Másnap reggel, amikor Shadow lement a szobájából a kocsmába, még szanaszét hevertek mindenhol a helységben a tivornya maradványai. A kocsmáros a pultra dőlve horkolt, a keze alatt pedig egy nagy sörösüveg volt. Odalépett az alvóhoz és annyi pénzt, ami volt nála, a zsebébe nyomott, majd cókmókjával együtt elhagyta az épületet és kilépett a fagyos, őszi hajnalba. Nagyon meglepődött, mikor meglátta Erendist a jéghideg földön. Odament hozzá, hogy megnézze, van-e benne még élet...
      Megvizsgálta, majd megnyugodott. A lány még élt, de nagyon megfázhatott, és kék-zöld foltokkal volt tele az arca... 
Kis hátizsákját a hátára vetette és csettintett egyet. Egy vastag pokróc jelent meg a kezében, amivel rögtön bebugyolálta a lányt. Az ölébe vette, majd lassan elindult észak felé. Órákon át gyalogolt, mire Erendis felébredt. Talpra állította a lányt, majd elővette vizeskulacsát és megitatta.
    - Mi történt veled, Erendis? - kérdezte Shadow.
    - J... Jaj doktor... - kezdte a lány tompa orrhangon - Este, miután maga felment aludni, én még lent maradtam egy kicsit és me... megjelent Sir Vulture fia, majd megint megkérte a kezem. Én nemet mondtam és behívott a kocsmába néhány nagydarab palotaőr-féleséget, akiket még sohasem láttam azelőtt. Megvertek, majd kidobtak a házból. Csak ennyire emlékszem...
    - Hmm... Szerintem az az ember, aki megüt egy nőt, az nem hogy nem lehet becsületes, de még hírből sem ismeri az  illemet! Na, most már mindegy... El kell mondanom, hogy veszélyes helyre megyek. Így vagy velem jössz, vagy itt megvársz engem, míg tovább nem megyünk a szomszéd országba.
    - Önnel tartok! - vágta rá a lány.
    - Nos, rendben. Akkor hát útra fel! De csak miután megreggeliztél!
      Shadow adott a lánynak a saját élelemadagjából, míg az jól nem lakott. Együtt mentek tovább a deres, keményre fagyott földúton. Lassacskán beértek egy erdőbe, körös-körül egyre színesebbek voltak a fák, és a napsugarak egyre fényesebben ragyogtak az égen. Útközben egyfolytában beszéltek egymásnak az életükről, és nevezetesebb eseményekről, melyekre szívesen vissza-visszaemlékszik az ember.
     Dél körül járhatott az idő, mire olyan területre értek, ahol nagyrészt kivágták a fákat. Néhány csonk jelezte, hogy ott valaha az erdő egy része lehetett, de már réges-rég irtás volt helyette.  Letelepdtek egy nedvességmentes, napfényes részre. Pihentek néhány percet, majd Erendis elment száraz rőzsét gyűjteni, Shadow meg vadászat ürügyén eltűnt a rengetegben. Shadownak sok idejébe telt megtalálni a "táplálékszerű képződményt": egy fiatal vaddisznót. Ekkor egy titkos kis varázslat segítségével valahogy árnyékká változott. Olyan érzés volt a számára, mintha eggyé vált volna a közelben lévő fának az árnyékával. Mikor mozdult, csak annyit lehetett a földön látni, hogy valamilyen homályos folt mozog, de őt nem lehetett látni. A vadkan semmit sem vett észre, és továbbra is a földet  túrta. Néhány pillanattal később az állat holtan rogyott össze... Egy tekintélyes vágás volt a nyakán, melyből dőlt a vér. Egy szemvillanás múlva Shadow is feltűnt a tetem mellett. Maradék erejével egy kötelet varázsolt elő a semmiből, és megkötözte az állatot. De a remegésből, ami végigfutott rajta, tudta, hogy elfogyott a varázsereje a kövekező egy napra. Ha vissza akarja nyerni, legalább fél napot kell majd meditálnia... Nem volt mit tennie, puszta fizikai erjével húzta vissza a tisztásig a zsákmányt.

      Mikor visszatért a kis füves teületre, amit Erendissel kinéztek maguknak, a lány már ott volt. Mikor meglátta őt, aggódva elésietett.
    - Óh! Doktor! Már aggódtam maga miatt... Sokáig elvolt!
