Gill kommunikációja két napja a „hagyjál - nem kérek - nem kell" kifejezéshármasra korlátozódott. Wade számtalanszor próbált beszélni vele, de mindig kosarat kapott. Türelme rohamosan fogyott, de igyekezett tiszteletben tartani a lány döntését. A történtek után ez a legkevesebb... A mellette ülő Kian merényleten agyalt, gépiesen nyomogatta a billentyűzetet. Előző este, amikor lefeküdt, majdnem hanyatt botlott a padlón heverő jegesmedvében. Az általa választott jegesmedvében.
      Gill a munkabázis küszöbén állt, félig az ajtó takarásában. Szeme sarkában észlelte a két fiút, akiket nemrég még a barátainak tartott, de nem rájuk koncentrált. Megmerevedett szemei fókuszában a vele szemközt strázsáló ajtó állt. Messze volt, akárhogy is számolt; nem tudna eljutni odáig egyedül. Észrevétlenül?! És ha ott is állna előtte, mihez kezdene a zárt ajtóval? Hullámcsatos, bicskás trükköket nem ismert. És ha egy akadályon túljutna, akkor is ott a lépcső és a csapóajtó. Vagy közöttük is maradt még valami?! Gill képtelen volt tisztán visszaemlékezni. Halántékát dörzsölgetve fordult meg egy lemondó sóhaj kíséretében. Craig állt vele szemközt, s szemüvegén keresztül gondolatolvasással próbálkozott. A sikertelenségre való tekintettel nem firtatta az általa látni vélt dolgot, csupán annyit fűzött hozzá, hogy:
- Vigyázz, a tűz éget, a villám csap. Dan pedig bármely természeti katasztrófát lekörözi, ha ideges.
      A lány visszavonult a hálószobába. Meglepő módon üresen találta. Igazság szerint egész nap nem látta se Danielt, se Shermant, nem mintha kereste volna a társaságukat. Talán elmentek. Ő bezzeg itt ragadt határozatlan időre. Olyan régen sétált a szabad ég alatt, időtlen idők óta nem szívott friss levegőt, amely nem az ionos szűrőn át érkezett. Sóvárogva nézett ki az ablakon. Az üveglapon túl semmi csábítót nem látott; az épület minden szárnya romos állapotban volt. Mégis, sütött a nap, ismét enyhébbre fordult az időjárás. Globális felmelegedés? Részéről szívesen érezte volna a kedvező hatását a saját bőrén.
- Miért is ne?
      A középső matracra mászott és kinyitotta az ablakot. Nem kevés nyújtózásába került, mire elérte a kallantyút, de megérte. Milyen régen nem melegítette közvetlenül napsugárnyaláb... A szekrényhez vonult, ruhái közül előhalászta a füzetét és a tollait és a párkányra telepedett. Pár szót papírra vetett, de hamar ráunt a dologra. A füzetet és a tollat a párnára ejtetve átvetette lábait a párkányon. Vállát az ablakkeretnek támasztotta, szemeit lehunyta és lábait lóbálva élvezte a napsütést. A vele járó morzsányi szabadságot.
      Gondolataiba merülve ült immár a párkány közepén, mígnem nyomást érzett mindkét vállán. Ijedtében összerezzent, ki is esett volna, ha nem tarja meg valaki.
- Hé, ki akarsz esni? - Cooper behúzta a lányt és bezárta az ablakot. - Az öngyilkosságnak kevésbé fájdalmas és sokkal biztosabb módja is van, nem mintha biztatni akarnálak.
- Nem szándékoztam lepottyanni. - Gillian keresztbe fűzte a karjait maga előtt.
- Mégis majdnem sikerült...
- Mert hátba támadtál. Addig semmi probléma nem volt.
- Elég nehezen támadhattam volna más irányból, ha háttal ülsz az ajtónak. Még szerencse, hogy egyből meg is mentettelek. Egyébként, ha szabad megkérdeznem, mit csináltál az ablakban, ha az életedtől állítólag nem akartál megszabadulni? Kijáratot arrafelé nem nagyon találsz, kár a belefektetett energiáért.
