- Ismered?! - hallottam meg Mike meglepett hangját - Mindegy, láthatjátok a nyakában a medált. Ő egy vámpírvadász. Antoine, nagy bajban vagytok, mert ha itt kilő titeket, a napfény halálos veszély rátok nézve. Most előnyben van, úgyhogy használd a képességedet, és tűnjetek el onnan!
- Rendben! - válaszolta Antoine, majd Ansell felé fordult - Lassíts!
- Mi? - nézett értetlenül, de látva a határozott, fehér tekintetet rögtön engedelmeskedett. Egy pillanat múlva már kilométeres előnyt szereztünk. Majd még egyet, és még egyet.

- Szóval.. Ki is ez a Dani? - szólalt meg Mike, aki még mindig a vonalban volt.
- Igazából.. Ő a volt barátom - válaszoltam halkan, már-már szégyellve magamat.
- Antoine... Van egy olyan érzésem, hogy búcsúlevelet hagytál, és valaki tájékoztatta róla, hogy ki is vagy - egy kissé lemondó hangja volt.
- De mégis, ekkora pechet, hogy a srác, akitől elviszed, pont egy vámpírvadász - hallottam meg Cosette csevegő hangját is.

- De egyáltalán, ha a barátnője voltál, hogy-hogy nem tudtad róla? - szegezte nekem a kérdést a német vámpír.
- Hát, azt tudtam, hogy titkol valamit, mert mindig csak ezt meg azt kellett elintéznie, találkoznia ezzel-azzal, és a változatosság kedvéért ide-oda kellett mennie, de szinte bárhogy kérdeztem, sose mondott semmi konkrétat, aztán végül hagytam... - halkultam ismét el. Antoine a combomra tette a kezét, mire halványan elmosolyodtam.
- Ej, fiatalok... Veletek is csak a baj van - tette még hozzá Mike, mire önkéntelenül is felidéztem magamban kölyökképét, ahogy ezt mondta, és kuncognom kellett.

Az úton viszont nem tudtam többet aludni. Szörnyen ideges voltam, féltem, aggódtam, szégyelltem magam. Mégis hogy lehet az, hogy egy vámpírvadásszal jártam, hogy nem tudtam róla, és hogy most minket üldöz? Lehetséges, hogy az úti célunkat is tudja? És erről az egészről én tehetek... Bajba sodortam Antoine-t és Ansellt is. Sőt, lehetségesen még Mike-ot és Cosette-et is belekevertem. Idegesen néztem hol ki az ablakon, hol egyenesen a visszapillantó tükörbe, és minden egyes ezüst színű autónál felgyorsult a lélegzetem. Majdnem olyan volt, mintha pánikrohamot kapnék. Végül Antoine volt az, aki közelebb húzott magához, átölelt, és újra átjáratta bennem azt a megnyugtató érzést, amire már első találkozásunkkor is felfigyeltem.

- Ne aggódj, meg foglak védeni! Bármi áron! - suttogta fülembe bársonyos hangján.
- De én nem magamért, hanem Érted aggódok! - válaszoltam hevesen, mire úgy mellkasához szorított, hogy levegőt is alig kaptam.

Már éjfél körül járhatott az idő, mikor Ansell megállította az autót, kiszállt, majd a csomagomért ment. Ez alatt a fekete hajú vámpír is kiszállt és kisegített a kocsiból. Először alig tudtam lábra állni a hosszú utazás után. Minden tagom el volt zsibbadva, és minden apró mozdulatomra heves fájdalommal reagált. Pár perc múlva azonban ez az érzés tovaszállt, és végre körülnézhettem. A sötét ellenére is meglehetősen jól láttam, ahogy az egy vámpírtól elvárható. Egy hatalmas kertben voltunk, kovácsoltvas kapuval, és egy réginek tűnő, ódon kastéllyal. Tényleg nem volt akkora, mint mondjuk a Neuschwanstein kastély Németországban, de ezzel a mérettel szerintem sokkal otthonosabb is volt. A kert lehetőségei viszont egyáltalán nem voltak jól kihasználva. Csak egy öreg tölgy állt, de azon és a pázsiton kívül semmiféle növény nem kapott helyet. Volt viszont egy angyalszobor egymagában, régóta nem üzemelő szökőkútként. Látszott, hogy jó ideje nem lakott senki sem a birtokon.

Egyszer csak egy kart éreztem meg a derekamon, ami magához húz, majd lassan a kastély kapujához vezet. Lenyomja az ősrégi kilincset, és feltárul előttem az épület belseje. Vörös szőnyeg vezetett végig a hallon, aminek ősi falain portrék porosodtak, a plafonról pedig kristállyal díszített csillárok lógtak. A helyiség végén többfelé is folytathattuk az utunkat. Szemben ugyanis a konyha volt egy étkezővel, lefelé egy pince, és két oldalt a két szárnyba lehetett eljutni, ahol a szobák voltak.

