- Jellemző. - mordult fel Sakara, miközben a kórház folyosóin caplatott. Miután elrohant, fél óra városbéli kutyagolás elteltével vette észre, hogy nincs meg a táskája. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, a 12. kórteremben hagyta.
Nem nagy lelkesedéssel tért vissza, és kicsit tartott is attól, hogy összefut egy ismerőssel, mert úgy érezte, most senkivel se tudna normálisan társalogni. Szinte hihetetlen volt, hogy ezen a napon megtalálta az apját, és el is vesztette. Furcsa érzés volt. Azt hitte, sokkal jobban megviseli majd a dolog, ám igazából csak fáradtság környékezte meg. Mintha egy évekig tartó, hosszú utazás most ért volna véget.

És talán ez az egész dolog nem is volt haszontalan. Most, hogy saját fülével hallotta Narumi-sensei szavait, egy leheletnyivel jobban megértette anyját. Persze arra továbbra sincs mentsége a nőnek, hogy miért keserítette meg az egész életét, de már nem utálta annyira. Neki is nehéz lehetett, hisz mikor teherbe esett, magára hagyták. Így belegondolva ez borzalmas tett volt az orvos részéről. Magára hagyni egy nőt a legsebezhetőbb állapotában... Egy gyerekkel a szíve alatt. Talán én sem bírtam volna ki a helyében. - gondolta Sakara, s egy nagyot sóhajtott. Igaz így nem csak egy apát vesztett el azon a napon, hanem egy anyát is. Ahogy telt-múlt az idő, Natsue egyre jobban megkeseredett, s elzárkózott a való világ elől. De talán még minden rossz visszafordítható lett volna, ha nem jön valaki... Habake.
Ő volt a végzetes sebet okozó szörnyeteg, vele kezdődött minden és vele is ért véget. Sakara visszagondolt arra a balhorogra, amit Yokomizo bemosott álapjának, s akaratlanul is elnevette magát. Hihetetlennek tűnt, hogy alig egy órája tudta meg, hogy az apjának sem kell, és már nevet. Mintha nem is ő lenne, hanem valaki más, egy sokkal erősebb személy. Furcsa, hogy az emberek mennyit változnak ilyen rövid idő alatt, és észre sem veszik.

Sakara sebesen szedte a szürke lépcsőfokokat, mivel nem volt kedve a liftre várni, és egyébként is jól esett neki egy kis mozgás, hogy kiszellőztethesse a fejét. Bár korában sosem választotta ezt az útvonalat, most mégis olyan ismerősnek tűnt számára. Mikor elhagyta az első emeletet, furcsa érzés környékezte meg, és hirtelen megállt. Lenézett térdére, mert egy pillanatra úgy érezte, mintha sebes lenne, de szoknyája alatt lába egyértelműen sértetlen volt. Pár perc tétlenkedés után, ismét elindult, s különös gondolatai támadtak. Egy név szökött a szájára, de fogalma sem volt, hogy kié.
- Misao-san... - suttogta, noha nem tudta, az kicsoda, egyszerűen csak eszébe jutott. Talán volt valamikor egy ilyen nevű ismerőse?

Beletelt jó néhány percbe, amíg el tudta hessegetni összefüggéstelen gondolatait.
Mikor felért a kardiológiára, egyből a 12. kórterem felé vette az irányt. Olyan volt már számára ez az épületszárny, mintha az otthona lenne. Sok ismerőse volt, többek között gyerekek, akikkel néha játszani szokott, de már elég jól ismerte a kis betegek szüleit is. Mind-mind kedves emberek voltak, akikkel szívesen elbeszélgetett.

Mikor elért a 12-es számmal fémjelzett ajtóhoz megállt, s fülelt. Mivel nem hallott hangokat, benyitott, hogy megkeresse táskáját. Egészen besötétedett addigra és nem találta a villanykapcsolót, így az ég alján pihenő, vöröslő nap utolsó fénysugaraival kellett beérnie. Mikor beljebb lépett pár lépést, nagy meglepetés érte. Bal oldalt Yokomizo állt kezében a keresett tárggyal. Hátát a falnak vetve, karba tett kézzel figyelte az érkező lányt nyugodt, mondhatni elégedett tekintettel.
- Yokomizo-kun! - kerekedett el Sakara szeme a fiút látván. Nem számított arra, hogy még itt lesz. - Hát te mit keresel még itt? - érdeklődött meglepetten.
- Téged vártalak. - vetett oda Gin, még mindig a falnak dőlve. - Itt a táskád. - nyújtotta oda a másiknak a tárgyat.
- Köszönöm. - vette át a lány, majd leült az egyik ágyra. Kínos csönd ereszkedett kettejük közé, mindketten néma hallgatásba burkolóztak. Furcsa volt. Pár hónappal ezelőtt egy hasonló teremben - vagy talán pont ugyanebben - vetette fel az alku lehetőségét a fiú. Sakara még emlékezett rá, hogy akkor bármit megadott volna, csak, hogy elszökhessen, most meg megnyugtatóan hat rá Yokomizo közelsége.