- Tudom - felelte a lány. Nem nézett a másik szemébe; a matracon heverő noteszét fixírozta. - Daniel nem felejtett el rávilágítani erre az apróságra az első napon.
- Nagyszerű. Mi ez? - követte Cooper a lány tekintetét. Lehajolt az ismeretlen tárgyért, de Gill is résen volt. Egyszerre ragadták meg a füzet két végét. - Még nem láttam.
- Az enyém. Többek között ennek köszönhető, hogy most itt vagyok.
      A szőke a szemöldökét ráncolta.
- Aznap vettem a plázában.
      Cooper elméje láthatóan megvilágosodott. - Nem kellett volna átjönnöd a nagyok felére. Ahogy látom, ezt nem ott vetted, arrafelé másféle csicsamicsa dívik.
- Tényleg nem kellett volna odamennem. Ha tudnád, hányszor gondoltam erre... Elengednéd?
      A srác fontolgatta a hallottakat. Akadékoskodott volna még egy kicsit, de Gill sírásra görbülő szája engedésre késztette. A lány magához szorította a kincsét, s szemeit a plafon felé irányítva megakadályozta, hogy egy könnycsepp is kigördüljön.
- Naplót vezetsz? - próbálta oldani Cooper a hangulatot. Gill a fejét rázta. - Akkor mit?
- Nem mindegy?
- Nagyon védekezővé váltál.
- Tudtam, hogy rossz ötlet - keseredett el Gillian. Kinyitotta a füzetet, hogy kitépje a pár megtelített lapot, de Cooper megállította a karját.
- Nincs erre semmi szükség. Csak érdeklődtem, jó? Ha nem akarod megmutatni, akkor ne tedd.
      A lány nem volt meggyőzve. - Persze, most ezt mondod. És később? És a többiek? Jó, hogy csak nekem nem lehet semmi magánéletem, titkom, akármim. - Elindult, hogy kikerülje a srácot, de az nem akarta elengedni.
- Hová készülsz?
- El.
- Meddig szándékozod még a sértett dívát játszani?
- Játszani?! - csattant fel Gill. - Szerinted minden csak játék, igaz? Mivel nektek nincsenek érzéseitek, ezért nyilván az enyémek is hamisak.
- Oké, átfogalmazom. Meddig szeretnél még az önsajnálatban fuldokolni? Pompás látványt nyújtasz, tényleg.
- Nem mondd, hogy nincs okom sajnálni magam.
- Van okod. Vagy legalábbis volt. Lassan elég lesz belőle, ezermilliószor bocsánatot kértek, mi a francot vársz még? Nem lehet visszaforgatni az időt, J.K. Rowlingon kívül kevesen képesek rá. Inkább gyere velem és add ki magadból a feszültséget. Azzal mindenkinek jobb lesz.
- Nem akarok.
- Nem érdekel. Ha nem jössz, viszlek. - Cooper minden további figyelmeztetés nélkül a vállára kapta a lányt és megindult az ajtó felé.
- Jól van, megyek, csak tegyél le - cincogta Gill.
- Most már jönnél, mi? - vigyorgott a szőke.
- Cooooooper, légyszí! - „Ez olyan megalázó."
      Az említett egy drámai sóhaj kíséretében talpára állította a terhét. - Öltözz át és gyere. De aztán sebtiben!

--------------------------------------------------------------------------------

      Gill mozgásán meglátszottak a kihagyott étkezések. Reflexei lassultak, reakcióideje nőttön nőtt. Arról nem is beszélve, hogy Cooper mennyivel előtte járt technikailag. Lassan kezdett azon aggódni, hogy a sok szúrásnyom foltot hagy maga után a testén. Hiába volt könnyű és rugalmas a penge, ha tizedszer is ugyanott érte a testfelszínt.
- Ez így unalmas - nyavalygott a srác. - Azt hittem, dühös vagy. Égbekiáltó igazságtalanság ért, vagy mi... Miért nem próbálod megtorolni? Tudom, hogy túl jóképű vagyok ahhoz, hogy akarattal sebet ejts rajtam, ezért megnyugtatlak: nem fogsz. Szóval nyugodtan adj bele apait-anyait.
