Míg Sesshoumaru Nagyúr gondolataiba mélyedve várt a támadáshoz legmegfelelőbb alkalomra, csatlósa, Yaken a feldúlt falu szélén ébredezett. Rinnel délelőtt tévedt arra. A kislány - nagy örömére - találkozott Kagoméval, akit felettébb kedvelt. Yaken ezt persze nem igazán díjazta, de a Nagyúr parancsa - mielőtt körükből távozott - világos volt: Rin lett a főnök, neki meg vigyáznia kellett a halandó gyermekre...
A rablóbanda a morcos apró démonon éppen úgy átgyalogolt, ahogyan Nagyura szokta. A megviselt Yaken már csak arra eszmélt, hogy Ura érkezett, és a szokott modorában Rin hollétéről érdeklődött - a kábult kis zöld fickó pedig csak hebegett-habogott. Nyugat Nagyura elégtelennek találván a válaszát - ezúttal is, mint már oly sokszor - a fejére lépett. A gnóm belapult az anyaföldbe, Sesshoumaru pedig körülszaglászott a környéken. A sűrű köd híresen jó orrát használhatatlanná tette, így ösztönében bízva indult meg az erdei ösvényen. A köd ellenére a keskeny csapáson felfedezte a banda nyomát. Így a levegőbe emelkedve megelőzte őket. Úgy gondolta, ha Rint elvitték, azért fog ölni. Ha nem ők vitték; akkor a szétdúlt falujáért áll bosszút. Csak neki van joga a saját birtokán ilyesmit tenni - és ha ezt elintézte, utána keresi meg a kislányt.
Morogva változott szellemgömbbé, majd alkalmas kilátóhelyként a magas sziklát választotta. Erre kell jönniük. Nincsen más út...

A délután egy kis csapatot is úton talált. A faluba igyekeztek. Legelöl egy vörös öltözetű, hosszú, fehér hajú, feje tetején két kutyafület viselő egyén haladt. Leginkább a fák tetején ugrált, és hamar lehagyta a többieket. Egy vékony, fekete hajú lány a démonvadászok szokott fekete öltözékét viselve követte, egy szerzetes és két érdekes lény társaságában. A lények egyike egy rókadémon kamasz volt, a másik egy fura, kétfarkú állatka, amely leginkább macskára emlékezetett.
- Inuyasha, várj meg minket is! - kiáltott a kutyafülű után a lány.
- Rossz előérzetem van. Inkább előremegyek. Még Kagoménak baja esik... akkor pedig ki találja meg az ékkőszilánkokat?!
- Rendben. Követünk! - bólintott a lány, majd hátraszólt a "macskának":
- Kirara! - mire a lény változni kezdett. Egyre hatalmasabbra nőtt, igen rövid idő alatt. A csapattagok a hátára kapaszkodtak, hogy a levegőbe emelkedhessenek. Eközben a szerzetes egyik keze "eltévedve" a vadásznő formás hátsóját markolászta. A lány dühösen fordult felé:
- Miroku! - üvöltötte felháborodva, és visszakézből lekevert egy hatalmas pofont a fiúnak. Annak arcán tisztán vöröslött a lány egész tenyérlenyomata, és zavartan, de vigyorogva tapogatta az ütés helyét. Majd elterelve önmagáról a figyelmet, megszólalt:
- Mindjárt utolérjük Inuyashát! Ott van! - mutatott egy piros foltra, mely sebesen ugrált fáról-fára.
- Füstöt és vérszagot érzek! - szólalt meg hátul a rókadémon.

Ezzel egyidőben Kirara is nyugtalanná vált. A fákon közlekedő Inuyasha pedig még nagyobb sebességre kapcsolt.
- Nézzétek! Ott! - szólt a lány, előremutatva. Kissé előbbre, alattuk egy falu füstölgő romjaira láttak.
- Jaj, ne! Kagome! - kiálott fel a róka - Sango, ugye nem történt baja?!
A démonvadász lány kissé tétovázva válaszolt:
- Remélem, nem, Shippou! De ebben a faluban kellene vele találkoznunk...
- Nézzétek! Köd ereszkedik alá. Utol kell érnünk Inuyashát, és együtt maradni, mert akkor elszakadunk egymástól. - jegyezte meg a Miroku névre hallgató szerzetes.
- Igazad van. - bólintott Sango, és hamarosan a piros haorit viselő féldémon mellé értek. Őt is felszedték Kirara hátára, majd kisvártatva landoltak a rommá lett falu mellett.

A füstölgő halom mellől épp akkor állt fel tántorogva Yaken. A kis zöld démon a fejét fogta, miközben keresgélte kétfejű botját. Amikor meglátta, megkönnyebbült. Mielőtt azonban érte nyúlhatott volna, Inuyasha a botra lépett, és kardja hegyével megállította a gnómot.
- Addig nem kapod meg, míg nem mesélsz...
- Tessék?!
- Mi van, Yaken?! Nagyot hallasz? Talán csak nem te engedted szabadon a bot erejét?! - vicsorgott rá a kutyafülű.
- Nem - vinnyogta a kérdezett - mi csak erre jártunk Rinnel, és akkor támadták meg a falut.
- Kik?! - bökött felé Inuyasha, további beszédre ösztökélve a rút kis varangyot.
- Halandók. Rablók - nyögte.
- Mit tudsz Kagoméről? - fogta vallatóra most már Sango is.
- Elvitték. Rinnel együtt... - nyöszörögte Yaken - Nagyuram már a nyomukban van.
- Gondolom, megdicsért, amiért ilyen ügyesen vigyáztál a kislányra! - jegyezte meg Miroku, kitalálva, hogy Sesshoumaru nem volt jelen az incidens alatt. Yaken erre ösztönösen megtapogatta laposra tiport ábrázatát, mire Sango, Miroku és Shippou a baj ellenére összevigyorogtak.
- Ne fecsegjetek! Utánuk kell menni! - morrant rájuk a hanyou - meg kell előzni a bátyámat. Mindenkit le fog gyilkolni, amíg Rint menti.
- Ennyire még ő sem lehet gonosz! - reszketett meg Shippou, miközben az előbbi derűnek még az árnyéka is gyorsan tovatűnt pofijáról.
- Kitelik tőle. Ha másért nem, hát azért, hogy engem bosszantson...
- Az neked csak bosszúság, ha Kagome meghal?! - háborodott fel Sango, de a kutyafülű addigra otthagyta őket, és a környéket fürkészte, nyomok után kutatva. A köd már beborította őket, amikor Inuyasha visszatért.
- Megtaláltam! Arra mentek! - mutatott az erdei út felé, de a párán keresztül azt nem látták.
- Ez az átkozott köd! Amíg fel nem oszlik, várnunk kell. Csak nehogy késő legyen!
- Amíg várunk, enni kellene valamit. Az előbb még láttam arra egy épen maradt kunyhót - jelentette ki a lány.
- Addig sem ázunk - bólintott a szerzetes, majd együtt indultak el a jelzett irányba. Shippou megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megtalálták. A kis épület tényleg egyben maradt, és a tűzhelye is, ami csakhamar kellemes meleget árasztott, amikor fával megrakták, és begyújtottak. Sango teát készített, hozzá a tarisznyáikban hozott élelmet fogyasztották. A köd csak nem akart oszlani, és már sötétedett. Úgy döntöttek, ott éjszakáznak.
Inuyasha morgolódott, de valóban nem indulhattak bele csak úgy a vakvilágba...