    - Tudom, kedves Erendis! Bocsáss meg, de időbe telt megtalálni az alkalmas ebédet! És még el kellett ejtenem.
    - De ez az állat hatalmas! - nézett az elejtett példányra a lány - Hogy fogjuk ezt elvinni innen?
    - Nézz fel az égre! - mutatott fel Shadow, ahol több varjú is keringett fölöttük - És nem csak ők vannak itt! Nem ám! Ha szerencsénk van, akkor csak farkasok, rókák, vagy más ragadozó állatok várnak még a sorukra.
    - Mik várhatnak még a sorukra? - kérdezte a lány félénkebben.
    - Nos lehetnek még itt orkok is, de...
    - Azok micsodák? - vágott közbe a lány.
    - Majd elmesélem, hogy mik, de előbb készítsük el az ebédet! - váltott témát Shadow, mert már kezdte úgy érezni, hogy egymaga fel tudná falni a disznót...
      Tüzet gyújtottak, és nemsokára már meg is kezdték sütni a húst. Miután elkészült, az illemmel mit sem törődve tömték magukba az ízletes vaddisznóhúst, és a tartalék kenyeret is ami Shadow zsákjában volt - szó szerint felzabálták. Miután végeztek, Shadow így szólt:
    - Kérlek, egyél, amíg tudsz.
    - Miért?
    - Mert, ha itt hagyjuk a disznó többi részét, már nem tudjuk majd felhasználni. Persze amennyi csak elfér a zsákomban, mindent beleteszek. Javaslom azt is, hogy pihenjünk még! Ha akarsz, akkor aludj! Odaadom a pokrócomat, mert hideg van.  Így ni... Estére elérjük, amit keresek, ott meg nem tudunk majd aludni.
      Így is tettek. A nap hátralevő részében alaposan kipihenték magukat. Jobbára csak ültek, és Shadow a varázslatos lényekről mesélt Erendisnek, melyekkel élete során találkozott. Mesélt neki vérfarkasokról, elfekről, tündérekről - és persze a trollokról és az orkokról is. Természetesen a vámpírokról is szót ejtett. Őszintén elmondta, hogy pont egy tekintélyes  lélekszámú vámpírcsaládnál fognak látogatást tenni az éjjel.
      Ezután a lány nemsokára elaludt. Shadow fölkelt és eltett annyi élelmiszert a zsákjába, amennyit csak bírt, majd elvonszolta a disznó maradványait. Visszament a rögtönzött táborhelyre és letelepedett az alvó Erendis mellé. Elkezdte  a meditációt. 
      Mikor magához tért az erősítő tréningből, már koromsötét volt és a hideg a többszöröse volt a reggeli fagynak. A lány még mindig békésen szuszogott mellette. Nagy nehezen feltámaszkodott, majd kíméletesen felkeltette a lányt és a varázslóbotjával fényt gyújtott.
    - Ez meg mi? - kérdezte Erendis a fehér fényre mutatva. Shadownak most jutott eszébe, hogy a lány még nem tudja valódi kilétét.
    Elárulta magát a figyelmetlenségével!
    - Mi az? - kérdezte a lány újra.
    - Nos, el kell mondanom pár dolgot...
     Azzal beszámolt a lánynak arról, hogy ki ő valójában. Ő egy varázsló, aki menekülni kényszerül az országból a Sötét Vallás papjainak jóvoltából, akik magukhoz ragadták a hatalmat és üldözni kezdték mindazokat, akik nem tagjai a rendjüknek.
    - Ezek után is velem tartasz?
    - Igen... Csak kicsit hirtelen ért ez az egész..
    - Elhiszem, és bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam el az igazat neked, de sokszor tőrbe csaltak már életemben, és elfelejtettem, hogy lehet bízni az emberekben...
    - Mit tehetnék, hogy elnyerjem a bizalmát, uram?
    - Semmit sem. Csak kérlek, legyünk barátok. És kérlek, ne urazz, mert nem vagyok annyira öreg hozzád képest!
    - Rendben! - tért vissza az öröm a lány arcára.
      Összeszedték a holmijukat, és a varázsbot fényénél tovább gyalogoltak. Még órákon át lépkedtek, mire egy vasrácshoz értek. Óvatosan beosontak a kapun, és továbblopództak egészen az ódon kastély kapujáig. Ott megálltak és észrevettek egy kis rést a kapun, melyen mind a ketten be tudtak nézni. Amit megláttak, az egész hátralévő életükben kínozni fogja őket a rémálmaikban...