Ahogy kinyitottam az ajtót Cosette ugrott a nyakamba, én pedig a hirtelen jött lendülettől majdnem elestem.
- Rosette úgy örülök, hogy látlak! - kiáltotta a fülembe és szorosan átölelt.
- Szintúgy - nyögtem ki, mire végre elengedett. Bementünk a nappaliba, ahol a többiek már vártak. Antoine egy gyors, de annál forróbb csókkal üdvözölt, majd egymás mellé ültünk le.

- Szóval, pontosan mit is akartok? - tettem fel zavartan a kérdést.
- Csak pihenünk, karácsonyozunk. Nem tudsz valami jó helyet? - nézett rám Mike.
- Attól függ, hogy a pihenést szó szerint érted, vagy bulizni akarsz - válaszoltam neki egy huncut vigyorral.
- Bármily meglepő, kivételesen tényleg pihenni jöttünk - fejtette ki Cosette, és tényleg meglepődtem. Ansellt még csak-csak el tudom képzelni, hogy nyugodtan ül a kandalló melletti karosszékben, na de az örökmozgó Cosette és a mindig szinte hiperaktívnak tűnő Mike?

- Hát, ez esetben a legszebb hely amit javasolni tudok, az Storforsen. Tudjátok, ott van a legnagyobb "vadpatak" Európában - mondtam direkt azzal a szóval a dühöngő folyamot, ahogyan még nyáron bemutatták nekem.
- Nekem megfelel - dőlt hátra a fotelben Mike és lábát is keresztbe tette.
- És persze ti is jöttök! - kacsintott a nő is.
- Hát, úgy tűnik, nincs más választásunk - mosolygott rám Antoine is. Végül is a hely nekem is a szívem csücske volt, hiszen amikor először megláttam, egyből beleszerettem a vad hullámokba és a gyönyörű, zöld erdőbe.

- De én még holnap dolgozom, szóval csak leghamarabb holnapután induljunk, oké? - vetettem fel utolsó kérésemet, amibe győzködés nélkül beleegyeztek.
A beszélgetés után a német gárda felállt és elindult a kabátok felé. Meglepetten néztem rájuk.
- Már mentek is? - kérdeztem.
- Persze, nem akarunk sokáig zavarni - húzta a szőkés barna vámpír széles vigyorra a száját.
- És hol fogtok aludni?
- Ne aggódj, már foglaltunk szobákat egy hotelben - nyugtatott meg Cosette, majd búcsút intve kiléptek az ajtón.
Antoine halkan mögém lépett és átkarolta a derekamat. Fejét vállamra halltotta és mély levegőt vett.

- Végre csak ketten vagyunk - dorombolta mély hangján, amitől rögtön tűzbe jöttem. 8 órás futkározás és talponállás ide vagy oda, ha imádott vámpírom így közelít felém, nem tehetek ellene semmit.

- Legalább hadd zuhanyozzak le - suttogtam fülébe és erre kicsit lazított az ölelésén. Óvatosan megfogtam csuklóit, és lefejtettem derekamról azokat az erős, védelmező karokat. Apró csókot nyomtam szájára és beszaladtam a fürdőbe. A forró zuhany miatt nemcsak kipirosodott a bőröm, de sokkal puhább is lett, és a hajamról is bőven csöpögött a víz. Egy bolyhos, fehér törölközőt csavartam magamra, és még jócskán vizesen, felpezsdült vérrel léptem át hálószobánk küszöbét.
Antoine szája enyhén szétnyílt, ahogy kicsit sem palástolva végignézett rajtam. Tétován léptem közelebb hozzá, mire feleszmélt, kiült az ágy szélére, és szemből az ölébe húzott. Karjaimat a nyaka köré fontam, és miközben forró csókot loptunk egymástól, a törölköző megadta magát, és a combomon kötött ki. Nem sok időbe telt, hogy a ruháktól megszabadultan feküdjünk az ágyon, és egy mámoros éjszakával újra és újra boldoggá tegyük egymást.

