Világosság szűrődött csukott pilláim alá. Testem párom ölelésébe simult, vállamat csiklandozta holdszín hajfürtje, és nyakamon éreztem forró lélegzetét. Orrom a megszokott, kellemes szantálfa-illatát érezte. Nem mozdultam, élveztem a békés, idilli ébredést.
Csak a szemeimet nyitottam ki, és kissé körbenéztem hálószobánkban. Késő este már annyira elfáradtam, hogy mire párom fölért velem a lépcsőn, elaludtam. Arra sem emlékszem, hogy lehúzta rólam a ruháimat, pedig megtette. A takarón kívül nem fedte testemet semmi, mégsem fáztam.
A hálószoba igazán kedvesem ízlése szerint lett berendezve. Egyszerű, alig láthatóan halvány kék muszlinfüggönyök takarták az ablakokat, és a féig zárt zsaluk megszűrték a kinti, ragyogó napsütést. Kék volt az ágynemű és a vastag, puha szőnyeg is a fapadlón, meg a kényelmesnek látszó két karosszék bársonyhuzata is. Ez utóbbiak a kandalló előtt terpeszkedtek. Hasonlóan az ebédlő bútoraihoz, ezek is sötét méz-színre pácolt fából készültek, kevés ízléses faragással díszítve. Az ággyal szemközt két ajtó nyílt valahová, közöttük széles, faragványokkal ékes íróasztal és kék bársonyhuzatú támlás szék állt. Az asztalon számítógép, fölötte az íróasztallal azonos hosszúságú és díszítésű faliszekrény. A szekrényajtók alatt és felett a bútordarab nyitott polccal is rendelkezett, amiket teleraktak könyvekkel. Hatalmas ágyunk mellett kétoldalt egy-egy éjjeliszekrényke húzódott meg.

Szerelmem jól mondta előző este, hogy tetszeni fog a ház. Szerettem a régi, emberközeli tárgyakat magam körül. Melegséget sugároztak, és dicsérték alkotóik keze munkáját... ó, Leon nagyon ismert engem!
Ő pedig álmában megmozdult, és hasamra csúsztatta tenyerét. A gyengéd érintésre kislányunk odabent elképesztő viháncolásba kezdett, amire drága férjem hirtelen felült. Álmos szemmel, de vidáman nézte hullámzó pocakomat.
- Felébredtél, picike? - dorombolta, és egy óvatos csókot nyomott az egyik kidomborodásra, ami abban a pillanatban odébbvándorolt.
- Jó reggelt, apuci! - köszöntöttem vidáman.
- Nektek is, édeseim! Hogy érzitek magatokat? Nem viselt meg az utazás? - simította végig szájával arcomat.
- Remekül vagyok, és szerintem Sora-Sophie is.
- Akkor jó. Reggeli után bemegyünk a városba.
- Mit tervezel mára?
- Attól függ, te mit szeretnél. Persze azt is szem előtt tartva, hogy nehogy kimerülj.
- Szerintem először pár apróságot kellene beszereznünk. Meg karácsonyra megvehetnénk az ajándékokat. Délután pedig meglátogathatnánk a temetőt...
- A mamáékat fel kellene hívni, hogy megérkeztünk. És a házat sem láttad még.
- Anyuéknak még az éjjel telefonáltam. Felébredtem, és nem tudtam azonnal visszaaludni.
- Miért nem szóltál?! Csak nem lettél rosszul?!
- Nem éreztem magam rosszul. És te úgy aludtál, mint egy kisgyerek. Nem akartalak felzavarni. Otthon minden rendben. Amy és Yume a szokásos. Azért Danny még bír velük.
Leon ezen jót kacagott, aztán sóhajtva felállt, és minden apró izmát megfeszítve, párduc-hajlékonysággal nyújtózott egyet, ami érzékeimet felborzolta. Ő nagyon is jól tudta, milyen hatást váltott ki belőlem ez a látszólag egyszerű mozdulata. Ördögien csábító pillantást vetett rám, majd alig hangosabban szólt a suttogásnál:
- Madame Oswald! Méltóztatnál felkelni te is, drágám? Amit felsoroltál az imént, jó, ha két nap alatt teljesül, annyit
terveztél... feltéve, ha nem fog megterhelni benneteket.
