Két nap telt el azóta, hogy Sakara megtudta, hogy a híres Kyou doktor úr az valójában Narumi-sensei. Sokat töprengett a dolgon, ám végül mindig csak vastag, üres falakba ütközött. Mikor első nap találkozott Ginnel az iskolában, és a kórházba mentek, Yokomizo-sensei megkérdezte tőle, hogy ő nem Narumi-sensei lánya-e egészen véletlenül. Ez nyilván azért volt, mert összekeverte őt Rikával. Más megoldás nem lehetett. Ám, ha így van, akkor felmerül a kérdés... Két olyan jó barátnak, mint Takeru-san, és Narumi-san, nem kellene jobban ismernie egymást? Hisz elvárható, hogy egy ilyen hosszú barátság után tudják a másik gyerekeinek a nevét. Persze ez csak egyoldalú dolog, hisz Kyou-san valósággal rajong Ginért, és mellesleg Nana-channal is jóban van. De akkor mi van Yokomizo-sensei-jel? A lány nem olyan embernek ismerte meg, aki ilyen nemtörődöm. Pedig csak két megoldás volt. Vagy valóban az évek alatt nem tudta megjegyezni, hogy hogyan hívják Narumi-sensei lányát, vagy... Valami más, amire Sakara még nem jött rá.

- Kiszolgálnád a vendégeket helyettem? - kiáltott oda a lányhoz Ame, aki már megint barátjával civakodott. De ez már mindennapos volt kettejük között. Sakara általában órákat dolgozott le munkatársa helyett, aki állandóan kihúzta a gyufát "szerelménél". A fiú elég féltékeny személyiség volt, hatalmas jeleneteket tudott rendezni olykor-olykor. Egy alkalommal majdnem laposra vert egy ártatlan vendéget, aki csak egy fagyit akart venni. No persze Ame is megérte a pénzét, hisz szinte minden betévedő hímnemű egyeddel kacérkodott egy kicsit. Sakara visszaemlékezett arra, hogy mikor Yokomizo egyszer itt volt, akkor rajta is megakadt a szeme. Nagy meglepetés volt számára, mikor megtudta, hogy Gin és Sakara együtt járnak, mondhatni letaglózta a hír, és egyben oly mélységesen felkavarta, hogy napokig erről faggatta a másikat.
- Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen. - nyekeregte, miközben poharakat törölgetett el. - Hogy tudtál megfogni egy ilyen pasit? - tette fel a kérdést, némi szemrehányással hangjában.
- Én nem fogtam meg semmit! - mondta Sakara mérgesen, aki nem szerette ezt a témát latolgatni, mert ő maga sem tudta, hogy pontosan mi, miért, hogyan történt. Még maga sem tudta a dolgok rendjét, menetét, így mégis mit mondhatna? És szó, ami szó… Sosem volt egy zsákmányra leső vadász, aki csak arra vár, hogy becserkészhesse a kiszemelt áldozatot. Voltaképpen Yokomizo volt az első barátja. Illetve... Volt egyszer régen valaki, de az annyira jelentéktelen ügy volt, hogy már szinte nem is emlékezett rá.
- Dehogynem, hisz együtt jártok! - erősködött Ame. - Valahogy csak elvarázsoltad, vagy valami... Igazán megoszthatnád velem a titkodat, hogy én is foghassak magamnak egy menő egyetemistát.
- Nincs semmilyen titkom! - kelt ki magából Sakara, s a pultra csapta a rongyot, amivel az asztalokat törölte. - És egyébként is! Neked ott van, Aidichi nem igaz? - kérdezte meg idegesen, de úgy tűnt, a másikat cseppet sem hozta zavarba barátjának emlegetése.
- Egen, egen... - mondta kissé unott hangon a lány.
- Talán már nem szereted?
- De persze, hogy szeretem. Csak tudod... Aidichi olyan féltékeny. Lassan már a tévét sem nézhetem a jelenléte nélkül, mert zavarja, ha megnézem a csinos színészfiúkat.
- De ezt csak azért csinálja, mert szeret téged. - mondta Sakara.
- Épp ez az! - nézett rá Ame. - Megfojt a szeretetével. A te barátod biztos nem csinál ilyeneket. Olyan... Nem is tudom, hidegnek tűnik. Tipikus lázadónak néz ki, aki csak magára hallgat. Pont az én típusom. - nevette el magát, mire a másik is eleresztett egy mosolyt.

Sakara elképzelte, hogy milyen lenne Yokomizóval a kapcsolatuk, ha a fiú kedves és figyelmes lenne. Két szó jutott eszébe: Morbid és bizarr.

Ő már így szerette a másikat, és nem vágyott semmi másra, csak, hogy együtt lehessenek. Persze megint kérdéses, hogy mit jelent a figyelmesség? Igaz, hogy Gin nem az a "virágot hozok neked" típus, de az ő gondoskodása másban mutatkozott meg. Mióta igaziból együtt jártak, állandóan figyelte a lányt, hogy jól van-e, és ha a legkisebb szomorúság is kiült arcára, azonnal próbálta felvidítania maga sajátos módján. Sakarának nagyon jól esett minden kísérlet, hisz általában már akkor jobban érezte magát, ha együtt voltak.

