Hirtelen fény árasztotta el a raktárhelyiség egészét. Gill ösztönösen összezárta a szemeit, de így is elkésett: mintha ezernyi tűszúrás égette volna pupilláját. A hallása is megváltozott. Tiszta, éles hangok jutottak el tudatáig. Leginkább ahhoz hasonlított a helyzet, mint amikor hosszú víz alatti úszás után az ember feje ismét felszínre kerül, s egyszerre rázúdul a világ összes zaja, színe, fénye. Léptek közeledtek; a lány továbbra is összeszorította szemeit.
- Jól vagy, Gill? - Wade az, állapította meg a kérdezett. Lassan kinyitotta a szemét: először csak az egyiket, majd a másikat is. Fájdalmasnak bizonyult a látás visszanyerése, az összképet sokáig sötét foltok tarkították.
      A fiú óvatosan lehúzta szájáról a ragasztócsíkot és poharat tartott oda. Gillian mohón kapott utána, kiszáradt torkának igazi felüdülést jelentett a víz. Valószínűleg sosem értékelte még ennyire a bársonyos íztelenséget. Hamar kiürült a pohár; Gill kis híján az üvegbe harapott.
- Annyira sajnálom - nyitotta ki a bilincset Wade. - Annyira rettentően, elképesztően, eszméletlenül sajnálom!
      Felsegítette a lányt és biztatóan megszorította a kezét. Észrevette a fémperec okozta kárt, felszisszent láttukra. A többi - láthatatlan - kárról csak sejtése volt. Nem maradt sokáig bizonytalanságban: Gillian elhúzta a kezét és elfordult tőle. Nem kerülte el Wade figyelmét a csillogó szempár.
- Gill, figyelj - nyúlt ismét utána, de a lány lerázta.
- Ne érj hozzám.
- Legalább engedd, hogy megmagyarázzam...
- Nem szükséges. - Gill visszanyelte a könnyeit. Gondolatok, érzések ezrei rohamozták meg, de egyértelmű volt, melyik a legerősebb: a csalódás.
- De én nem akartam -
- Mit nem akartál?!
      Wade elhallgatott a hirtelen kitörésre. Jól tudta, hogy jogos a szemrehányás.
- Nem akartalak bántani. Ezt el kell hinned.
- Persze, mert azt csinálom, amit mondanak nekem. Ha azt állítod, lapos a föld, akkor a bolygónk gondol egyet és mint egy lyukas strandlabda leereszt, igaz? Ha nem akarsz bántani, akkor se szó se beszéd bezársz egy lyukba, a biztonság kedvéért egy kályha csövéhez bilincselsz és lelépsz.
      Már a nappaliban jártak, ahol a Kian és Cooper romeltakarított. A rocker lelkesen indult a belépő lány felé, hogy vigaszt nyújtson, de megtorpant az elutasító szempár láttán.
- Ne mondd ezt, nem így van. Rettentően sajnálom, amit tettem - folytatta Wade egyre elkeseredettebben -, de muszáj volt...
- Muszáj? - hitetlenkedett Gillian.
- Daniel -
      „Ki más?!"
- Ha legközelebb azt mondja, fojts meg egy kispárnával, azt is megteszed?!
- Te is tudod, hogy nem.
- Tudom?! Mégis honnan a francból tudnám?
      Kian barátja segítségére sietett. Talán ha elmagyarázzák...
- Hallgass meg, virágszál, jó? Vendégünk érkezett, ráadásul nem a legjobb fajtából. De még ha nem is ekkora seggfej jött volna, akkor is mennyien? Kb. tízen tudnak rólad rajtunk kívül. Nem hagyhattuk, hogy észrevegyen. Az egy dolog, hogy mi mekkora kioktatást kaptunk volna, de el tudod képzelni, mi lett volna veled? Szóval eltüntettünk minden jelet. Párnákat, ruhát, fogkefét... mindent. Téged is. Annak elég kicsi volt az esélye, hogy oda is benézne, pláne olyan hátra. Nem a legjobb módszerrel tettük ezt, tudjuk, de... nem kockáztathattunk.