      Nem kellett sokági hergelnie Gill-t, méregbuboréka hamar szétpukkant. Indulatból táplálkozó szúrásai természetesen nem találtak célt, de arra elegendőnek bizonyultak, hogy megtisztítsák az agyát és egy kicsit felgyorsítsák a testét. Tisztább fejjel már arra is képes volt, hogy felidézze, milyen mozdulatokat tanított neki Cooper, illetve mit lesett el tőle.
- Ez már döfi, még ha a kardját nem is belém döfi! - kurjantott a szőke. Eresztett egy harminckét fogas vigyort a meghökkent lányra és peckesen felé közelítette a kardját. - Légy résen, mert ha mégsem, a késem beléd vésem - dalolászott vígan.
      A lány nagy szerencséjére Cooper kezében nem volt szúró-vágó eszköz; a sportszer érintése inkább volt kellemetlen vagy dühítő, mint fájdalmas. Az előző alkalomtól eltérően, most nem fáradoztak a vívóöltözet felöltésével. Gill áldotta az eszét, hogy pólót is húzott; korábbi élménye másra csábította volna. A srác energikus, rugalmas szökkenésekkel támadott, arcán mindvégig hatalmas vigyor terült el. Gill már azon tűnődött, hogy vajon ő is füvezik-e; semmin nem akadt volna már fenn. Révedezésében lemaradt egy ütemmel, a karcsú penge vészesen közelített a hasa felé. A lánynak még annyi ideje maradt, hogy törzsével előre-, csípőjével hátradőlve késleltesse a kontaktust, de el nem kerülhette.
- Puff - bökött a köldöke magasságába Cooper. - Ha nem lennék lágyszívű és empatikus, most nagyot szúrtam volna. Rossz taktika.
- Na ne mondd - morgott Gill. - Elfáradtam, hagyjuk abba.
- Máris?! Még csak az kéne. Azt hiszem, kifejeztem már a véleményem a rendszertelen és elégtelen étkezésről. Szeretnéd, hogy etesselek? Csak a nosztalgia kedvéért.
- Nem szükséges.
- Nagyszerű. Akkor figyelj, mert jövök!
      A szőke nem fenyegetőzött üresen, másodperceken belül ismét támadásba lendült. Dinamikusságával Gill nem sokáig tudta tartani a lépést. Látása időnként elhomályosult, egyensúlya megingott. Cooper ezt nem vette észre, vagy nem foglalkozott vele. Rendületlenül mozgott előrefelé. A lány meg sem próbált már visszatámadni, örült, ha a pengék ütköztetésével elkerülhetett egy találatot. Cooper túl közel ment hozzá; hátrálni kezdett. Mindenképp ki akarta kerülni az egyre gyorsabban érkező szúrásokat, de azt vette észre, hogy rossz lábán felejtette a súlyát. Pár másodperc múlva könyöke, feneke a padlón koppant, kardját estében elejtette. Előre csúszó lába kilökte a srác bokáját, aki annyira a kardforgatással volt elfoglalva, hogy teljesen váratlanul érte a lába alól kicsúszó talaj.
      Gill összeszorított szemekkel várta, hogy kipréseljék belőle a szuszt, de nem nehezedett rá semmi. Arcán mégis meleg leheletet érzett. Értetlenül nyitotta szét pilláit, s premier plánban csodálhatta meg Cooper kristály kék szemeit. Bosszúsak voltak.
- Egy kis testedzés után máris kidőlsz. Puhány. Bennem bezzeg még annyi az energia... Csak figyelj! - mondta és kinyomta magát fekvőtámaszos helyzetéből. A lány már fellélegzett volna, hogy ismét tisztességesebb távolság lett közöttük, de Cooper arca pár másodperc múlva ismét betöltötte a látóterét. Eltávolodott, majd újra szinte összeért az orruk.
- Mit csinálsz? - értetlenkedett Gill.
- Fekvőtámaszozom, minek látszik?