A fiú még mindig próbálta lebeszélni őt arról, hogy dolgozzon, de Sakara ebben az ügyben továbbra is hajthatatlan volt. Tudta jól, hogy nem támaszkodhat mindig valakire, így minél hamarabb kezdi el az önálló életet, annál könnyebb lesz megszoknia.

- De nem akarom, hogy önálló életed legyen. - mondta neki Yokomizo, amikor a lány megemlítette ezt. - Azt akarom, hogy csak velem legyél. - jelentette ki, s átkarolta Sakarát azzal a szokásos "te az enyém vagy" birtokló tekintettel.
- Muszáj mindig ilyen zavarba ejtő dolgokat csinálnod? - morgott a lány.
- Te kényszeríted ki belőlem. - érkezett a cinikus válasz.
- Persze, mint mindig, most is én vagyok a hibás. - jegyezte meg a másik. - De nem vagyok a játékod, amivel néha játszol egy kicsit, majd félrerakod egy időre. - vetette oda szemrehányó hangon.
- Mégis mikor tettelek félre? - kérdezte meg ártatlan hangon a másik, de Sakarát már nem tudta átverni. A lány mélyen Yokomizo szemeibe nézett, s próbálta kifürkészni a szürke tekintet rejtélyes titkait, de mint az előre várható volt, semmi eredményre nem jutott. Néha úgy érezte, a puszta üresség után tapogatózik, máskor viszont biztosra vette, hogy elérheti a válaszokat a kérdéseire.

Néma várakozással cammogott ólomlábain az idő a lány számára, aki már kezdte azt hinni, hogy ami pár nappal ezelőtt a kórház előtt történt, az nem volt valóság. Gin azt mondta neki, hogy tudja, ki az apja, hogy valóban tudja az igazságot. Azóta már két nap is eltelt, és semmi sem történt. A fiú aznap este arra kérte, hogy legyen türelemmel és várjon egy kicsit, amíg ő elrendezi a dolgokat. Persze ebben a "várj türelemmel" dologban az is benne volt, hogy "ne is kérdezősködj", amit, ha Sakara előre tud, valószínűleg nem egyezik bele. Ő valamiért mégis se szó, se beszéd, elfogadta a feltételeket. Meg is lepődött magán, hisz valami olyan került karnyújtásnyi távolságra tőle, amire egész életében vágyott, s most egyszerűen csak várt. Nem értette saját viselkedését, hogy miért ilyen nyugodt, miért nem tesz meg mindent, hogy kihúzza Yokomizóból apja személyazonosságát. Meghunyászkodó viselkedésére persze több magyarázat is lehetett... Így közel 17 év távlatából úgy érezte elfáradt egy kicsit. Nem volt ereje tovább harcolni, inkább rábízta a fiúra az ügyet, akiben már vakon megbízott, mert tudta, hogy ő az egyetlen, aki igazán ismeri őt. Ha ő valamiért még húzni akarja az időt, akkor nyílván indokolt a késedelem. Növekvő aggályai is féken tartották indulatait, kezdte úgy érezni, hogy a dolog kizárólag rosszul sülhet el. Végtére is... Nincs rá garancia, hogy az apja is szeretne vele találkozni. Kínzó gondolatok gyötörték. Egyre csak azon aggódott, hogy ha mégis találkoznak, talán csalódást fog okozni neki. Biztosan nem ilyen lányra számított. Persze, ha egyáltalán tud róla, hogy van egy lánya valahol.

