- De ehhez szükség lenne a te képességedre is, Antoine barátom! - nézett huncut vigyorral kedvesemre.

- Mégis mit akartok tenni? -már én is határozottan kíváncsi voltam.
- Ó, csak egy kis figyelmesség. Tudod, itt Svédországban meglehetősen hideg van, és szerintem nem készültek fel eléggé a -20 fokra...
Ekkor eszembe jutott Daniel krákogó hangja, és helyeslően bólintottam.
- Ezért küldenénk nekik néhány sálat, esetleg sapkát is... - folytatta Cosette, de nem igazán értettem, hogy ebben mi a vicces.
- És persze mindezt egy jávorszarvas kíséretében.
Először Antoine-nal együtt elnyúlt képpel néztük őket, majd belőlünk is kiszakadt a nevetés.
- De mint tudjátok, egy lóméretű vadállatot nem lehet csak úgy végighurcolni a városon, ezért jól jönne a pillantás. Szóval Antoine, benne vagy? - nézett Mike a hófehér szemekbe.
- Persze - válaszolta visszanyerve komolyságát. Jobban belegondolva, még sosem láttam így nevetni. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy eddig sosem láttam vidámnak. Előttem mindig komolyan viselkedett, biztatóan vagy kedvesen mosolygott, néha halkan felnevetett, és volt, hogy boldognak tűnt. De ezt a fajta vidámságot még sosem láttam, ahogyan a barátaival nevetett. Mégis örültem annak, hogy egy ilyen arca is van.

A beköszöntő éjszaka azzal telt el, hogy először Cosette segítségével sálakat kerestünk, de mivel tényleg csak hármat találtunk, Antoine "elvitt minket vásárolni", és újabb adag téli ruhát szedtünk össze. Belegyűrtük őket egy nagy táskába, és mikor mind az öten készen álltunk, egy újabb pillantás segítségével a várost körülölelő erdőbe kerültünk. Itt sajnos magas hó volt, menni is alig tudtam benne. Kedvesem is csak kuncogva fogta a kezemet, de ez igazából nem csak nekem szólt, hanem mindannyiunknak, hiszen térdig süllyedtünk az erdő fehér takarójába.
De minden nehézség ellenére is, hamarosan találtunk egy kifejlett hímet. Bár sajnos tél lévén, agancsai nem voltak, de így is hatalmas volt.

- Ez pont jó lesz! - kuncogta Mike, majd megállított minket, és teljesen új formát öltött. Teste bronzzá vált, végtagjai megnyúltak, de mégis sokkal masszívabbak lettek, fülei hegyesen hátranyúltak, hátán denevérszárnyak nőttek, és végül egyáltalán nem hasonlított emberi alakjára. Még sosem láttam hasonlót. Csak elkerekedett szemekkel bámultam, ahogy felkapja a táskát, ugrál fáról-fára, néhány helyen repül, és hangtalanul elkezdi "felékesíteni" a jávorszarvast.

- Félelmetes, ugye? - nézett rám Cosette.
- Az - nyögtem ki.
- Der Sohn des Teufels - szólalt meg Ansell is - Ő az ördög fia.

Hamarosan elkészült Mike "mesterműve", és intett nekünk. Antoine elengedte kezemet, és inkább a derekamat karolta át, én Cosette kezét fogtam meg, ő pedig Ansellét. Egy pillantás után ott termettünk a visszaváltozott vámpír mellett. Erre a zajra persze már az ajándékunk is felébredt, és kétségbeesetten ugrott fel. Mike viszont jól belemarkolt az állat bundájába. másik kezével pedig Ansellbe kapaszkodott.
- Hányas szoba? - kérdezte meg Antoine.
- Kettes - húzta mosolyra a száját a szőke sofőr.

A látvány, amit csak pár percig élvezhettünk, szinte leírhatatlan volt. A szoba úgy 3,5x5,5 négyzetméteres lehetett, és berendezésként csak egy emeletes ágy, egy fogas és egy asztal két székkel szolgált. Daniel békésen aludt az alsó ágyon, amikor megérkeztünk. Alig fértünk el. Mike eleresztette majd három méteres hosszal és vagy fél tonnával dicsekedhető kedvencünket, aki először csendben meredt maga elé, majd mikor nem kifejezetten nagy agyába eljutott, hogy teljesen máshol van, össze vissza toporgott, ugrált, feldöntötte a fogast, és ezzel rögtön felébresztette a vadászt. Vicces volt, ahogy egy szál pizsamában azt sem tudta mihez kezdjen. Mikor meglátta a hatalmas állatot, majd a mi vigyorgó ötösünket, párnája alá nyúlt, és egy fegyvert rántott elő. Ekkorra mi viszont búcsút intettünk neki, és visszatértünk a hotelba.