- És ezt még... - „Jé, mennyi árnyalatú kék! Távolról nem is látszik." - ... meddig szándékozod folytatni?
- Kétszáz alatt nem állok meg. Ne vágj ilyen képet, tubicám! A te hibád, hogy nem fárasztottál ki eléggé.
- Kiannek jobb becenevei vannak... - morgolódott Gillian. Kényelmetlenül érezte magát. Cooper viszont kétségtelenül élvezte a helyzetet, szemei játékosan csillogtak, szinte kinevették a lányt.
     Gill feszengve keresett valami kiutat, de a srác pont a vállai felett támasztotta meg magát, így arra nem csúszhatott ki. A másik irányt inkább nem akarta megkockáztatni, így hát fújt egy nagyot és ajkát biggyesztve várta, hogy a szőke megunja a játszadozást. Cooper azonban még nem óhajtotta abbahagyni; nyíltan vigyorgott a másik kínján.
- Százkilencvennyolc, százkilencvenkilenc, kétszáz - sóhajtott Gill.
- Nem csalunk - ciccegett a szőke. - Máskor majd jobban igyekszel máshogy levezetni az energiámat. Habár, ha belegondolok, még most is sémát válthatunk. Ismerek pár kellemesen kalóriaégető gyakorlatot. Még csak pozíciót se kell váltanod. - Cooper sokatmondón húzogatta a szemöldökét, mire Gill az ujja hegyéig elvörösödött.
- Fejezd be nélkülem az adagod. - Gill a srác vállára helyezte a tenyereit és megpróbálta eltolni magától, de mintha falba ütközött volna. - „Fene enné meg a kisportolt fajtájukat!" - Ez elég kényelmetlen így... nekem.
     Cooper válaszra nyitotta a száját, de alig hallható nyikorgással az ajtó is nyílt. Daniel arcáról nem lehetett érzelmet leolvasni, csupán szemöldöke felvonásával reagált a látottakra.
- Á, helló! - A szőke egyáltalán nem jött zavarba, ellentétben Gill-lel, aki inkább elfordította a fejét. Kezeivel még mindig Cooper pólóját markolta.
     Dan összeszűkítette a szemét. - Mit csináltok, ha szabad megkérdeznem?
- Neked mindent szabad! És vívunk, ha nem látnád. Ez az új kedvenc pozíciónk. - Cooper még szélesebb vigyorra húzta a száját.
     A vezér hümmögve közelebb lépett. - Érdekes elképzelés. A kardforgatás kissé nehézkes lehet.
- Arra semmi szükség! Én a sármommal küzdök, ő pedig a csáberőm ellen. Nem áll jól... Csak nem féltékeny valaki?
      Daniel szemöldöke még magasabbra szökött a képtelen elképzelés hallatán. - Legalább minden fegyvernek látszó tárgy hanyagolva van. Ez is valami...
- Jaj, hagyjuk a szarkazmust. Jutottál valamire? - A szőke nem törődött azzal, hogy még mindig merőben szokatlan pozícióban támaszkodott. Gill-t már annál inkább zavarba hozta a helyzet. Időközben elengedte a kezében szorított textíliát; semmit nem ért el vele.
- Még szép. Nem azért utaztam vissza Londonba, hogy üres kézzel távozzak.
      A lány szíve nagyot dobbant szülővárosa neve hallatán. Ott lenne a helye, nem itt. Főleg, hogy fogalma sem volt róla, hogy földrajzilag hol is van az az „itt". Akaratlanul is a beszélgetők felé fordította a fejét.  Daniel már közvetlenül mellettük állt és nagy egyetértésben társalgott valamiről Cooperrel. Ahogy felnézett Gill a szenvtelen arcra, ismét eszébe jutott, hogy mennyire gyűlöli, amit tett vele. Cooper folyamatos lazasága feledtette vele egy kis időre, hogy épp haragban állt mindenkivel, de elmúlt az illúzió. Pedig milyen tiszta, szabályos vágású az az arc!
      Mire ismét feleszmélt, Dan a feje mellett guggolt és éles szemmel fixírozta őt. Cooper is hasonlóképp cselekedett, csak más irányból. Gill-nek hirtelen nagyon melege lett.