Mint az várható volt, Gint felvették az egyetemre, méghozzá az orvosira, ami nagy boldogságot hozott a családra. Yokomizo-sensei le se tagadhatta volna, hogy mennyire büszke volt fiára, ám az különös közönnyel tekintett a dologra.
- Nem úgy tűnsz, mint akit szétvet az öröm. - jegyezte meg Sakara egyik este, mikor hivatalosan is megünnepelték a felvételt.
- Talán ugrálnom kéne nekem is? - kérdezte meg élesen a fiú, s szüleire tekintett, akik kezdték valóban kicsit túlzásba vinni a vigadalmat.
- Nem, én nem ezt mondtam. Csak megjegyeztem, hogy nem tűnsz különösebben boldognak. - helyesbített a lány. - Jó-jó, persze nincs is min meglepődni, hisz mindenki tudta, hogy felvesznek majd az egyetemre. - folytatta. - Mégis nem lenne elvárható egy kicsi jókedv, most, hogy már hivatalosan is tudjuk? Egyáltalán az orvosira akarsz menni? - faggatta.
- Ez már megint milyen kérdés? - mordult fel a fiú, ügyet se vetve arra, hogy apja a háttérben énekel örömtől ittasan.
- Rendben, nem kell mindjárt leharapnod a fejem. - sietett a válasszal Sakara. - Csak kíváncsi voltam rá. - szavait pár perc hallgatás követte mindkettejük részéről, csak Takeru-sensei hamiskás hangja csendült fel a háttérben. Gin szánakozó pillantásokat vetett a lány felé, aki minden erejét összegyűjtve igyekezett állni tekintetét.
- Ne törd felesleges dolgokon a fejed! - paskolta meg a másik feje búbját Yokomizo, ahogy a csapzott szőrű, kóbor kismacskákat szokták a fülük között. - Így is túl sokat agyalsz lényegtelen dolgokon. - szavai meglepően kedvesen csengtek. A lány egy kicsit megzavarodott, így csak hallgatott. Nem szokott hozzá ehhez a kedvességhez.
- De ez igenis fontos dolog! - szólalt meg nagy sokára, mikor felébredt révedezéséből. - Már, hogy lenne lényegtelen, hiszen a jövődről van szó! Amióta csak ismerlek... - kezdett bele, de egy pillanatra megzavarodott. Furcsának érezte, hogy ezt mondja, hisz ha minden igaz, ők már nagyon régóta ismerik egymást, csak nem emlékszik rá. Ennek fényében, hogy mondhatná ezt? - Mármint amióta ismerlek és emlékszem is rá... - helyesbített. - ...mindig csak arról hallottam, hogy az orvosira mész majd. De te is ezt akarod? - tette fel a kérdést halkan, hogy Haruka-san és a férje ne hallják.
- Evidens. - fogalmazta meg válaszát a fiú a lehető legtömörebben, unott hangon. Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem foglalkoztatja a másik által felvázolt probléma.
- Ezt meg hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Sakara.
- Úgy, hogy magától értetődő. - visszhangozta Yokomizo.
- Az előbb is ezt mondtad. - mordult rá a lány, s kezdte úgy érezni, hogy Gin nem figyel rá. Talán számára tényleg ennyire természetes minden, hogy még szót ejteni róla is felesleges. Lehet, hogy csak ő dramatizálja túl a dolgokat? Végtére is a fiú mindenben magabiztos és kiegyensúlyozott, miért lenne a pályaválasztással másképp?
Átnézett az asztal túlsó vége felé, ahol Takeru-sensei és Haruka-san vidáman nevettek. A vidámságon túl egy kicsit eszelős is volt a tekintetük, ami nyílván azért volt, mert enyhén illuminált állapotba kerültek, főleg Yokomizo-sensei. Nagyon örülnek annak, hogy Gint felvették az egyetemre. - állapította meg a lány, s a mellette ülőre tekintett ismét. A fiú arca kissé unott, kissé kifejezéstelen volt, de ez nem számított újdonságnak. Mivel beszélni nem volt hajlandó a dologról, Sakara csak reménykedett abban, hogy Yokomizo számára minden úgy alakul, ahogy szerette volna.

Néha eltöprengett azon, hogy vele mi lesz a jövőben. Ilyenkor általában az üres semmi derengett fel előtte, de ez már nem rémítette meg. Sosem hitt a Sorsban, csak abban, hogy ami az életben megtörtént, az elkerülhetetlen volt, így kár bánkódni a múltba. Igaz, baljós gondolatai voltak a jövőjét illetően. Nem tudta, mikor, miért, hogyan, hol, de úgy érezte, ő és Yokomizo elválnak egyszer egymástól, hogy nem lesznek örökké együtt. Mégsem félt már. Ha egyszer megtörténik, hogy szétválnak útjaik, akkor annak úgy kellett történnie.

*

Ahogy telt az idő, türelme vészesen megcsappant az apja ügyét illetően. Úgy érezte, szép lassan megfojtja a tudatlanság és a várakozás veszélyes párosítása. Yokomizo már napok óta szóba sem hozta a témát, amit a lány igyekezett nem feszegetni, mégis kezdte rosszul érezni magát. Momo-baa-chan többször meg is jegyezte, hogy kezd tejbegríz színű lenni az arca.
- A barátod nem hinném, hogy örül ennek a sápatag, halálos betegséget idéző bőrszínnek. - jegyezte meg csípősen, de Sakara csak legyintett. Nem tudott mit tenni ellene. És különben is, Yokomizo nagyon jól tudta, hogy miért néz ki olyan ramatyul.