- Nem kockáztathattatok - ismételte Gill. - És erre ez a megoldás? Máshogy nem lehetett volna „nem kockáztatni"?
- Dan a főnök... - magyarázkodott Wade. - Én mindent megtettem, napokig kértem, hogy gondolja meg magát, hogy ne kényszerítsen erre, de nem hajlott semmire.
- Persze, hogy nem. Naná. De te?! Miért kell vakon teljesítened, amit követel?! Miért nem mondtad el? Szerinted nem értettem volna meg? Miért gondolkodsz ilyen alacsonyan rólam, mit tettem érte?
- Semmit - motyogta a srác. A „megtiltotta" már nem tűnt elégséges magyarázatnak.
- És ha bezársz a raktárba, miért kellett feltétlenül megbilincselned? Szerinted észt vesztve dörömbölnék az ajtón? Kinek?! És ha megbilincselsz, miért kellett még a számat is beragasztanod? Hogy ne kiabáljak segítségért? Kinek?! És ha mindezt már megteszed, mi a fészkes fenéért kell lekapcsolnod azt azt átkozott villanyt? Tudod, hogy éreztem magam ott? El tudod képzelni, mennyire féltem? Amikor ott ültem ki tudja mennyi ideig és azt éreztem, hogy felemészt a sötétség és összenyomnak a falak... El tudod képzelni?!
      Gill-ből feltört a zokogás, hiába tiltakozott ellene minden akaratával. Túlságosan megviselték a történtek. Wade nem tudott mit felelni, bűntudata egyre nehezebb súlyként telepedett a szervezetére. Ebbe sose gondolt bele. Tiltakozott az eljárás ellen, attól meg végképp rettegett, hogy neki kell véghezvinnie, de az meg se fordult a fejében, hogy a végén ellentmondjon Daniel parancsának. Sose tette.
- Klausztrofóbiád van? - ráncolta a szemöldökét Cooper. Benne is kezdte felütni fejét a bűntudat, ádámcsutkája látványosan süllyedt és emelkedett. - Eddig sose tűnt fel, pedig régóta a négy fal között vagy. - „Nem, nem játszhatja meg. Most nem. Nem?"
      A lány letörölte a nedvességet az arcáról. - Nem szokott lenni. Vagyis... Egyszer beszorultam otthon a kamrába. Beragadt az ajtó és senki sem volt otthon. Órákig nem tudtam kimenni és csak annyi helyem volt, hogy leüljek. Bepánikoltam, pedig ott volt villany - küldött egy vádló pillantást Wade felé. - Itt sötét volt, rettenetes feketeség. És mozdulni sem bírtam. Szörnyű volt.
- De ebben az egy hónapban -
- Nem látszott rajtam? Tudom - rántott vállat. - Nincs beteges félelmem, nem vagyok klinikai eset. Csak ezt a mozdulni képtelenséget nem bírom. Itt van három szint, elég nagy a tér ilyen szempontból és ha van is bezártság érzésem, az egészen más jellegű. De látjátok már megint nekem kell magyarázkodnom...
- Gill. - Wade ismét a keze után nyúlt, de ő most is elhúzta.
- Hagyjál, légy szíves.
- Értsd meg, nem tehettem mást!
- Miért nem? Ki akadályozott meg? Elárulom: senki. Nem tettél semmit, mert nem akartál.
- Ez nem igaz... nem volt választásom
- Wade... Te is tudod, hogy mennyi mindent tehettél volna. Rengeteg választásod volt. Csak neked volt bármiféle választási lehetőséged... Elmondhattad volna a dolgot és akkor minden más szükségtelenné válik. Elhiszem, hogy Daniel megtiltotta, naná, de attól még nem kellett volna vakon azt tenned, amit mond. A te döntésed volt, hogy szóról szóra követted az utasítást. Egyetlen egy dologra lett volna szükséged, hogy máshogy cselekedj: bizalomra. De ezt úgy látszik, nem érdemeltem ki.
      Gill elfordult. Remegett a keze, egész teste, de nem engedte szabadjára az újabb sírógörcsöt. Még nem. „Nem érdemli meg. Nem érdemlik meg. Csak tudnám, hogy miért nekem fáj, miért én érzem a tőrdöfést!"
