- Mostanában úgy nézel rám, mint aki fél valamitől. - szólalt meg Yokomizo, s felállt székéből. Fejét kicsit megbillentve tartotta, így egyenes, barna haja eltakarta hideg szemeit. Hangja élettelen volt, mint mindig. - Ha megérintelek, remegni kezdenek a lábaid, és a szemeid is könnybe lábadnak. - folytatta. - Nem vagyok hülye, láttam, hogy valami nincs rendben, ezért nem is erőszakoskodtam soha. Tettem valaha bármi olyat, amit te nem akartál? - kérdezte keserű éllel, majd a lányhoz lépett, és megragadta vállait.
- Nem. - fordította el tekintetét Sakara, mert nem akart a másik szemébe nézni. Tisztában volt vele, hogy Gin soha semmivel nem bántotta meg, így sokkal jobban fájt számára kimondani, amit már régóta tervezett, de csak most gyűjtött hozzá elég erőt. Gyűlölte minden porcikáját, amiért ezt teszi, de kénytelen volt így cselekedni... Nem volt más választása.

- Akkor miért akarsz szakítani? - kérdezte meg élesen a fiú. Szemei szikráztak az indulattól, a lány még sosem látta ilyennek. Mintha nem is ő lett volna.
- Yokomizo-kun, hidd el, csak a saját érdekedben teszem. - jelentette ki, ám amint kimondta ezeket a szavakat, a másik karját megragadva odébb rántotta, s vállainál fogva az ágyra vetette, így elég félreérthető pózba kerültek.
- Nem érdekel, mi történt akkor! - utalt vissza Yokomizo a Sakara által felhozott témára. - Felőlem akár az ördög lánya is lehetsz, magasról leszarom. - szavai keményen csengtek. - Semmi nem tántorít attól vissza, hogy veled legyek. - mondta, s bár még mindig az ágyhoz szorította a lányt, szemei egy leheletnyit ellágyultak. - Tudom, hogy anyám beszélt neked Okoriról... - tette hozzá, s tekintete mintha sebezhetőséget tükrözött volna, ami korábban sosem fordult elő még egyszer sem. Hihetetlen látvány volt. Mintha megtört volna az az évezredek óta fagyosan tornyosuló jégfal, ami mindig kettejük között állt. Sakara csak akkor tért magához a látványból, amikor a másik újból megszólalt: - És tudom, hogy ha a testvérem ismert volna téged, nem dobta volna el az életét. Még ma is élne, és itt lenne velünk. - szemei szomorúságot árasztottak. - Nem engedlek el, mert te tanítottál meg arra, hogy nem minden ember gonosz, hogy van még miért élni. Amikor megkötöttük azt az alkut, már nem hittem semmiben és senkiben, csak léteztem, de nem éltem. Azt hittem, az egész világ visszafordíthatatlanul a romlás és pusztulás felé tart, és, hogy az én szívem is szép lassan szétrohad, mint minden más az életben, de te ráébresztettél, hogy ez nem így van, hogy nincs minden kárhozatra ítélve. Hogy nem csak olyan emberek léteznek, akik a halálba kergették Okorit... Hanem léteznek olyanok, akik segíteni akarnak másokon, akár saját kárukra. Talán egy nap... - halkultak el szavai. - Képes leszek az embereken segíteni, meggyógyítani a szívüket, vagy adni egy másikat nekik... De mind ez sosem lehetett volna, ha te nem gyógyítod meg az enyémet. - mondta, s olyan őszintén nézett a karjai között kuporgó lányra, mint még soha. Sakara észre se vette, hogy szemei sarkában könnyek gyűlnek. Annyira megrázta az, amit Yokomizo mondott, hogy teljesen elkábult, végtagjai lezsibbadtak, így mozdulni sem bírt. Mikor pillája megtelt, egy megtermett könnycsepp végiggördült kipirult arcán. Tekintetét a másik szemeinek mélységébe süllyesztve figyelt.

- Hát mit kell még kiállnom, hogy megértsd, én csak téged szeretlek, és nem akarok többé elválni tőled?! - vonta kérdőre Gin, s tekintete csordultig megtelt keserűséggel. - Térdeljek le, és valljak szerelmet neked? Vagy kérjem meg a kezed itt és most? Ha kell, mindkettőt megteszem, csak ne nézz rám ilyen szemekkel, és ne akarj szakítani! Bármi is történt aznap... - sütötte le tekintetét. - Bármit is kellett átélned, ne akard, hogy elengedjelek, mert nem fog menni. Többé már nem.