- Hajlandó vagy velem egy szárnyon osztozni, vagy sajátot szeretnél? - nézett rám huncut tekintettel házigazdám.
- Ha nincs ellenedre, akkor közös szobának örülnék a legjobban - válaszoltam ugyanazzal a tűzzel a szememben.
- Ansell, te is biztosan fáradt vagy, szóval maradj éjszakára - nézett mögénk, ahol a szőke férfi a bőröndömet cipelte. Nála már cseppet sem tűnt olyan könnyűnek, mint ahogyan Cosette lóbálta.
- Köszönöm a lehetőséget - mosolygott udvariasan, majd felmentünk a szobánkba. Ott végre megszabadulhatott súlyos terhétől, és neki is választhattunk egy szobát a folyosón. Ekkor meghallottam, hogy hatalmasat korgott sofőrünk gyomra, és felnevettem.
- Antoine... Jól sejtem, hogy nálad semmi emberi gyomornak való nincs, igaz? - néztem rá még mindig nevetve.
- Hát, ha találsz is, akkor is már vagy 100 éve lejárhattak... - válaszolta, és ő is elmosolyodott.
- Akkor én most felfedezem a környéket, keresek egy éjjel-nappai boltot, és készítek neki valami vacsorát! - határoztam el magam.
- Ugyan, ugyan, Miss Rosette erre semmi szükség! - nézett rám elképedve Ansell.
- Dehogynem! Antoine, addig használható állapotba tudod tenni a konyhát, ugye? - néztem rá bociszemekkel, és amikor bólintott, egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Te meg felejtsd el azt a Miss-t! Simán csak Rosette - mutattam Ansellre, majd pördültem egyet, kivettem Antoine belső zsebéből a tárcáját, és fülig érő vigyorral léptem ki a kastélyból.

Halkan dúdolva haladtam el a hatalmas fa alatt, néztem az angyal kőszemébe, majd mentem ki a kovácsoltvas kapun. Kívülről újra végignéztem a kastélyon, és egyre jobban megtetszett. A gond viszont ott kezdődött, hogy igazából fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. Azt sikerült leszűrnöm, hogy vidéken vagyunk... De hogy merre találok én várost, arra még nem sikerült rájönnöm. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy kis gyakorlásnak. Elvégre is a különleges képességemnek valami olyasminek kell lennie, ami a segítségemre van, és jelen esetben nem a virágbolt nyitásra gondoltam. Letérdeltem, és a kezemet a földre tettem. Erősen koncentráltam, és próbáltam minden erőmet tenyerembe irányítani, és csak arra figyelni, hogy egy újabb virágnak adjak életet. Szép lassan el is kezdett nőni egy kis hajtás, majd ahogy emeltem fel a kezem egyre nagyobb és nagyobb lett. Úgy éreztem, még bőven van erőm, szóval nem hagytam abba, viszont csak az egyik ágra koncentráltam. Éreztem a tapintásán, hogy ez egyáltalán nem az a normális, kertekben növő rózsa. Olyan erős volt minden ága, mint ami acélból készült. Ezt kihasználva egyre magasabbra hagytam nőni, majd belekapaszkodtam az ágba, ami a fák fölé emelt. Büszke voltam magamra. Én, Rosette (= kis rózsa), képes vagyok nagyot is alkotni! Elégedetten néztem körbe az éjszakai látképen. Az Alpok lábánál lehettünk, legalábbis a hegyvidék erre utalt. Mindenfele csak erdő, fák, sötétség. Végül megláttam egy helyet, ahol apró fénypontok gyülekeztek, és egy kis várost rejtettek maguk alatt. Így már tudtam az irányt, leugrottam a rózsáról, majd hagytam, hogy visszahúzódjon testembe. El is indultam utamon, bár fogalmam sem volt, mennyi ideig fog tartani. Az a város elég messzinek tűnt, én pedig gyalog vágtam neki az útnak... Hát, ilyenkor elfogadtam volna Antoine képességét.

Úgy tűnt, csak gondolnom kellett rá, hisz mellettem termett.
- Ahova készülsz, legalább 4km-re van innen. Szóval ha megengednéd... - fogta meg a kezemet, és pillanatok múlva a város szélénél találtam magam.
- És amúgy is... Mire mész francia tudás nélkül? - nézett rám mosolyogva.
- Svédországban is elboldogultam svéd tudás nélkül! - válaszoltam, bár ott nem volt túl nehéz, ugyanis mindenki értett angolul, és az egész nyelv valahogy az angol és a német keverékének tűnt.

- De azért annak csak örülsz, hogy elkísértelek?
- Igen, örülök - és kezét elengedve öleltem át. Lehunytam a szemem, és csak élveztem, ahogy ő is átölel, és megsimogatja a fejem.

A boltban azonban rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs róla, mi legyen Ansell vacsorája, hiszen meg sem kérdeztem tőle, mit szeret. Közös döntés alapján viszont pizzát vettünk, mert azt mindenki szereti. Szerintem.
Kéz a kézben, boldogan sétáltunk hazafelé, mikor is Antoine hirtelen egy sötétebb részre rántott, majd a következő pillanatban egy ház tetejéről figyeltük a helyet, ahol az előbb még mi voltunk.

