- Na, és akkor mi van? - mozdult meg valaki a sötétben. Bár rögtön láttam, hogy nem Daniel az, de mivel a kabátján ugyanazt a hímzést láttam, ami a vadászok medálján is látható, rögtön rájöttem, hogy mi bizony bajban vagyunk. Ijedt tekintettel néztem Cosette-re, aki viszont magabiztos, gonosz vigyorra húzta a száját.

- Rosette, a következő sarkon van a hotel. A kapuban csak egy négy számból álló kódot kell beütnöd ahhoz, hogy bejuss. A kód 1848. A legfelső emeleten a 71-es szobába kopogj be! - mondta úgy, hogy csak én halljam meg. Az idegen vadász a háta mögül egy átlagosnál jóval nagyobb méretű pisztolyt vett elő és ránk szegezte.

- Fuss! - kiáltotta Cosette és odébb lökött. Én pedig csak futottam, ahogy a lábam bírta. Tudtam, hogy követnek. Az az egy vadász csak arra kellett, hogy különválasszanak minket. Már épp befordultam és már láttam a hotel épületét mikor is megbotlottam az egyik kiálló macskakőben és egy hatalmasat estem. Azt hittem, itt a vég. Két alakot láttam, ahogy már éppen előrántották a fegyvereiket és egyenesen rám szegezték.

Valami elszabadult bennem. A félelem helyét az életösztön vette át, és minden energiámat belefektetve rózsákat indítottam fejlődésük útjára.
A két növény támadóim lábától kezdett kinőni, és acélos szorítással tekeredtek rájuk.

- Azt hittétek, tényleg ennyire gyenge vagyok? - csúsztak ki akaratlanul a szavak a számon - Így alábecsültök egy vámpírt?!
A rózsák egyre jobban szorították ellenségeimet, akiknek már kiesett a fegyver a kezükből. Viszont amikor épp egy elégedett vigyorral akartam megadni nekik a kegyelemdöfést, ismerős illat csapott meg, ami sajnos nem Antoine-hoz tartozott. Egy pisztoly csövét éreztem a tarkómhoz nyomódni.

- Elkaptalak - hallottam meg a rekedt hangot. Bár tudtam, hogy a torokfájás miatt ilyen a hangja, és valószínűleg rettenetesen megfázott ebben a skandináv országban, valahogy mégsem tudtam kiröhögni.
A következő pillanatban csak egy csattanást hallottam és egy kezet éreztem a derekamon, majd egy szobában találtam magam.

- Antoine? - néztem fel meglepetten.
- Látod, ezért mondtam, hogy majd én elmegyek érted! - nézett vegyes érzelmekkel rám. Minden volt a szemében: düh, aggódás, indulat, megkönnyebbülés.
Szorosan magához ölelt, és ebből már teljesen megbizonyosodhattam arról, hogy a düh, amit az előbb láttam, nem felém irányul.
- Nagyon rám ijesztettél - súgta a fülembe.
- Sajnálom - bújtam jobban hozzá - de legalább már Te is tudod, milyen az! - folytattam, majd kiöltöttem a nyelvemet.