Pár perc néma csönd ereszkedett kettejük közzé, majd Sakara szabad kezével végigsimította a fiú sármos arcát, amely annyi szenvedést állt ki. Most jött rá, hogy mindenki közül ő gyötrődött a legtöbbet, neki fájt a legjobban egész idő alatt, de ezt senki sem vette észre. Rá kellett döbbennie, hogy nem mindig annak fáj a legjobban, aki a leghangosabban üvölt. Vannak, akik már születésükkor érzik a szájukban a vér ízét, mások csak később tapasztalják meg, milyen is a frissen kibuggyanó, meleg vércseppek tapintása, de ez a lényegen mit sem változtat.

- Yokomizo-kun... - szólalt meg erőtlenül, de a fiú közbevágott.
- Már megint... Érzem, hogy már megint minden porcikád remeg. A kezed... - fogta meg a lány bal kezét, mellyel az imént simította végig arcát. - A lábaid, az egész tested. - folytatta, s elengedte Sakarát. Az ágy szélére ült ki, hátat fordítva a lánynak. - Mégis mitől félsz? - kérdezte. - Azt hiszed, hogy képes lennék ártani neked?
- Nem! - vágta rá a lány hevesen. - Yokomizo-kun, tudom, hogy sohasem bántanál. Tudom, mert szeretlek. Te mindig velem voltál, akkor is, amikor majdnem olyat tettem, ami borzalmas lett volna... Te mentettél meg. Ezért... Ne haragudj, hogy fájdalmat okozok... - gördültek le újabb könnycseppek arcán. - Nem félek tőled! Át akarlak ölelni, de nem megy... Képtelen vagyok rá, mert... Azon az éjszakán... - ült fel az ágyon. - Az öngyilkossági kísérlet előtti éjszakán… Meghalt az a felem, amelyik nőként tudna szeretni téged. - szavai üresen csengtek a szobába. Gin hirtelen hátrafordult, s a lányra pillantott, akinek szemei mélyén valami kihunyt, dermedt, vak ürességet hagyva maga után.
- Ezért kell szakítanunk. - fejezte be gondolatmenetét Sakara, s üveges tekintettel meredt maga elé. - Nem akarok még több fájdalmat okozni neked, azt akarom, hogy boldog légy! Én nem tudlak azzá tenni...

Pár pillanat néma csend után folytatta:
- Hideg, esős este volt, s szokásához híven Habake a drágalátos "apám" jól felöntött a garatra. Persze Natsue...
Anya... csak nézte tétlenül, amint az a férfi, vakulásig leissza magát, és meg se próbált ellene tenni. Aznap volt a 16. születésnapom. - nevetett erőtlenül, s ruhája ujjával felitatta könnyeit. - Mondanom se kell, hogy semmiféle ünneplésre nem került sor. De nem is bántott a dolog... Sosem kaptam semmit, szóval nem volt nagy veszteség. És, hogy megfeledkeztek rólam... Az se zavart igazán, ugyanis már hozzászoktam. - szipogta.

Már aludtam, amikor Habake kirángatott az ágyból, és azt követelte, hogy menjek le neki sörért a sarki éjjelnappaliba. Én persze egyből azt kérdeztem, hogy miért nem anya megy, de rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen... Natsuét félholtra verte addigra az az embernek nevezett vadállat, így egyedül én maradtam. Mondtam neki, hogy nem megyek, erre ő nagyon feldühödött. Azt mondta, hogy még ezt megbánom, de nem nagyon törődtem vele, visszamentem a szobámba. Nem sokkal később nagy hangzavarra ébredtem. Több idegen férfi nevetésére, és Natsue sikoltására. Nagyon megijedtem, és kimentem a nappaliba, és láttam, hogy három férfi van a házban, s mind Habakéhoz hasonlóan részegek. Ok nélkül ütlegelték az anyámat, erre én felkaptam a földről egy üres üveget, és az egyik fejére vertem, úgy hogy az majdnem elájult. Ezt látván egy másik megragadott, és a földhöz vert. Még most is érzem a kezem alatt a hideg padlót...
Pánikba estem, nem tudtam mit csináljak, így kiszaladtam a házból. Esett az eső, és rajtam még cipő sem volt, de nem érdekelt. Egy közeli telefonfülkéhez rohantam, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs kit felhívnom. A rendőrségnek akartam szólni, de tudtam, hogy anyám végül úgyis kihúzná a pácból azt a nyomorult férget, akit apának kellett hívnom, és ha kitudódik, hogy riasztottam a zsarukat, én jártam volna meg, mint korábban is már párszor. - hangja keserűen csengett. - Így csak ácsorogtam egy darabig, majd kiléptem az utcára, melyet sejtelmes derengésbe vont az utcai lámpák sárga fénye. Nagyon féltem. Egyszer csak egy alak bukkant fel a sötétben, és hátulról megragadta a karom, és nem eresztett. Kiáltani próbáltam, de befogta a számat, és visszahurcolt a házba. Mint kiderült, egy volt a három idegen férfi közül. Először a nappaliba vitt, ahol anyám még mindig a földön hevert, s szája sarkából vér csöpögött. Váltott néhány szót Habakéval, majd a fürdőbe ráncigált. - remegett meg hangja. - Én ahogy csak bírtam üvöltöttem, de senki nem segített. - könnyezett. - Még Natsue is csak feküdt, meg se mozdult, mikor az az... "ember" elrángatott. Habake csak annyit mondott, hogy "most megtanulod, mi az engedelmesség", és nevetett. - sírta, mire Yokomizo felpattant, és teljes erőből egy szekrénybe vágta kezét, mire annak egyik ajtaja leesett. Ujjai között apró vércseppek gördültek le. Úgy tűnt azon gyötrődik, hogy befogja-e a fülét, vagy még egyet üssön a roskadozó bútorra.
- Légy jó kislány, és maradj csendben! Ezt mondta az a férfi. - jelentette ki élettelen hangon Sakara, s arcvonásai megkeményedtek. - Mikor... Megerőszakolt.

