Az órák unalmasan teltek – hogy is telhetnének másként – és megint dolgozatot írtunk. Teljesen felesleges volt a téma, nem azért tanultuk, mert fontos lesz az életben, hanem mert kérdezik.
Én azonban nem voltam hajlandó feleslegesen strapálni magam, szóval leírtam mindent a naplómba, aki készségesen suttogta a válaszokat a táskámból. Felajánlotta, hogy mágikus burkot tesz körénk, így kisebb a lebukás veszélye, de feleslegesnek találtam. Erőpocsékolás.
Szerencsére az idő gyorsan telik, legalábbis én szeretem így látni. Sokan gondolják rólam, hogy depressziós vagyok, pedig szeretem a dolgokat optimistán látni. Különben is, az igazi pesszimista a jól informált optimista.
Tehát hamarosan ismét a járdán lépkedtem, valami depressziós zenére, amit viszont prímán lehetett énekelni. Én nem szeretem a hangomat, sokat piszkálnak érte, ugyanis elég magas és vékony. Ellenben énekelni, azt tudok, és szeretek is, csak ne hallja senki. Az utca kihalt volt; hát énekeltem.
Otthon a nappaliban felfordulás fogadott. Szerteszét heverő ruhák, bőröndök. A kaotikus halmaz közepén apa állt, és nyakkendőt kötött. Átléptem pár zoknin, és odasétáltam.

-Apa, mi ez a felfordulás? – mutattam körbe. Régebben én is ilyen rendetlenséget hagytam, de ez apára nem vallott, ő olyan kis precíz, képes három órán át magyarázni, hogy hogyan kell összeadna az egyet meg a kettőt, ráadásul a rendetlenséget sem szereti.

-Kicsim, el kell utazzak. Még nem tudom mennyi időre, egy vagy két hét, de nagyon sürgős. Elleszel itthon egyedül? – nézett rám szomorkás, aggódó arcával. Más ember szerintem elsírná magát ezen az arckifejezésen, de én már edzett vagyok.

-Persze, nem lesz semmi gond – ígértem, és hogy biztosítsam erről, megeresztettem egy halvány mosolyt. Apa hálásan megölelt, és folytatta a pakolást, én pedig a szobámba vonultam. A táskát szokás szerint ledobtam a sarokba, mire az felháborodottan és fájdalmasan felhördült.

-Mi van, már a táska is?! – fakadtam ki, aztán persze rájöttem a probléma nyitjára, és a fekete könyvet az ágyra hajítottam egy gonosz vigyor kíséretével. Hamarosan meg is jelent a helyén a srác, és szenvedő arccal dörzsölte a fejét.
Tudja fene hogy a könyvön melyik rész melyik testrészt jelenti....arra még rájöttem, hogy a könyv gerince az az ő gerince is. Tök bonyolult. Már félek leülni a székekre.

-Igazán lehetnél óvatosabb! Én egy értékes, antik darab vagyok – közölte Spyro sértődötten. Marhára nem tud meghatni. Eddig vele volt a meglepetés ereje, de mostmár én irányítok.

-Ha az antik alatt az ősrégit érted, akkor igazad van – bólintottam felé. Ő csak nyelvet öltött válaszképpen. Ezzel gyakorlatilag bármit ki lehet fejezni, és bármire lehet nyelvet ölteni. Agyam eldobom.

-Szóval, most van két hetünk. Belefogunk a tanításodba! – közölte magabiztosan. Vállat vontam, maradt még bennem egy szemernyi közöny, és makacsul tartotta magát.

-Felőlem aztán – vontam vállat, és leültem a székembe, Spyro pedig felállt, és kezdetét vette életem legfárasztóbb két hete.

***

Két hét nem olyan hosszú idő. Két hét gyorsan elszáll. Ám ezután a két hét után én már nem bízom a két hetekben. Ha szembejönne velem egy újabb két hét, sikítva menekülnék. A két hét alattomos.

