Gill sokáig állt az ajtó előtt, nem volt mersze benyitni. Ha csupán az oroszlán barlangjába készülne... Nem, rá oroszlán, jaguár, egy őserdőnyi ragadozó várt odabenn, hogy széttéphesse. Elképzelése se volt róla, hogy mit akarhat tőle Daniel. Tartott attól, hogy csak ketten lesznek a szobában. Senki sem fogja megvédeni, akármi várjon is rá. „Igaz, annak sem lesznek tanúi, ha megint megaláz." Nagy levegőt vett, kopogott és lenyomta a kilincset.
     A szobában félhomály fogadta, csak a túlsó fal előtt álló mahagóni asztalon égett a lámpa. Gill kissé hátborzongatónak találta az árnyékba burkolózott könyvespolcok közötti sétát, de valójában sokkal jobban tartott attól, hogy mi lesz, ha elfogynak a polcok.
Tétován lépett az asztal elé; háta mögött a kezeit tördelte. Érkeztére Daniel felpillantott fekete notebookjából.
- Ülj le - vetette oda és visszatért készülő dokumentumához.
      Percekig csak a billentyűzet tompa kattogása zavarta meg a csendet. Gill finom hintázással próbálta oldani a másodpercről másodpercekre növekvő feszültségét. Nem lesz baj, nem lesz baj, nem lesz baj, nyugtatta magát.
      Daniel lehajtotta a gépet és az asztal túloldalán ülőre irányította a figyelmét. A lány maga elé meredve ringatózott a hintaszékben, lényéből feszültség sugárzott. Dan szeme a karfán nyugvó duzzadt, szivárványos csuklóra siklott. Magában bólintott, majd megköszörülte a torkát. Gill ijedten kapta oldalra a fejét. Rémült arckifejezését látva a srác elégedetten hátradőlt a kipárnázott székében. Mindig csodálkozott elismerni, hogy Coopernek igaza volt a „játszadozást" illetően. Kíváncsi volt, mennyit változott a helyzet az előző meghitt találkájuk óta.
- Tanultál valamit az előző kis beszélgetésünkből?
- Mindig az van, amit te akarsz.
     Daniel bólintott. - Ezt jól látod. Bár igazság szerint ezt a találkozásunk első pillanatától kezdve tudhattad volna. De nem, neked akadékoskodnod kell, eszmékről beszélni. Sajnálom, hogy ki kellett ábrándítsalak, de a valóság nem így működik. Adok egy jó tanácsot: a jövőben spórold meg a plusz kellemetlenségeket.
- Mert ha azt mondom, hogy tiéd minden hatalom, rendelkezz velem, ahogy épp kedved szottyan, attól megváltozik bármi is? Akkor máshogy intézed a vendég fogadását például?
- Ezen még nem gondolkoztam - merengett. - A „mi lett volna, ha" kérdések feleslegesek, nem pazarlom rájuk a drága időmet. Mindig az adott helyzettel kell foglalkozni, nem pedig illúziókon töprengeni. Persze a te idődből jut arra is...
     Gill elfordította a fejét, ölébe csúsztatott kezeit ökölbe szorította. „Miért kell még most is csúfolódnia?! Mi a francot akar még?!"
- Hozd ide a másik széket! - szólalt meg ismét a fekete, miközben fejével maga mellé biccentett. A lány óvatosan engedelmeskedett, még sosem járt az asztal túloldalán. Elképzelése se volt, mit akarhat ezzel Daniel, de nem számított semmi jóra. A sráctól a lehető legtávolabb helyezte el a komód mellől elhozott széket, de nem volt ideje leülni rá.
- Nem, nem, nem. Ne legyél ilyen távolságtartó!
      Dan a támlájánál fogva közelebb húzta magához a objektumot, s kihívóan nézett a lányra, hogy mer-e ellenkezni vagy némán tudomásul veszi a helyzetet. Látta a szemeiben a rémült bizonytalanságot és ez élvezettel töltötte el. Gill az ésszerűbb utat választotta; leült. Nem mert a szomszédjára nézni, inkább az asztal kimunkáltságát vette szemügyre. Hamarosan két papír és egy toll csúszott a látóterébe, megtörve ezzel a fa elegáns sötétségét. Az egyik papír üres volt, a másikra levelet nyomtattak.
- Másold le! - mondta egyszerűen Daniel.