A lány szavai, mint jeges leheletű démonok, úgy járták át a szobát, dermedt ürességet hagyva maguk után. Mintha egy pillanatra megállt volna az élet, minden némaságba burkolózott, csak a szemerkélő eső borzolta meg a fák leveleit, dallam nélküli zenét játszva az ágak között. A fiú tekintete valósággal jégbefagyott, pupillái összeszűköltek, arcára viszolygás ült ki, mint aki mindjárt elhányja magát. Rettenetes látvány volt.

- Amikor az az ember, akit én apámnak hívtam... Rám küldött egy férfit, hogy az megerőszakoljon, én meghaltam. - folytatta a lány fátyolos, semmitmondó tekintettel. - S bár reggel... Te megmentetted létem utolsó, romlásra váró, még érző részét... És úgy éreztem, hogy a fényedtől újjászületik a lelkem... Mégsem vagyok képes szeretni téged úgy, ahogy azt megérdemelnéd. Mert... Meghaltam.

- Nem! - kiáltott fel a fiú, s karon ragadta a lányt. Szemei rettenetesen szenvedtek. - Engem nem érdekel! Mondtam már nem? Csak te kellesz!

- Nem. - felelte halkan a lány. - Rám már nincs többé szükséged. - tette hozzá, s megfogta Yokomizo vérző kezét, majd egy csókot lehelt rá. - Egy orvosnak viszont szüksége van ép kézre. - nézett fel a fiúra, s elmosolyodott. - Különben hogyan adhatnál új szívet az embereknek? - kérdezte nevetve. - Most már tudom. Minden kétséget kizárólag a lehető legjobb döntés volt, hogy az orvosira jelentkeztél. Először nem értettem, hogy mit akartál azzal mondani, hogy magától értetődő... De most már minden világos. Te arra születtél, hogy megkönnyítsd mások életét, ahogy az enyémet is jobbá tetted. Megmutattad ismét az utat, amiről letértem régen. És ez a képesség... Hogy segíteni tudsz az embereken... Ez kizárólag a te érdemed, és nem az enyém. És ezért az erényért szeretlek annyira!

- Elég! - hallgattatta el a fiú. - Ha szeretsz, akkor miért nem akarsz látni többet?! Meg akarom ölni azt az embert... - sötétültek el szemei. - Akkor este végeznem kellett volna vele. - utalt vissza az éjszakai klub előtt történtekre.

- Most mennem kell. - sütötte le tekintetét Sakara, de Gin nem eresztette el.
- Nem mehetsz el! - csattant fel, de mind hiába.
- De el kell mennem. - rázta a fejét a lány. - Még egyszer, utoljára... El kell válnunk. Hidd el, így lesz a legszebb vége a történetnek. Azt akarom, hogy amikor majd évekkel később visszagondolsz rám, csak örömteli emlékek jussanak az eszedbe. Lehet, hogy addigra már családod is lesz, de én mindig ott leszek veled, sosem hagylak el igazából. Emlékezni fogsz egy lányra, és mikor eszedbe jut az arca, elneveted majd magad, és én is nevetni fogok. - mosolyodott el őszintén. - Ennek érdekében kérlek... Eressz el, és ne keress meg soha többet! Ezt kérem búcsúajándék gyanánt. Meg azt... Hogy légy nagyon boldog! Légy mindig olyan boldog, amilyen most én vagyok, mert látom még az arcod. És a szemed... Melynek fényét örökké megőrzöm a szívemben.
Egészen az út végéig.