- Jól vagy? - kérdezte meg Gin, akinek az egyre elhaló napsugarak már csak sötét sziluettjét rajzolták meg.
- Jól vagyok. - felelte a lány a lehető legnyugodtabb hangon. - Épp arra gondoltam, mikor azon a reggelen elhoztál ide. - folytatta, s kitekintett az ablakon. A távolban felsejlett a Higasijama hegy, amit az iskola tetejéről is lehetett látni.
- Inkább ne firtassuk a múltat! - javasolta a másik könnyed hangon, még mindig karba tett kézzel.
- Na és miért ne? - vonta kérdőre a lány, s elterült a kórházi ágyon. Úgy nézve még szebb volt a napnyugta.
- Mert rettentően idegesítő időszak amire gondolsz, és nincs kedvem felhánytorgatni. - hallatszott Gin hangja. - Tudod roppant bosszantó érzés, mikor van valaki, akit kedvelsz, és az fel sem ismer téged, sőt megvet és elutasít, mintha ellenségek lennétek. - szavai élesen csengtek a levegőbe.
- Most rám gondolsz? - vonta fel a szemöldökét Sakara.
- Nem, a Dalai Lámára, idióta. Mégis kire gondolnék?
- Nem tudom, csak meglepődtem... - szabadkozott a lány. Nagyon megilletődött attól, amit a másik mondott. Yokomizo egyre több módon mutatta ki érzelmit, de még sosem beszélt ennyire nyíltan.

- Biztos, hogy jól vagy? - érkezett a kérdés pár pillanat elteltével, mire a lány csak bólogatott. Az persze túlzás lett volna, hogy boldog volt, de nem érezte olyan rosszul magát. A vártnál sokkal nyugodtabb volt. Minta a lelke mélyén mindig is tudta volna, hogy ez fog történni, hogy az apja eltaszítja. Már régen felkészült rá, így nem fájt igazán. Mint amikor egy kötéltáncos előre tudja, hogy le fog esni a mélységbe. Jó előre kifeszíti a hálót maga alá, ami majd felfogja a zuhanást. Pár perc hallgatás után Gin szólalt meg ismét:
- Erősebb vagy, mint amit vártam. - vonta le a következtetést elismerő hangon, mire Sakara felpattant az ágyról.
- Még szép, hogy erősebb vagyok! - bökte meg mutatóujjával a fiú mellkasát, akinek egy alig észrevehető mosolyra húzódott szája. Ez a mosoly kicsit gúnyos volt, kicsit elégedett, de mindenekelőtt teljesen őszinte. Ez tehát történelmi pillanat volt, ha mindehhez hozzáadjuk, hogy elég ritkán mosolyog.

- Egyébként szerintem csak idő kell Naruminak, és meg fog keresni téged. - szögezte le Yokomizo, majd végre ellépett a faltól, így közte és a másik között egy fél méter távolság se lehetett. - Véleményem szerint csak meg volt zavarodva, akár csak te. De idővel rájön majd arra, hogy mi a helyes út.

- Lehet. - vonta meg a vállát a lány. - Talán igazad van. De... Ha mégsem, akkor se leszek szomorú. - jelentette ki. - Csak adj még egy napot és minden bánatom elpárolog. - mondta, s a másik szemeibe süllyesztette tekintetét.
- Az összes? - vonta fel a szemöldökét Yokomizo.
- Az utolsó cseppig. - bólintott Sakara, s eleresztett egy mosolyt ő is.

Mikor ajkaik összeértek egy rövid időre megszűnt a tér s az idő. Nem volt múlt, jelen, s jövő, csak ők ketten léteztek mindezek nélkül, és nem eresztették el egymást, míg a nap koronája végleg alá nem bukott, utat engedve az éjnek.

*

~ Egy hónappal később ~

- Nana, ne mozogj, mert nem tudom megcsinálni a hajad! - intette le Sakara a kislányt, aki egyszerűen képtelen volt egyhelyben ülni. Már vagy fél órája három fehér gyöngyöt próbált a lány Nana rakoncátlan, aranybarna tincsei közé rakni, de ez roppant nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy két percenként futottak egy kört a szobában. - Várj már, már csak egy kell! - kiáltott Sakara, s a kislány után kapott, aki úgy tűnt a fejébe vette, hogy amennyire csak lehet, megnehezíti "fodrásza" dolgát.
- Kapj el! - csicseregte, s addig nem állt meg, míg a lány fel nem kapta a földről.
- Ha nem maradsz veszteg, akkor erőszakos módszerekhez kell folyamodnom! - fenyegetőzött Sakara.
- Igen? Mire gondolsz? - nevetett a másik vékonyka hangján.
- Nem is tudom, mondjuk halálra csikizés? - fontolgatta a lány, mire mindketten nevetésbe törtek ki. Még öt perc párharc elteltével a harmadik hajdísz is a helyére került, noha nem volt rá garancia, hogy a nap végére is ott lesz. - Kész. - jelentette ki Sakara, s egy tükröt nyomott a kislány kezébe. - Hogy tetszik? Szerintem nagyon csinos lettél. - mosolyodott el.

- A hajam tetszik, de minek kell ez a hülye ruha? - panaszkodott Nana, s a levegőbe emelgette karjait, mintha egy madár lenne, aki épp repülni próbál. Egy halványrózsaszín Yukatát* viselt, melyet élénkebb rózsaszín és halványkék virágok tarkítottak. A tradicionális nyári ruhával úgy nézett ki, mint egy porcelánbaba. Kiemelte pirospozsgás arcát, szürkéllő szemeit, egyszóval gyönyörűen festett benne, több szóval pedig állatian aranyosan nézett ki.
- Azért kell viselned, mert ma ünnep van és vásárban mindenki ilyet fog hordani. - magyarázta Sakara.