      Gill visszafordult a fekete-fehér papírhoz és gyorsan átfutotta a szöveget. Akárki volt is a „mélyen tisztelt Mr Abrams", nem irigyelte. A mézes-mázos szavak közé bújtatott fenyegetés meglehetősen komolynak tűnt; ereiben megfagyott a vér, pedig nem is neki címezték a „szerelmes levelet". De hogy jön ő a képbe? Kérdőn nézett a vezérre.
- Mi lesz, megmozdulsz még ma? - morrant az.
- Én... én ezt nem - rázta a fejét a lány. - Miért tenném? Miért segítenék nektek ilyen törvénytelen dolgokban?
- Nem emlékszem, hogy megkértelek volna, hogy kegyeskedjél lemásolni a levelet. Csupán annyit mondtam: másold le. Nyugodtan használhatod a legszebb gyöngybetűidet.
      Gill továbbra sem mozdult, csak üres tekintettel meredt a papírlapra. Ha megteszi, amire Daniel utasította, akkor bűntárssá válik, egyre csak ez a gondolat ismétlődött a fejében. Ha viszont nem... Idegesen nyelt egyet; nem tetszett neki a szeme elé vetülő képsor.
- Hozzáláthatnál, nem vagyok kimondottan türelmes típus. - Daniel a lány székének támlájára könyökölt és egészen közel hajolt hozzá. - Tíz másodperced van. Csinálhatjuk máshogy is. Tudod, a végén úgyis lekörmölöd ezt a levelet. Így, vagy úgy... - suttogta. - Ha az elmúlt röpke időszak nem volt elég demonstrációként a helyzetről vagy a szerepekről, akad még pár ötletem a hiánypótlásra.
      Gillian görcsösen megragadta az előtte heverő tollat és ismét átfutotta a szöveget. Karja lúdbőrössé pattogzott. A srác szája szöglete enyhén felfele görbült; mindig jól szórakozott a hasonlóképp kiváltott hatáson. Esze ágában sem volt hátrébb húzódni, inkább a kezébe vett egy előre lógó hullámos tincset és szórakozottan a rugalmasságát figyelte. Akárhányszor egyenesre húzta, az mindig könnyedén visszanyerte eredeti alakját.
      Gillt feszélyezte a srác közelsége; minden igyekezetére szüksége volt, hogy a tollat irányító keze ne remegjen meg alkalmanként. Miért nem megy arrébb, bosszankodott magában. Úgy érezte magát, mintha emberi civilizációtól távoli, érintetlen őserdőben bolyongana. Egyedül, a körülötte leselkedő megannyi veszély teljes tudatában, a végső csapásra várva. Fullasztó érzés volt. Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor kettesben voltak az irodában. Az ostoba elszólása a jaguárról és a következményei. Elpattant a húr.
- Nem hagynád abba?
      Daniel egyből magához tért. A lány kipirosodott arcából ítélve nem volt nehéz rájönnie, hogy mi járt a fejében. - Kényelmetlen a helyzet? - nézett rá ártatlanul.
      Gill arca néhány árnyalatnyit sötétedett. - Meg fog csúszni a kezem.
      A vezér elengedte a tincset és némiképp növelte a kettejük közötti távolságot, de nem olyan mértékben, hogy Gill azt ne értékelje a privát szférája megsértésének. A lány kelletlenül folytatta a másolást, ő pedig cigarettára gyújtott, és vékony füstcsík mögül figyelte minden mozdulatát.
- Végeztem - nézett fel pár perc múlva Gill, hogy aztán kisebb köhögőrohamot kapjon, amiért belélegezte az arcába fújt füstöt.
- Örvendek - felelt vigyorogva Daniel. Elnyomta a csikket, majd előhúzott egy pár fekete kesztyűt az egyik fiókból. Csak miután felvette nyúlt az elkészült levélért. Gyorsan végigfutott a szövegen.
      Az állítólagos „Sabrina" kitűnő munkát végzett. „Sabrina" eddig csak e-mailekben közelítette meg a kétes ügyekbe bonyolódó üzletembert. Először csak hízelgett, a társait átverő Leonard Abrams körmönfontságát magasztalta. Idővel egyre kínosabbá váltak a titokzatos hódolónő üzenetei; túl sok bizalmas információt tartalmaztak. És egyre követelőzőbbé váltak. A személyesen írott levél már nem is takart mást csak nyakatekert fenyegetéseket és pontosan betartandó utasításokat.
