Egy hónap múlva került sor a nagy eseményre. Az egy hónap majdnem olyan alattomos, mint a két hét.
Mindenesetre nagyon megváltoztam; hogy előnyömre-e vagy sem, azt még nem tudtam. Újabb edzések, mágiák...mint kiderült, a sok kiejthetetlen varázsige csak kitaláció. Egyszerűen csak koncentrálni kell arra, amit akarsz, és kész. A szavak csak segítenek, hogy ne terelődjön el a figyelem. Így hát koncentrációt tanultunk.
Egy hónap múlva apának ismét el kellett utaznia. Én pedig készen álltam.

A szoba közepén egy kör, benne pedig egy háromszög alakú kapu lebegett. Nem kavargott a belseje, semmi hang, csak ott volt. Ahogy szemben álltam vele, elmosódva láttam a szobám mögé eső részét. Megtanultam, hogy a kör ugyebár végtelen sok pontból áll; minthogy dimenziókból is végtelen sok volt. Az, hogy a kapu hova nyílik, a háromszög csúcsaitól függött, elvégre nem mindegy, melyik három pontot érintik. Bonyolultabb dimenziókhoz több háromszög szükséges. Nem különösebben érdekelt, elvégre matekhoz volt köze, amit én villámgyorsan elfelejtettem.

Elég érdekesen festettem. Fogalmam sem volt, mit kell felvenni egy ilyen utazásra, és Spyro sem volt biztos magában, mondván, már régen járt ott és nem tudja mennyit változott a dimenzió. Szóval rugalmas farmerben, fekete topban és több réteg pulcsiban pompáztam, lábamra pedig egyszerű, fekete csizmát húztam. Derekamon pedig szerszámos öv (szerettem így nevezni). Hajamat egy copfba kötöttem, csak oldalfrufrum takart valamennyit az arcomból. Smaragzöld szemem elszántan, veszedelmesen csillogott. Összességében úgy éreztem magam mint egy elbénázott ninja. Vállamon keresztbevetve könnyű oldaltáska, benne pár könyv, étel-ital, ilyesmi..és a naplóm.

A házat előzőleg kitakarítottam, és hagytam egy üzenetet is, biztos ami biztos. Azzal a tudattal álltam a kapu előtt, hogy lehet, nem térek vissza többé.
Mindazonáltal elhatároztam, hogy nem merülök el az önsajnálatba. Táskámban a napló bíztatóan megmoccant. Ez erőt adott, nagy levegőt vettem, és beléptem a kapun.

Éjszaka volt; ezt azonnal láttam. Na persze, az ilyesmit az ember általában azonnal látja. Az ég nem sötétkék volt, hanem sötétlila. Rajta pedig egy teli, és egy sarló alakú hold trónolt, világos, lilás fényt árasztva magukból, akár csak a csillagok, melyek nem túl sűrűn pettyezték az eget. A másik amit láttam, hogy egy erdő mellett álltam. Az egész környék lilás fénybe volt vonva, ám az erdőben átláthatatlan sötétség honolt. Egyszerre volt gyönyörű és hátborzongatóan félelmetes.
Ez mind szép és jó, de amint a földre léptem, több dolog is történt. Először is, a kapu a hátam mögött eltűnt, némi szelet kavarva, amitől megtántorodtam. Másodszor pedig, olyan erős rosszullét fogott el, hogy le kellett üljek az esőtől nedves fűbe, és szánalmasan nyöszörögni kezdtem.
A filmekben a másik lelkét megmenteni induló hősök vérszomjas fenevadakat győznek le bátran, és nem hányinger dönti le őket a lábukról, amint megérkeznek. De ciki. Aztán persze, ahogy a földön görnyedtem megjelent Spyro is, és fintorogva lépkedett a vizes fűben, féltve papír lábait. Hol marad az együttérzés, kérdem én? Amikor végre rám tévedt a tekintete, felvonta a szemöldökét.

-Hát veled meg mi történt? – guggolt le mellém. Fájdalommal és dühvel megspékelt morgás volt a válasz.

-Gondoltam leheverek egy kicsit, nincs is jobb érzés a vizes fűben hentergésnél! – egy csípős választ semmilyen rosszullét nem akadályozhat meg. A fiú tovább nézett homlokráncolva, és hümmögött. Utálom az ilyet, meg amikor megkérdezed, mi van, és csak félmondatokban, netán rejtjeles szövegekben kapod a választ. Vagy elharapott gondolatok...