Augusztus eleje volt, s aznap tartották Japánban a Két Csillag ünnepét. Ezen a napon az Altair és Vega, melyek látszólagosan távol estek egymástól, most nagyon közel voltak. Úgy tartották, hogy mikor a két csillag ilyen közel van, a kívánságok, melyeket bambuszfákra aggatnak ki, beteljesülnek. A városban hatalmas vásárt rendeztek az ünnep tiszteletére, melyre rengetegen készültek elmenni. Takeru-senseiék is nagyban készülődtek már, s Sakarára hárult az a megtisztelő feladat, hogy felkészítse Nana-chant, ami vakmerő mutatványnak bizonyult.

Hirtelen Haruka-san lépett be a szobába, kezében egy nagy barna dobozzal, melyet lerakott az ágyra. Mikor megpillantotta lányát, kezeit szájához kapta, s ámulva nézte őt.
- Szívem, hogy te milyen csodaszép lettél! - örvendezett. - Fordulj körbe! Na mi lesz! Fordulj! - nevetett, s elgyönyörködött a látványban. - Sakara drágám, hogy sikerült ilyen gyorsan belekényszerítened a ruhába? - nézett a megkínzott stylistra sugárzó szemekkel.
- Hát... nem volt olyan nehéz. - hazudott a lány szemrebbenés nélkül, s közben gondolatban megbotránkozott az "ilyen gyorsan" kijelentésen, hisz majdnem három órán keresztül küzdöttek. Ha ez gyorsnak számít, akkor mi a lassú?
- Nagyon helyes. - bólintott a nő, s az ágy felé nyúlt, az imént behozott dobozért. - Végtére is neked is fel kell még öltöznöd. - nyomta Sakara kezébe a csomagot. - Jobb lesz, ha sietünk, mert mindjárt besötétedik.

- Oh, nem, én nem terveztem, hogy elmegyek a vásárra, de köszönöm. - szabadkozott a lány.
- Nem? - döbbent le az asszony. - Ezt mégis, hogy érted? - szavai meglepetten csengetek. - Gin nem mondta, hogy te is jössz velünk? - kérdezte meg gyorsan. Szemei vészesen csillogtak.
- Nem mondta. - morgott Sakara, s gondolatban a legkülönbözőbb átkokat szórta a fiúra. Úgy érezte, hogy már megint behúzták a csőbe. Ő sosem szokott ilyen családi összejövetelekre járni, hisz nincs is családja, így nem szerette az ilyesmit. Sejtette, hogy honnan fúj a szél. Nem is olyan régen, úgy másfél héttel ezelőtt, meghívták őt egy nagyobb vacsorára, ahol nem csak a szűk család vett részt, hanem távolabbi rokonok is. A lány természetesen azonnal kitalált valami kifogást, hogy miért nem tud elmenni, s az igazi okot egyedül Yokomizo tudta.

- Én csak zavaró tényező lennék egy ilyen partin, szóval nem hiszem, hogy érdemes lenne elmennem rá. - motyogta a fiúnak, aki kérdőre vonta őt, hogy miért nem jön.
- Már megint miket zagyválsz? - dörrent fel Gin. - Ez agy ugyanolyan dögunalmas este lenne, mint az összes többi, szóval nem értem, hogy miért aggódsz.
- Nem aggódom, csak tudod ez egy családi összejövetel. Semmi keresnivalóm sincs ott. - makacsolta meg magát a lány. - Olyan kínos lenne az egész... Mindenki megkérdezné, hogy én miért vagyok ott és...
- És akkor mondanád, hogy azért, mert a barátnőm vagy. - magyarázta a fiú, aki kezdett kijönni a sodrából. Hát igen. Sakara már művészetté fejlesztette Yokomizo felidegesítését. Voltaképpen ő volt az egyetlen, akinek ez ilyen lazán ment.
- Nem, azt nem mondom... - pirult el fülig a lány.
- És miért nem, ha egyszer ez az igazság?
- Mert nem!
- Kifejtenéd bővebben?
- Nem!

Végül Sakara nyert, kivételesen, de sejthette volna, hogy a másik bosszút forral. Most ott állt Yokomizóék házában, kezében egy csomaggal, amiben rabbilincsei rejteztek. Lerakta az ágyra, és kinyitotta a doboz tetejét. Mikor megpillantotta, hogy mi van benne, a lélegzete is elállt. Bilincsnek egy kicsit túlságosan gyönyörű volt. Egy hófehér Yukatát húzott elő, melyet halványrózsaszín cseresznyevirágok mintája ékesített. Bár csak egy egyszerű pamutkimonó volt, Sakara számára szebb volt a legdíszesebb Furisodénál.** Mikor kezébe vette a csodás ruhát, úgy érezte, hogy az túl szép ahhoz, hogy magára öltse. Hosszú percekig csak bámulta, majd révedezéséből Haruka-san ébresztette fel, aki belépett az ajtón.
- Látom, kibontottad. - mosolygott, s leült Sakara mellé az ágyra. - Én magam rendeltem. Van egy kedves ismerősöm, aki ilyen ruhákat készít egyéni kérésekre, és ő csinálta. Remélem, tetszik. - szavai olyan kedvesen csengek, hogy a lány már nem tudta hova tenni őket.
- Ez... Gyönyörű. - mondta még mindig sápítozva. - Talán már túl szép is hozzám. Én nem is tudom, hogy szabad-e felvennem, hisz annyira szép...
- Ezt meg hogy érted? - nevetett a nő. - Hisz ez az én ajándékom neked. Ne sérts meg a szavaiddal!
- Nem! Nem állt szándékomban. - szólt sietve a lány. - Csak...
- Nincs semmi csak! Elég legyen a badarságokból! - pattant fel az ágyról Haruka-san. - Felveszed, ha azt mondom! - szavai parancsolóak voltak, de szemei elárulták. - Nézd! - szólt, s elkezdte Sakara kusza haját igazgatni. - Szeretném, ha velünk jönnél. Sokat jelentene Takerunak és nekem. Na meg Nana is jobban élvezné a dolgot, ha ott lennél te is. És... - itt szavai alig hallhatóvá váltak. - Gin miatt is kérlek rá. Régen ez volt Okori kedvenc ünnepe. Mindig együtt írták a kívánságaikat a bambuszfákra. - szemeiben könny csillant, ami nagyon megrázta a másikat.