- Ez nem igaz - tiltakozott hevesen a srác. - Tudod, hogy nem. Bízom benned, miért ne tenném? - Elkeseredetten túrt a hajába. Nem látta a lány arcát, de nem volt kétsége afelől, hogy egy szavát se hiszi. Miért is tenné? Ő nyíltan bízott benne és mit kapott cserébe? Igazság szerint az általa felvázolt köztes megoldás meg sem fordult Wade fejében. El akarta hárítani a feladatot, lebeszélni róla Dant, kompromisszumokat próbált kieszközölni, de ezek sikertelensége után eszébe se jutott, hogy ellenszegüljön a parancsnak. Nem árulta el főnökét, de elárulta a barátját. Kutyául érezte magát.
      Nem csoda hát, hogy korábbi önmagával ellentétben azonnal lerohanta az éppen belépő Danielt.
- Most boldog vagy? Elégedett? Elérted, amit akartál, nem?
- El - vágta hozzá flegmán a főnök. Magassági előnyét kihasználva nézett körben a jelenlévőkön. A lány háttal állt neki, de a többiek arcáról se sok örömet olvasott le. - Elégedett vagyok-e? Igen. Boldog? Pff, elégedett vagyok, nem?
- Mondd, miért zavart ennyire, hogy jól kijövünk? Hogy Gill nem volt állandóan egyedül és maga alatt? Mi volt ezzel a baj?!
- Dan a fejét ingatta. - A probléma korántsem ezzel volt. Ez csak egy kis emlékeztető volt, hogy ki kinek tartozik felelősséggel. Nem vagyok hozzászokva és nem tűröm, hogy ellentmondjanak nekem. Hosszasan vitatkozzanak velem, főleg olyan ügyben, ami csak az én dolgom. Ismerős a szituáció? - vonta fel egyik szemöldökét. A lányra irányította tekintetét. Időközben ő is megfordult; szemei pirosan puffadtak. - Továbbá... időnként olyan érzésem támad, hogy nem ismeri mindenki a helyét, többet képzel magáról, mint amennyi az egészséges kereteken belül lehetséges. Felettébb veszélyes dolog... De látod - nézett Gill szemébe -, akár így is lehetne mindennap. Semmi okom nincs rá, hogy bármiféle komfortot vagy szórakozást nyújtsak. Ez nem szálloda és nem nyaralás. Rühellem még ennyi idő után is azt magyarázni, mit szabad és mit nem. Semmi befolyásod nincs a dolgok alakulásában, remélem ezt sikerült leszűrnöd a mai nap alapján. És legalább tisztáztuk, hogy ki kinek hűséges. Ne táplálj hamis illúziókat, utálnám, ha mindet nekem kellene letörnöm.
- Elég meggyőző lecke volt, köszönöm - suttogta Gill. Akár gyomorszájon is vághatta volna a vezér, azzal sem okozott volna nagyobb kárt. Lófarokba fogott fürtjeit piszkálta, miközben a parketta erezetét mustrálta. A fa mintázata legalább ismerős volt, ellentétben a körülötte állókkal.
- Ennyi? - vonta fel a szemöldökét a vezér. - Semmi kifogás, szónoklat a jogokról? Mi történt, csak nem elvitte a cica a nyelvedet? Milyen fajta volt? - szúrt oda gonoszan.
      Gill egy pillanatra felnézett, tekintetük összeakadt. Pirosló arccal hajtott ismét fejet. Wade lépett mellé, s kezei közé fogta a lány kezeit.
- Ne higgy neki, igenis fontos vagy. Hibáztam, igazad van. Nagyon elcsesztem mindent, megértem, ha haragszol, de -
- Nem - szabadította ki kezeit Gill. Még mindig remegtek. - Nem hibáztál, hanem döntöttél. A kettő egészen más. A te választásod volt. És nem haragszom, csak fáj... Tudod, én tényleg azt hittem, hogy ha normális körülmények között találkozunk, akkor igazi barátok lehetnénk. Tévedtem. Az én hibám, nem a tiéd. Bocs a kellemetlenségért, amit okoztam. Remélem, nem lesz több álmatlan éjszakád miattam. Nem szükséges... - mondta, s azzal faképnél hagyta a ledermedt srácot.
