Dél körül Ansell kopogott. Álmosan keltem fel, majd nyitottam ki az ajtót.
- Jó reggelt! - köszöntem még kábán.
- Nektek is. Meghoztam a repülőjegyeket. Két óra múlva a reptéren kéne lennetek... - kezdett bele.
- Két óra? Huh... az nem valami sok! - néztem hol rá, hol az ébredező vámpírra, hol pedig a bőröndömre.
- És abból másfél óra az út...

Ezt már inkább nem is kommentáltam, csak felkaptam pár ruhát és átsiettem a fürdőbe. Ezúttal egy piros színű, fekete fűzővel ellátott felsőt öltöttem magamra, bársonynadrággal és csizmával, hiszen tudtam, hogy a svédeknél bizony nagyon hideg lesz. Mire visszaértem, Antoine is útra kész volt. Kicsit sajnáltam, hogy ilyen hamar el kell hagynunk ezt a helyet, hiszen szerettem volna jobban megismerni Antoine szülővárosát és régi otthonát. De végül is biztosra vettem, hogy még egyszer vissza fogunk térni ide.

Mikor kimentünk a kocsihoz, már láttuk, milyen borult az idő. Tudtuk, hogy csak percek kérdése, és szakadó esőre számíthatunk. Mosolyogva néztünk össze Antoine-nal, majd mindketten napszemüveget vettünk fel. Beültünk a kocsiba, majd Ansell ismételten csak odalépett a gázpedálra. A beígért másfél órát sikeresen egy órára csökkentette. A reptéren még becsekkolás előtt megálltunk. Kicsit szomorúan néztem szőke kísérőnkre, akitől itt elválnak az útjaink.

- Viszlát, és vezess óvatosan! - mosolyogtam rá, és megöleltem. Ezzel sikerült teljesen meglepnem, még bele is pirult. Én csak kuncogtam rajta. Antoine is kezet nyújtott neki.
- Vigyázzatok egymásra! - intett búcsút nekünk, és még egy utolsó mosolyt dobtam felé. Igazából akármilyen kevés időt is töltött velünk, olyan benyomást keltett bennem, mint egy régi barát.

Mikor már sikeresen becsekkoltunk, Antoine-ra néztem.
- Szerinted hogy-hogy így elfogadja a vámpírokat?
- Megvan a saját története - válaszolt röviden.
- Ne már! Te tudod? - néztem rá elképedve.
- Persze. Még emlékszek rá, amikor kis srác volt, és Mike magához vette.
- Egyszer ugye elmeséled a történetét? - reménykedtem.
- Majd talán ő elmondja, ha egyszer megkérdezed tőle - mosolygott rám, majd megfogta a kezem és felhúzott. Ideje volt felszállnunk a gépre.

Sajnos még sütött a Nap a felhők fölött. Kicsit elszomorodtam tőle, miközben lehúztam a sötétítőt. Fél éve sem volt, hogy először repültem életemben, és végig csak a felhőket bámultam. Hihetetlenül szépek voltak így, felülről. Legszívesebben rájuk huppantam volna, ugyanis az egész mindenség alattunk egy hatalmas vattacukor-fergetegnek tűnt. De most már nem élvezhettem ezt a látványt, ha csak nem akartam napszúrást és égési sérüléseket. Majd egy óra telt el csendben, majd fejemet inkább Antoine felé fordítottam, aki még aludt. Észrevétlenül vettem le napszemüvegét, és néztem azt a hihetetlenül nyugodt, gyönyörű arcot. Olyan érzésem volt, mintha csak álmodnék. Ekkor kinyitotta a szemét, és kezét a combomra téve mosolyodott el.

- Nemsokára megérkezünk Stockholmba - szólaltam meg halkan.
- Vár ránk a hónapokig tartó sötétség, ugye? - tette fel a költői kérdést, amire azért mosolyogva bólintottam. Végre leküzdhetjük a legnagyobb akadályt az életünkbe, még ha csak egy rövid időre is.

A svéd fővárosból viszont tovább akartunk utazni, Luleåba. Ott van ugyanis a legközelebbi repülőtér téli szállásunkhoz. De a gépünk csak reggel fog indulni, így egy egész éjszaka várt ránk Stockholm felfedezésére.