- Khm-khm - hallottunk meg egy torokköszörülést, és csak ekkor néztem jobban körül. Csakugyan nem a lakásunkba voltunk, hanem Mike-nál.
- Úristen Cosette! - kiáltottam fel, mikor a német vámpírra néztem - Ő még mindig harcol!
- Ne aggódj a jégkirálynőért - húzta félszeg vigyorra a száját a szőkés barna srác - De azért elmegyek érte. Pár perc múlva itt leszünk, addig is érezzétek otthon magatokat. Bár az előbb már úgy tűnt, ezt megtettétek - nevetett fel, én pedig jócskán elpirultam.

~~~

A szűk utcában teljes sötétség és csend honolt. Csak ketten álltak egymással szemben. A férfi szemében gyűlölet és pusztítás, a nő szemében pedig inkább egy kis szórakozottság csillant meg.
- Végre egy kis izgalom - szólalt meg Cosette - Már úgyis éppen eléggé unatkoztam.
- Nem tudom mire fel vagy ennyire magabiztos, vámpír - mondta gúnyos hangsúllyal a vadász.
A kék hajú nő lassan indult meg ellensége irányába, és minden egyes lépésével egyre viharosabbá és fagyosabbá vált körülötte a levegő. A vadász akaratlanul is hátrált egy lépést. Erre Cosette csak még szélesebbre húzta gyilkos mosolyát.
- Félsz a haláltól? - kérdezte halkan, de tisztán érthetően.
- Miért kéne? - kérdezte a férfi, de hangja már megremegett. A nő egyre közeledett felé, és már valóságos hóvihar tombolt körülötte. A férfi pedig újra maga elé emelte pisztolyát. A cső is megremegett, Cosette pedig odaért. Lazán tette kezét a fegyverre, és félretolta. Közel hajolt a vadászhoz.
- Még mindig nem félsz a haláltól?
- És a barátnőd? Ő már biztosan halott! Én csak a különválasztásotokra kellettem! - próbálta elterelni a témát - Ő már biztosan halott! Hárman is mentek ellene, köztük a főnök is!! Lehetetlen, hogy egyedül túlélje! - hadonászott idegesen.
- Sose becsülj le egy vámpírt az éjszakában. Még akkor sem, ha csak egy 17 éves lány, aki csak másfél hónapja tartozik közénk - majd kis szünetet tartott - És inkább arról beszélj, hányan vagytok még itt. Eddig 4 személyről számoltál be.
- Soha!! - kiáltotta a vadász, sarkon fordult és botladozva menekülni kezdett.
- Szánalmas - sóhajtotta Cosette, majd egy intésével a férfit megállásra késztette éppen abban a félig eleső pózban, ami menekülés közben jellemezte.
- Mi? Mi történik velem?! Miért nem mozdulnak a végtagjaim?! - forgatta szemeit jégbe fagyott testére.
- Alábecsültél. Alábecsülted a Jégkirálynőt - suttogta gúnyosan.
- Jégkirálynő?! De hát nincs is a fekete listán a neved!! Nem is vagy benne a száz legveszélyesebb vámpírban! - kereste elkeseredetten mentségét a már minden józanságát elvesztett férfi.

- Reine de Glace. Így már ismerős? - figyelte áldozata elnyúlt arcát - De nyögd már ki végre, kik vannak még veled! Hányan vagytok? Tízen? Húszan? Több?
- Reine de Glace... A hatodik... A hatodik... - mormolta maga elé a szavakat.
- Jézusom... Ilyen semmirekellő vadászt, sőt férfit én még 98 évem alatt nem láttam. Undorodom a fajtádtól - kezdett kiakadni már a vámpír is.
- .. a hatodik.. - majd Cosette utolsó mondatára egy pillanatra mintha visszanyerte volna méltóságát, és minden izmát megfeszítve felemelte a fejét. A nő szemébe nézve groteszk vigyorra húzta a száját - de ez még csak a kezdet!

Ahogy ezt kimondta, mellkasából egy kéz állt ki. Bronzszínű, hosszú, erős karmokban végződő kéz, melynek ujjairól lassan folyt le a vér.

- Mike, igazán nem kellett volna közbeszólnod! - vágott olyan arcot Cosette, mint egy 5 éves kisgyerek, akitől elvették a játékát.
- Bocsi, de már rossz volt hallgatni a zagyvaságait. És nem akartam, hogy összepiszkold a ruhád egy ilyen féreg vérével - húzta ki karját vigyorogva a halott vadászból a kölyökképű vámpír.
- Na, mert így szerinted nem fröcsélt le? - hangzott el az utolsó cinikus kérdés Cosette szájából - És Rosette-tel mi van?
- Jól van. Bár Antoine-nak közbe kellett lépnie, de amúgy nagyon helytállt a kiscsaj. Két vadászt simán leintézett volna, ha a harmadik nem lép közbe!
- Akkor jó - mosolygott megkönnyebbülten a nő, majd a holttest folyóba dobása után elégedetten mentek vissza a hotelba.