Lelki állapotának az sem tett jót, hogy az utcán váratlanul összefutott Aoyamával. A hirtelen találkozás csak még jobban összezavarta. Mikor a fiú megpillantotta őt, épp két kicsípett, bögyös lánnyal beszélgetett, akik Sakara minden ellenszenvére nagyon csinosak voltak. A lány igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre a fekete hajú fiút, ám Harasawa csapot-papot otthagyva a nyomába eredt, így nem volt lehetséges a menekülés.
- Már el is felejtettél? - kiáltott utána egy kaján vigyorral a szája szélén, mire a másik kénytelen volt megállni. Igaz... Annyira nem is vonakodott. Egyébként is akart vele beszélni, csak előtte jobbszerette volna átgondolni, hogy mit szeretne neki mondani. De már mindegy volt.
- Mégis, hogy felejthettelek volna el épp téged? - kérdezett vissza cinikusan, s szemeivel végigmérte a fiút. Semmit sem változott, talán csak annyiban, hogy megtanult még ártatlanabb arcot felölteni, leplezve igazi személyiségét.
- Ennek örülök, ugyanis én sem felejtettelek el. - szavaiból sütött a rosszindulatúság, de a lányról lepergett, mint radírról a ragasztó. - Rettentő rég nem láttalak már. - mondta egy gonosz vigyorral szája szélén, s olyan közel hajolt a másikhoz, hogy az már félreérthető volt. - Hiányoztál.
- Semmit sem változtál. - vetette oda Sakara, s félretolta magától a fiút, ám ez nem bizonyult hosszú távú megoldásnak, ugyanis Aoyama egyből visszavonta magához.
- Te sem, még mindig ugyanolyan aranyos vagy. Habár... Úgy tűnik, most nehezebb dolgom lesz. - helyesbített. - Sokkal határozottabb vagy, mint korábban.
- Még mindig nem nőtted ki ezt a gyerekes viselkedést? - gúnyolódott a lány.
- Még mindig Ginnel jársz? - válaszolt Harasawa, s hangja ezúttal mintha komolyabb lett volna.
- Igen. - fogta rövidre Sakara, s igyekezett minden érzelmet leplezni arcán.
- Szóval még mindig nem váltott le? - sötétült el tekintete a másiknak, s leállt az állandó közeledéssel. Mintha megfagyott volna a levegő körülöttük. - Ez roppant érdekes. Általában a "haverom" két hét után ejti a csajokat.
- Igen, miután te rájuk veted magad. - szólt vissza a lány fennhangon.
- Nos, igen. Micsoda egy álnok féreg vagyok. - színlelt megbánást Aoyama. - Nincs nálam rosszabb ember a Földön. Milyen kár, hogy magasról teszek rá, ki mit gondol rólam.
- Nos, lehet, hogy te teszel mindenre és mindenkire, de én nem. - jelentette ki semleges hangon Sakara. - Csak magadnak okozol fájdalmat azzal, ha ezt az értelmetlen játékot nem fejezed be végleg. Bármi is történt... Felejtsd el! Ha egész életedben csak a bosszúnak élsz, az felemészt majd téged. - mondta, s megragadta a fiú karjait. Mélyen a fekete szemekbe nézett, úgy próbálta kivenni gondolatait, de csak zavarodott sötétséget látott. - Ne kínozd magad!
Harasawa pár pillanatig meglepetten, meredt rá, majd mintha egy álomból ébredt volna fel, elfordította tekintetét.
- Mégis mit törődsz te velem? - kérdezte meg némi keserűséggel hangjában, azonban e mögött a keserűség mögött zavarodottság is megbújt. Úgy tűnt, nem tudja hova tenni a lány viselkedését. - Egyébként is, nem utálnod kéne, hiszen becsaptalak és erőszakos voltam veled? Ne játszd itt az irgalmas szamaritánust, mert úgysem hatsz meg! - szavai már nem voltak olyan magabiztosak, inkább saját magát próbálta befolyásolni velük.
- Nem utállak. - jelentette ki halkan Sakara, s eleresztette a másik kabátját. - Én csak... Segíteni akarok.
- De miért?! - kelt ki magából Harasawa, s már meg se próbálta leplezni idegességét. - Értelmetlen nőszemély!
- Most pont úgy beszélsz, mint Yokomizo-kun. - vigyorodott el a lány.
- Ne hasonlíts hozzá! Segíteni akarsz? Nos, rendben. Szakíts Ginnel, és legyél az én barátnőm! - bár abszurd volt, amit mondott, mégis komoly tekintettel kérte, ami meglepte a lányt.
- Már megint ezzel jössz? Nem is értem... Egyáltalán miért gyűlölitek ennyire egymást? Tudtommal barátok voltatok. Mégis mi történt, ami miatt az egész életedet a bosszúnak szenteled? Ez hasztalan és teljességgel értelmetlen dolog, csak magadnak okozol kárt vele. - mondta, bár volt egy olyan sejtése, hogy ezúttal is csak a falnak beszél. A másik, szavai nyomán csak némán hallgatott, s sötét szemeit Sakarára emelte. Csak nagy sokára szólalt meg:

- Vannak megmagyarázhatatlan dolgok. - jelentette ki semleges hangon. - Például, hogy egy ilyen naiv, manipulatív kislány miért tetszik Ginnek. Egyáltalán nem vagy a típusa. - bökte oda unottan, nyílván azt remélve, hogy ezzel fel tudja húzni a lányt. Minden igyekezete ellenére Sakarát egy cseppet sem rázták meg szavai.
- Jobb, ha felkészülsz rá, hogy hamarosan téged is eldob, mint egy szétázott rongyot. - folytatta a fiú. - Kizártnak tartom, hogy te kivétel legyél. Mikor még egy általános iskolába jártunk, akkor is csak szórakozott a lányokkal. Ostoba tyúkok. - horkantott fel gúnyosan. - Nyílt titok volt mindenki előtt, hogy Gin csak játszik velük, mégis egyre csak próbálkoztak. Hozzám jöttek könyörögni, hogy mutassam be őket Yokomizónak. Hát nem szánalmas? - kérdezte meg keserű éllel. - Annyi eszük sem volt, mint egy halnak. Nem akarták észrevenni, hogy csak akkor lenne esélyük a drágalátos barátomnál, ha agyátültetésen esnének át. Egytől egyig szánalmasak voltak. Végül elkeseredésükben mind nálam kötöttek ki. Velem vigasztalódtak. És ez így ment a középiskolában is. Aztán jöttél te. Először nem törődtem veled igazán, mert csak egy újabb ostoba libának tartottalak, akit Gin egy hét elteltével lekoptat, ahogy szokta. De nem így történtek a dolgok. Úgy tűnik, valamiért kedvét leli benned, és még tartogat egy darabig. - fintorodott el, szemeiből egyenesen csöpögött a megvetés. - De nem is csoda. Mikor először beszéltem veled, engem is átvertél a kedvességeddel és visszahúzódottságoddal. Sőt, bevallom, még tetszettél is. Hosszú idő után te voltál az első, aki egy rövid időre elfeledtette velem minden gyűlöletem. Aztán nem sokkal ez után megtudtam, hogy te és Gin együtt jártok. Gondolhatod, milyen érzés volt. - fordulta lányhoz, aki már semmit sem értett, csak egy valamiben volt biztos. A vele szemben álló fiú nagyon sokat szenvedhetett. De Gin múltját is súlyos vashuzalok terhelik. Vajon Aoyama tud ezekről?
- Okori. - bukott ki a lányból. - Tudod, hogy ki volt Okori? - kérdezte meg kissé izgatottan, mert abban reménykedett, hogy a másik ismeretlen részleteket tud az ügyről.
- Kicsoda? - értetlenkedett a fiú.
- Okori. - vágta rá ismét Sakara. - A kezdet. Minden ott kezdődött. Az ő halála okozta ezt a sok... - nem tudta befejezni a mondatot, mert szavát vette a fojtogató érzés, mikor felidézte magában a Haruka-santól hallott történetet.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - rázta a fejét Harasawa.
- Okori Yokomizo-kun fogadott testvére volt... - mormolta a lány. - Tehát te nem is tudsz róla?
- Mondom, hogy nem! - csattant fel Aoyama, s kérdő tekintettel meredt a vele szemben állóra. - Azt hiszed, hogy Gin beavatott mindenbe, ami az életében történt? Jóban voltunk valamikor, ez igaz, de mindig is titkolózott előttem, miközben eljátszotta, hogy a legjobb barátom. - emelte fel hangját.
- Mindenkinek vannak olyan részletek az életében, amiket rejteget mások elől. - csóválta a fejét a lány, s saját magára gondolt. Neki is voltak titkai, amikről még Yokomizo sem tudott... Sötét, ködös titkok, melyek a múlt poros homályába vesznek szép lassan... Csak lelke képtelen elfeledni őket.
- Hisz te is csak egy szerepet játszol. - jegyezte meg a lány. - Elhiteted másokkal, hogy a barátjuk vagy, közben semmi más nem fűt téged, csak a Yokomizo-kun iránti fékevesztett gyűlölet.

Mikor kiejtette száján ezeket a szavakat, Harasawa tekintete mintha teljesen elsötétült volna. Látszott rajta, hogy meg van zavarodva. Egyik pillanatban gyűlölködve nézett mindenre, a másikban meg már telis-tele voltak szemei megbánással. Rossz dolgokat tett, az igaz, de cselekedetei mögött felsejlett saját szenvedése is.

- Másom sincsen, csak a gyűlölet. - mondta komoran, s talán most először önmagát adva.

*

Sakara még sokat gondolkozott az Aoyamával való találkozáson, s szívére szomorúság ereszkedett. Újra csak gyötrődő arcokkal találta szembe magát, melyek segítségért kiáltanának, ha az élet nem vette volna el a hangjukat. Ez egyszerre volt szomorú és igazságtalan. Aoyama, Ishiki, Okori! Hát senki nem veszi észre, mit folyik a világban? Az emberek csak mennek az orruk elé és csak saját magukkal törődnek. Felperzselnek mindent maguk után, és észre sem veszik, ha valaki a tűzben elevenen elég. Vajon mit gondolhatott Okori aznap, mikor úgy döntött, hogy feladja? Szomorú volt? Boldog? Talán egy jobb világ reményében tette azt, amit tett? Lehet, hogy hasonlót érzett, mint én, mikor uganarra készültem... - gondolta a lány, akinek a világ egyszersmind fekete fehérbe szökött át. Feltett szándéka volt megosztani Yokomizóval az élményt, és amúgy sem akart előtte titkolózni, így a kórház felé vette az irányt. Ilyen tájt mindig ott volt a fiú. Bár Sakara sejtette, hogy Gin nem fog repesni az örömtől, hogy Aoyamával volt, de el szerette volna neki mondani.
A fehér folyosókon lépkedve visszagondolt Ishiki-kunra. Milyen rég is történt... Mintha egy emberöltő telt volna el azóta, hogy meghalt a kisfiú. A lányban tudatosult a dolog, hogy még nem is látogatott el a sírjához sosem, így fejébe vette, hogy hamarosan bepótolja ezt.