      Gill értetlenül nézte a pamutkesztyűben ténykedő srácot. A látványt onnantól kezdve tartotta igazán groteszknek, amikor Daniel kezében apró rózsaszín üvegcsét és egy rúzst fedezett fel. Először fel sem fogta, hogy a drága kinézetű mélykék henger nem ok nélkül mozog jobbra-balra az orra előtt. Zavarodottan nézett a srácra.
- Mi van, még sosem írtál igazi szerelmes levelet? Aláírásként nem elég néhány cifra betű, a lángoló érzelmeket valami mással is ki szokás fejezni.
      Gillian egy jelentőségteljes pillantás kíséretében a rúzst is megkapta. Mintha nem is maga irányítaná a kezét, úgy kente a szájára a festéket. Egy pillantást sem pazarolt arra, hogy megbizonyosodjon róla, jó helyre kerül-e a rúzs; bár az a rémisztő gondolata támadt, hogy ha akarná, se tudná elszakítani tekintetét a rá meredő négerbarna szempártól. Gyomra idegesen mocorgott. Daniel egy biccentéssel a levélre irányította a figyelmét. Gill bemérte a kijelölt pontot, lassan a lap fölé hajolt és rányomta a száját. A sárgás felületet most gazdag burgundi vörös folt ékesítette a Sabrina név sarkában. Kétségtelenül az én szám, merengett a lány. Minden apró barázdáját felismerte. Daniel tévedett, amikor azt feltételezte, hogy nem szignált még hasonlóképp szerelmes levelet. Egyszer megtette. Akkor nem ilyen komoly, elegáns árnyalatot használt, csak valami bohókás rózsaszínt.
      Gill nem tudta eldönteni, mi dühíti jobban az emlék felidézésében: az, hogy a mellette ülő miatt a szerelmi élete is tartósan nullázódott, vagy az akkori levelet követő váratlan és kellemetlen fordulat. Heves mozdulattal kezdte el eltávolítani magáról a rúzst, bár a keserű szájízről nem a nyilvánvalóan drága termék tehetett. Nyelvével, fogával, kézfeje hátuljával próbált szabadulni a nem kért színezéktől, amíg Daniel óvatosan négyrét hajtotta a lapot és a kis üveg tartalmából fújt rá egy keveset. A levél borítékba került, majd egy lezárható műanyag tasakba, a kesztyű pedig az asztalon landolt.
- Így teljesen elkened - jegyezte meg a srác és egy zsebkendőt nyújtott a lánynak.
      Gillt kissé meglepte a gesztus, nem számított semmilyen segítségre. A fehér anyagon ugyan látta, hogy mennyi festéket szedett le, de azt továbbra nem tudta megállapítani, hogy mennyi maradt még a száján, és főleg, hogy mennyit kent az arcára. Daniel egy ideig lenyűgözve nézte a lázas tevékenységet, majd egy gyors mozdulattal kikapta a lány kezéből a zsebkendőt, és maga látott munkához. Gill tiltakozni is elfelejtett döbbenetében.
      A srác nagy szakértelemmel és figyelemmel távolította el a makacsul kitartó rúzsfoltokat. Szeme talán a kelleténél többször vándorolt a pirosló ajkakra akkor is, amikor a körülötte lévő bőrfelületet tisztította. Hihetetlennek találta, hogy még sosem figyelte meg teltségüket. Dan egyre kevésbé bírta megállni, hogy csak a vékony anyagon keresztül érintheti őket, de ellenállt a kísértésnek. Biztos csak a dörzsölés miatt élénkebbek a szokásosnál, tűnődött.
- Kellene egy kis nedvesség - nézett nagy sokára Gill szemeibe. Hangja rekedtebb volt, mint általában. Gill szó nélkül a zsebkendőhöz érintette a nyelve hegyét, Daniel pedig folytatta a munkáját.
     A lány máskor valószínűleg halálra vált volna a gondolattól, hogy olyan papírzsebkendőt nyálazzon be, amit pont ő tart a kezében, de ebben a pillanatban túlságosan megbabonázva ült ahhoz, hogy bármi is eljusson az eszéig. Amikor az imént egy pillanatra ismét összeakadt a tekintetük, olyat látott, amit azelőtt soha. A megszokott érzelemmentesség vagy düh helyett valami egészen mást talált a sötét szemekben. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy mit látott, csak azt tudta, hogy ez a megfoghatatlanság valamit igenis tartalmazott az oly sokat látott ürességgel szemben.