- Jó-jó, rendben! - adta meg magát. - Elmegyek, csak ne legyen szomorú...
- Nagyszerű! - pattant fel az ágyról a nő, s minden bánata már hetedhét határon túl járt. Sakarában felmerült a gyanú, hogy ez a jelenet egy ügyes kis színjáték volt csak, hogy belemenjen a dologba, s ez roppant mód bosszantotta őt. Ebben a családban senkiben se lehet megbízni. - gondolta cinikusan, ám mielőtt hangot adhatott volna véleményének, Haruka-san már felrántotta őt az ágyról.
- Gyerünk, dologra! - rikkantotta el magát. - A hajaddal kezdjük. - jelentette be, s egyenesen belelökte egy székbe Sakarát, aki köpni-nyelni nem tudott a hirtelen események sorozatától. Csak annyit látott, hogy a nő felkap egy fésűt itt, három csatot ott, és mindezt olyan elszánt tekintettel, hogy az már ijesztő volt. Mikor a hajkorona elkészült, Sakara felvette a Yukatát, s mindeközben kezdte megérteni, mit érezhetett Nana-chan nemrég. Haruka-san segítségével megkötötte az obit, s mikor minden készen állt az asszony megállt egy pillanatra, és csak annyit mondott:
- Gyönyörű vagy. - szemei sugárzó örömöt árasztottak. - Majdnem mint egy pillangó. - kockáztatta meg, s kinyitotta az ajtót. Még egyszer visszatekintett a lányra, majd kiment, magára hagyva őt, miközben egy dalt dudorászott.

Sakara pár percig csak állt a szobában, majd lassan a tükör felé fordult. Ő maga is megdöbbent a látványtól, annyira megváltozott. Haja elegáns kontyba volt feltűzve, s egy fehér virág hajdísszel volt rögzítve. Liliom lehetett. Frufuja hátra volt csatolva, pedig általában mindig szabadon hagyja. A fehér, cseresznyevirágokkal díszített Yukata, a rózsaszín obival tökéletesen illett rá, mégis furcsán érezte magát benne. Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy orrával megérintette, s gyanakvóan vizsgálta a lányt, aki visszanézett rá dióméretű barna szemeivel. Úgy érezte, hogy az semmiféleképpen sem lehet ő. Gondolatai zavarosan kavarogtak elméjében. Egyrészt tetszett neki a látvány, másrészt kétségei támadtak. Azon tanakodott, hogy mit fog szólni Yokomizo, ha meglátja. Minél jobban belegondolt a dologba, annál kevésbé akart elmenni a vásárra. Pillangó... Én inkább hernyó maradnék. - gondolta nevetve, s leült az ágyra. Minden olyan bonyolult volt. Általában azon problémázik, hogy nem elég szép, ám ha egyszer tényleg úgy érzi, hogy jól néz ki, akkor egyből újra a régi akar lenni. Ördögi kör az egész. Ez elsősorban a gyávaságából és kishitűségéből adódik, de az is igaz, hogy 16 évet úgy töltött el, hogy nap mint nap ilyeneket és efféléket hallott:
Bányarém, fattyú, nyomorék, undormány, ocsmányság és a sor még oldalakig eltartana. Csoda hát, hogy kisebbségi komplexusa lett? Ezt csak tetézte, hogy Yokomizóval van, hisz a fiú valljuk be... Igen jól nézett ki. Az iskolában minden lány eladta volna a lelkét az ördögnek, csak, hogy vele lehessen, talán egyedül Sakara volt, aki nem mormolt éjszaka szerelmi varázsigéket. Apropó szerelmi varázsige! Egy alkalommal még az általános iskolában egy lány majdnem kitörte a nyakát, mert megpróbált megitatni valamiféle szerelmi bájitalt Ginnel. Vakmerő mutatvány volt, annyi szent. - nevette el magát Sakara. - A csilláron csimpaszkodva próbálta belecsorgatni a poharába, de a vezetékek nem bírták és szegény majdnem le...

A torkán akadt a szó, pontosabban fejében a gondolat s hirtelen felpattant az ágyról.
- Mégis miről beszélek? - suttogta meglepetten. - Hisz ilyen nem is történt. Honnan lenne nekem általános iskolás emlékem Yokomizóról? - gondolatai teljesen szétestek. Olyan dolgok voltak a fejében, melyeknek nem szabadna ott lennie. Általános iskolában nem is ismerték egymást, így képtelenség ez az egész. Mégis... Mégis olyan élénken élt benne ez az eset.
- Kezdek megőrülni. - állapította meg. Az utóbbi időben több ilyen is előfordult vele. Minden a kórházban kezdődött, amikor egy idegen nő neve ugrott be neki, és azt hitte, hogy vérzik a lába. Misao-san... Ez volt az a név. De kicsoda ő? Aztán pár nappal később újabb idegen nevek, arcok, sosem látott jelenetek villantak be elméjében. Különös volt az egész. Megdörzsölte halántékát, mert enyhe fájdalom hasított fejébe, mint korában mindig ezek után a furcsa jelenségek után. Mi történik?