      Gillian minden erejét összegyűjtötte, hogy viszonylag egyenes útvonalon távozhasson. Szemei fájdalmasan égtek, lábai majd összecsuklottak. Nem akarta megszerezni nekik azt az örömöt, hogy előttük omlik össze, ezért az utolsó lépcsőfokokat már szinte futva tette meg. Senki sem állította meg vagy indult utána.
      Sűrű, nyúlós hangulat maradt a nappaliban. Wade még a szavak értelmét ízlelgette, de keserű szájíz sehogy sem vált édesebbé. Ezt tényleg elszúrtam, ismételgette magában.
     „Marnak a szavai, mint a sósav. Még hogy fegyvertelen..." mormogott magában Daniel egy korábbi beszélgetésükre emlékezve. Hátát a falnak vetette és előhalászta zsebéből az apró kartondobozt.
- Ezt nem érdemelte, meg. Te is tudod - fordult hozzá Kian.
- Az élet már csak ilyen igazságtalan... - Dan mélyen letüdőzte a füstöt, s csak utána nézett ismét a többiekre. - Senkinek sincs dolga? Azt hittem, azért dolgoztunk keményen, hogy mindent megszerezzünk a továbblépéshez...
      A szőke megvárta, míg a többiek távoznak és csak utána fordult barátjához.
- Ami azt illeti, igaza van. Más módszerrel is meg lehetett volna oldani.
- Ideje, hogy tanuljanak... És ha már itt tartunk, te is visszafoghatnád magad. Megegyeztünk bizonyos szabályokban...
- Ugyan már! - legyintett Cooper. - Ennyire nem zavarhatnak ezek az apróságok. Valld csak be, hogy mindent magadnak akarsz és ez a machós viselkedés csak álca, egy kis plusz keménykedés a szerep kedvéért. - Véleményét megerősítendő Danre kacsintott.
- Miért akarsz úgy beállítani, mintha én lennék egy ócska regényben a főgonosz? - rázta a fejét Daniel. Elnyomta a csikket a hamutartóban és kiszedte a gumit a hajából. - Ne táplálj belém ilyen dolgokat. Itt minden racionálisan történik, nincs szükség felsőbb hatalomra, hogy belepiszkáljon a történések alakulásába.
- Persze, hogy nincs. Bár a végén így is, úgy is az van, amit te akarsz. És különben is, mindig a főgonosz a legdögösebb, a lányok buknak rá. Kíváncsi vagyok, hogy mikor jutunk el ehhez a ponthoz. - Cooper arcán pajzán vigyor terült el, de a másik csak a szemét forgatta a reakción. A szőke arckifejezése is megkomolyodott, amint kilépett saját kis fantáziái közül és az elmúlt órákra gondolt. Mennyi idő, mire mindent helyrehoznak...

--------------------------------------------------------------------------------

     Gill a matracon feküdt és sírt. Szemei fájtak; pirosak voltak és duzzadtak. Az első napokban még nem fogta fel teljesen, hogy mibe keveredett, álomszerűnek tűnt minden. Kalandnak. Olyan élménynek, amely habár nagy horderejű, hamar véget ér. Most azonban egy hónap elteltével be kellett látnia, hogy semmivel sem lett szabadabb. A rendőrség azóta se talált nyomot, amin elindulhatna, kommandósok se törtek a bázisra, és legapróbb jelét se látta annak, hogy szabadon szándékoznák engedni. Önmaga viszont képtelen volt változtatni a helyzeten. Ebihal a cápák között; más helyről jött, más világszemlélettel. A táplálkozás- és méretbeli különbségek már csak hab a tortán.