- Találkozunk az irodámban - szólt a fekete. Intenzív tekintetéhez képest meglehetősen halkan. - Beszédem van veled.
      Bármiféle további hozzáfűznivaló vagy magyarázat nélkül távozott. Gill ismét érezte a gyomra helyére gyűrődő gombócot. Rosszul volt. Cooper sem vigyorgott már, homlokán függőleges ráncok jelentek meg.
- Így nem vicces. Még csak le se repített rólad mondván, hogy csak neki van joga ehhez a pozícióhoz. Hpff - csóválta a fejét és felkelt, a lányt is magával húzva.
- Szerinted emiatt mérges? - kérdezte félénken Gill.
- Nem, nem hiszem. Nem is tűnt mérgesnek, csak mogorva, mint mindig. Ne parázz.
- Elvégre nincs rá okom... - dörmögte ironikusan.
      A srác próbált biztatóan mosolyogni rá, a vállát is megveregette. - Nem adott időpontot, ami azt jelenti, hogy mostanság az irodájában lesz és bármikor mehetsz. Túl sokáig azért ne halaszd szerintem. Gyere, együnk és szedd össze magad.
      Némán haladtak felfelé, amikor Gill-nek szöget ütött valami a fejében. - Te olvastad a Harry Pottert?
- Naná! Mindenki olvasta. Még a filmeket is láttam, sőt nem csak én, hanem a srácok egy része is. A kevésbé földhöz ragadt része - vigyorgott a szőke. - A Harry Potter jelenség, divat, egy időben menő volt róla beszélni. Lépést kell tartani a korral, na!
- Sose hittem volna - mosolyodott el a lány is.
- Sok mindent nem tudsz. Harry már nagy lépést jelent. És legalább már újra beszélő viszonyban vagyunk.
      Gill arca elkomorult. Valóban, kis időre megfeledkezett az elmúlt napok eseményiről. Lila és poshadt sárga színezetű, helyenként lehorzsolt csuklójára nézve ismét átjárta a sötét raktárban átélt minden borzalom. Fájt még időnként a bilincslenyomat, de nem annyira, mint mellkasában érzett fájdalom. Enni se volt kedve. A hálószoba felé vette volna az irányt, de a vállára helyezett kar visszafordította a konyha irányába.
- Ezt most nem. Ha kell, felelevenítjük a múltat, de enni fogsz.

--------------------------------------------------------------------------------

      Cooper ugyan sikeresen a konyhába vonszolta a lányt, s az evett is, ha nem is túl lelkesen, de beszélgetést már nem tudott kezdeményezni. Számtalan témával próbálkozott, de Gill csak nem szólalt meg. Sőt, amikor Wade mellé telepedett egy tányérral és tizenötezredszerre is magyarázkodni kezdett, egyszerűen fölpattant és hátra se nézve távozott.
      Tudta, hogy nem kerülheti el őket a világmindenségig,de azért kísérletet tett rá. Csupán pár órát vészelt át a terve. Óvatosan kémlelt ki a második emeleti fürdőszobából - ahol ötperces dolga ellenére fél órát töltött -, majd tisztának észlelvén a területet maga körül, fellopódzott a lépcsőn. Nem vette észre a mozdulatait pár ütemes késéssel utánzó alakot. A lépcső tetején megtorpant egy pillanatra, s megvárta, míg Larry eltűnik az egyik ajtó mögött. Kémeket megszégyenítő hangtalansággal haladt a fal mellett. „Nevetséges. Ez egyszerűen nevetséges. De legalább most üres a konyha."
      Hasát a mosogató hűvös elejének támasztva ivott, amikor a kilincs lenyomásával járó halk „klikk"-et meghallotta. Reflexszerűen pördült meg a tengelye körül. Kian állt az ajtóban elszánt arccal. Gill már menekült volna a másik irányba, de arrafelé Wade állta el az útját. Idegesen nyelt, fejét ide-oda kapkodta. Csapdába esett, tisztán látta. Hiába tett meg mindent, hogy elkerülje a konfrontációt, sarokba szorították.