Másnap, mikor felébredtem, Antoine még mindig ölelt. Egyenletesen lélegzett és az arca is nyugodt volt, csak hosszú, fényes fekete haja volt kissé összekuszálva. A takaró is csak félig fedett minket, és én még mindig belepirultam az este történtekbe. Azonban bármennyire is szerettem volna még mellette-rajta-vele heverészni, itt volt már az ideje, hogy felkeljek. Ma ugyanis kivételesen reggeltől estig kellett bent lennem.
Egy gyors zuhany és öltözés után még óvatosan nyomtam egy puszit a még mindig alvó vámpír szájára, és elégedetten nyugtáztam magamban, hogy ma kivételesen nem ébresztettem fel a készülődésemmel.

A Pentrytbe érve gyorsan felvettem pincérnői egyenruhámat, és miután minden készen állt, megkezdtük a mai munkanapot is. Igazából semmi különleges nem történt sem délelőtt, sem kora délután, sőt, mondhatni meglehetősen kevesen voltak, elvégre is a karácsony már a nyakunkon volt, és a legtöbben inkább otthon, a szeretteikkel töltötték el az idejüket.

Olyan 5 óra körül egy fura fazon állított be. Mikor belépett csak futólag néztem rá. Bőrkabátot és széles karimájú cowboy kalapot viselt. Azt hittem, menten elröhögöm magam. Egy sötét sarokba ült le, én pedig fogtam a tollamat és a kis jegyzettömbömet és egy apró vigyorral indultam el felé.
- Mit hozhatok? - tettem fel a kérdést svédül, mire csak egy "Sorry, I don't speak swedish" -t kaptam válaszul. Egy kicsit ismerősnek tűnt a hang, bár meglehetősen rekedt volt. Még mindig nem vette le a kalapját, és még csak fel sem nézett rám, így az arcát nem láthattam. Angolul megismételtem a kérdést.

- A szörnyeteg fejét ezüst tálcán. A szörnyét, aki téged is azzá tett, Rebeka - szólalt meg magyarul, mire én falfehér lettem - A szörnyetegét, aki elrabolt tőlem!!
Nemcsak a hangját emelte meg, hanem a fejét is, és végre megláttam azt az arcot, amit soha az életbe nem akartam újra látni.

- Te meg mit keresel itt? - próbáltam hátrálni, de Daniel elkapta a csuklómat. Erősen megszorította, és ha még mindig ember lettem volna, biztosan felszisszenek a fájdalomtól.
- Téged! És a Maluont, akit ki fogok nyírni! - már majdnem kiabált, és a konfliktust látva Zian már el is indult felénk. Én egy erőteljes mozdulattal kicsavartam csuklómat a kezéből.

- Tűnj el az életünkből! Én már nem vagyok Rebeka, Rosette vagyok, teljesen független tőled és az emberektől! És ne merj a Antoine közelébe menni! - sziszegtem dühösen, és mielőtt reagálhatott volna, kínai pincértársam is megérkezett.

- Amennyiben nem képes úri emberhez méltóan viselkedni, kérem hagyja el az éttermet - mondta halk, de érthető hangon. Szemeiben gyilkos láng égett, olyan, amit még én sem tudtam mire vélni. Daniel azonban felállt és elindult kifelé.
- Úgy is elkaplak! - suttogta, hogy csak én halljam, majd becsukódott mögötte az ajtó.

- Jól vagy? - fordult felém Zian, és az előbbi gyilkos arckifejezés helyén már csak tiszta aggodalom ült.
- Igen, csak azt hiszem, telefonálnom kell - válaszoltam neki gyengén mosolyogva, majd besiettem az öltözőbe a mobilomért. Azt sem tudtam, kit tárcsázzak legelőször. Mindannyiukat figyelmeztetnem kellett, hogy valószínűleg több vadász is van a városban.

