Már egy hete éltünk Piteåban, és már nemcsak otthonunk csinosítását pipálhattam ki teendőim képzeletbeli listáján, hanem az állásszerzést is. Igazából még nyáron szúrtam ki magamnak a helyet, ahol felszolgáló lettem. Az étterem meglehetősen egyedi volt, ugyanis a Pentryt egy kínai pizzéria volt. Külsőre ugyan még nem mutatkozott túlságosan különlegesnek, de amint valaki belép, rögtön rabul ejti a hely. A falak és a szőnyegek is sötétvörösek voltak, a plafon úgyszintén, csak végtelen sok apró, sárga karácsonyfaégővel volt befuttatva, ami olyan érzést keltett, mintha az igazi csillagok alatt lennénk. A falakon csupa gyönyörű, színes kép lengett a Kínára oly jellemző sárkányokkal és paradicsommadarakkal. Egy szó mint száz, a helynek megvolt a maga varázsa.

És itt dolgoztam én is, kora délutántól estig. Eleinte ugyan fárasztó volt a sok futkosás, és hogy egész nap állnom kellett, de annál nagyobb öröm volt, amikor a zárás után kiléptem az utcára, és Antoine már ott várt rám. Minden nap eljött értem, hogy aztán együtt mehessünk haza, az otthonunk melegébe.

Már december közepén jártunk, egy hét sem volt hátra a karácsonyig. Bár mosolyogva dolgoztam, de mégis egyre gyakrabban néztem az órámra. Lábaimat már ólomsúlyúnak éreztem, és egyre fáradtabb voltam. De már csak háromnegyed óra volt zárásig, és ettől kicsit fellélegeztem. Hallottam, ahogy újra nyílik az ajtó, és magamban már kezdtem szidni a következő vevőt, hisz mégis ki az a hülye, aki este negyed 11-kor akar pizzázni. De végül csak odafordultam, és indultam volna felvenni a rendelést, mikor is megtorpantam, nagy mosolyra húzódott a szám, majd megújult lendülettel indultam meg a vendég felé.

- Ansell?! - néztem csodálkozva a halvány szőke hajú férfira.
- Üdv, Rosette. Tudsz valamit ajánlani az étlapról? Tudod én nem értek svédül... - mondta olyan természetességgel, hogy azt hittem felrobbanok.
- Elsőként azt ajánlanám, hogy áruld el, hogy kerültél ide! És mi van Cosette-tel és Mike-kal? Őket merre hagytad? - daráltam le neki a kérdéseket - és persze szerintem a legfinomabb a négy évszak pizza... És mit kérsz mellé inni? - tértem vissza pincérnői kötelességemhez, ugyanis a hátam közepén a főnököm átható pillantását éreztem.
- Egy kóla megteszi, és hozz olyan pizzát, amilyet csak akarsz - mosolyodott el, hisz minden bizonnyal neki is feltűnt Mr. Li rosszallása.

A frissen felvett rendeléssel visszasiettem a konyhába, ahol főnököm már várt.
- Elnézést a viselkedésemért, Mr. Li, a vendég egy kedves ismerősöm, akit régen nem láttam - mosolyogtam zavartan, de még mielőtt a főnök kioktatásomba kezdett volna, megakadályozta a fia, aki szintén pincérként dolgozott.
- Nyugodtan beszélgess csak vele, Rosette, már úgyis kevesen vannak, őket én is ki tudom szolgálni - mentett meg.
- Köszi, Zian, hálám örökké üldözni fog!

És most pár szót a megmentőmről: Zian volt a főnök fia, úgy 170 cm körül lehetett, sötétbarna, félhosszú hajjal és levakarhatatlan, kedves mosollyal. Igazán kedveltem, hisz eddig akárhányszor elrontottam valamit, ő mindig szó nélkül korrigálta, és mint ahogy most is, szigorú apja előtt mindig kimentett.

Egy pohár kólával a kezemben mentem vissza német barátom mellé, és én is leültem.
- Szóval ki vele, hogy kerültél ide? - kezdtem bele újra a faggatásba.
- Mike úgy gondolta, hogy idén karácsonykor valahol külföldön kéne pihennie, és úgy döntött meglátogat titeket. Az pedig, hogy Cosette és én is vele jöttünk, természetes, elvégre is ahogy ő szokta mondani, mi vagyunk a jobb és bal keze - mosolyodott el.

- Akkor Cosette és Mike is itt van? - kerekedtek el a szemeim, pedig előre tudhattam volna.
- Igen, nálatok vannak. És mivel most Antoine a vendéglátó szerepét játssza, én jöttem el érted. Meg persze nekem vacsoráznom is kell, márpedig nálatok nemigazán lenne mit - nevetett.