***

A kiképzésem kemény volt, és szünet nélküli. Tanultam mágiát, bűbájokat, rontásokat, ártásokat, elemi mágia, ilyen mágia olyan mágia. És ha ez még nem lenne elég (szellemileg kikészít) még gyakorlatoznom is kellett. Fekvőtámasz, futás, kézenállás, szaltó, fegyverekkel való bánásmód...
Két hét után úgy érzem magam, hogy bárkit meg tudnék gyilkolni egy ceruzával, valamint egy jól irányzott mágikus lövéssel. Fene se gondolta volna, hogy kész akrobata leszek, sőt, azt sem, hogy Spyro egy gonosz, kegyetlen zsarnok. A kis pimasz egészen felbátorodott, és úgy osztogatja a parancsokat, mint hittérítő az áldást. És élvezi, ahogy épp fekvőtámasz közben izzadok, ő meg ül az ágyon és vigyorog mint a vadalma.
Két hét után apa hazajött, és amikor meglátott, eltátotta a száját.
Hosszú barna hajam fényesen, ápoltan csillogott, és nem volt többé kócos. Szemeim körül eltűntek a fekete karikák, de veszedelmesen csillogtak. Magabiztosabb a járásom, és erősebb vagyok, mint valaha. Bár, az eddigi erőmet nem volt nehéz túlszárnyalni. Öltözékem még mindig fekete volt, de immár kiegészül színekkel is. És ami engem is meglepett, mosolyogtam.
Bizony! Nem tudom hogy érte el az a zsarnok, de kétség kívül jobban érzem magam.
Épp a szobámban ültem (körülöttem szanaszét heverő tárgyak repkedtek, könyvek pakolták el magukat, és ruhák hajtogatódtak össze látszólag csak úgy, de, mint tudjuk, ez mellékes) amikor eszembe villant valami. Az ágyon ülő fiúhoz fordultam. Már egyáltalán nem zavart, sőt, örültem a jelenlétének. Vagy csak bevertem a fejemet.

-Mondd csak, egyáltalán minek kell nekem ennyi mágiát és edzést csinálnom? Elvégre csak a lelkedet akarjuk kiszabadítani, nem? – érdeklődtem. Tényleg nem értettem, hogy mi a túrónak kell tudnom a tripla szaltót és felém hajigált tőröket elkapnom, ha egyszer csak ki akarom szabadítani.
Spyro testén megugrottak a mondatok, és veszett tempóban kezdtek cikázni. Ez nem jelenthetett jót, így felkészültem mindenre.

-A varázsige, amivel kiszabadíthatsz, egy könyvben van – kezdte lassan. Ha nem mondja, el sem hiszem...

-..de ezt a könyvet egy másik...helyen őrzik, mert csak egy van belőle az egész univerzumban – folytatta, és véletlenül sem nézett rám.

-Egészen pontosan mit értesz másik hely alatt? – firtattam. Hadd szenvedjen, megérdemli.

-Másik dimenziót – nyögte ki végül. A levegőben lebegő tárgyak egyszerre zuhantak le a földre.

-Meg vagy te húzatva ?! – fakadtam ki dühösen. Feltűnően sokat oktatott az idegen dimenziókról, így többet tudtam róluk mint egészséges. Zavartan felvonta a szemöldökét, és próbált ő jobban kijönni a beszélgetésből.

-Sophie, ne légy gyerekes – sóhajtott színpadiasan. Kapásból két könyv és három póló repült felé, és bár mindet kikerülte, jól esett.
-Nem gyerekes vagyok, hanem életveszélyben – morogtam. Felesleges volt vitázni, úgyis ő nyert mindig. Ráadásul nem azért csináltam végig ezt a két hetet, hogy utána meg is hátráljak. Ezt látta ő is, és ennyiben maradtunk.

-De mi lesz a sulival? És apa? Mit fog szólni ha meglátja, hogy eltűntem? – kérdeztem csendesen. Apa azt már nem bírná ki...vagy fel sem tűnne neki?

-Megvárjuk, amíg ismét el nem utazik. Akkor megyünk...és majd meglátjuk – mondta. Én csak bólintottam, és a szívem szakadt meg amikor csak apára gondoltam.
De valakinek ezt is meg kell tennie.
Csak tudnám, miért pont nekem...