Végül mégiscsak Antoine-t hívtam először.
- Igen? - szólt bele a telefonba. Meglepett hangjából tudtam, hogy megzavartam munka közben, de ez most kicsit sem számított.
- Baj van - mondtam enyhén remegő hangon, és rögtön rájött, hogy komoly dologról van szó.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Megint feltűnt az... az a... - nem bírtam kimondani.
- Ki?
- Daniel. Itt volt az étteremben és megfenyegetett. De szerencsére jött Zian és kiküldte. És... elsősorban Téged akar megölni... Szóval kérlek légy óvatos! És figyelmeztesd Mike-ékat is, hogy ők is résen legyenek!
- Rendben... Ne aggódj, szólok nekik. És érted megyek.

- Ne! - mondtam hangosabban, mint szerettem volna - lehet, hogy itt lesz, és nem akarom, hogy veszélybe kerülj!
- Én éltem már több, mint 180 évet vagy Te? - emelte meg ő is a hangját, de tényleg csak alig - Szerinted én nem aggódom érted?

Éreztem az elkeseredettséget a hangjában, és megjelentek az első könnycseppek a szememben.
- Én... Sajnálom... Én tényleg csak nem akarlak még jobban bajba keverni... - szipogtam.
- Na, ne sírjál... Kérlek... És kitalálok valami megoldást, amivel mindketten megelégedhetünk, és visszahívlak, rendben? - mondta megenyhült hangon, mire én csak egy alig érthető "rendben"-nel válaszoltam, majd letettem a telefont.

Már csak 10 perc volt a zárásig, és végre megszólalt a telefonom.
- Szia - szóltam bele.
- Szia - válaszolta kedvesen - Cosette megy érted, elvisz a hotelbe, és majd onnan hozlak haza. Így neked is megfelel, ugye?
- Persze... De... Ugye nem vagy mérges rám? - kérdeztem bátortalanul.
- Azért csak nem lehetek mérges rád, mert aggódsz értem, nem? - szinte láttam magam előtt halvány, kedves mosolyát.
- Örülök neki! - derültem jobb kedvre.
- De azért siessetek ám! És az elkövetkező napokban egy percet sem fogsz egyedül tölteni, akár tetszik, akár nem - mondta bársonyos hangon.
- Ha Te leszel az, aki folyamatosan velem lesz, akkor tetszeni fog! - nevettem fel, majd elköszöntünk egymástól, és mivel munkaidőm lejárt, átöltöztem és mivel nem akartam egyedül kilépni az utcára, Ziannal együtt vártam Cosette-re.

Mikor megláttam a már közeledő nőt, még munkatársam felé fordultam. A sötétbarna szemekbe nézve mondtam köszönetet a mai segítségéért.
- Ugyan, semmiség - mosolygott zavartan.
- De én mindig csak problémát okozok... - hajtottam le a fejemet, mire ő kezét fejemre téve összeborzolta a hajamat.
- Mondom, hogy nincs mit - majd az időközben megérkezett vámpírra nézett.
- Azt hiszem, ideért a barátnőd.
- Hello! - mosolygott a kék hajú nő.
- Ja igen. Cosette, hadd mutassam be a munkatársamat, Ziant, Zian, ő pedig itt Cosette.

A gyors bemutatás után még békés ünnepeket kívántunk, majd búcsút intettünk a kínai srácnak és a hotel felé indultunk. Eleinte csendben haladtunk, és minden mozgásra idegesen figyeltem fel magam körül. Nyugtalanságomat látva barátnőm megpróbált megnyugtatni.

- Ne aggódj, amíg engem látsz! Ha az a mocsok elő meri dugni a képét, megtudja, hogy ki is az a Jégkirálynő! - kacsintott rám, bár nem igazán értettem elsőre, hogy mire céloz.
- Miért, ki is az? - kérdeztem meg bátortalanul mosolyogva, mire büszkén magára mutatott.
- Természetesen én!

- Na, és akkor mi van? - mozdult meg valaki a sötétben. Bár rögtön láttam, hogy nem Daniel az, de mivel a kabátján ugyanazt a hímzést láttam, ami a vadászok medálján is látható, rögtön rájöttem, hogy mi bizony bajban vagyunk. Ijedt tekintettel néztem Cosette-re, aki viszont magabiztos, gonosz vigyorra húzta a száját.