- Hmm... olyan kényelmesen fekszem!
- Ez esetben, chérie, saját kezűleg kell intézkednem. - hunyorított hamiskásan, odalépett mellém, és lehajolva az ölébe kapott. Én úgy simultam ölelésébe, mint a macska. Csókolt, amíg bevitt a fürdőszobába, majd óvatosan talpra állított. Megnyitotta a vizet, és amikor úgy találta, megfelelő, megint a karjába vett, és berakott a vízsugár alá. A langyos, záporozó cseppek tényleg kiverték az álmot a szememből. Miután lezuhanyoztunk, kényelmes, de meleg holmit kaptunk magunkra. A lépcsőn leballagtunk a - nekem már előző estéről ismerős - ebédlőbe, ahol megreggeliztünk.

Reggeli után kisétáltunk a verőfényes téli napsütésbe. A csokornyi házacska mindegyike körül tett-vett valaki. Havat lapátoltak, jószágot gondoztak, vagy a gyerekeik a hóban hancúroztak. Pierre egy terepjáróval kanyarodott a villa udvarára, meghozva az aznapi postát, újságot. Egyúttal a szükséges dolgokat is megvásárolta az összes család számára. Igaz, a kis település szinte önellátó volt, de mindig adódtak fontos, apróbb-nagyobb beszerzendők.
Kedvesem már említést tett arról, hogy helyben készítik a friss kenyeret, van egy tehenészet és más állatokat is tartanak.
A falusiak csodálkozó örömmel vették tudomásul, hogy a birtok tulajdonosa itthon tartózkodik.
A házak között elterülő téren férjem megállt a kocsival, és bemutatott az odasereglőknek. Majd' a fél falu összefutott, ami kb. 15-20 embert jelentett. Zavaromat tetézte, hogy nem beszéltem franciául, csak néhány szót értettem. Leon - magában mulatva pirulásomon - pókerarccal fordította angolra. Azt mindenki tudta, hogy a cirkuszherceg a partnernőjét magával cipelte francia otthonába, de az a hír még nem ért el eddig, hogy családot alapított. A birtok lakói enyhe meglepődéssel vették tudomásul, hogy Leon feleségét tisztelhetik bennem. Mindenesetre kedvezően fogadták, bár észrevettem két lányt, aki savanyú képet vágott. Bizonyára titokban páromért rajongtak - amit nem is csodáltam.
Néhány perc után továbbindultunk a nagyváros felé. Nagyon rég jártam Párizsban, és az nem volt valami kellemes emlék... a balul végződött világbajnokság kísértete elsuhant felettem, és egy kicsit elfelhőzte arcomat.
- Baj van, kedves? - simította meg arcomat ezüsthajúm.
- Nem, csak eszembe jutott valami. Rég jártam itt, és akkor kudarcot vallottam.
- Ha akkor nem történik meg, egy látszat-mutatványnál megálltatok volna Yurival, és soha sem sikerült volna igazi angyallá válnod.
- Ez igaz. De akkor nagyon fájt. - válaszoltam, miközben a mellékút kereszteződéséhez érve megálltunk.
- Néha a fájdalom segít megmutatni a helyes utat. Neked sikerült. Nekem nem. Én nem találtam meg, te vezettél rá.
- Akkor nem te uraltad a lelkedet, hanem a Halálisten... örülök, hogy eltűnt. - csókoltam meg, amit forrón viszonzott.

Amikor beértünk a városba, akartalanul is az évekkel ezelőtti ismerős dolgokat kereste szemem, de nem találta. A metropolisz ennyi idő alatt sokat változott. A verseny helyéül szolgáló csarnokot is átépítették. A városközpont felé hajtva egyre sűrűbb lett a forgalom. Lassan haladtunk, és ittam magamba a látnivalókat: a karácsonyváró kirakatokat, a fényesen kivilágított luxusáruházakat, a sok híres épületet bámultam. Leon ravaszul somolyogva kanyarodott be a patinás Cirque d' Hiver épületéhez, és nagy meglepetésemre beállt az artistáknak fenntartott zárt parkolóba. Még nagyobbá nyíltak szemeim, amikor felismertem a mellettünk álló kocsiban Yuri tűzpiros Ferrariját.