A 12. kórterem mellett elhaladva ismerős hangok ütötték meg a fülét, így megtorpant. A résnyire nyitva felejtett ajtóhoz lépve óvatosan bekukucskált, és egy rég nem látott kedves ismerőst pillantott meg, Yokomizo társaságában.

- Rendben Gin, de... Nem értem, mit szeretnél. - hadarta Narumi-sensei, sápatag arccal. Hangján és tekintetén egyaránt látszott, hogy nincs valami jól, kifejezetten nyúzottnak tűnt, mintha éveket öregedett volna azóta, hogy a lány utoljára látta őt. Jobb kezével idegesen gyűrögette fehér köpenyét, s szemeit Ginre meresztette, aki nyugodtnak tűnt. A fiú karba tett kézzel állt az orvos előtt, s határozott hűvösséggel beszélt:
- Narumi, én mindig is jó barátomnak tartottalak. Tisztellek mint embert, s mint orvost egyaránt. Bizonyos mértékben apám helyett apám voltál kiskorom óta, de a viselkedésed hagy némi kívánnivalót maga után. - szavai bár bizalmasnak tűntek, mégis hidegek voltak, mint a jég.
- Gin... Értsd meg! Lehetetlen, amit kérsz. - rázta a fejét a férfi, s egy kendőt húzott elő zsebéből, amivel letörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát.

Ezek meg miről beszélnek... - Sakara dermedten állt még mindig az ajtó előtt, egyszerűen képtelen volt jelezni ottlétét, egyrészt mert annyira furcsának találta azt a párbeszédfoszlányt, ami Yokomizo és Kyou-san között hallatszott el, másrészt úgy érezte, hogy ha most belépne az ajtón, valami megváltozna. Valami... Amit hallania kell.
- Felnőtt ember vagy nem? A tények magukért beszélnek. De ha mindent csupán a véletlen művének tulajdonítasz, akkor is ott vannak a vizsgálatok. - szögezte le a fiú. - Orvos vagy, tudod, hogy az eredmények nem hazudnak.

- Várj! - kiáltott fel idegesen Narumi-sensei. - Adj pár pillanatnyi időt, hogy felfoghassam! - kezeit fejéhez kapta, mintha fájdalom kínozná. - Ennyi év után... - suttogta. - Ennyi év után... Hogyan lehetséges ez?
- Tudtad, hogy a nő terhes volt igaz? - vonta kérdőre Yokomizo. - Ehhez képest meglepettnek tűnsz. Tudod, ami történt, az elég gyakran megesik egy férfi és egy nő között. - mondta komolyan, némi iróniával hangjában.
- Ne adj leckét anatómiából, magamtól is rájöttem! - csattant fel a férfi, aki immár határozottan idegesnek tűnt.
- Ebben az esetben fogadd el a helyzetet, és őt is! - utasította még mindig nyugodt hangon Gin. Szemei parancsolóak és érzéketlenek voltak.
- Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? - kérdezte nyersen az orvos. - Közel húsz év köszönt vissza rám ebben a pár pillanatban. Húsz gyötrelmes év.

Sakara már kezdte nagyon kínosan érezni magát, és fogalma sem volt róla, hogy miről van szó. Nem értette az egész helyzetet, hogy Gin miért beszél ilyen hangon Narumi-senseiel, és, hogy az orvos miért ilyen zaklatott. Még sosem látta ilyen állapotban. Kiderült hát, hogy a mindig kedves, barátságos és kiegyensúlyozott férfi is tud zavart és mérges lenni. De miért? Kérdések. Mindig csak kérdések. Korán sem jó előérzete ellenére ottmaradt az ajtó mögött, és egy rossz szokásra nyújtott példát. Hallgatózott tovább.