*
~Két hónappal később~

- Ahrgg... Mintha dézsából öntenék! - mordult fel a lány, s feje fölé emelte iskolatáskáját, hogy megvédje arcát a zuhogó esőtől. Legalább valami haszon is származott abból, hogy elkezdődött az iskola.
Minden olyan volt, mint régen, ugyanazok az arcok... Helyek. Semmi sem változott.
Illetve talán... Mégiscsak akadt pár dolog. Az előző tanévvel ellentétben, idén barátok is fogadták, nem csak ellenségek. Ott volt az elsőszámú barátnő, Yume-chan, aki ezen évben Igencsak népszerűvé vált a fiúk körében. Persze ez őt teljesen hidegen hagyta, még mindig Chiakival járt, akibe halálosan szerelmes volt továbbra is. Sakarával gyakran jártak moziba vagy vásárolni, egyszóval kapcsolatuk igazi legjobb barátnő kapcsolattá nőtte ki magát.

Nem szabad megfeledkezni az egykori Aoyama fanklub tagjairól sem, akik idén úgy döntöttek, hogy senkinek nem állítanak oltárt. Riiko belépett a lányok röplabda csapatába, és ahogy hallani, igen jó teljesítményt nyújt. Vele is gyakran beszélgetett a lány, éppúgy, ahogy Midorival, Minával és Kikkivel.

Sakara úgy döntött, hogy - az előző évvel ellentétben - idén be fog járni a klubba, ahova jelentkezett. A fényképész klub tagjai mind mókás emberek voltak, fiúk és lányok vegyesen, akikkel nagyon jól szórakozott. Volt ott egy új fiú, akit Okayasunak hívtak, és egy másik iskolából jött át. Akkora szemüveget hordott, hogy úgy nézett ki, mint egy légy, de ennek ellenére Sakara nagyon szerette. Kicsit szerencsétlen flótás volt, de csak egy kis bátorítás kellett neki, hogy önmaga lehessen. Sokat nevettek együtt, általában a fiú bénázásain, akinek valahogy minden lányszerző akciójába belesült.

Persze nem volt minden olyan tökéletes, mint amilyennek tűnt, ugyanis a lánynak bőven maradtak rosszakarói korábbról, akik próbáltak belekötni, ahol csak tudtak; ám épp csak azzal nem számoltak, hogy már egy egészen más emberrel kezdtek ki.

- Ez egy elég erős váltás nem gondolod? - kérdezte meg gúnyosan Kimiko - kedvenc osztálytársnője - mikor egyik délután Sakara Okayasuval indult hazafelé. - Gin után egy ilyen kis vézna görénnyel járni. - nevetett kajánul, s ujjal mutogatott barátjára. - Ezt még tőled sem vártam. - tette hozzá. - Nézz már rá, milyen gyík feje van! Úgy néz ki, mint egy marslakó, amelyik leszállás közben beverte az űrhajóba a fejét. - röhögött érzéketlenül, ami nagyon felhúzta a másikat.
- Fogd be azt az undorító, felpumpált szádat! - kiáltott vissza rá, s szeme szikrákat hányt az indulattól.
- Különben mi lesz? - kérdezte a fekete hajú, s szúrós patkányszemeit meresztette kettejükre.
- Ez! - vágta oda Sakara, s teljes erejéből orrba vágta Kimikót, úgy hogy a lány hátraesett. - Megspóroltam neked az idei plasztika pénzét! - vetette oda gúnyosan, majd se szó, se beszéd otthagyta áldozatát. Okayasu csak hosszú percek után tért magához, és Sakara után sietett, aki elégedetten vette elő uzsonnáját táskájából. Úgy érezte, hogy ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie.
- Atyám, te tényleg felöklelted azt a lányt?! - zihálta a fiú, aki nem volt épp egy futó alkat. - Ez nagyon durva. De király volt! - nevetett elismerően.
- Ugyan, szerintem még az orra vére sem eredt el. - legyintett a lány, s ő is eleresztett egy mosolyt. Minden olyan egyszerű volt, és boldog. Nem hitte volna, hogy valaha így fog élni, ilyen nyugalomban és békében. Jó jó, az iskolai verekedést leszámítva. Tisztában volt vele, hogy ezt az áldást kinek köszönheti.
- Ki az a Gin? - kérdezte meg hirtelen Okayasu, s ismét megigazította folyton lecsúszni akaró táskája pántját. - Ezt a nevet mondta az a lány nem?
- De igen. - felelt halkan a másik.
- Na és kicsoda ő? - erősködött a fiú.

Sakara pár percig hallgatott, nem tudta, hogy mit mondjon hirtelen. Még mindig fájt neki, ha felhozták a témát. De persze erről Okayasu nem tehetett, hisz ő nem ebbe a suliba járt tavaly, így nem tudhatott semmiről...
- Ő a világ legjobb orvosjelöltje! - rikkantotta el végül magát, tettetett vidámsággal.
- A barátod? - érkezett az újabb kínos kérdés.
- Volt. - vonta meg a vállát a lány, s ismét beleharapott szendvicsébe, csak, hogy ne kelljen többet beszélnie a dologról.

