Antoine csak estére ért vissza. Szokásához híven tetőtől talpig feketében volt, bár ezúttal haja össze volt fogva, csak egy-egy kusza tincs lógott arcába. Elégedett, már-már vágyakozó mosollyal nézett végig rajtam, majd karját nyújtotta.

- Mehetünk, Mon Chéri? - mondta olyan mély, simogató hangon, hogy legszívesebben nem belekaroltam, hanem rögtön az ágyra löktem volna, és az biztos, hogy legalább hajnalig nem engedtem volna pihenni. De ehelyett persze engedelmesen elfogadtam a felém nyújtott kart és legcsábosabb mosolyomat felöltve simultam hozzá.
- Örömmel.

Amikor a terembe leértünk, az már tele volt emberekkel. Pincérek járkáltak pezsgőspoharakkal a tálcájukon, a sarokban egy zenekar játszott, voltak cseverésző fiatalok és öregek, na és persze táncoló párok is. Egy kisebb férfikoszorúban észrevettem Cosette-t is. Széles vigyor húzódott a számra, miközben arra gondoltam, hogy hogy tud ez a nő egyszerre legalább 6 férfit maga körül szédíteni. Persze Ansellt sem kellett félteni, őt is két fiatal nő társaságában láttam meg, de amin mégis a legjobban meglepődtem, az Mike volt. Kivételesen tényleg elegánsan nézett ki, és a nyakkendője is igazi volt, nem pedig csak egy pólóra nyomtatott rajz, mint általában... És persze még a kölyökképével is fiatalabb és idősebb nőket egyaránt elbűvölt. Elmélázásomból újra a simogató mély hang ragadott el.

- Enyém leszel egy táncra? - kérdezte kaján vigyorral a kedvesem.
- Nem csak egy táncra - válaszoltam és míg az én egyik kezem a vállára tévedt, az övé a derekamat fogta, másik kezeinket pedig összekulcsolva kezdtünk bele a táncba. Utoljára még a tetőn álltunk így, és akkor még csak öt napja ismertem őt. Már akkor is eszméletlenül elragadott a hév ha csak ránéztem, nem beszélve arról, amikor csendben, szívünk ritmusára táncoltunk.

Most is ugyanaz az érzés kerített hatalmába. Egyre szorosabban bújtam hozzá, a tekintetem is már-már fátyolos volt, a zenét alig hallottam és egyedül csak Őt láttam magam előtt. Az én magas, nyúlánk testű, de széles vállú, hosszú, éjfekete hajú, hófehér szemű szerelmemet. Olyan volt, mint egy álom. Hallottam a légzését, a szívének a dobogását, éreztem az illatát, a keze szorítását és számomra minden más megszűnt létezni.

Este nyolctól fél egyig csak táncoltunk, érzékien, egymás tekintetébe merülve, szenvedéllyel ölelkezve. A végén már szinte mindenki más már kidőlt és ámuldozva figyelt minket. De lassan mi is úgy gondoltuk, hogy erre az éjjelre ennyi elég is lenne, és Antoine kezét továbbra sem levéve a derekamról kivezetett a folyosóra, majd amikor egy olyan helyre értünk, ahol senki nem láthatott minket egy pillantással el is tűntünk.

Kint voltunk a folyó partján, a hóban állva. Lassan nyúltam arcához, végigsimítottam rajta, majd kibontottam a haját, ami lágyan omlott vállára. Erre ő egy fának támaszkodott, és háttal fordítva magához húzott és átölelt. Ugyanígy álltunk akkor is, amikor először mesélt a vámpírok életéről. Vajon szándékosan csinálja, hogy az éjjel folyamán a megismerkedésünk óta eltelt összes percet felidézi?

- Gyönyörű a táj, nem gondolod? Most még a csillagok is mintha fényesebben ragyognának - nézett az ég felé, és ahogy én is arra tekintettem, egy hullócsillagot pillantottam meg. Most már volt kívánságom. "Örökre szeress!" - súgtam magamban, majd kedvesem óvatosan előrébb tolt, majd ellökte magát a fától, mélyen a szemembe nézett és lassan letérdelt elém. Zsebéből egy apró dobozkát vett elő, kinyitotta, és felém nyújtotta.

- Rosette, lennél szívből is a feleségem?

Megszámolni sem tudnám, hányszor képzeltem már el ezt a pillanatot, mióta Ansell azt mondta, hogy egyszer biztos igazából is feleségül vesz. De egyik elképzelésem sem érhetett fel ezzel a pillanattal. Az éjszaka, a csillagfény, a távolban alázúduló folyó, és ami a leggyönyörűbb volt: Antoine holdfénnyel átitatott, ragyogó tekintete. Éreztem, ahogy örömkönnyek gyűlnek a szemeimbe, amikor kimondtam az egyetlen szót, ami ajkaimra jött.