     Percekig nem szólalt meg egyikük sem. Daniel a zsebkendőt eldobva ismét rágyújtott, Gill pedig a történteket emésztette. Rossz érzéssel lépett be a szobába, de nem az várt rá, amire számított. „Nem kaptam fejmosást semmiért. Nem rontott nekem. Fenyegetőzött, de mi ebben az újdonság? Pff, enélkül nem is élet az élet. A lényeg, hogy az történjen, amit ő akar. Most bűntárssá váltam?!" A másolást követően kissé homályossá váltak az emlékképek: a kesztyű, a rúzs, a parfüm, a négerbarna szempár. A lány arcába hirtelen jelentős mennyiségű vér tódult, ahogy minden kellék helyére került az összegubancolódott eseménysorban. A fekete kesztyűkön állapodott meg a szeme, melyek még mindig az asztalon voltak. Furcsának találta őket.
- Mit nézel így? - vonta fel a szemöldökét a fekete. - Nem gondolod, hogy majd a levélen hagyom az ujjlenyomatomat! A filmekben mutatott bőr- és gumikesztyűkre pedig sokkal könnyebben kerül kósza ujjlenyomat, mint az ilyen szőrös cuccokra. Bár kétségtelen, hogy ez kevésbé látványos.
- Az én ujjlenyomatom rajta van.
- És?
- Nem félsz, hogy azonosítanak? Vagy a kézírásom? A DNS-em?
- Ne nevettess. A te adataid a Scotland Yard tárolja, esetleg az Interpol. A kedves ügyfél lázasan fog keresgélni bizonyos adatbázisokban, de hidd el, ott rólad nem fog találni semmit se. De még ha nem így lenne, se hozhatna kapcsolatba téged velünk. Itt - mutatott körbe a szobában - nem lakik senki. A szervezet nem létezik. Nekünk pedig semmiféle közünk nincs se szervezett, se szervezetlen bűnözéshez. Hivatalosan - mosolyodott el. - Cooper barátunk kivételével. De a bolti szarkák adatait se tárolják együtt zsarolókkal, pénzmosókkal vagy maffiózókkal.
      A lány összeszorított ajkakkal gondolkozott. Ha Daniel ennyire biztos a dolgában, akkor bizonyára igaza is van. Akármilyen szögből közelítette meg a dolgokat, a Sasfészekben minden tökéletesen el volt rendezve. A csapat, a felszerelés, a biztonság, a rejtekhely; hogy lehetne ebben a tökéletes gépezetben pont ő a gyenge láncszem?! Nem olyannak ismerte meg a vezért, mint aki feleslegesen kockáztatna. „A levelet megírathatta volna mással is. Egy utcalány például biztosan jobban örült volna egy nagy adag lóvénak tiszta munkáért. Ebben nem volt semmi kockázat. Tudta, hogy nem fog tetszeni az ötlet. És azt is, hogy megcsinálom. Így, vagy úgy."
- Nem tudtam, hogy a bútoros mesterség is érdekel. - A srác hangja zökkentette ki Gillt a gondolatai közül. - Bár, ahogy hallottam, téged minden érdekel, vagyis nem kellene meglepődnöm...
      Gill nem vette fel a kesztyűt; emlékeiben élénken élt az előző eset, amikor nem tudta türtőztetni magát és visszaszólt. És mi előnye származott belőle? Nem kapott mást, mint összekuszált gondolatokat és fél napon át remegő térdeket. Most se volt messze ettől az állapottól, így inkább másra terelte a szót.
- Meddig szándékozol még itt tartani?
      Dan vállat rántott. - Tulajdonképpen ennyit akartam. Ha nem akarsz cseverészni, most az egyszer elnézem neked. Mehetsz.
- Nem így értettem. Itt, a lakásban itt. Nem tarthatsz fogva örökké. Semmi sem tart a végtelenségig.