- Ez jó móka volt! - jegyezte meg Mike.
- Ahogy meglátta a szarvast, hát azt az arcot sosem felejtem el! - fogta még mindig a hasát Cosette is.
- De itt az ideje, hogy menjünk. Akkor reggel 7-kor itt. Ugye? - fordította komolyra a szót Antoine.
- Igen - válaszolt Ansell, majd elköszöntünk, és végre hazamehettünk.

- Szörnyen fáradt vagyok - mondtam egy hatalmas ásítás után, immár otthonunkban. Antoine gyengéden végigsimított arcomon.
- Akkor menj gyorsan zuhanyozni, és majd én pakolok be holnapra, rendben? - ajánlotta fel, amiért nagyon hálás voltam.
- Köszönöm - néztem hófehér szemeibe és szorosan átöleltem. Ő is magához szorított és fejét nyakam mellé temette. Az éjfekete tincsek előreomlottak, de egyikünk sem mozdult. Már percek óta így álltunk, mikor halkan a fülembe suttogta.
- Nem zuhanyozni és aludni akartál? Mert ha csak még egy percig is így maradsz, nem fogom vissza magam!
- Jól van na, itt sem vagyok! - leheltem lágy csókot ajkaira, majd bementem a fürdőbe. Mint mindig, most is jól esett a forró víz, és talán egy kicsit fel is ébresztett. Miután végeztem, odamentem kedvesemhez, aki éppen az én ruháimat hajtogatta be egy bőröndbe.

- Segítsek? - térdeltem le mellé.
- Nyugodtan menj aludni. Nemsokára én is végzek - mosolygott rám, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Oké... - egyeztem bele, de tudtam, hogy egyedül úgysem fogok tudni elaludni. Szerencsére csak negyed órába tellett, hogy Antoine is mellém feküdjön. Éreztem az illatát és át akartam ölelni, de mivel tudtam, hogy ő is fáradt, nem akartam zavarni, így inkább alvást színleltem.

Legnagyobb meglepetésemre végigsimított oldalamon, fenekemen egészen a combomig, és közelebb bújva hozzám ölelt át. Éreztem forró lélegzetét a nyakamon, és a szívem őrült iramban vert.
- Tudtam, hogy nem alszol - eresztett meg egy huncut mosolyt, mire nem éppen neheztelve fordultam szembe vele, és kezdtünk bele egy szenvedélyes csókcsatával az éjszaka örömeibe.

Reggel sikerült időben elkészülnünk, és hét órakor már a hotel bejárata előtt álltunk. Ansell azonban nem taxit rendelt, hanem kocsit bérelt. Ezt csak azzal tudta indokolni, hogy mégiscsak ő Mike személyi sofőrje, és nincs az a taxis, akinek ezt a tisztséget átengedné. Ezen persze jót nevettem magamban, majd beszálltunk az autóba. A skandináv télhez alkalmazkodva a plusz reflektorok és a szöges kerekek is megvoltak, a kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy öten is kényelmesen elférjünk benne, így semmi okunk nem volt panaszra.

A másfél órás út alatt végig Antoine-nak dőlve pihentem, de azért néha a tájra is rápillantottam. Lassan elhaladtunk Piteå folyója felett is. Ennek a folyónak a különlegessége a rendkívüli lassú folyása, ugyanis még nyáron is állóvíznek lehetett nézni, így télen pedig teljesen befagyott, még csak jégtáblákra sem törött szét.
Egyszer csak Mike felkiáltott, és sikeresen mindannyiunkra szívbajt hozott. Vadul mutatott ki az ablakon és röhögött, és mikor mi is észrevettük, hogy egy jávorszarvast látott meg az erdőben, nekünk is eszünkbe jutott a tegnapi esemény, és mi is nevetni kezdtünk.

Utunk végén nagyot nyújtózva szálltam ki az autóból. Nagyot szippantottam a nagyon hideg, de rendkívül tiszta levegőből. Ahogy körülnéztem, rögtön megállapítottam, hogy hatalmas a különbség a nyári és a téli látkép között. Mindent hó borított, és a végtelennek tűnő fehérséget csak a hotel tipikus svéd, vörösre festett fala szakította meg.