      Egyre erősödött a belső hang, amely azt sugallta, hogy ki kell jutnia innen. De hogyan? - tette fel magában újra és újra a kérdést. Eddig nem adódott semmi alkalma, ahhoz viszont nem volt se elég bátor, se elég rafinált, hogy maga teremtsen lehetőséget. Tehetetlenségében még intenzívebben tört fel belőle a zokogás. Haragudott magára, a többiekre, a világra. Már egyáltalán nem találta kalandosnak, izgalmasnak a helyzetét. Két dolgot akart: kijutni és felejteni.
      Keserűen állapította meg, hogy rosszabb, sokkal függőbb helyzetben volt, mint elrablásakor. Az itt töltött idő alatt lassan, de biztosan elkezdett kötődni néhány emberhez. A mindig kedves és megértő Wade-hez, a barátságos Kianhez és még Coopert is egész megkedvelte a kétértelmű megjegyzéseivel együtt. Az utóbbi időben Shermannel is javult a kapcsolata. Egyedül Larry viselkedett mindig ellenségesen vele szemben, számára felfoghatatlan okból. „Daniel megfejtéséhez kevés vagyok. Néha egészen normális, de a végén mindig csak bánt. A szavaival, a tetteivel. Pedig biztos, hogy nem utál, van viszonyítási alapom. Menjen a fenébe! Mindannyian menjenek a jó büdös francba! Miért kell még kettőt belém rúgni, amikor már így is a padlón vagyok?!"
      Dee a heves orrfújás közepette lepte meg. A lány körül se nézett, amikor a paplanra rogyott, de könnyei amúgy is nagy mértékben gátolták a tisztán látását. Nem számított rá, hogy társasága van, pedig gondolhatta volna. Sokan vagyunk, a hely kevés és úgyis ébren kell lennie mindig egy-két embernek, magyarázta Kian még fényévekkel korábban. A néger lassan, kényelmesen nyújtózkodott. Időbe tellett, míg szeme beitta a látványt és elméje össze tudta kapcsolni azt a magyarázatával. Gill némán várta, hogy ő is rontson valamit a kedvén.
- Az élet olyan, mint egy cigi. Néha jól megszívjuk. - Dee vállat rántott, majd felkelt. Gillian némán követte végig útját fátyolos szemeivel, s amikor a szekrényhez érve vetkőzni kezdett a srác, szemérmesen elfordult. Megtelített még pár zsebkendőt, mire kimerülten a párnára dőlt. Égő szemekkel, csuklóit masszírozva aludt el.

--------------------------------------------------------------------------------

      Gill másnap igyekezett teljes száműzetésbe vonulni; mindenki társaságát kerülte. Figyelmen kívül hagyta a számára kikészített nyálcsorgató reggelit (virágmintás bögre tanúskodott a címzett kilétéről), csak pár szem kekszet lopott a kamrából. Tisztában volt vele, hogy ismét kihagyott egy rakás étkezést - farmerja is lötyögött a derekán -, de nem volt étvágya, ahogy életkedve is hanyatlott. Mindentől tartózkodott, ami bárhogy is a Sasfészekhez vagy annak valamely lakójához fűződött. A szekrényből előkereste azt a farmert és fehér pólót, amelyet azon a végzetes délutánon viselt. Karjait lúdbőr borította, de nem volt hajlandó pulóvert húzni. Az tőlük van.
      Teljesen idegennek érezte magát.
      Magányra vágyott - természetesen megtapasztalhatta, milyen nehéz üres szobát találni. Az „irodákban" folyamatosan folyt a munka, Daniel külön szobája meg sem fordult a fejében, ahogy a raktárba se vágyott vissza. A nappaliban Larry jéghoki közvetítésekkel múlatta az időt, a hálószoba se maradt lakó nélkül. Rövid időre a biliárdasztal mellett húzta meg magát, az eddig érintetlenül pihenő noteszébe firkált. Csillogó zöld és lila indák, virágok futottak a csíkos lapokon.
      Hamarosan Sherman és Craig érkeztek a szobába. A lány még azelőtt kislisszolt onnan, hogy megszólíthatták volna. Az edzőterembe telepedett át. Itt hamarosan Cooper zavarta meg a nyugalmát. Gill úgy ugrott fel ültéből, mintha parázs égette volna torporát. A szőke azon agyalt, vajon mit mondhatna, de a lány egyre csak hátrált előle, hátrafelé szlalomozva kerülgette az akadályokat. Szeme csillogása űzött vadéra emlékeztette Coopert, aki ezért kezei felemelésével nyugtázta békés szándékait.