20 perc alatt lehet leggyorsabban a városba érni, de ez a repülőút után semminek tűnt. Igaz, mikor kiértünk, az északi szél olyan hidegséggel fújt rajtam és kabátomon keresztül, hogy rögtön közelebb húzódtam vámpíromhoz. Az éjjeli látkép viszont teljes mértékben kárpótolt a hidegért. A város ugyanis sok kis szigetre épült, és ragyogóan kivilágított hidak vezettek mindenfelé. A hó is szállingózott, és miután jobban körülnéztem, rögtön megállapíthattam, hogy ez bizony nem az első alkalom ebben az évben. Miután kicsodáltam magamat a kivilágított látképben, lassan mentünk tovább, hogy legalább a bőröndnek keressünk szállást, hogy mégse kelljen cipelni. Hamarosan be is jelentkeztünk egy hotelbe, de egyértelműen döntöttünk inkább a kinti éjszaka mellett. Ez a város nem pezsgett olyan élettel telien, mint a délebbi országok nagyvárosai. Nem véletlenül persze, legalábbis svéd ismerőseim arról számoltak be még nyáron, hogy a tél és a folyamatos sötétség miatt a lakók szinte szabályosan depressziósak lesznek, sokan még a szomszédaikat sem látják hetekig. Ezek után talán meg lehet érteni, hogy miért kerül még egy doboz, legolcsóbb sör is több mint 40 svéd koronába. De persze az is lehetséges, hogy csak mi ketten voltunk azok, akik akarva-akaratlanul kerültük mások társaságát. Csendben sétáltunk le az egyik jégtáblákat úsztató folyó partjához. Magányos, hideg, de mégis oly gyönyörű. Csak így tudnám leírni a környezet hangulatát.

Viszont én nem voltam egyedül. Szembefordultam társammal, kezeimet nyaka köré fontam, majd közelebb húzódtam hozzá. Akárhányszor is mondja, hogy az ő teste fagyos, én mégis forrónak éreztem minden alkalommal, ha megérintettem, és még forróbbnak, ha ő érintett meg. Most is végigsimított arcomon, és lágy csókot hintett ajkaimra. Eközben egyre gyorsabban hullottak a hópelyhek az arcomra, a hajamra, a kabátomra. Lassan az egész táj felvette a ragyogó, tiszta fehér színt.

- Pont, mint a szemeid - jegyeztem meg mosolyogva, s egy apró pelyhecske szállt az orromra. Erre ő bal kezét a tarkómra tette, közelebb húzott magához, és egy kis puszit nyomott a pihére, ami azon nyomban leolvadt rólam. Senki sem tudja, mennyi időt töltöttünk még el így, egymás karjaiban, egymás szemébe nézve, boldog nyugalomban a folyóparton, de végül csak visszamentünk a hotelba, és a hajnalt is ott töltöttük egy ágyban, szorosan átölelve egymást.

Reggel azonban újra a reptérre mentünk. Mikor jó pár hónappal ezelőtt jártam itt, még nem győztem ámulni és bámulni a hatalmas teret, a kreatív díszítést, a rengeteg, különböző külsejű, viselkedésű, nemzetiségű emberi kavalkádot, a hatalmas reklámtáblákat, a rengeteg boltot... Mintha egy kis város épült volna az épületbe. Voltak, akik itt aludtak, edzettek, és szó mi szó, voltak fura fazonok is. Engem viszont most cseppet sem érdekeltek.

Egyre inkább vöröslő tekintetemmel csak a bal oldalamon haladó, magas, férfias vámpírt figyeltem. Nem tudtam betelni vele.
Lassan indultunk becsekkolni, és a gép is sikeresen felszállt. Egyre északabbra tartottunk, az egyre hidegebb, viharosabb, elhagyatottabb vidék felé.

A gépet nem is egyszer rázta meg egy-egy kisebb légörvény, de immár nem ijedtem meg, épphogy csak szorosabban szorítottam meg a szinte fehér kezet. Erre a reakciómra persze csak egy enyhén fölényes, de még így is kedves mosolyt kaptam válaszul.
Luleåból taxin folytattuk utunkat, és végül délre érkeztünk meg a rég látott, kedves városba: Piteåba. Szinte semmit nem változott. Még mindig ugyanazok a régi Volvók parkoltak az áruháznál, ugyanazok az egyszerű épületek magasodtak mindenfelé. Az egyetlen különbség a tél beállta volt.