Tehát mindent összegezve, bár nem változott semmi, mégis egy egészen más világ köszöntött be Sakara számára az új tanévvel. S abban a pillanatban... A zuhogó esőben állva, arra gondolt, hogy mennyire szerencsés, hogy minden így alakult, ahogy. Bár Yokomizóval két hónapja nem találkozott, boldog volt csupán az emlékével is. És... azt a szúrós fájdalmat, amit érzett utána... Nos, annyit igazán képes volt elviselni.

Sebesebbre vette a tempót, mert iskolatáskája kezdte feladni a küzdelmet az esőcseppek sűrű hadával szemben. Látott egy kis kávézót a közelben, ami úgy tűnt, nyitva van, így az út túloldala felé sietett, hogy behúzódjon oda a zivatar elől, ám mikor lelépett az útpadkáról, bokájába éles fájdalom hasított, és elvágódott a hideg aszfalton. Hát igen. Mint mondta, nem változott meg sok minden... Jó szerencséje továbbra is vele volt.
- A francba! - kiáltotta el magát, s próbálta felkaparni szétgurult testrészeit a földről, ám hirtelen egy érintést érzett karjai alatt, s egy ismerős férfihang szólította meg:
- Jól vagy? Nem esett nagy bajod? - segítette talpra, majd táskáját a kezébe adta.
- Kö-Köszönöm, jól vagyok csak elest... - a mondatot nem tudta befejezni, mert megpillatota megmentője arcát. - Narumi-sensei? - döbbent le a lány. - Illetve... Kyou-sensei. - helyesbített. - Hogy kerül Ön ide?
- Látom, még felismersz. Ennek örülök. - mosolyodott el az orvos, s kinyitotta nagy, kék esernyőjét. - És nyugodtan hívj a keresztnevemen továbbra is. - bíztatta kedvesen. - Rég nem láttalak.
- Há... Hát igen. - hajtotta le tekintetét a lány. - Mostanában nem járok a kórházba.
- Oh... - illetődött meg egy kicsit Kyou-sensei. - Értem. Ez igazán nagy kár. Már régóta beszélni akartam veled, de nem találtalak sosem. Ezek szerint ez az oka.
- Nos, igen... Mostanában sok a dolgom... - hadarta, s megpróbált lábára lépni, de bokájába ismét éles fájdalom hasított. Lehet, hogy kificamodott? Jellemző lenne... - morgott gondolatban.
- Had nézzem! - nyomta Sakara kezébe esernyőjét a férfi, és lehajolt. Kezével megtapintotta a lány bokáját, aki erre felszisszent a fájdalomtól. - Lehet, hogy csak meghúzódott, de nem biztos. - mondta a diagnózist Narumi-sensei, majd felállt. - Gyere el hozzám, ott jobban meg tudom vizsgálni! - indítványozta, de a másik heves tiltakozásba kezdett.
- Nem, nem, köszönöm, de erre semmi szükség! - szögezte le, fél lábon ugrálva. - Megyek, és biztosan elmúlik a fájdalom. - tette hozzá. - Amúgy is sietnem kell, Momo-baa-chan már vár haza.

- De Sakara, nem ugrálhatsz hazáig! - fogalmazta meg a problémát az orvos. - Tudom, hogy most miket gondolsz rólam... - halkultak el szavai, s tekintetét bűntudatosan lesütötte. - De szeretném jóvátenni, amiket akkor mondtam. Igazán! - szavai őszintén csengtek.

A lány pár pillanatig töprengett a dolgon, végül beleegyezett abba, amit a férfi kért. És amúgy is igaza volt: nem ugrálhatott haza sebesült lábbal, mint egy sérült szárnyú veréb. No meg... Érdekelte, hogy mit szeretne mondani apja.
Furcsa volt ez a szó: Apa.
Már szinte el is felejtette, hogy hogyan kell kiejteni.