Vontatottan a pultra helyezte félig kiürült poharát. Szeme sebesen járt a két közeledő alak között, menekülési útvonal után kutatva. Ki kell törnie valamerre, de melyik irányba? Kian elszánt arca nem kecsegtetett túl sok sikerrel, Wade sokkal elgyötörtebbnek látszott: megszületett a döntés. Gill megpróbált elsurranni mellette, de a srác kitette a karját; fennakadt. Hamarosan a rocker is megérkezett a másik irányból.
- Engedj el, lefekszem - beszélt a lány Wade vállához. Hűvös hangszínt akart megütni, mely összeszedettséget sugall, ehelyett siránkozó nyávogást hallott.
- Beszélnünk kell - felelt a srác.
- Nem, nem kell. Nincs miről.
      Gill megpróbált arrébb lépni, hol jobbra, hol balra, de minduntalan egy testbe ütközött. Kian hamar megunta az esetlen táncnak beillő látványt. Egy határozott mozdulattal megragadta a lány csuklóját és Gill se perc alatt egy széken találta magát, oldalán az egykor kedvesnek hitt párossal.
- Beszélni fogunk - közölte vele Kian. - Hibáztunk, rémes dolog történt, de szerintem eleget szenvedtünk. Mindannyian. Legyél szíves abbahagyni a gyötrésünket.
      A lány felháborodottan nézett rá, de nem szólalt meg. Mit tudnak ők a szenvedésről? Wade a vállába csimpaszkodott.
- Mivel tudunk kiengesztelni? Mondd meg és megkapod! Könyv kell? Zene? Film? Rajztábla?
- Jézusom! - szakadt ki Gill-ből. - Bocsánatkérés közben sértegetsz?! Tényleg ennyire anyagiasnak nézel?! Még most is? Nem kérek semmit!
- Ékszerteknős, aranyhal, cirmos cica? - találgatott Kian.
- Nem hiszem, hogy nagy sikere lenne az itt élők körében - jegyezte meg halkan Wade.
- Tudom, milyen érzés rabságban élni, nem kívánom ezt egy szerencsétlen háziállatnak sem. Elég szar érzés.
      A két tinédzser elkomorult. Ismét az örök téma.
- Ki kell jutnom innen - folytatta Gill egészen halkan. - Segítsetek. Csak egy kicsit, bárhogyan. Nem érzitek, hogy tartoztok ennyivel?
      Wade torkát bűntudatból építkező gombóc szorította el.
- Lehetetlen - rázta a fejét. - Te is tudod.
- Miért lenne az?! Daniel egy csomószor elmegy, nem is mindig egyedül. Hányszor vagyunk a felső szinten csak mi hárman?!
- Figyelj, Gill - tette a kezét Kian a lány csuklójára, mire az egész testében megfeszült. - Ennek semmi értelme, már megbeszéltük párszor. Próbálj meg hideg fejjel gondolkodni és akkor te is belátod. Még ha segítenénk is kijutni neked... nem jutnál messzire. Azt hiszed, hogy hazamennél és minden a régi lenne. Tévedés. Folyton bujkálnod kellene. Szerinted a rendőrség meg tudna védeni? Szerinted nem tudjuk, hol laknak a szüleid? Szerinted mindenki ölbe tett kézzel tűrné, hogy ilyen titkokkal a birtokodban szabadon mászkálj? Ne legyenek illúzióid... Nem bonyolódunk mocskos ügyekbe, nem használjuk untig ugyanazt a sémát, vagyis a rendőrség és a köztudat számára nem létezünk, csak a megoldatlan ügyek. Illetve nem is mindig maradnak megoldatlanok, csak nem a valódi tettest csukják le. A szervezet hatalma tovább terjed, mint gondolnád. Néha még engem is meglep a befolyása, pedig születésem óta részese vagyok. Ne akarj mindenáron a vesztedbe rohanni, jó helyen vagy itt.