- Szívem, indulhatunk? - lépett be a szobába Haruka-san, aki szintúgy tradicionális ruhát öltött. Bár már középkorú volt, vonásai még mindig simák voltak, csak szeme sarkában pár apró ránc árulkodott koráról. Haja elegánsan fel volt tűzve, egy padlizsán színű Yukatát viselt. - Drágám, nincs semmi baj? - kérdezte meg aggódva, a másik sápadt arcát látva. - Mitől ment el így a színed? - kérdezte meg, s táskájába nyúlt.
- Jól... Jól vagyok, nincs semmi baj. - sietett a válasszal a lány, noha még mindig rosszul érezte magát. - Csak egy kicsit megszédültem...
- Akkor rendben. - duruzsolta az asszony, s egy púderes dobozt húzott elő. - Azért ez nem fog ártani. - mondta, majd határozott mozdulatokkal két jókora rózsaszín foltot nyomott a lány arcára. - Így ni! - mosolygott. - Mehetünk? - kérdezte meg sietve, s már húzta kifelé a másikat, aki nagyokat tüsszentett a porzó púdertől.

Mikor a nappaliba értek, már mindenki útra készen állt.
Sakara félszegen ment Haruka-san nyomában, aki úgy vonszolta be őt a szobába, mintha a legnagyobb találmánya lenne. Mikor Takeru-san meglátta őket, elkiáltotta magát meglepetésében.
- Sakara, hogy te milyen szép vagy! - ámuldozott, de úgy, hogy majdnem leesett az álla.
- Mondtam, hogy csodaszép lesz ebben a ruhában. - büszkélkedett felesége.
- Kö-Köszönöm... - mormolta a lány, aki nem szokott hozzá a dicsérő szavakhoz. Érezte, hogy elpirul, ám egyből arra gondolt, hogy a púderrel az arcán ez nem is lehet olyan feltűnő.

Heves szócsata lobbant ki a családtagok között, hogy ki tud találóbb szavakat Sakara szépségére, ami már kezdte nagyon zavarni a lányt. Egyedül Yokomizo nem szólt semmit, csak állt érzelemmentes arccal a bejárat előtt, s félrehajtott fejjel hallgatott, mintha direkt próbálna nem figyelni az eseményekre.
Az immár "szépségnek" titulált személy ezen egy cseppet sem lepődött meg. Mégis mit kellene várni Mr. Jégcsaptól? De egyébként is... Kifejezetten örült a semleges reakciónak, hisz úgy is mindenki túl nagy dobra verte az egész ügyet. Ma még talán jól néz ki, de holnap ismét a régi lesz, a régi, szerencsétlen kis hernyó, így nem kell túl nagy port kavarni.

A vásárba a vártnál nehezebb volt eljutni, ugyanis számtalan utcát lezártak, ám mikor végre sikerült bejutniuk a forgatagba, az minden fáradalmukat kétszeresen megtérítette. Csodálatos látvány volt, a terek színes lampionokkal voltak feldíszítve, mindenütt zene szólt, s káprázatos ruhákba bújt táncosok szórakoztatták az embereket. Minden olyan volt, mint egy varázslatos meséből egy apró részlet, mindenütt csodákba botlottak a járókelők. Rengeteg ember volt, s legtöbbjük nyári Yukatát öltött, a nők kezében színes legyező pihent. A gyerekek sorban álltak a vattacukros bódé előtt vagy az ajándékos boltoknál. Egy színes forgatag volt az egész. Sakara azt se tudta, hova nézzen, mindent látni akart. Szíve úgy döngetett, mint a dob a csodás látványtól. Észre se vette, hogy pont ugyanúgy viselkedik, mint Nana-chan, aki mindenhol megállt.

Korábban sosem volt része ilyen élményben, hisz az ő családja másképp ünnepelt. Az ilyen napokon Habake dupla annyira leitta magát, mint általában, szóval nem volt valami szórakoztató.

Sakara miközben Nana-channal az eladó kiscsibéket bámulta, azt vette észre, hogy Yokomizo őt figyeli, s ezt roppant kínosnak találta. Érezte, hogy kicsit ostobán viselkedik, így gyorsan felállt, és továbbment.

Alapjáraton tehát roppant kellemesen szórakozott, ám voltak az estének különösebb pillanatai is. Sokan megbámulták, sőt voltak, akik még meg is szólították. Egy egyetemista fiú még a telefonszámát is elkérte, ám mivel a lány nem készült fel efféle szituációkra, nem tudott semmi élelmeset kitalálni, amivel elküldheti őket.
- Öhm... Bo... Bocsi, de most mennem kell. - monda egyszer, s elfutott a tömegbe, magára hagyva megrökönyödésével az illetőt.