- Már megint az esőben futottunk össze. - nyújtott át egy törölközőt az orvos, miután beértek a házba. - Úgy látszik, ez a mi időszakunk. - mosolyodott el, s leült a lány mellé, aki haját szárítgatta. - Na had nézzem! - fogta meg bokáját, s vizsgáló pillantások közepette végigtapintotta a másik bokáját. - Úgy tűnik, a szárkapocscsont nem tört el, és a két lábszárcsont közötti szalag sem szakadt el. - nézett fel a lányra. - Nagy valószínűséggel csak meghúzódott. - állt fel, s kiment a szobából. Mikor visszatért, kezében egy nagy fehér dobozt tartott. lerakta a földre, és egy tekercs fehér, pólyaszerű fáslit húzott elő belőle. - Minden esetre be kell kötözni, hogy feszesen tartsa a lábad, nehogy még egyszer kibillenj, mert annak már komolyabb következményei lehetnek. No meg jobb, ha kíméled egy darabig. - fűzte hozzá, miközben a lány lábára tekerte a leginkább kötszerhez hasonlítható valamit. - Ha nagyon szeretnél, elbiceghetsz az iskolába, de a tornaóra teljességgel kizárt. ha akarod írok neked igazolást... - mondta, de Sakara nem felelt. Az asztalon álló képet figyelte, melyen egy apró, fekete hajú, fekete szemű lány volt. Igazán bájosnak találta.
- Nincs kevésbé poros képe a lányáról? - kérdezte meg üresen kongó hangon.
- Nincs olyan sok, mint amennyit szeretnék... - fogta meg nyakát az orvos. - De azért akad. Szeretnél látni egyet? - kérdezte, mire a másik csak némán bólintott, így egy másik szobába ment, s visszatérve egy képet nyújtott Sakarának. A fotón egy nem túl magas, nyakig érő fekete hajjal megáldott lány mosolygott. Nem sokat változott az évek alatt. Ugyanolyan porcelánbaba külseje volt, mint a régi képen.
- Egy évvel fiatalabb nálad. - Narumi-sensei szemlátomást rögtön megbánta, hogy kimondta ezeket a szavakat.
- Egy év... - tűnődött a lány hangosan. - Miután anyámat és engem elhagyott, egy év elég volt, hogy elég erőt gyűjtsön a gyermekvállaláshoz. - vázolta elképzelését Sakara, s semmitmondó tekintettel nyújtotta vissza a fotót. - Gyorsan ment. - tette hozzá.
- Sakara, hallgass meg! - kezdett mentegetőzésbe Kyou-sensei. - Nem volt más választásom... Szerettem anyádat. De mikor kiderült, hogy terhes, megrémültem. Fiatalok voltunk még, és még az egyetemet se fejeztem be. Nem volt rendes munkám, így nem tudtam volna miből eltartani őt és téged. A szüleim a kezdetektől fogva ellenezték a kapcsolatunkat, így az ő támogatásukra se tudtam hagyatkozni. - szavai esdeklően hatottak.
- Nem kell magyarázkodnia. - vonta meg a vállát a lány. - Elhiszem, hogy megrémült. Habár... Az anyám is félhetett. - kockáztatta meg. - De nem érdekes... Ne firtassuk a múltat! Már úgy is elmúlt...
- Annyi kérdésem volna. - fordult hozzá apja. - Milyen életetek volt? Hogy van Natsue? Boldog voltál? Ő boldog? Megházasodott később? - faggatta mit sem tudva.
Sakara csak lehajtotta tekintetét, s egy nagyot sóhajtott. Boldogság... Ez már megint milyen szó? Kellene egy értelmező szótár...
- Sosem voltunk boldogok. - válaszolta semleges hangon, miközben vizes zokniját figyelte. - Ő... Mármint anya... Az elején megpróbált helyt állni, de nem ment. Egyedül volt. talán nem is hibáztathatom... Az életünk csupa kudarc és fájdalomból állt. Nem házasodott meg... - tette hozzá, s szándékosan nem ejtett szót Habakéról. - És ma sem hinném, hogy boldog... de nem tudom, rég nem láttam.
- Hogy-hogy? - lepődött meg az orvos.
- Nem volt jó a kapcsolatunk. - mondta a lány. - Pár hónapja elköltöztem otthonról.
- És most kivel élsz? - döbbent le a férfi.
- A nagymamámmal. - érkezett az egyszerű válasz.
- Az hogyan lehetséges? Tudtommal Natsuénak régen meghaltak a szülei.
- Na és? Mit számít a vérkötelék? - vonta kérdőre Sakara, s apja szemeibe nézett. Melegséget árasztott az a barna szempár a szemüveg mögött. - Momo-baa-channal jól megvagyunk. - fordította el tekintetét. - Ő igazi színésznő. És mellesleg nagyon okos asszony. Sokat tanulok tőle.
- Akkor... Feltétlenül meg kell ismernem. - mosolyodott el bátorítóan Kyou-sensei.
- Nem, nem kell. - emelte fel a hangját a másik. - Nem kell, hogy része legyen az életemnek. Eddig is jól megvoltam egyedül, ezután sem kell engem félteni. Jó lesz így... - hangja ismét elhalkult, s szemére kiült a szomorúság. Annyira hiányzott neki Yokomizo, hogy majdnem sírva fakadt, de ezúttal képes volt türtőztetni érzelmeit. Mégiscsak hatott rá Aka-san tanítása. Vagy... Az is lehet, hogy csak kezdett felnőni.
- De én az akarok lenni! - fordult hozzá Narumi-sensei. - Része akarok lenni az életednek.
- Miért? - csattant fel a lány. - Hisz korábban egyértelműen elutasított, most miért gondolja másképp?!
- Mondtam neked, hogy én csak egy vén szamár vagyok. - mosolyodott el önostorozó tekintettel a férfi, majd megfogta lánya kezét. - De néha a szamarak is tanulnak egy s mást.