- Pedig biztos voltam benne, hogy őket láttam! - hallottam meg Dani hangját, és összerezzentem. Ez mégis hogyan lehetséges? Ilyen könnyen a nyomunkra akadtak?!

- Gyere, menjünk innen - nézett rám Antoine, és pár pillanat múltán már a kastély előtt álltunk. Miután levettük a kabátot, szótlanul mentünk be a konyhába, és kezdtem hozzá a fagyasztott pizza megsütéséhez. Mire kész lett, Ansell is lejött közénk. Letettem elé a tányért a felvágott szeletekkel, majd komoran néztem Antoine-ra.

- Azt hiszem, hamarabb tervezhetjük meg a költözést, mint gondoltam - kezdett bele, mire a szőke férfi is felkapta a fejét.
- Mi történt? - kérdezte két falat között.
- Az üldözőnk újra feltűnt. Úgy tűnik, neki tökre mindegy, hogy éjjel van-e vagy nappal - bosszankodtam.
- Egyelőre ő van előnyben ezen a téren... Ha csak nem költözünk...
- Északra! - vágtam bele Antoine mondatába - Svédország, Norvégia és Finnország. Ott pár hónapig folyamatosan éjszaka van! - csillant fel a szemem.
- És akkor semmivé válik az előnye! - kapcsolódott be Ansell is.
- Akkor... repülőjegyet kell vennünk. Ezt ugye rád bízhatom? - nézett Antoine a szőkére.
- Nyugodtan, csak mondjátok meg, hogy hova.

Egymás szemébe nézünk, majd egyszerre mondtuk ki.
- Irány Stockholm, majd onnan tovább vár ránk Piteå! - Piteå, egy Svédországban nagynak mondott város. Egyszer volt szerencsém ott eltölteni majd egy hetet, hála egy EU-s programnak. Igazán kellemes, egyszerű kis hely, és az emberek mentalitása is teljesen más. És reményeink szerint, oda már nem tud Daniel utánunk jönni.
- Még egy kérésem lenne. Én odaadom a pénzt, de a saját számládról fizesd, hogy ne ezen bukjunk el - zárta le a költözés témáját Antoine. Ansell csak bólintott, majd a még pár órára, ami világosodásig még hátravolt, visszament aludni.

Én egy forró zuhanyra vágytam, ezért fel is mentem a szobánk mellett található fürdőszobába. Jól esett, ahogy a forró vízcseppek végiggördülnek a testemen, és nyomukban kipirosodik a bőröm. Hát igen, mindig is a nagyon forró vizet szerettem. Végül felvettem egy apró, fekete selyem hálóinget, és célba vettem a szobánkat. Antoine úgy látszik, egy másik fürdőszobát használt, ugyanis ő is már csak egy köntöst viselt, és haja végeiről még csöpögött a víz.

- Nem fogsz fázni ebben? - mosolygott rám és az apró ruhadarabra, ami alig takart.
- Csak felmelegítesz... - néztem rá huncut szemekkel.
- Tudod, hogy a testem nem meleg.
- De mégis felmelegít! - ültem ölébe, majd kezeimet széles hátára téve öleltem át. Ő pedig egyik kezével derekamnál megfogott, majd gyorsan lendített helyzetünkön, és immár az ágyon feküdtem, felettem pedig Antoine támaszkodott. Éjfekete haja néhol testemre lógott, és én játékosan kezdtem el cirógatni egy-egy tincset. Boldogan mosolyogtam arra az elbűvölő, hófehér, feketével elválasztott szivárványhártyára, a dús, sötét szempillákra. Lassan hajolt le hozzám, és apró csókokkal halmozott el a fülemtől kezdve, állkapcsom mentén, nyakamon végig egészen a kulcscsontomig. Átkaroltam a nyakát, és végre megcsókolt. Teljesen elragadott a szenvedély és a hév, amit adott. Önfeledten túrtam hajába és húztam közelebb magamhoz. Egyik lábaimat dereka köré fontam, és tudtam, hogy már őt is alig tartja vissza valami. Éreztem, ahogy vágyik rám, ahogy minden egyes simításomra ő is ugyanúgy rezzen össze, mint én az övére. Egyik pillanatban azonban váratlanul lefordult rólam. Még mindig zaklatottan vette a levegőt, homloka gyöngyözött, és szemeiben látszott az a tusakodás, amit önmagában lerendez.

- Azt akarom, hogy tényleg ismerj és bízz bennem - mondta végül, miután sikerült egy kicsit lenyugodnia.
- Nem akarom, hogy megbánd - suttogta, majd ezúttal lassan, hihetetlenül lágyan csókolt meg. Végigsimítottam az arcán, és tudtam, hogy igaza van. Én sem akartam, hogy valaha is megbánjam, hogy vele tartottam. Ugyanakkor éreztem, hogy ez a döntésemet én sohasem fogom megbánni, és hogy igenis helyesen cselekedtem, hogy akkor, lassan egy hete, végleg Antoine mellett döntöttem.