~~~

A kanapén ültünk, és fejemet Antoine vállára hajtottam. Mike már vagy negyed órája elment, és még mindig semmi hír. Csak csendben bámultam magam elé, és próbáltam felfogni a mai nap történéseit. Pont mikor már azt hittem, végre boldog, háborítatlan életünk lehet, megint közbe kellett lépnie. Magamban dühöngtem, és nem bírtam felfogni, hogy miért nem szakadhatok végre el a múltamtól.

Végre kinyílt az ajtó és először Cosette, majd Mike lépett be.
- Bocs a késésért! - mondta a srác, majd mintha mi sem történt volna, velünk szemben foglaltak helyet.
- Sikerült kiszednetek belőle valamit? - kérdezte meg kedvesem.
- Semmi lényegeset nem mondott. Mondhatni teljesen elbűvölte Cosette bája - kuncogott Mike.
- Pofa be! Nekem ciki, hogy ilyen nyámnyila alak akart az ellenfelem lenni! - duzzogott a nő - annyit bírt csak kinyögni hogy "ez még csak a kezdet"... Ekkora klisét...
- De most úgyis vakációzni megyünk, azután pedig csak kitalálunk valamit, nem? - vetette fel a német vámpír.

Még mielőtt válaszolhattunk volna, kopogtak. Egy pillanatra mindannyian elcsendesedtünk. Az ajtó kinyílt és legnagyobb megkönnyebbülésünkre Ansell lépett be.
- Elnézést a késésért - hajolt meg enyhén - de követtem a vadászokat, és az ifjúsági szállóba mentek.
- Rád mindig számíthatunk - terült el elégedett vigyor Mike arcán.

- Akkor még tudunk adni nekik egy kis búcsúajándékot, igaz? - csillant fel Cosette szeme is.
Én egész eddig csak némán ültem és néztem őket. Mikor ideértünk, még azt sem tudtam, hova legyek bűntudatomban, mivel őket is belekevertem ebbe az üldözősdibe. De ők nemhogy idegesek lennének, vagy haragudnának rám, hanem sokkalta inkább úgy tűnt, mintha élveznék a helyzetet. Elképedt arcomat látván felhúzott szemöldökkel néztek rám.

- Hát neked meg mi bajod van, Rosette? - aggódott értem Cosette - Talán történt valami, miután elküldtelek?
Majd főnöke felé fordult:  - Mike, nem azt mondtad, hogy remekül helytállt? Vagy hagytátok, hogy valami baja essen az én legkedvesebb barátnőmnek?! - mondta szikrázó tekintettel.

- Nem, dehogy is! - kiáltottam - Csak... Azt hittem, mérgesek lesztek rám, amiért belekeveredtetek ebbe az egészbe... - halkultam el egyre jobban.
Bűnbánó arcomat látván kiszakadt belőlük a nevetés, esküszöm, még a könnyük is kicsordult. Mivel ők nem tudtak megszólalni, Ansell fogott bele felvilágosításomba.
- Hidd el, ők örülnek ennek az egésznek. Ha nem lennének ilyen kis kitérők, az unalomba halnának bele... És ne aggódj értük, mindketten benne vannak a TOP10-be a vadászok feketelistáján.

- Ahogy mondod! Már a hatodik lettem! - nevetett Cosette - Úgy tűnik, sikerült lenyomnom a nővéremet, Corneliát!
Ez komolyan észvesztően morbidnak hatott, de mégis megnyugtatott, így végre visszatérhettünk az eredeti témához.
- Ansell, lennél majd olyan szíves, hogy intéznéd a taxit holnap reggel hétre? - szedte össze magát a szőkés barna vámpír.
- Természetesen - biccentett a halvány szőke férfi.
- És mi lesz a búcsúajándékkal? - hajolt előrébb a kék hajú nő.
- Nekem van egy ötletem! Egy igazi, skandináv ajándék! - kacsintott Mike, majd Cosette fülébe súgott valamit. A nő, ezt nem lehet szebben megfogalmazni, szakadt a röhögéstől.
- Ez tetszik! - mondta, miután rekeszizmai valamelyest lenyugodtak.
- De ehhez szükség lenne a te képességedre is, Antoine barátom! - nézett huncut vigyorral kedvesemre.