Persze ezt a hirtelen jött népszerűséget csak csodaszép ruhájának tulajdonította, és a félhomálynak, így nem verte nagy dobra a dolgot, ám ami már sokkal furcsább volt, az Gin reakciója. A fiút ugyancsak megbámulták a lányok, de a legkevésbé sem törődött velük. Sokkal inkább izgatta, hogy Sakara kivel és mit beszél. Talán féltékeny lenne? - merült fel a lányban a gondolat, ám hamar elvetette. - Nem, az nem lehet. - nevetett. - Az a világvége közeledtét jelentené. Biztosra vette, hogy Yokomizónak valami más problémája van, de ugyanakkor nem mehetett el csak úgy amellett a tény mellett, hogy rendkívül szokatlanul viselkedik.

Mikor már a harmadik fiú jött oda Sakarához, a hangulat kezdett igencsak leülni, amit a lány próbált oldani, kevés sikerrel.
- Ehh... Ez a ruha... - emelte fel karjait. - Nem kellett volna felvennem. Egyáltalán nem is illik hozzám. - nevetett, de a helyzet csak súlyosbodott, mert a másik nem értékelte próbálkozását. - Sosem szoktam ilyeneket hordani. - folytatta halkan. - Őszintén szólva kissé nevetségesnek is érzem magam benne. - mondta már alig hallhatóan, s hangja őszintén csengett.

- Befejeznéd? - vonta kérdőre a fiú, s hirtelen megállt a tömegben. - Annyira ostobán viselkedsz, hogy az már szavakkal ki nem fejezhető. Nem látsz a szemedtől? - kérdezte idegesen, s a másik értetlenkedő tekintetét látva folytatta: - Nem igaz, te aztán semmit sem változtál az évek alatt. Még mindig ugyanolyan elvakult és szerencsétlen vagy. Ha most lenne nálam egy tükör, fejbe vernélek vele. - morgott, ügyet se vetve a lány hápogására.
- Mégis miről beszélsz? - értetlenkedett Sakara.
- Arról, hogy milyen gyönyörű vagy, és még csak észre sem veszed. - hangja ellágyult egy kicsit, ami teljesen összezavarta a másikat. A lány érezte, hogy megint elpirul, s lehajtotta fejét. A fiú még sosem mondott neki ilyet, így váratlanul érte a dolog, s nem bírt megszólalni. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy számára nem is igazán számít, mások mit mondanak vagy gondolnak róla, neki csak az a fontos, hogy Yokomizónak mi a véleménye, de ezt a világért sem kötötte volna a fiú orrára.
- Am... De hisz te voltál az egyetlen, aki nem szólt semmit, mikor ma meglátott. - mondta, s igyekezett elkerülni a másik pillantását.
- Mégis mit kellett volna mondanom? - érkezett a kérdés. - Én mindig ilyennek látlak, szóval feleslegesnek tartottam minden beszédet. - nyúlt a lány kezéért szokatlan kedvességgel, s megcsókolta kézfejét feljebb hajtva ruhája ujját. - Nem kell másnak lenned, mint aki vagy. - folytatta komoly tekintettel. - Bár igaz, néha kicsit gyerekesen viselkedsz, de úgy kellesz nekem, ahogy vagy. Ilyen szerencsétlenül. - koppintott Sakara fejére, aki mintha a kómából ébredt volna fel. Olyan képtelennek tartotta az egész napot.
- Yokomizo-kun én... - mondani akart valami értelmeset, de annyira meghatotta az, amit Gin mondott, hogy nem találták meg a szavak. A boldogságba bele lehet halni? Ha igen, akkor jobb, ha gyorsan ír egy végrendeletet.

- És nem gondolod, hogy itt az ideje elkezdened a keresztnevemen szólítani? - váltott témát a fiú, s visszatért cinikus, kioktató hangja. - Kezdenek nagyon irritálni ezek a formalitások...
- Tessék? - zökkent ki álomvilágából a lány. - A ke... ke... keresztneveden? - nevetett zavartan, mert annyira megviselte még csak az ötlet felvetése is.
- Igen, talán nem fejeztem ki elég világosan magam? - nézett rá szúrós szemekkel Yokomizo. - Nem vagyunk már az óvodában.
- Umm... De nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - makacsolta meg magát Sakara. - Az olyan furcsa lenne. - rázta meg fejét. - Nem szeretném.
- Az mindegy, mondd ki! - utasította a fiú rezzenéstelen arccal.
- Nem! - tiltakozott a másik.
- Mondd már!
- Nem!
- Miért?!
- Mert nem!
- Nem hívhatsz a vezetéknevemen örökké.
- Dehogynem.

Az este hátralevő részét veszekedéssel töltötték. Sakara egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy a fiút ezentúl a keresztnevén hívja, olyan furcsán érezte magát, ha csak megpróbálta is. Minden kísérlete kudarcba fulladt.
- Ggg... Ggg... Gii... Gin-kun? - próbálkozott már ezredszerre, természetesen ezúttal is sikertelenül.
- Nem! - dörrent rá Yokomizo. - Csak annyit mondj, hogy Gin!
- Úgy nem megy! - kiáltott vissza a lány, amivel persze csak még jobban felpaprikázta a hangulatot.

Még másnap is ez volt szóváltásuk fő témája, ami kezdte Sakara minden erejét leszívni. Épp a kórház felé sétáltak, mikor már nem bírta tovább és kiborult.
- Fejezzük már be! - indítványozta, s fejébe éles fájdalom hasított. Ez mostanában egyre gyakrabban fordult elő nála, de nem tudta, hogy mi lehet az oka. Úgy érezte, mintha súlyos kövek nehezednének halántékára. Furcsa érzése támadt. Olyan déjá vu érzés volt. Hirtelen egy kép villant fel előtte.