Nagyon jó volt újra hallani a hangját. Szó se róla, igazán boldog vagyok fekete hajú vámpírommal, de egy messze élő barát hangját mégis csak más hallani.
- Igazán örülök nektek! Már alig várom, hogy hazamehessünk! De ha jól látom, elkészült a pizzád, egy pillanat, és hozom! - ugrottam fel a székről, és besüvítettem a konyhába. Felkaptam a tányért és ismét megköszöntem Ziannak a fáradozásait, hiszen ő volt az, aki intett a sarokból, és felhívta a figyelmemet a kiszolgálásra.

- Tessék, Jó étvágyat! - tettem le Ansell elé a tányért, és ő jóízűen kezdte el enni a minden felismerhető és felismerhetetlen "dologgal" teleszórt ételkülönlegességet. Míg ő evett, én néhány vendégtől elvettem az üresen maradt tányérokat és poharakat, és páran rendezték a számlájukat is. Kivételesen már negyed órával zárás előtt kiürült az étterem, illetve csak Ansell volt még ott, hiszen rám várt. Én gyorsan beszaladtam az öltözőbe, hogy a fekete szoknyácskát és fehér blúzt hosszúnadrágra és pulcsira cserélhessem. Kabátomat a kezembe vettem, és 11-re készen is álltam.

- Jó éjt! - köszöntem el Mr. Li-től és Ziantól, mire főnököm még visszakérdezett.
- Rosette, most hogyhogy nem jött érted el a férjed?
- Vendégeink vannak, így ma Ansell kísér haza! - intettem még nekik, majd szőke kísérőmmel kiléptünk az ajtón.

- A férjed? - kuncogott a német - Mikor házasodtatok össze?
- Hát, igazából csak az igazolványaink lettek úgy kiállítva, hogy megkaptam a nevét, és papíron vagyunk csak házasok... De soha nem kérte meg a kezem - mosolyogtam szomorúan.
- Ami késik, nem múlik! - vigasztalt Ansell.
- Remélem is! - nevettem fel, majd másra tereltem a témát - Amúgy lenne valami, amit már régóta meg szerettem volna kérdezni...
- Na, ki vele!
- Te hogyan kerültél a vámpírok közé? És hogyhogy így elfogadsz minket?

- Hát, ennek hosszú története van... De ha gondolod, elmesélhetem - válaszolta.
- Igazán örülnék neki!
- Tudod, én sosem ismertem a szüleimet, és egy árvaházban neveltek, de alig voltam 6 éves, és megszöktem. Igazából zsebtolvajként próbáltam fenntartani magam.

- Te? Zsebtolvaj?! - néztem végig rajta, és nem hittem a fülemnek. Az az Ansell, aki mindig drága, világos öltönyt visel, kifogástalan modora van és állandóan nyugodt, gyerekkorában egy szökött kis zsebtolvaj volt?!
- Igen - nevetett fel halkan - És egyszer vámpírokkal sikerült összeakadnom, vagyis megpróbáltam kicsit megkönnyíteni a szemlátomást vastag pénztárcájukat. De persze észrevettek, és az egyik akkorát dobott rajtam, hogy egy épületnek csapódtam, két bordám és a kulcscsontom abban a pillanatban eltört, hogy a többi zúzódásról ne is beszéljek... És akkor jelent meg Mike is. Máig emlékszek minden szavára, amit a területére behatoló vámpíroknak mondott. "Ha nem kotródtok el innen fél másodpercen belül, letépem a végtagjaitokat, karóba húzlak titeket és végül egy sövényvágóval nyiszálom le a fejeteket"... De képzeld csak hozzá azt a 15-16 éves arcát... Gondolhatod, mennyire vették komolyan.

- Hát, azt hiszem én is nevettem volna! - fűztem hozzá véleményem.
- Ők is kiröhögték. Szerencsétlenek még nem voltak túl régóta vámpírok, így nem tudhatták, ki is Mike Teufelssohn. De pár percen belül, ha nem is éppen a felvázoltak alapján, de letépte a fejüket. Én meg persze teljes sokkot kaptam. Mozdulni nem tudtam, és tehetetlenül feküdtem a falnak támaszkodva. Ő meg odajött hozzám, és a kezét nyújtotta nekem. Azt mondta, hogy ha a látottakat nem mondom el senkinek, és a szolgálatába állok, akkor otthont ad nekem és biztonságot. Én pedig vele tartottam, és azóta sem bántam meg - fejezte be történetét, és közben haza is értünk.