-A világért sem akarlak terhelni, de nem tudnál segíteni? – préseltem ki magamból.

-Nagyon különös...lehet, hogy....nem, az ki van zárva....-motyogta. Na, erről beszélek! A francba is, miért nem lehet megmondani? Sophie drágám, influenzás vagy, a dimenzió légköre pár percen belül megöl, vagy ilyesmi...
Tántorogva felálltam. Kezdtem jobban lenni, hányingerem múlóban volt, talán hirtelen jött haragom megrémítette, és futott vissza a családhoz. Ezzel szemben most szédülés fogott el. A túróba!
Épp mikor dőltem volna el, kapott el Spyro.

-Végre hasznossá tetted magadat! – motyogtam, de szerencsére nem hallotta meg. Ami viszont már nem volt túl nagy szerencse, hogy egyszerűen...átestem rajta. Komolyan. Egyik pillanatban még tartott, a másikban meg huss, a földön feküdtem. Szédelegve a fejemhez nyúltam- és, mint az lenni szokott a nagy feszültségek közepette, fel is ordítottam.
A karom koromfekete volt. Ez még nem is lett volna probléma, megesik az ilyesmi. De az egész testem koromfeketében pompázott, mint...mint egy árnyék. Felpattantam, és forogni kezdtem, aztán rá is jöttem, hogy valószínűleg egy erdő szélén az éjszakában nem sok esélyem van tükröt találni. De találtam sokkal jobbat; rá is vetettem villámló tekintetemet. Spyro nyelt egyet...

Az egyik fa alatt feküdtem, és igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, bár nagyon fáztam. Túl sok dolog történt velem, mióta elhagytam a szobámat.
Spyro először is teljesen véletlenül elfelejtette közölni, hogy Árnynak születtem. Ez valami ritka és veszélyes faj, nagy erővel, bármelyik másik fajnál születhet, és úgy gondolta minden dimenzió, hogy már rég kihalt. Szóval vagy annak születsz, vagy nem; egyébként mindegy, hogy ember vagy-e, vagy nem. Bonyolult... Őszintén szólva nem igazán fogtam fel mit mondott – ha nem tudja három percbe belesűríteni, akkor úgy kell neki. Viszont rendkívül nehezteltem rá. Mindent elmondok neki, erre tessék! Szerencséjére azt közölte, hogy ne lepődjek meg, vissza fogok változni, és több furcsa tünetet is fogok magamon tapasztalni. Az emberek árnyként engem nem látnak, nem hallanak, sőt, ebben a világban Spyrot sem. Más, hasznos dolgokra is kitért.
Végül nem bizonyult olyan rossznak ez az árnyék-cucc. Amíg el nem múlt, azzal múlattam az időt, hogy évszázados fák törzsein sétáltam keresztül, és suhantam, mint a kósza gondolat. ( Persze, a visszaváltozáskor épp egy fán próbáltam átsétálni és..hagyok időt elképzelni.)
De lényeg a lényeg; nagyon dühös voltam. A józan eszem tudta, hogy semmi értelme, de akkor is csak egy gyerek voltam, és ez bizonyult erősebbnek. Jól esett gyerekeskedni egy kicsit, elvégre piszkosul féltem. Makacsul feküdtem a fűben, még tüzet sem próbáltam gyújtani, ha megfagyok, annyi baj legyen, gondoltam. Így nyomott el az álom, én pedig fogvacogtatva, hálásan fogadtam jöttét.

***

A dimenzió éjszakája félelmetesen sötét volt. Az eget lila fényű csillagok pettyezték, a két hold szintén lilás fénytárasztott magából, kísértetiesen beborítva a tájat.
A lány dideregve aludt, bár elalvása előtt próbálta titkolni. Elképesztően hosszú haján, ami az idő múlásával egyre inkább tűnt feketének, megcsillant a két hold fénye. Arca gyönyörű volt, ahogy az egész lány.
Spyro szerette nézni ahogy alszik. Minden áldott éjszakáját úgy töltötte, hogy a lányt figyelte. Most is az ő álmát vigyázta, a fák közül leselkedő suhanó lények, sárga szempárok villanásai ellen, neki ugyanis nem volt szüksége alvásra, pihenésre.
Sophie fogai összekoccantak, de nem ébredt fel. Makacs teremtés, gondolta a papírfiú.
Óvatosan lefeküdt mellé, és finoman átölelte, mintegy hőszigetelve. A lány vonásai hamarosan kisimultak, és békésen aludt tovább.
A fiú csak nézte.