A kórház egyik termében egy kislány ült a fehér ágyon, s a lepedőt rebegtetve játszott, miközben halkan mormolt magában valamiféle mondókát. Ruhája egyszerű volt, mondhatni szegényes, jobb könyöke alatt horzsolások voltak. Tekintete kicsit szomorkás volt, szemei mintha csak egy mély kút aljáról pislákoltak volna.
A helység ajtaja nagy lendülettel csapódott ki, s egy sötétbarna hajú fiú lépett be, aki a kislánynál egy fejjel magasabb volt.
- Már megint mit csinálsz, Saa-chan? - kérdezte, s az ágyra vetette magát.
- Játszom, Gin-kun. - felelte elmélyült tekintettel a lány, s magához vett egy párnát.
- Ne hívj így! - utasította a másik, s komoly, jelentőségteljes ábrázattal így szólt:- Idősebb vagyok nálad, szóval Gin-samának kell szólítanod. - magyarázta. - És te amúgy is csak egy lány vagy... Szóval tisztelettel beszélj velem!
- Igenis, Gin-taichou!*** - emelte fel kezét a lány, mintha tisztelegne.

Aztán elhomályosult az emlékkép. Olyan ködös és zavaros volt. Egyáltalán mi volt ez? - tanakodott Sakara, s közben megállt, mert nagyon elszédült.
- Jól vagy? - kérdezte meg Yokomizo, s ő is megállt.
- Igen, csak... - kezdett bele a lány bizonytalanul. Mi volt ez már megint? Egy újabb furcsa látomás... Az... Yokomizo-kun volt? És... - Gin-sama? - szólalt meg hirtelen, mert nem tudta megkülönböztetni a valóságot a képzelettől.

- Mi van? - illetődött meg a fiú. - Neked teljesen elment az eszed? Épp azon veszekedtünk, hogy el kéne hagynod a formalitásokat, erre ilyenekkel jössz?
- Nem úgy értettem... - zavarodott meg Sakara. - Csak a fejem annyira megfájdult... És... valami különös dolgot láttam. Te és én... a kórházban voltunk. Gyerekek voltunk, és te arra kértél, hogy szólítsalak Gin-samának. - szavai még saját szájából is hülyeségként hatottak. - Tudom, ostobaság de mostanában furcsa képek villannak be a fejembe. - folytatta. - Sosem hallott nevek, sosem látott arcok... Nem tudom, hogy mi történik. De ilyenkor mindig rosszabbul érzem magam.

Yokomizo arca töprengő volt, látszott, hogy nem tudja eldönteni, mit gondoljon.
- Milyen gyakran fordul elő? - kérdezte meg semleges hangon.
- Nem tudom... Mostanában elég gyakran. - érkezett a válasz. - Van, amikor csak hangok és villanásnyi képek törnek elő... Máskor jeleneteket, párbeszédeket is látok és hallok. - szavait pár perc csend követte, majd a fiú szólalt meg újból:

- Most is rosszul érzed magad? - kérdezte.
- Nem, már jól vagyok. - szabadkozott a lány. - Semmi baj, csak egy kicsit elszédültem, de már jól vagyok.
- Az lenne a legjobb, ha megvizsgálna egy szakértő. - jelentette ki Gin, de Sakara leintette.
- Nem szükséges, mondom, hogy jól vagyok! Most már... - szavát vette a fojtogató érzés. - Csak tudod... Egyre többször gondolkodom el azon, hogy mi lehetett a múltban. Azt mondtad, hogy elfelejtettem sok mindent. És én tényleg nem emlékszem semmire... De talán te... Te mondhatnál pár dolgot. - nézett a másikra. - Például, hogy milyen kapcsolatban álltunk pontosan?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ebbe épp most belemenni. - jegyezte meg Yokomizo, s elfordította tekintetét.
- Miért nem? - kérdezte Sakara.
- Mert lehet, hogy káros lenne. Magadnak kéne felidézned a történteket, önerőből.

Sakara ezt hallva csak lesütötte szemét. Sejtette, hogy valami hasonlót fog hallani. Kicsit csalódott volt, mert úgy érezte, soha nem fognak összeállni a dolgok a fejében. Azt kívánta, bár olyan memóriával rendelkezne, mint egy elefánt. Tudniillik, az elefántoknak hihetetlenül jó emlékezetük van, így képesek életben maradni rossz körülmények között is.

Ám elméje egyik zegzugos részén valami különös érzés fogant meg. Úgy érezte, hogy a sok elfelejtett emlék között olyanok is vannak, melyekre a saját érdekében nem kéne gondolni.

*

A napok csendesen teltek, s az iskola kezdete vészesen közeledett. A lány egészen furcsán érezte magát, mikor ismét kezébe vette egyenruháját, hisz annyi sok minden jutott róla eszébe. Az új ruhakölteményt még abból a pénzből vette, amit Yokomizo adott neki különös kapcsolatuk kezdetekor. Mennyi minden történt azóta, szinte minden megváltozott. Bár korábban megfogadta, hogy soha többet nem megy fel a tetőre, most mégis erős vágy vonzotta vissza arra a helyre, mintha azon a napon, amikor öngyilkos akart lenni, összeforrt volna lelkének egy részével.

Nehéz volt belegondolni, hogy mikor elkezdődik az új tanév, Yokomizo már nem lesz ott, ugyanis ő már az egyetemen fogja koptatni a padot.