A hely nem véletlenül volt öt csillagos. Pazar berendezés, makulátlan tisztaság, segítőkész személyzet. A második emeleten kaptunk szobát a folyóra nyíló kilátással. Miközben a vad vizet és a havas tájat csodáltam, Antoine halkan mögém lépett és gyengéden átölelt. Fejét vállamra hajtotta, nyakamba csókolt, és már gondolkodni is alig tudtam. Szembefordultam vele, és már éppen meg akartam csókolni, amikor kopogtak. Enyhe csalódottsággal hangomban szóltam ki, majd Mike lépett be egy laptoppal a kezében.

- Bocsi a zavarásért, de Rosette, nem segítenél nekem?
- Én? - nem tudtam elképzelni, hogy mire kellenék én. Ha a laptophoz kell, ne is álmodjon róla, hiszen érzékem van az elektronikus szerkezetek tönkretételéhez.
- Igen, Te. Találtam egy cikket, amit szeretném, ha lefordítanál - és miközben mondta, kényelmesen letelepedett a franciaágyra. Csak akkor vettem észre, hogy Cosette és Ansell is az ajtóban volt és most ők is bejöttek a szobába. Erre már csak megadtam magam.

- Na add ide - nyúltam a készülékért, majd hangosan elkezdtem mondani a lényegét - Tegnap éjjel egy jávorszarvast találtak a piteåi ifjúsági szállóban. Nem tudni, hogy a hatalmas állat hogyan kerülhetett oda, jelenlétét is csak akkor vették észre, amikor egy lövés dördült el az éjszakában. A vadat az egyik vendég lőtte meg, de szerencsére a lövedék éppen csak súrolta az állatot, annak így komolyabb baja nem esett, és miután az erdőfelügyelők kijöttek és elkábították a szarvast, ma reggel el is engedhették az erdőben. Az állatot meglövő turistával szemben azonban eljárás indult többek között illegális fegyvertartásért és orvvadászatért...

Mindenki felnevetett. Eredetileg csak egy tréfa volt a célunk, de még a végén sikerült Danielt rács mögé is juttatnunk. Persze tudtuk, hogy nem sokáig, hiszen a vadászok egyesülete biztos minden követ megmozgat majd, hogy kihozhassa onnan, de az ügyintézés biztosan eltart egy darabig.

- Hát, azt hiszem ez a mi karácsonyi ajándékunk, nem? - fejeztem be. Antoine mosolyogva karolta át a derekamat.
- De - mondta.
- Tényleg, amúgy ti meg szoktátok ünnepelni a karácsonyt? - jutott eszembe a kérdés.
- Nem kifejezetten - válaszolta Cosette - Tudod ez a megszületett a Megváltó, szeressük ellenségeinket, itt a Fényhozó nem igazán a mi világunk, hogy azokról a giccses angyalkákról és csillivilli cuccokról már ne is beszéljek.
- Ó, értem - hajtottam le enyhén a fejem. Én sem karácsonyozni akartam, de azért volt egy kis ünnepelhetnékem.

- Viszont ma este lesz itt egy elő-karácsonyi bál, a földszinti nagyteremben. Arra nyugodtan elmehetünk egyet ünnepelni - vigasztalt Ansell.
- És ha lennél oly kedves, és lennél a partnerem erre a bálra, akkor lenne egy meglepetésem is - suttogta a fülembe Antoine.
- Milyen meglepetés? - kérdeztem nagy szemekkel.
- Ha eljössz, akkor a bál végén megtudod - húzta félszeg mosolyra a száját.
- Miért csak a végén? - tettem fel a költői kérdést, amire tudtam, hogy nem kapok választ.

Délután egyedül maradtam a szobában, ugyanis kedvesemnek el kellett intéznie valamit, amiről nem tudhattam. Ezért figyelemelterelésképpen csak a bálon agyaltam és még azt sem bírtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Elvégre azt sem tudtam, hogy Antoine mit csomagolt el a bőröndömbe. Végül arra a döntésre jutottam, hogy az összes ruhát kiborítottam az ágyra, és legnagyobb meglepetésemre néhány olyan darabot is találtam köztük, amelynek létezéséről nem is tudtam. Az egyik ilyen volt például egy vörös, pánt nélküli kisestélyi, lágyan eső, fényes anyagból. Nem volt rajta semmi különösebb díszítés, leszámítva egy-egy fekete szalagot a tetején és az alján. Amikor felpróbáltam, csak annyit tudtam mondani: tökéletes.