Hideg, fagyos levegő süvített végig az utcákon, néhol egy kis havat fel-felkapva. Csend volt, most még a szarkák is hallgattak. Itt ugyanis nem a varjak köröznek az emberek fölött, hanem a hozzájuk azért hasonlító, csak fehér tollakat is birtokló szarkák voltak a legtöbben.
Nemsokára új otthonunkat is megtaláltuk, amit Ansell segítségével, Mike és Cosette szerzett nekünk. Egy társasház negyedik emeletén volt a nem is kicsi, de nem is túl nagy lakás.
Ahogy átléptünk az ajtón, kellemes meglepetésben volt részem. Bent ugyanis kellemes, meleg levegő volt. Rögtön le is vettem a kabátomat, és az előszobában fel is akasztottam. Gyorsan szaladtam körbe a lakásban, aminek egy nagy, valamint két kisebb szobája volt, meg persze konyha és nagy fürdőszoba is. Az alapszínek szinte mindenütt a mély bordó, a fehér és a fekete voltak, ami különösen tetszett. Azt hiszem, olyan lehettem, mint egy kisgyerek, ahogy körülugráltam mindent, míg végül a nappaliban lehuppantam a kanapéra, ahol már Antoine várt.

- Tetszik? - kérdezte halkan egy elbűvölő mosollyal.
- Imádom! - válaszoltam, és újra körbenéztem a helyiségen. Itt a mély bordó szőnyeg puha és bolyhos volt, a falak is csak néhány árnyalattal voltak világosabbak, és a tetejüket egy fehér csík díszítette. A kanapé, amin ültünk fekete bőrborítású volt, és persze határozottan kényelmes.
Szembefordultam a vámpírral, és boldogan fontam karjaim a nyaka köré. Végre saját otthonunk van.

Lassan nekiálltam a bőröndök kipakolásának, és eleinte még magamon éreztem a hófehér szemek érdeklődő, de nyugodt, szeretetteljes pillantását.

Azonban mire végeztem, láttam, hogy Antoine már békésen alszik az ágyunkon. Halványan elmosolyodtam, majd egy takarót kerestem és ráterítettem. Kicsit leguggoltam mellé, és csendben figyeltem meg-megemelkedő, majd visszasüllyedő mellkasát. Ahogy oldalára fordult, haja arcára omlott, és én óvatosan próbáltam kiigazítani egy-egy éjfekete tincset szeme elől.

Vagy tíz perc intenzív bámulás után szedtem össze magam, és emelkedtem fel az ágy mellől. Eleinte még töprengtem, hogy mi is az, ami szemmel láthatólag még nagyon hiányzik ebből a lakásból. Pár perc után nagyot ütöttem a fejemre, hiszem végre ráeszméltem, hogy a helyiségek, a sok bútor ellenére még mindig üresek, hiszen semmi apróság, semmi kiegészítő nincs bennük. Rögtön meg is kerestem a pénztárcát, és sebtében több indokot is felhalmoztam szótlan távozásom okaként. Egyrészt elfelejtettünk pénzt váltani a reptéren, másrészt pedig legalább kedveskedhetek valamivel Antoine-nak. Elvégre is így, hogy belegondoltam, a vámpíroknál nincs olyan, hogy "jó, akkor most csinálok neked egy csokipudingot, mert szeretlek", hiszen abszolút semmi szükségünk nincs efféle élelemre. Ezzel együtt a romantikus éttermi vacsorás randevúkat is kizártnak tekinthettem.

Az utcák rendkívül hidegek voltak, de makacsul ragaszkodtam ötletemhez, és sorra rohamoztam a kisebb boltokat, és hála a város nem eltúlzott méreteinek, egy óra alatt sikerült is bejárnom az emlékezetemben felkutatott helyeket és egy jókora adag apróságot összegyűjtenem. Végtelenül elégedett voltam magammal, és kedvemet csak az törte le kissé, hogy egy hatalmas hóvihar érte el a várost. Csak úgy zúdult le az égből a fehér csapadék, és lassan már az orromig sem láttam. Igaz, hogy nem telt negyed óránál többe, míg elértem a lakásunk ajtaját, de addigra már úgy néztem ki, mint egy hóember. Kezeim teljesen lefagytak, csak minimum ötödszörre sikerült betalálnom a zárba is. Mire végre sikerült volna a manőver, magától nyílt ki az ajtó, és a küszöb túlvégén az éjfekete hajú vámpírt láttam meg.
Haja kissé kócos volt, és inge is úgy volt gyűrődve, hogy rögtön észrevehettem, csak most kelt fel. Ennek ellenére kedvesen mosolygott, és kivette a bevásárlótáskát a kezemből, és a fal mellé rakta. Miután én is beléptem, becsukta mögöttem az ajtót, és újra rám nézett.