      Miután másodpercekig nem érkezett felelet, Gill félve emelte a szemét Daniel arcára. Az ő vonásaiból persze semmit nem tudott leolvasni, legfőképpen azt nem, hogy feldühítette-e. Azt azonban, hogy a csak félig elfogyott csikkel valósággal „leszúrta" a hamutartót, és ismét fenyegetően közel hajolt hozzá, nem tartotta túl jó jelnek.
- Ne akard megmondani nekem, hogy mit tehetek és mit nem - suttogta a lány arcába. - Ha akarnálak, eltaposhatnálak, mint egy svábbogarat. Nem vagy abban a pozícióban, hogy megmondd, mit tehetek és mit nem. Még mindig nem világos? Tényleg ennyire hülye vagy? Vagy csak szereted a fájdalmat? Mit tegyek, hogy megértsd, hm?
      Gill torkán akadt lélegzettel hallgatta a csendes, de annál szenvedélyesebb szavakat; attól félt beszippantja az örvénylő tekintet, ha egy pillanatra is megszakítja a szemkontaktust. „Talán mégis jobb lett volna csendben maradni. Pedig semmi kompromittálót nem kérdeztem." Daniel mindig lehiggadt ettől a reakciótól. A hatalom teljes tudata nyugtató hatással gyakorolt rá, ezt a kezdetektől fogva tudta. Ettől függetlenül nem hajolt hátrébb. Már csak azért sem, mert tudta, hogy mennyire kényelmetlen helyzetben tartja a lányt.
- Emlékszel még, amikor azt mondtad, hogy a gondolataid felett nincs hatalmam?
      Bizonytalan bólintást kapott válaszul.
- Még mindig fennáll?
      Gill ismét bólintott, most már kicsit több meggyőződéssel.
- Nagyszerű - másolta le Daniel a mozdulatot. - Minden bizonnyal arra is emlékszel, hogy én pedig azt mondtam, hogy itt én vagyok az Atyaúristen. Vagyis addig maradsz, amíg úgy tartom jónak. Akár az életed végéig is. Azon az ajtón, nem teszed ki élve a lábad. Vagy nem éled túl.
- ... nem teszed ki élve a lábad, vagy nem éled túl - ismételte a lány szinkronban a már jól ismert szöveget. Kettejük kommunikációjában ez a pont elég gyakran visszatért.
- Értjük mi egymást. - Dan elégedetten elmosolyodott és hátradőlt a székében. - Már mehetsz is.
      Gillnek nem kellett kétszer mondani. Olyan gyorsan pattant fel, mintha gombostűre ült volna. Nem engedhette meg magának, hogy megint valami rosszat szóljon és még egyszer ebben a fagyos környezetben találja magát, bár a forró alternatíva se volt kecsegtetőbb. Sebtiben felkapta a széket és eredeti helyére állította. Már megtette az ajtóig, s ezáltal a nyugodt lelkiállapotig vezető út felét, amikor meghallotta a srác morgását.
- Az ittléted egyébként sem túl kedvező a cigarettakészleteimre nézve. Félig elszívott csikkek, micsoda pazarlás!
      Nem tudta megállni kommentár nélkül. - A dohányzás káros az egészségre.
     Daniel felnézett a frissen elővett mappa- és papírhalmazból. A kiindulósebességéből ítélve nem hitte volna, hogy megáll a lány a szabadulás előtt. Önszántából legalábbis. - Ennél közhelyesebb mondat nem jutott eszedbe? Aranyos, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsom, de megígérem, hogy nem fogok idő előtt tüdőrákot kapni. Nyugodtan rendezkedj be hosszú távra itt nálunk. - A lány bosszús tekintetét látva elvigyorodott.
      Gill két lépés után ismét megtorpant. Az elmúlt időszakban ezer meg egy oka volt arra, hogy miért ne jöjjön ebbe a szobába, most viszont már itt volt. A bázis többi részén már minden kedvére való könyvet elfogyasztott, nélkülük pedig rövid távon is nehéz volt az unalmat elűzni, nemhogy napokon, heteken keresztül. Nagy levegőt vett hát és ismét megpördült a tengelye körül.
- Baj lenne, ha maradok? - Ajkába harapva várta a választ, de csak egy üres tekintetet kapott. - Nincs mit olvasnom, itt viszont olyan jó könyvek vannak... Keresnék egyet. Vagy esetleg többet. Ha nem gond.
- Csak legyél csendes - felelt Daniel és harmadszor is az előtte levő szövegbe mélyedt.