- Békével jöttem - nyomatékosította szavaival is, de a veszély elhárultát érzékelve Gill kiszaladt mellette. - Jó volt veled beszélgetni - folytatta magának. - Egyébként sem számítottam rád itt és különben is, ha belegondolok, én semmi indokot nem adtam erre a hideg bánásmódra. Hát görbítettem én egy hajszálat is abból a göndör fürtből? Letéptem egy szirmot is a virágkoszorúból?
      Gillian az egész napot meneküléssel töltötte. A konyhában sem maradt nyugta, valaki mindig megéhezett. Kian és Wade is megpróbált beszélni vele, külön-külön vagy egyszerre, de általában az egyik fürdőszobába zárkózott előlük. Tudta, hogy nem mehet így a végtelenségig, a fürdő kulcsának elvesztése igen kényesen érintené, ha valaki megunná a „játékot". Sértettsége, csalódottsága viszont nem engedte, hogy bárkivel is kapcsolatot létesítsen. Nem vágyott ilyen társaságra, a végén úgyis neki fáj csak jobban.
      A matracon gubbasztott, lábait szorosan maga elé húzta. Már nem kerülgette sírógörcs, kezdett minden érzelemtől mentessé válni. Csak az egyedüllétérzéstől nem tudott szabadulni, hiába is próbálkozott. Egyszer csak a vállán landolt az ablakpárkányra helyezett plüss jegesmedve. Gill dühösen hajította arrébb a szerencsétlen állatot. Még hogy hideg külső, érző szív, kesergett magában. Hiszen azok is elárulták, akikben bízott, mit várhatna mástól?
      Nem várt semmit. Jól esett volna szétzilált idegeinek egy kis zene; nyugtató, figyelemelterelő, dühöngő, de nem volt hajlandó az mp3 lejátszó után nyúlni. Az is tőlük van... Tőlük pedig nem kell semmi. Szerény számú lehetősége maradt: egy notesz és pár zselés toll. Combjára fektette a füzetet, szájával megszabadította a lila tollat a kupakjától és üres oldalt keresett. Fura, rég nem tapasztalt érzés járta át, ahogy egyre több szót kanyarintott a fehér papírra. Az alkotás, a teremtés íze. Vajon Istent is ez a mámor járta át, amikor megteremtette a földet, majd az embert? Igaz, utóbbi koránt sem sikerült tökéletesen, sok fejtörést okozhat évezredek óta az Első Lénynek. Fektethette volna unikornisokba, angyalokba a drága idejét, mégis az ember lett az uralkodó faj. Az igencsak tökéletlen homo sapiens, mely évezredek óta azzal tölti az idejét, hogy leigázza fajtársait. Háborúval, hadsereggel kényszeríti másra akaratát, vagy éppen csak egy halántékhoz szegezett fegyvercső segítségével tuszkolja magával a gyanútlan áldozatot. „Egyáltalán nem a hatalomvágy hajtott. Még most sem, akármennyire meglepő is", idézte fel Daniel egykori szavait. „Na persze... Azt biztosan csak rám korlátozza. Milyen kedves! Engem ér a megtiszteltetés, hogy kiélvezzem minden cseppjét. Marhára megtiszteltetve érzem magam."
      Nem bajlódott naplóírással, eleget agyalt saját sorsán anélkül is. A könnyebb utat választotta: kibújt saját bőréből és más életébe képzelte magát. Újonnan teremtett főhősének sem választott egyszerű helyzetet. Indiába szárnyalt európai testben, európai szokásokkal. Idegenként. És bizony hamar ráébresztették, hogy nagy bajba kerül, ha nem képes alkalmazkodni és ragaszkodik megszokott életviteléhez. India ugyanakkor megannyi varázslatos, mesés titkot is rejt... Örömmel nyugtázta, hogy egy ideig ellesz ezzel a világgal.