- Nagyon átfagytál? - kérdezte meg mély, búgó hangon, miközben lesegítette a kabátomat is. Kezeim, orrom és az arcom is teljesen kipirult a hidegtől. Vacogva bólintottam, s levettem csizmámat is. Ő megfogta a kezem, és bementünk a hálószobába. Leült az ágyra, majd az ölébe húzott.

Egyik kezével derekamat ölelte át, másikkal pedig arcomon, majd nyakamon és vállamon simított végig. Ekkor már nem a hideg volt az, amibe beleremegtem. Nyaka köré fontam karjaimat, mire ő közelebb hajolt, és miután apró puszikkal elhalmozta az arcomat is, ajkai ajkaimra tévedtek, és gyengéden harapott beléjük. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a számat, nyelvével utat tört magának, de cseppet sem erőszakosan, inkább óvatosan, gondoskodóan, de roppant szenvedélyesen. Egyre csak mélyítettük a csókot, míg egy hirtelen mozdulattal hanyatt döntött az ágyon, és fölém hajolt. Haja ismét lágyan omlott arcomra, de ő rögtön odébb tűrte, és fülemhez hajolva halkan, érzéki hangon suttogott egy szót.

- Felmelegíthetlek? - ekkor már ahelyett, hogy a hideg miatti pirosság eltűnt volna, még vörösebbé vált az arcomon.
- Boldog lennék, ha megtennéd - válaszoltam elpirulva, és hogy arcomat eltakarhassam, nyakát kezdtem szívogatni és csókolgatni.
Nagy, hófehér kezeivel gyengéden simított végig testemen, arcomnál kezdve vállamon, karomon, mellemen és derekamon egészen a combomig. Ahol
csak megérintett, égett a bőröm a forróságtól. Lágy csókokkal halmozott el, miközben lassan lehúzta pulcsimat, majd pillanatokon belül már csak egy
szál fehérneműben találtam magamat. Ugyanakkor én sem hátráltam meg, kigomboltam fekete selyemingét, és újra megcsodálhattam a széles mellkast, az izmos hasfalat. Hamarosan minden ruhánk semmivé vált.
Bőrünk összeért, testünk szinte egymáshoz tapadt. Vállába kapaszkodtam, és ő is hol szorosan ölelt, hol simogatott, a mellemet masszírozta, majd a belső combomra is áttért, magabiztosan, ugyanakkor gyengéden kényeztetve.

Már nem féltem. Igaz, az eddigi kapcsolataimnál mindig ilyenkor jött a fordulópont, de annak már vége. Az a lány, aki akkoriban voltam, meghalt azon a vasárnap éjjelen, amelyen a vámpír én megszületett. Tudtam, hogy Antoine-ban bízhatok, hogy Ő nem hagy el, hogy Ő is ugyanúgy szeret, ahogy én Őt.

Beleegyezőn emeltem meg a csípőmet, és eddig combomhoz nyomott férfiassága óvatosan hatolt belém. Szemeim felpattantak, és éreztem, ahogy elöntött a forróság, a vágy, hogy életemben először igenis akartam ezt!
Ahogy végre teljesen egybeforrtunk, a pokol tüze táncolt testünkben, égetett, és repített a fellegekbe. Hangos sóhajok és túlfűtött nyögések töltötték be a szoba csendjét. Egyre gyorsabb és egyre hevesebb lökések juttattak közelebb a Mennyekhez.

Csak Őt éreztem, Ő volt a világ, Ő volt minden. Néhány éjfekete tincse az arcomat simogatta, miközben soha nem tapasztalt magasságba repített el.
Orgazmusunk pillanatában nyakamba harapott, s véremmel lett megszentelve a pillanat.

Ettől a naptól kezdve végleg ledőlt az összes fal kettőnk között. Teljes őszinteség és bizalom, vagy inkább úgy fogalmaznám, boldogság.