- Komolyan ennyire nem számítottál erre? - emelte fel a hangját Yokomizo, ami még furcsábbá tette az egész szituációt. A fiút nehéz kihozni a sodrából, most mégis egyre feszültebbnek tűnt, ami felért egy horrorfilm előzetesével. - Mégis mit hittél? Abban bíztál, ha nem gondolsz rá, akkor eltűnik az életedből, mintha soha nem is létezett volna?
- Én... Az életemnek azt a részét már lezártam. - mondta remegős hangon a férfi, s szemei elhomályosodtak. - Lezártam. - ez utolsó szót kissé fátyolos hangon, de meggyőződéssel telve mondta.
- Csakhogy ez nem így megy. - mennydörögte Gin, aki látszólag kezdett kijönni a sodrából.
- Tudom! - kiáltott vissza Narumi-sensei. - De ismét felteszem neked a kérdést: Mégis mit vársz most tőlem? - tekintete esdeklő volt.
- Azt, hogy beszélj vele. De mindenekelőtt ne fordíts neki hátat. - felelte a másik. - Talán ennyire nem bírod elviselni? Amíg nem tudtál az igazságról, nem zavartattad magad. Láttalak titeket. Igencsak jó viszonyba kerültetek. Mit gondolsz, miért csak most szólok? Már régóta tudtam, hogy ő a lányod, és előre megfontolt szándékból hallgattam el ezt idáig. Azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz mindkettőtöknek, hisz már ismeritek is egymást. - szavai élesen csengtek az üres kórteremben.
- Nem erről van szó. - szakította félbe Kyou-san, s erőtlenül leült az egyik fehér kórházi ágyra.. - Kedvelem őt. Határozottan... Szép és okos lánynak tartom de...
- Mi de? - kérdezte nyomatékosan Yokomizo. - Szüntelen csak kifogásokat keresel, mint egy gyerek.
- Értsd meg Gin! Nekem nem vele van a bajom, hanem azzal az élettel, amit otthagytam, és amihez ismét visszavezetne.

Sakara nem tudta miért, de sírni kezdett. Megmagyarázhatatlan okokból könnybe lábadtak szemei, ám egyetlen árva hang nem hagyta el torkát. Értetlenül állt a dolog előtt. Nem értette, miért lett hirtelen ilyen mérhetetlenül szomorú és csalódott. Nem mondtak semmit. - győzködte magát gondolatban. - Se egy név vagy helyszín... Egy időpont. Nem mondtak semmit. - minél jobban próbálta meggyőzni magát arról, hogy neki ehhez a párbeszédhez semmi köze, annál jobban érezte épp az ellenkezőjét.

- Ő a lányod! - folytatta a fiú. - Fogadd el!
- De képtelen vagyok rá... - fakadt ki az orvos. - Ott van az anyja és minden...
- Az anyja, akit szintúgy otthagytál! - Gin szemlátomást forrongott a dühtől. - Magára hagytad a családod, és ez tény. Elhagytad a terhes feleséged, aztán visszatértél a válási papírokkal. Megszabadultál tőlük. Ez gyáva és szánalomra méltó cselekedet volt, de ami még szánalmasabb, az, amit most teszel.

Szavai mintha éles késdöfésekként hatoltak volna a férfi tudatába. Szemeit fáradtan összeszűkítette mély, hörgős sóhajok közepette. A nap már lenyugvóban volt, és az ablakon át beszűrődő sárgás fény sejtelmes derengésbe vonta a szobát. Pár pillanatig mindketten némán meredtek egymásra, csak a rezgő, szürke reluxa vert zajt az ablakon.

- Büszke vagyok rád. - rebegte az orvos, s szemei sarkában apró könnyek csillantak. - Pont olyan tisztességes és becsületes ember lettél, mint az apád. - szavai megtörtek és erőtlenek voltak. - Takeru is mindig ilyen volt... Ő mindig a helyes utat választotta. Azt az utat, amelyikkel a lehető legtöbb emberen tudott segíteni. Ti ketten erősek vagytok, de én nem. Én... Csak egy vén szamár vagyok, aki nem képes helyesen cselekedni. - gúnyolódott önmagán. - Egy borzalmas ember, aki csak árt mindenkinek és mindennek. Biztos vagyok benne, hogy egy nap nagy ember lesz belőled, tehát örülök, hogy így alakultak a dolgok. Hogy Sakara... - itt nyelt egyet, s csak azután folytatta - a lányom... A lehető legjobb emberrel van. - mondta, s közben szemében töretlen fénnyel világított a lélek.

- Neki apára van szüksége, nem rám. - jelentette ki Yokomizo, s hangja ismét nyugodt volt.

Sakara könnyei halk koppanással értek földet az ajtó előtt, s hirtelen azon kapta magát, hogy nem bír mozdulatlan maradni. Amit hallott... Minden, amiről Gin és Narumi-sensei beszéltek olyan érzéseket hozott számára, melyet még sose tapasztalt. Megtudta hát a választ élete kérdésére, amit születése óta keresett. Tudta, hogy ki az apja. Narumi-sensei az. Őt kereste egész eddigi életében, őt várta minden napnyugtakor kiskorában, a hideg, párás ablaküveghez nyomva orrát. Mikor fájt az emberi lét, ő érte kiáltott, mikor néha boldogságot érzett, vele nevetett, vele álmodott, vele szenvedett. És most ennyi idő elteltével tényleg itt van. Rettenetesen meglepődött, ugyanakkor mégsem érte teljesen váratlanul a dolog. Lelke mélyén mindig is úgy érezte, hogy ismeri valahonnan Kyou-senseit, és igaza volt. Álmában már megannyiszor találkoztak és átölelték egymást. Furcsa érzés volt a lány számára, hogy a képzeletében várakozó arcnélküli ballonkabátos, idegen személyazonosságot kapott. Az ismeretlen kilétű férfi mindig ott várt szívében, s csak az órát nézte szótlanul. Talán csak arra várt, hogy kapjon egy arcot. Végtére is... Mit kezdene egy ember ma a nagyvilágban anélkül? Most, ebben a pillanatban az idegen vetett még egy utolsó pillantást az órájára, majd fejére vette keménykarimájú kalapját, és lassan elsétált az esőben.

