A dimenzió éjszakái lényegesen hosszabbak voltak, mint a nappalok. A nap csak pár órán keresztül fosztotta meg az erdőt a titokzatos sötétségtől, és már fújta is a visszavonulót. Spyroval sokat gyalogoltunk, napokon keresztül csak mentünk, mentünk a lilás fényben, és mindent egybevetve, pocsékul voltam. A hajam úgy tűnt, véglegesen elvesztette az eredeti színét, és koromfeketében pompázott, bármilyen állapotban is voltam-árnyként, vagy emberként. Sajnos, ez a rosszulléttel is így volt. Annyiszor szédültem le a földre, hogy már beszélőviszonyban voltam a talajon tanyázó rovarokkal, és a kis erdei manókkal, ezekkel a fekete, sárga szemű, ártalmatlan lényekkel, melyek úgy húsz centisek voltak, és előszeretettel lopták a kaját a válltáskámból. Persze Spy támogatott, és segített ahol tudott, de akkor is. Kell az önsajnálkozás na.

Pedig nem állhattunk meg holmi rosszullét miatt. Az erdő kísérteties, de legalább nyugodt volt; így kissé csalódottan léptem ki belőle, búcsút intve a mindent elrejtő sötétnek, és a több ezer éves fáknak. Megjegyzem, az erdei manók nem hiányoztak.
Az erdő szélén egy falu állt, és arra tartottunk, a biztonság kedvéért én árnyként, mert az ember nem tudhatja, mit rejt. Óriási szörnyszülötteket, hétfejű sárkányt, Lilith osztálytársnőmet, vagy egy elcsatangolt, veszettség elleni beoltásra váró matekdogát.

-Szerinted ez milyen falu? – sandítottam a papírfiúra séta közben. Spyro itt tartózkodásunk óta egyre emberibbnek nézett ki; csak a testén lustán mozgó feliratok nem változtak.

-Nem tudom – rázta meg a fejét – régen jártam itt. De amíg árnyként vagy, nem eshet bajod.

Nem nyugtatott meg. Fel nem foghatom miért.

Első ránézésre a házak valamivel fejlettebb volt, mint a rajzok a történelem könyvem „középkor” című fejezeténél. Kőfalú, nádtetős épületek voltak – legalábbis, valaha. Mert érkezésünkor úgy tűnt, alaposan felégették az egészet. Spyroval kérdőn néztünk egymásra (ő így is látott, koromfekete, fejfájlalós árnyék alakomban is) majd bólintottam, és egyszerre léptünk.

A falu rendkívül kezdetleges volt, talán nem is falu névvel kellene emlegetni. A kör alakú főteret vették körbe a felperzselt tetejű házak, tíznél nem volt több. Egy lélek sem mozdult, viszont orrfacsaró bűz terjengett, valamint vérszag. Lenéztem a földre – azt hittem, hogy pocsolyában állok, de valójában vér volt. Ezért is hőköltem hátra. Spyro valamivel jobban viselte a véres falak és halál látványát, mint én, aki egyébként sem voltam valami fényesen. Sokat olvastam horrorsztorikat, de ott valahogy elhanyagolható volt az ilyesmi, de ha az ember lánya tényleg látja...nos, hagyjuk. Ekkor ugyanis az egyik házból recsegést és egy elfojtott sikolyt hallottam. Spyro meg is indult az ajtó felé.
-Hagyd csak, majd én elintézem – ugrottam utána (ez ellen a fejem hevesen tiltakozott, és egy pillanatra megszédültem, de összeszedtem magam).

-Ilyen állapotban jobb ha nem mész – rázta meg a fejét a fiú szigorúan. Bíztatóan rávigyorogtam.

-Nyugi, nem esik bajom. Te csak várj itt kint, ha kell segítség, vagy meglátom a Mumust sikítok – azzal el is indultam, átolvadva a falon, mint egy szellem. Pár napja olyan rosszul voltam, hogy mikor át akartam sétálni egy fán, beleragadtam, és nem tudtam kihúzni a lábamat, és mire sikerült...jah, hogy épp izgalmas rész van? Elnézést...
Bent pusztítás nyomai: a bútorok ripityára törve, akár csak a vázák. A falakon hosszú karomnyomok, mintha egy félelmetes fenevad járt volna itt. (Milyen remek hasonlat, ha azt vesszük, hogy egy félelmetes fenevad járt ott.) A szomszéd szobából hirtelen felharsanó sikítás legalábbis erre utalt. Nyomban futni kezdtem, utamat nem állták a romok, mindenen átsiklottam, bentragadás és egyebek nélkül.

A sarokban egy nő ölelte át reszketve kisfiát, a föléjük tornyosuló, vigyorgó démon ellen óvva.
Nagyon sok könyvet olvastam, ami démonokról meg egyéb lényekről szólt, de ilyet egyik könyv sem írt. A démon, ami előttem állt, nem egy állatszerű szörnyeteg, sokkal inkább emberszerű lény volt. Bőre világító fehér, halványszürke márványmintával, feje egészen emberszerű, csak szeme volt vérvörös kavargás, ujjai helyén pedig fél méter hosszú karmok sorakoztak, végük vörösen csillant. Biztosan nem eperöntet volt. (Gondoltam szólok.) Hogy ez az izé nő- avagy hímnemű volt-e, valahogy nem tudott érdekelni.

Őszintén szólva nem igazán volt ötletem mit tegyek. Az épületben nem akartam mágiával dobálózni, így a démon hátán egy szék csattant. Meg se kottyant neki, de célomat elértem: észrevett, és felém fordult. Nem vesztegette az időt beszélgetéssel (pedig elég kommunikatív vagyok, de tényleg), rögvest a nyomomba eredt, én meg sprintelni kezdtem. Najó, bevallom, nem így terveztem. Azt hittem, nem fog ő sem látni, de mindenki tévedhet...

Elcsalogatni az emberektől...ez hajtott, bár majdnem összeestem, de kiértem a házból. A démon nem körülményeskedett holmi ajtókkal, csinált magának újat azzal, hogy nemes egyszerűséggel olyan erővel futott a falnak, hogy simán lyukat ütött rajta. Elhajoltam egy tégla előle, aztán rájöttem, hogy úgysem árthatna, dehát reflexmozdulat...A démon vicsorogva méregetett, nyilván nem túl gyakran futott össze hasonló lényekkel, én pedig gondolkoztam.
Az a baj, hogy a filmekben és a könyvekben a főhős nem toporog tanácstalanul, hanem ugrik, bumm, nyert. Nekem ellenben teljesen leblokkolt az agyam, és nem tudtam eldönteni, mivel támadjak. De komolyan. Csak gondolnom kellett volna valamire, bármire, de egyszerűen valami igazán jót akartam, de nem jutott eszembe semmi. Feltűnt még valami. Spyrot sehol sem láttam, pedig úgy volt hogy itt megvár. Igaz, az nem volt benne a tervben, hogy magammal hozok egy két méteres démont is, dehát részletkérdésekkel ki foglalkozik?

De nem volt időm gondolkozni, mert két dolog is történt.
Hihetetlenül megszédültem, a világ megpördült velem, és úgy éreztem, lassan visszaváltozom.
A démon pedig ugrott.