- Te tudtad... - bújtam nevető szerelmem karjaiba.
- Persze. Amikor felhívtak, megbeszéltem velük a találkozót. Menjünk be! Valószínűleg még próbálnak.
Ahogy Leonnal egymást ölelve végigvonultunk a folyosón, itt is, ott is meghökkent tekintetekkel találkoztunk. Hát még akkor, amikor néhány bámuló régi munkatársára ráköszönt! No igen, évekkel ezelőtt ez nem volt jellemző a francia artistakirályra. Még élénken élt az emlékeikben, ahogy jéghideg közönnyel lépkedett ugyanitt...
- Üdv, Oswald! - szólalt meg végül az egyik jókötésű, magas srác. Alighanem ő is kolléga lehetett...
- Bon jour, Marc! Rég találkoztunk. - mosolyodott el finoman párom, a kezét nyújtva, mire a fiú szabályosan lefagyott. Pillanatnyi fáziskésés után megszorította a felé nyújtott jobbot.
- Csak nem az Angyalhoz van szerencsénk?! - nézett rám ezután.
- De igen. Bemutatom madame Sora Naegino-Oswaldot. A feleségem. - kedvesem pokolian élvezte, ahogy régi munkatársai csuklani kezdtek az újabb sokktól.
- Hallottunk rólatok ezt-azt, de az ilyesmit mindig fenntartással kell fogadni. Általában a fele sem igaz annak, amit egyesek összehordanak.
- És mit hordtak még össze rólunk? - kérdeztem, mivel a társalgás angolul folyt.
- Hát... - jött még nagyobb zavarba Marc - hogy gyermeketek is van...
- Ó, ez kielégíti a kíváncsiságodat? - kérdeztem nevetve, miközben kibújtam bő kabátomból. A kertész farmer egyértelművé tette számára a helyzetet. Vörösödő feje hatalmas zavarról árulkodott. A válaszadástól egy közénk robbanó szőke ciklon mentette meg:
- Sora, Leon! Remélem, jól vagytok! - ölelt meg bennünket Layla. Yuri vigyorogva követte.
- Sajnos most nem tudunk elszakadni innen, csak délután. Mindjárt megbeszélés lesz.
- Nem baj.- rázta meg fejét hercegem úgy, hogy a haja repült utána.
- Délutánra programot terveztünk. - emlékeztettem.
- Igaz. Meg kell látogatnunk Sophiet. - csillant szomorúság a szürke szemekben. Majd megkérdezte:
- Holnap ráértek?
- Egész délután és este. - bólintott fogadott bátyám.
- Tudod, hol lakunk. Gyertek ki egy kicsit a birtokra. Majd beszélgetünk, és nálunk vacsoráztok. - vetette fel kedvesem.
- Ha nem zavarunk, szívesen. - bólintott a szőke páros, és elköszöntek. Siettek.

Gyalog vágtunk neki a belvárosnak, és sokfelé bóklásztunk. Megcsodáltuk a diadalívet, eltöltöttünk egy kis időt a Louvre-ban. Ebédre beültünk az egyik elegáns étterembe, majd befejeztük a karácsonyi ajándékvásárlást. Kicsit kipirosodva és elfáradva értünk a város jelképe elé.
- Gyere! Ha nem tévedek, a verseny idején ott úgy sem jártál. - húzott kedvesem a lift felé. Kis idő múlva fentről
tekinthettünk Párizsra. Megbabonázva álltam férjem ölelő karjai közt, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Általában sokat fecsegek, de most egy szót sem tudtam kinyögni. Hozzá voltunk szokva a magassághoz, de a távlatok megszédítettek. A fent és lent, a magas és mély fogalma más értelmet nyert.
Álltam már magas épület tetején is, de az teljesen más érzés volt, mint ennek az évszázados, karcsú fémmonstrumnak a felső kilátóján... Leon egy szót sem ejtve vezetett vissza a lifthez. A torony lábánál felnéztem a mérnöki műremekre, és csak annyit jegyeztem meg szerelmemnek:
- Tényleg igaz... Párizst látni kell. Innen.
Leon némán, gyengéden mosolyogva bólintott, majd visszaültünk a kocsiba. Néhány szál virággal a temetőbe indultunk.