- Egyáltalán nem vagyok jó helyen! - Gill tudta, hogy kezd hisztissé válni, de nem volt képes lenyugodni. Pedig azt is jól tudta, hogy Kian nem légből kapott ötleteket vázolt föl előtte. Ilyen eshetőségekre sosem gondolt korábban. A régi, egyszerű életére vágyott, Victoriára, nem pedig akciófilmbe illő jelenetek sokaságára. „Naiv vagyok, még mindig. A rohadt életbe!" Szemében egyre több maró könnycsepp gyülekezett. - Semmi keresnivalóm itt! Mindenki csak kihasznál, aztán eldob, pedig én is emberi lény vagyok, akármennyire is hihetetlen.
- Persze, hogy az vagy. És nem használtunk ki. Elcsesztük, igen. Jogosan haragszol. De sose akartunk bántani, mert barátok vagyunk. Nézd!
      Wade előhúzott a zsebéből egy jócskán gyűrött papírlapot. Dee valószínűleg a fejét szedné, ha látná, mit tett a művével, de az utóbbi napokat csak ennek a társaságában bírta elviselni. Csak remélni tudta, hogy Gill-re is hasonló hatással lesz a grafitrajz. Enyhén remegő kézzel széthajtotta a papírt és a lány kezébe nyomta. Gill nem akarta megnézni, sokkal szívesebben sajnálta volna magát egyedül egy eldugott zugban, de tekintete csak a rajzra kalandozott. Ők hárman voltak rajta... A kanapé előtt ültek, a két fiú kezében játékkonzol.
- Ennek az őszinteségét te se vonhatod kétségbe - suttogta Wade. - Sajnálom, ami történt. Ha még egyszer megtisztelsz a bizalmaddal, ígérem, nem játszom el újra.
     Gill nem akart ennyire a kép hatása alá kerülni, de a szavak ebben cseppet se segítettek. A fekete-fehér kép annyira eleven volt és olyan vidám. Gill emlékezett erre a délutánra; szívfájdítóan gondtalanul telt. Kian és Wade nagy beleéléssel harcolt a képernyőn, míg ő csak beült közéjük és nézte őket. Figyelte a sunyi szemvillanásokat, a hatalmas vigyorokat, a csipkelődő beszólásokat, a komolytalan grimaszokat és lassan az ő arcán is megjelent egy finom mosoly. Nem ért fültől-fülig a szája, nem villantotta ki mind a harminckét fogát; épp csak a szája sarka görbült fölfelé. Mégis teljesnek, nyugodtnak érezte magát. Szinte látta saját szemében a szeretetet. „Félelmetes Dee tudása. És mégis itt pazarolja a tehetségét." Gill-nek esze ágában se volt kétségbe vonni a képen látottak őszinteségét és azt is értette, miért dugta Wade az orra alá. Akkor tényleg jól érezte magát, biztonságban volt. De most?
      Most egyre nehezebbé vált a könnyek visszatartása. Tudatában volt, hogy az a fél nap mit lopott el tőle. A boldog vagyok, mert boldog vagy arckifejezés veszett el a mögöttes tartalommal együtt. Gill nem akart egyedül lenni, de azt sem tudta volna elviselni, ha még egyszer tőrt kap a hátába a barátságáért cserébe. A sós cseppek szabad utat nyertek.
     Wade azonnal magához vonta a lányt. Nem számított könnyű menetre a csináljunk-vissza-mindent akciójában, de más reakciót várt. Dühöt, nem fájdalmat. A sírás kezelésében sosem volt jó.
- Ne sírj - susogta Gill hajába.
- Hagyjál!
      Gillian megpróbálta eltolni magát a srác mellkasától, de az nem engedte. Végül beletörődött a helyzetébe és Wade pólóját szorongatva folyatta a könnyeit. El-elcsukló hangon szavakba öntötte minden félelmét, sérelmét, bánatát. A jó hónapja tartóakat és a pár naposokat. Wade némán hallgatta a vallomást, azt remélve, hogy ez az újraéledő bizalom jele és nyugtatóan simogatta a lány hátát.
- Ssssh - csitította. - Már vége a lidércnyomásnak. Minden olyan lesz, mint ezelőtt volt. Szeretném, ha megint tudnál úgy nézni, mint a képen.