Mivel lassan véget ért a nyár, ideje volt elkezdeni azon gondolkodni, hogy Sakara ezentúl hogyan oldja meg a lakbér fizetését, hisz munkája a cukrászdában csak a szünet végéig tart. Nem tudta még, hogy mi lesz, csak abban az egyben volt biztos, hogy egyedül fogja megoldani, Gin segítsége nélkül.

Ezen felül, úgy tűnt, gondjainak tárháza végtelen. Állandó fejfájások gyötörték, amit tanulva a nemrégiben történt esetből, már eltitkolt Yokomizo elől, mert nem akart semmiféle vizsgálatot. De ez még nem volt minden. Kezdte úgy érezni, hogy elveszti teste felett az irányítást, mert néha olyan dolgokat tett, amiket nem akart. Egyszer, mikor a fiúval csókolózott, egy ijesztő érzés tört rá, és ellökte magától a másikat. Úgy érezte, Gin minél jobban közeledik hozzá, teste annál koordinálatlanabb lesz, s nem tudta, miért van.

Illetve... Volt egy sejtése, de nagyon félt tőle. Nem akarta, hogy gyanúja beigazolódjon.

Mikor már harmadszorra taszította el magától Yokomizot, a fiú is szóvá tette a dolgot:
- Nem akarok erőszakosnak tűnni, de kicsit kezd bosszantani a viselkedésed. Mégis mi a baj? - kérdezte meg, s elővette vizsgáló, orvosi tekintetét. - Nem érzed jól magad? - tette fel a kérdést, s hangjában mintha egy csepp aggódás is ott lett volna.
- De, jól vagyok. - sietett a válasszal a lány, ám ez egy jókora hazugság volt. Fizikailag és szellemileg is rosszul érezte magát, csak épp nem akarta saját bajával elvonni Gin figyelmét, akinek hamarosan az egyetemre kell koncentrálnia.

- Most hinnem kéne neked? - kérdezte meg cinikusan a másik. - Csak mert semmiféleképpen sem akarok liliomtipró lenni. - szavaiban ott rejtezett szokásos gúnyos hangja.

- Most bosszantani akarsz ezzel a liliomtiprós dumával? - sziszegte villogó szemekkel Sakara.

- Nem tudom. Szerinted? - érkezett a kitérő válasz.

- Ahogy ismerlek, bizonyára. - mordult rá a lány, s közben komolyan elgondolkozott. Kezdett megijedni saját magától. Eddig semmi probléma nem volt kettejük között, ám most, hogy komolyabbra fordult a kapcsolatuk, mintha aktiválódott volna valamiféle védekező mechanizmus benne, ami nem engedte magához közel a fiút. A helyzet súlyosságát csak akkor ismerte fel igazán, amikor arra lett figyelmes, hogy tart Yokomizo érintésétől. Nem értette, hogy mitől lehet ez, hisz ha józanésszel végiggondolt mindent, rá kellett jönnie, hogy Gin mellett van a lehető legnagyobb biztonságban. Nem tudta elképzelni, hogy a fiú ártson neki, mégis reflexszerűen eltaszította magától bizonyos időközönként.

Bár Yokomizo nem szólt semmit, látszott, hogy neki is feltűnt a dolog.
Sakara kereste a kérdésekre a válaszokat, ám mindig ugyanarra jutott. Ugyanaz a sötét titok került elő szívében, amit képtelen volt elfelejteni. De... Nem is volt csoda. Az ember nem felejt el olyan dolgokat, mint ami vele történt.

Egy esős nyárvégi délutánon, mikor a lány ismét Yokomizóéknál vendégeskedett, felment a fiú szobájába. Gin éppen egy könyvet olvasott, s Sakara nem akarta megzavarni, ezért csak halkan lépett be hozzá és leült az ágyra. Hosszú percekig ücsörgött, míg a másik törte meg a hallgatást.
- Szeretnél valamit mondani? - tudakolta, s feltekintett olvasmányából.
- Igen, de nem akarlak zavarni. Majd elmondom, ha befejezted. - érkezett a válasz.
- Azt nem hinném. Ez a könyv vagy 700 oldalas. - csipkelődött a fiú, majd letette asztalára a szóban forgó tárgyat. - Mit szerettél volna mondani? - érdeklődött unott hangon.

- Nos... - kezdett bele a lány tétován. Nem igazán tudta, hogyan fogjon bele mondókájába. - Van valami, amit talán tudnod kéne. - folytatta.
- Éspedig? - vonta kérdőre a másik, gyanakvó szemekkel.
- Még sosem beszéltem erről... És te nem is feszegetted a témát, de szerintem fontos, hogy tudd... - szavai egyre erőtlenebbé váltak. - Azon a napon, amikor öngyilkos akartam lenni, történt velem valami. - mondta alig hallhatóan. - Valami, amit most szeretnék elmondani neked… Kérlek hallgass végig! És... Miután befejeztem... - üvegesedtek el szemei. - Szakítsunk!

Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
* Yukata: A kimonó nyári változata, amely pamutból készül, és mindössze egy rétegből áll, nagyon népszerű viselet Japánban mind a mai napig.

** Furisode: A furisode a legnagyobb, legszebb, legdíszesebb kimonó valamennyi közül. A Meiji-korban a tomesode mintavilágát követte, csak a furisode ujja kétszer olyan hosszú volt, illetve gyakran a földig is leért.

*** Taichou: Ebben az esetben kapitányt jelent.