Mikor elbúcsúztak, a lány különös melegséget érzett szívében.
- Biztos, hogy ne vigyelek haza? - kérdezte meg harmadjára az orvos, ám Sakar ezúttal is csak legyintett. - Akkor remélem, hamarosan beszélünk még! Vigyázz a bokádra! - szólt utána az orvos. - Ja és kérlek! Ha lehet, ezentúl csak a keresztnevemen szólíts, és nyugodtan tegezz! - tette hozzá. - Örülnék, ha találkoznál Rikával.
Sakara megállt a kapu előtt, s visszanézett.
- Mivel ő a testvérem... - mondta alig hallhatóan. - Talán egyszer beugrom egy teára. - fűzte hozzá, egy halvány mosolyt eresztve szájára, s kibicegett. Az eső már alig szemerkélt, majd pár perc elteltével, lassan de biztosan elállt.
Kisütött a nap.

*

Már este tíz volt, amikor végre hazatért a munkából, s így is örülhetett főnöke jóhiszeműségének, hogy nem rúgta ki, amiért vagy fél órát késett. Sajnos mindennel késésben volt, hisz alig bírt sajgó lábára állni. Egy étteremben dolgozott minden kedden, szerdán és pénteken, iskola után.
- Kedveském, hát megjöttél végre? - robogott elé botjával Momo-nagymama, mikor belépett a bejárati ajtón. - Már azt hittem, hogy martalócok foglyul ejtettek, hogy ennyit késtél.
- Sajnálom, volt egy kis balesetem. - vette le a kabátját a lány, s a fürdőbe bicegett. - Elestem, és meghúzódott a bokám. - magyarázta.
- Jaj Drágám, és jól vagy? - kérdezte Aka-san aggódva, elővéve az édes kis nagyi formáját.
- Persze. - válaszolta Sakara. - Már orvos is látta. - fűzte hozzá, s visszagondolt az apjával folytatott beszélgetésre. Olyan hihetetlennek tűnt az egész... Narumi-sensei tényleg az élete részévé akar válni. Valóság, vagy álom csak csupán?
- A jóképű orvos palánta barátod is megvizsgálhatta volna a lábad. - morogta Momo-baa-chan, elővéve szokásos témáját.
- Jaj, ne kezd már megint! - vetette le magát a kanapára a lány. - Ezt már ezerszer megbeszéltük. Yokomizo-kunnal szakítottunk. Már két hónapja, ha nem tűnt volna fel.
- De feltűnt Kedvesem. Te szakítottál vele, most mégis szenvedsz. Látom a szemedben, ne próbáld átejteni a tapasztalt vén rókát! - vette fel legalább egymillió dioptriás szemüvegét az öreg hölgy, s azon keresztül vizsgálgatta lakótársát. - Olyan vagy számomra, mint egy nyitott könyv. Itt mindenkit átverhetsz, de engem nem! Hallod? Engem soha!
- Jó-jó! - nyávogott Sakara. - De nagymama, látod, hogy ő se keresett engem. - mondta, s elgondolkozott. Ha gin még szeretné, biztosan hetekkel ezelőtt megkereste volna. De nem tette.
Nem tette.

*

Másnap reggel, az iskolába menet, összefutott Aoyamával. A fiú kívülről még mindig egy fikarcnyit sem változott, talán csak a haja nőtt meg egy kicsit, ám belülről egészen elképesztő átalakuláson ment keresztül. Az utóbbi időben sokat beszélgettek, mert különös véletlenek folytán elég gyakran találkoztak. Harasawa már nem próbálta bántani a lányt, mondhatni egész jó barátok lettek.
- Még mindig Gin miatt pityeregsz? - kiáltott a lány után, mire az megállt.
- Aoyama-kun! Mi szél hozott erre? - várta be a fiút, s együtt továbbindultak az iskola felé.
- Semmi, csak gondoltam megnézem, hogy van az én szerencsétlen lúzerem. - gúnyolódott, de hangján érezni lehetett, hogy nem gondolja komolyan.
- Nos, ha csak ezért jöttél, ki kell, hogy ábrándítsalak. - nevetett Sakara. - Tökéletesen jól vagyok.
- Hazug! - bökte meg őt a másik. - Látom rajtad, hogy mindent a pokolba kívánsz. Még mindig nem tudtad elfelejteni Yokomizót? - kérdezte.
- Dehogynem!
- Már megint hazudsz!
- Akkor miért kérdezed? Hisz úgyis tudod a választ. - vonta meg a vállát Sakara.
- A te szádból akartam hallani. - érkezett a válasz.

