is tettén és annak hatásán rágódott.

--------------------------------------------------------------------------------

      Gill egyre rosszabbul érezte magát. Idegei pattanásig feszültek, gyomra egészen picire zsugorodott. Kedve lett volna neki is követni e példát és minél kisebbre összehúzni magát. Térdeit szorosan maga elé húzta, de hátrabilincselt kezeivel nem tudott mit kezdeni. A fémperec túl szoros volt; minduntalan a húsába mart. Csuklója fájdalmasra duzzadt.
      A belülről fakadó fájdalom mégis sokkal kellemetlenebb volt a fizikainál. Hihetetlenül egyedül érezte magát, hiába tudta, hogy néhány szobával arrébb emberekkel, élettel teli a ház. Hiszen ők rakták ide. Először elragadták a családjától, azoktól, akik szeretik és ő viszont szereti őket, majd eldobták. Megunták volna? Akkor ennyi volt? Talán tett valamit, amivel magára haragította őket. Talán tényleg jobban meg kellett volna húznia magát. Hányan is tanácsolták neki? Talán... Talán csak túl sokat várt a helyzettől. Olyan dolgokat látott bele, amiket nem kellett volna. Sokan mondták már, hogy túl naiv, hogy nem kell mindenben a jót keresni, mert az élet nem úgy működik, mint egy Andersen-mese. Hát most jól megkapta. Talán már egy hónapja rá kellett volna jönnie, de ő ezt megtagadta. Bizakodva várt, hogy megtalálják, kiszabadítsák, majd mégis beilleszkedett. Egészen megkedvelt néhány embert. De mindez már hangyányit sem számított.
     Gill teljesen elvesztette az időérzékét. Múlt, jelen, jövő összefolyt; elképzelése sem volt, mennyi ideje ült a raktár kövén. Csontjaival önkényes játékot űzött a fűtetlen hideg. A vaksötétben hasztalan meresztette Gillian a szemét, csak fejfájást kapott erőfeszítéséért cserébe. Idővel a többi érzékszerve is tompulni kezdett. Vizionált. Már nem tartott polcok közül előugró szörnytől; hosszas öngyőzködés után ismét hitte, hogy nem léteznek. Más érzete támadt. Látni, érzeni vélte, hogy forog körülötte a világ. „Talán csak szédülök. Nem ettem eleget, szomjas vagyok. De akkor miért közelednek a falak, a polcok?! Jó ég, zsugorodik a tér körülöttem! Összepréselnek, össze fognak préselni!"
      Melege volt a lánynak; idegei megkongatták a vészharangot. Fulladozott. Megpróbálta kiköhögni a stressz-etette torokzárót magából, de a tapasz nem engedte, hogy jó adag éltelő oxigénbe haraphasson. Halálfélelme támadt. Kezeit továbbra sem tudta kiszabadítani, pedig nagy szüksége lett volna rájuk. „Ugyan már! Ennyire közel nincsenek még polcok!" győzködte magát. „Csak képzelődöm, különben is, ilyen dolgok nem léteznek... Megmozdult! A velem szemben levő szerkezet rám fog dőlni, láttam. Nem akarom. Valaki! Valaki..."
      Gillian kétségbeesése mélyebb volt annál, minthogy néhány könnycsepptől enyhüljön. Nem is hullatott egy darabot se. Nem tudta megállapítani azt se, hogy perceket vagy órákat ült szorongása béklyóiban; izmai kimerültek a folyamatos feszültségben. Gill belül is csak mérhetetlen fáradtságot érzett. Bizonyos fokig beletörődött helyzetébe - ugyan mit is tehetne? Lazított izmain, térdeit leengedte. Úgysem védték volna meg több mázsa lezúduló fémtől. Enerváltan hunyta le szemeit - semmivel sem lett sötétebb, mint korábban, viszont nem érezte a tér zsugorodását.
      Csillapodott volna a rettegése? Inkább ő maga vált fásultabbá. A csendre figyelt. Olyan érzete támadt, mintha bedugult fülekkel érzékelné a külvilágot. Csak tompa hangokat hallott; nem a szobából származtak. Így már sokkal békésebbnek tűnt minden. Cseppet sem kellemesebbnek, csupán nyugodtabbnak. Gill újra kontrollban tartotta a légzését, torka ismét szabad utat biztosított a levegő számára. A légvétel viszont egyre kellemetlenebbé vált: a szájüreg nedvességtartalma megszűnőfélben volt. A lány próbált meglévő, korlátozott lehetőségeivel harcolni ez ellen. Meddig sikerülhet...?