Sakara lábai megremegtek, s egy hirtelen mozdulattal benyitott a terembe. Arcáról még nem száradtak fel a könnyek, így fénylő fehéres nyomuk ott csillogott kipirult arcán. Egy élet értékelődött át benne abban a néhány pillanatban, mikor meglátta Narumi-sensei és Yokomizo arcát. Az orvos tekintete rémült volt, míg a fiúé inkább aggódó. Néhány percig némán álltak egymással szemben. A lány először Kyou-senseit pásztázta végig szemeivel, majd Gin arcára emelte pillantását.

- Sa... Sakara! - törte meg a néma csendet az orvos. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem szólt semmit. Az újból beálló hallgatást végül Yokomizo szakította meg:
- Mióta állsz itt? - kérdezte a fiú, de hangjából érződött, hogy már tudta a választ kérdésére.
- Épp elég ideje. - mondta halkan a lány.

Kínos csönd ismét. Most mégis miért nem szólal meg senki? - töprengett Sakara gondolatban. - Gin, mondj valamit! Narumi-sensei! Mintha egy kivégzésen lennének. Csönd. Örökös hallgatás. Ez jutott osztályrészül Okorinak is. De nem jobb kiáltani? Egy torokszakító kiáltás nem jobb, mint ez a hallgatás?

Addig álltak némán, míg az orvos beszédre készült nyitni a száját, de a lány megelőzte.
- Nem baj. - mondta semleges hangon.
- Sakara, kérlek! Beszéljük meg! - Kyou-sensei hangja esdeklő és gyötrődő volt. - Nem úgy értettem, amit mondtam.
- Nem baj. - ismételte meg magát a másik, aki saját magát is meglepte nyugodtságával. - Nem kell mondania semmit. Én megértem. - tette hozzá, s egy őszinte mosolyra húzódott szája. Nem volt benne semmi kényszeredettség, csak egyszerűen mosolyra biggyesztette ajkait. Nem volt mérges vagy szomorú. Talán csak csalódott egy kicsit. Megtalálta az apját, aki nem kér belőle. Nem lepődött meg ezen. Persze beletelik egy kis időbe, amíg ténylegesen feldolgozza az eseményeket, de az idő majd mindent megkönnyít. - Jó tudni végre az igazságot. - mondta kedvesen, s Ginre nézett, aki töprengő arccal figyelte őt. Sakara elméjében felrémletek a fiú szavai:
"Neki apára van szüksége, nem rám"

- Te meg ne döntsd el helyettem, hogy mire van szükségem, és mire nincs! - bökött Yokomizo felé ingerülten. - Igaz, hogy... Fontosnak éreztem, hogy tudjam, ki is az apám... Hogy tudjam, ki vagyok. - halkultak el szavai, s lehajtotta tekintetét. - De most már tudom! Én én vagyok, és nincs szükségem senki másra... Csak rád! Szóval elég legyen már ebből a színjátékból! - ismét könny gyűlt szemében, s mikor pillája megtelt, egy megtermett könnycsepp végiggördült kipirult arcán. - Narumi-sensei! Ön jó ember! - szólt mosolyogva s könnyezve egyszerre. - Van már egy lánya rajtam kívül. Az igazi családja ő és nem én. - mondta, mire az orvos arca mintha megbánást tükrözött volna. - Yokomizo-kun... Köszönöm, hogy segítettél! - fordult a fiú felé. - Te mindent megtettél. És én ennél már nem is lehetnék boldogabb. Köszönöm neked! Már jól vagyok. - mondta, s hátrált egy lépést.
- Sakara, várj! - szólt utána a fiú.
- Bocsánat, hogy felfordulást okoztam! - intézte szavait az orvos irányába miközben egy újabb lépést tett hátra. Erre Kyou-sensei erőt vett magán, és felállt az ágyról. - Bocsánat! - a következő pillanatban már azon kapta magát, hogy kicsapja a terem ajtaját, és eszeveszett gyorsasággal fut, amerre a lába viszi. Nem gondolt semmire, csak el akart szaladni a világ elől egy kis időre, hogy maga lehessen, és átgondolhassa a történteket, és az elkövetkezendőket.
Most még borzalmasan fájt a szíve, de tudta, hogy az idő megszabadítja mindentől és egy nap visszatérhet a világba, újra részt vehet benne, hisz annyi szép dolog van még, amiért élni érdemes.

Miközben kilépett a kórház bejáratán, és kellemes szellő csapta meg arcát, felcsillant előtte jövőjének egy icipici darabkája, noha eddig csak az üres semmiséget látta. Tudta, hogy ő a jövőben segíteni akar másokon, és soha nem hagyja majd, hogy a körülötte lévők elvesszenek, ahogy annak idején Okori elveszett.