Pár percig csak némán ballagtak egymás mellett, majd ismét Aoyama szólalt meg:
- Ha ennyire szereted, akkor miért nem keresed meg és mondod el neki? - kérdezte.
- Te ezt nem értheted. - magyarázta a lány. - Nem Yokomizo-kun tehet róla. Minden az én hibám.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. - csóválta a fejét Harasawa. - De... Gin állati nagy balek, hogy elenged egy ilyen lányt. - jelentette ki, s mintha arca egy leheletnyi árnyalattal pirosabb lett volna szavai nyomán.
- Te tudsz ilyen kedves is lenni? - döbbent le Sakara, és eleresztett egy vigyort.
- Én nagyon kedves tudok lenni a lányokkal. - kacsintott vissza rá a fiú.
- Perverz disznó! - ütötte meg Aoyama vállát a lány.
- Rossz az, aki rosszra gondol.
- Mi? Mégis mire? Látod? Már megint te fantáziálsz, nem én.
- Az előbb perverz disznóztál le, te tökfej!
- Mert az vagy.
- Idegesítő.
- Most, hogy mondod, az is vagy, kösz.

A lány észre se vette, hogy még egy barátja lett hirtelen.

*

Az tanítás eseménytelenül, mondhatni unalmasan telt. Mily meglepő.
Illetve talán volt egy jó pillanata a napnak, amikor Kimiko megjelent, egy hatalmas, krumpli méretű kötéssel az orrán. Na az igazán pompás rész volt az osztály majdnem minden tagjának.

Az órák végeztével Sakara ismét, a tetőre ment, ahogy az utóbbi időben elég gyakran. Bár igaz, hogy rossz emlékek is fűzték a helyhez, többnyire boldog pillanatok jutottak eszébe, ha ott volt. Mint, amikor Gin megmentette, és ráesett. Na jó, az elég kellemetlen élmény volt.
- Jó nehéz lehettem... Milyen kínos... - motyogta elpirulva, majd kicsapta a tetőlépcső ajtaját. Kilépve lágy szél cirógatta meg az arcát, s haját finoman verdeste. Még a nap is sütött, bár viharfelhők gyülekeztek az égen.
Ilyenkor, mikor egyedül ücsöröghetett, végig tudta gondolni, hogy mi folyik körülötte.

Az elmúlt két hónapban számtalan emlék derengett fel előtte múltjához kötődően. Már tudta, hogy milyen kapcsolatban állt Yokomizoval. Barátok voltak, és nagyon sok időt töltöttek el együtt. Gyakran járt a kórházba, csak, hogy részt vegyen a fiú újabb kalamajkáiban. Számtalanszor zűrbe keveredtek, és nagyon sokat nevettek.

S mindez a sok szép pillanat... Mindez mintha csak azért törne most elő, hogy ne tudja elfelejteni a fiút.

Egy fél óra elteltével az eső cseperegni kezdett, majd egyre jobban esett, de Sakara nem zavartatta magát. Az elmúlt pár napban annyiszor megázott már, hogy egészen hozzászokott.
- Azért hozhatnék néha esernyőt. - jegyezte meg hangosan, s felállt. Még mindig fáj a bokám. - állapította meg gondolatban, s óvatosan a tetőperemhez bicegett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felállt a tetőpárkányára, s kitárta karjait. Olyan fenséges érzés vélt számára, amint az egyre erősödő szél befújt a ruhája alá, a haját a magasba kapta, szabaddá téve nyakát. Mintha minden kötéltől megszabadult volna. Csak ő volt egyes egyedül a világon. Majdhogynem érezte, amint szárnyai nőnek, és másra se vágyott, csak kibontani a fehér tollak sokaságát. Kitárni, hogy igazán szabadnak érezhesse magát, és repülni. Repülni olyan magasra, ahonnan már minden jelentéktelen pöttynek látszik csak a földön. Bár megtehette volna. Úgy érezte, hogy a fák őt szólongatják, hogy a szél az ő nevét kiáltja. Hívják, hogy legyen velük!
A süvítő világmindenség kínjai elhalkultak körülötte, csak az ö neve csengett fel a zörgő levelek között, s feltört egészen az égig.

Mennyi csoda történt. Szinte hihetetlen, hogy ez a sok élmény, mind vele történt. Milyen hosszú volt az út... Olykor fájt nagyon a járás, sokszor szenvedett is... De boldog volt. Igaz barátokra is lelt, akik mindig mellette álltak.

Sakara óvatosan lemászott a tetőperemről, majd megfogta táskáját, s vállára vetette. Lesétált a tetőlépcsőn, keresztül a folyosókon, s közben hallgatta lépteinek tompa zaját, az üresnek tűnő épületben.
A kijárathoz érve felcsapta a tölgyfaajtót, s nevetve lépett ki az udvarra.
A felhők kezdtek elvonulni.