--------------------------------------------------------------------------------

- Mi tart már ennyi ideig?! - tépett a hajába Wade.
      Sherman zöldségaprítás közben nézett fel rá. - Csigavér.
- Csigavér?! Tudod te, mennyi ideje van lenn Gill?! Mit gondolhat most rólunk? Rólam?
- Téged elhallgatva az egóra tippelnék.
- Kapd be.
- Nyugi van - emelte csitítóan a kezeit az olasz.
- Nincs nyugi. Nagyon nincs nyugi, neki sincs „nyugi"!
- Kellemetlen. - Wade dühös pillantására folytatta: - Nem mondom, hogy szerintem ez az egyetlen vagy a legjobb módszer, de már lényegtelen, mert ez a megvalósult módszer. A történészeket sem érdekli a feltételes mód, kár ezen rágódni.
     A másik srác érthetetlenül morgott valamit; fejét az asztallaphoz verte.

--------------------------------------------------------------------------------

      Gill elfáradt mentálisan. Túl nagy volt a sokk, túl hosszú a bizonytalanság, túl intenzívek a képzetek. Csukott szemmel nem tűnt olyan rémisztőnek a helyzet; ezt a vakságot maga választotta. Nem bizonyosodott meg teljesen a falak mozdulatlanságáról, de már nem erőlködött, csak nyugodtan tűrte sorsát. Belefáradt az állandó készenlétbe, a kusza gondolatokba.
      Mozdulatlanul ült, vidám dalokkal próbálta megőrizni ép eszét. Tartott tőle, hogy megint hatalmába keríti a kontrollálhatatlan félelem, ha ismét kinyitná a szemét, ezért nem tette. Csak ült és úgy tett, mintha egészen máshol járt volna. Mint azokon az európai nyaralásokon... Hátára kapta gondolatnyi táskáját és messze járt. A Szajna-parton lógatta a lábát, tulipánréten napozott, gondolán ringatózott. Mindenhol volt, csak a valóságban nem. Akárcsak régen. A különbség mindössze annyi volt, hogy most görcsösen ragaszkodott álomvilágához. A madarak dallamos csivitelése, a víz egyenletes csobogása egészen ellazította a lány. Ismerős, sőt otthonos volt a környezet, csupán a szokásos fülledtség hibádzott. Elbóbiskolt.
      Mikor ismét tudatára ébredt Gill, megijedt, hogy nem lát, de hamar eszébe jutott, hogy hol van. Összes lazasága elpárolgott. Arra lett figyelmes, hogy nem érzi a karjait. Míg aludt, azok teljesen elzsibbadtak a merev tartásban. Kellemetlen procedúra során lehelt ismét életet végtagjaiba; izmai utána sokáig húzódtak. A mozgatás hatására ráadásul a bilincs jobban dörzsölte a már amúgy is érzékeny csuklóbőrt. Gill kimondottan rossz bőrben volt: fájt a karja, csuklója, feneke, háta, nyaka, feje; torka folyadékért könyörgött. Még mindig nem értette, hogy miért történik mindez vele, de idővel a gondolkodási késztetés is kiszipolyozódott belőle. A gyomrát hullámoztató kétséggel sem törődött. Üres fejjel bámult a semmibe. Üresnek érezte magát, elhagyottnak. Vajon ez még mindig a valóság? Vagy valami más dimenzió?
     Ismét szédült.