- Igen! - és kedvesem lassan az ujjamra húzta a kicsike ékszert, az aranygyűrűt egy apró gyémánttal. Még sosem láttam ennél szebb darabot. Amikor Antoine már teljesen felegyenesedett, gondolkodás nélkül ugrottam a nyakába és csak öleltem és nem akartam elengedni. Soha, de soha nem akarom elengedni!

~~~

- Mr Veisz, ön bár még csak ma került ide, máris látogatója van! - nyitotta ki az előzetes letartóztatásban lévők számára fenntartott cella ajtaját egy rendőr, majd igaz, hogy bilincsben, de átkísérte a fiatal letartóztatottat abba a helyiségbe, ahol a rabok ügyvédjükkel vagy hozzátartozóikkal beszélhetnek.
A sötétszőke hajú, még mindig erős torokfájással küszködő fiú látogatójával szemben foglalt helyet. Miután az őr otthagyta őket, a látogató szólalt meg.

- Daniel, ugye? - tette fel első kérdését, mire az csak igenlően morgott.
- Én Zian Li vagyok, a svédországi vámpírvadász szervezet norrbotteni szekciójából.
- Te is vadász vagy? - szólalt meg lenézően - Mégis, hogy lehet egy pincér vadász is egyben?
- A vadászat családi örökség, de abból nem lehet megélni - tisztázta a kínai srác.
- És az hogy lehet, hogy egy vámpírral dolgoztál, és mégsem likvidáltad? - csattant fel Daniel.
- Talán úgy, hogy nem tudtam, hogy vámpír?! Lehet, hogy Rosette új volt, de mióta munkába állt, nem volt eltűnés vagy különös haláleset a városban!
- És még akkor sem esett le, amikor megjelentem?! - lett egyre ingerültebb.
- Mégis, honnan az istenből kellett volna tudnom? Én csak annyit láttam, hogy valaki zaklatja a pincérnőnket! És amúgy ís, mi a frászt keresel itt? Neked Magyarországon van a hatásköröd, nem pedig itt! - kezdte Zian végleg elveszteni a türelmét.
- Ez a küldetésem. És ha megbocsátasz, sietnem kéne, hogy befejezzem. Vigyél ki innen!
- Milyen küldetés? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Az nem a te dolgod.
- Hát, akkor itt maradsz, és meg is érdemled, ha annyi eszed volt, hogy egy jávorszarvast akartál kilőni vacsorának - gúnyolódott az ázsiai.
- Azt is ők tették! Az a mocskos Maluon!

- Szóval, mi is a küldetésed? - húzta hamis mosolyra a száját.
- Hát ha ennyire tudni akarod... Ismered a szabályzatot: minden vámpírnak halnia kell. Amennyiben egy vámpír rendszeresen gyilkol, előrébb kerül a fekete listán. Valamint ha betölti a 100. évét, szintén feljebb kerül. 200 után szintén, és így tovább. De ha másvalakit is vámpírrá tesz, az tömeggyilkossággal ér fel, rögtön el kell pusztítani! Ezért azt a küldetést kaptam, hogy a Malount megöljem, Rebekát vagyis Rosette-t pedig magunk mellé állítsam, hogy aztán kísérletként vadászként használhassuk.

Ziannak először majdnem a padlóra esett az álla, majd nevetésben tört ki.

- És mégis hogy gondolod, hogy Rosette vámpírvadász lesz?!
- Egyszerű. Mielőtt az a szörnyeteg elragadta tőlem, a barátnőm volt, már majdnem egy éve!Tudom, hogy valahol a szívében szerelmes belém, és csak az a Maloun az, aki valamilyen vámpír trükkel a hatása alatt tartja! - magyarázta egyre nagyobb beleéléssel a magyar vadász.
- Hát, te nem vagy komplett. A vámpíroknak sincs olyan képessége, hogy más élőlényekre hatással legyenek. És biztosíthatlak róla, hogy Rosette csakis és kizárólag a férjét szereti - jelentette ki.

- Hallgass és vigyél ki innen! Még a végén meglógnak, és megint egy csomó időmbe telne újra rájuk bukkanni!! - csapott az asztalra Daniel.
- Kellemetlen, két okból is. Egyrészt az, hogy kihozzalak innen, még a szervezet segítségével is hosszabb időt vesz igénybe, és mire a fegyveredet visszakapod, beletelik két hétbe is. A másik hírem pedig az lenne, hogy Rosette még a megjelenésed napján elköszönt, és bejelentette, hogy költözik.
- Hova? - pattant fel a székről, és erre már az őr is fenyegetően indult meg felé.
- Nem tudom pontosan én sem. Egyrészt említette, hogy délebbre megy, talán Stockholmba, de azt sem tartotta kizártnak, hogy odébb megy eggyel, Finnországba - hazudta Zian.

Az őr megérkezett és visszavitte Danielt az őt megillető cellába.

- Hát, ezzel meg is volnék. Most szereztem néhány nyugodt hetet neked, Rosette, remélem örülsz neki - mondta maga elé és elégedett vigyorral az arcán hagyta el a rendőrséget.

~~~