     Kian is a lány vállára helyezte a kezét. Gill kezdett megnyugodni; mélyeket lélegzett. - Én nem értek ehhez az érzelgős trutyihoz, de azt nagyjából felfogtam, hogy miről habogott a hős lovag. Én is szeretném, hogy minden úgy legyen, mint eddig. Ez egy jó lecke volt mindannyiunknak, ez a baki nem történik meg újra. És tényleg nem az én asztalom a lelkizés, de... támaszkodj ránk, ha valami bánt, jó?
      Gill egy ideig emésztette a hallottakat, majd tétován bólintott. Szüksége volt valami támaszra, legbelül viszont rettegett, hogy ismét elárulják. Kissé eltávolodott Wade mellkasától; ezúttal nem ütközött ellenállásba.
- Utálom, hogy nem tudok óvatosabb lenni -szólalt meg rekedtes hangon. - Ha még egyszer előfordul ez, akkor remélem, valaki kasztrál titeket helyettem.
      Mondanivalója vége döbbenetet keltett, mire fanyar mosoly jelent meg a lány arcán. A rocker elvigyorodott. A másik srác megnyugodva fújta ki a benn tartott levegőt.
- Na, ez a mi babánk - kiáltott Kian. - Szinte, mint a keljfeljancsi. Ledöntik, talpra áll. Persze többet nem döntik le, a testem mostani állapota egész szimpatikus, köszönöm. És egyébként is inkább keljfeljuliska lehetnél.
- Uh, haver! - fogta a fejét Wade. - Szerintem a nevekkel is óvatosabban kéne bánnod...
- Ugyan! - legyintett a megszólított. A lányhoz fordulva folytatta: - Fáj még a csuklód? Nem túl szép...
- Egy kicsit.
- Jól van, mindjárt hozok rá valamit.
      Kian felpattant a helyéről és kiszökellt a konyhából. Az ottmaradottak nem szóltak egymáshoz, de ez a csend egyikük számára sem volt kínos.
- Na mutasd a kacsód - nyúlt a rocker Gill kezéért, mikor visszajött. Hűs krémet simított az elszíneződött horzsolásra; Gill felszisszent a sokktól.
      A belépő Larry ellenségesen méregette a hármast. Kivett a szekrényből egy csomag mogyorót, majd a pultra támaszkodva figyelte őket.
- Mit akarsz? - kérdezte tőle Wade.
      Az idősebb gúnyos arckifejezést öltött.
- Látom, visszaállt az idill. Nem bírtátok soká. Nyáltól csöpögött az egymásra találás? Ne, inkább ne válaszoljatok, még nem vacsoráztam. Csak nem bibis lett a milady kezecskéje? Jaj, szegény! - kapta a szája elé a kezét. Gúnyolódott. - Az a fránya bilincs! A bőr borítású sokkal kíméletesebb, de azt sajnos másra használják. Ki tudja, egyszer talán azt is kipróbálhatod... Pá!
- Idióta - morogta a távozó hátának Wade. - Ne figyelj rá, Gill!
      A lány nem hallotta az intést, még mindig Larry mondanivalójának feldolgozásánál tartott. A folyamat sikerességéről pipacsszínné váló arca tanúskodott. Úgy érezte, parázslik a bőre. Kian eközben magában bosszankodott. „A miladyt még fel sem használtam!"
- Azt hiszem, jobb, ha most megyek - állt föl a lány.
- Mi? Miért? Ne! - ráncolta a homlokát Wade.
- Daniel vár. Cooper azt mondta, nem tanácsos túl sokáig várakoztatnom.
- Mit akar tőled? - „... már megint..."
- Nem tudom. Nem akaródzok az oroszlán barlangjába lépni, de túl kell esnem rajta valamikor.
- És szerinted jó ötlet pont most? - utalt a lány kissé nyúzott, pirospozsgás arcára.
- Sosem jó ötlet, de mit tehetnék?
      A lány kisétált a szobából, mire a rocker feleszmélt.
- Most miért kellett ellőnie a miladyt?!
      Barátja csak a szemeit forgatta.