Sesshoumaru eközben az erdő fái között rejtőzve figyelte a rablóbandát. Azt már rég megállapította, hogy közöttük nincsen más, csak halandó. Ennek ellenére egy furcsa erő gyenge villódzását érezte, mintha valaki - talán egy démon - a halandók egyikének cselekedeteit befolyásolná. Ez nem az ismert jelenlét érzése volt, hanem valami új, nyugtalanító és ösztönös veszélyérzetet keltő. Ezen kívül a Shikon gyöngy sem lehetett... Annak erejét nem egyszer érezte már - ez annál sokkal másabb volt.
Gyanakodva hunyorította össze zöld szemeit, és minden érzékét a lehető legélesebbbre állítva vizsgálódott körül.
"Nincs démon a közelben. A gyöngy szilánkjai sem - kivéve, amit Kagome rejteget magánál." - állapította meg - "Ebből is látszik, hogy az egész csapat halandó. Egy démon rég észre- és elvette volna a szilánkokat."
Éles szaglásának és hallásának hála, pontosan tudta, melyik ningen merre tartózkodik. A völgy bejáratainál két-két őr strázsált. Nemrég váltották őket. A foglyok őrizete újabb két személyre volt bízva. Hiszen a gyenge lányok két tagbaszakadt haramia ellen mit tehettek volna?!
"Szánalmas!" - gondolta a démon, kegyetlen mosollyal az ajkán, amikor a többi bandita felé figyelt. Azok épp a lerészegedés kezdeti stádiumánál tartottak. Hangosan vitáztak arról, hogy melyik lányt válasszák prédának, mire a vezérük csak annyit mondott, hogy elfogynak, mielőtt pénzzé tehetnék őket. A többség morgolódva, de eltekintett a könnyű esti szórakozástól. Hárman azonban sutyorogva vonultak félre. Az inuyoukai minden szavukat kiválóan hallotta. A három ármánykodó engedetlen arra várt, hogy a többiek lerészegedve elaludjanak, és hogy a foglyok őreit majd ők váltsák. Már rég volt egy kiszemeltjük - a jövőből jött miko személyében.
Sesshoumaru azonnal felismerte: számára nemsokára eljön a cselekvés ideje... meg kell akadályoznia a három halandót  abban, hogy tervüket véghezvigyék. Csendes árnyként húzódott közelebb.
A gyenge erő-fellobbanásokat most is érezte, és már ki is tudta szűrni, melyik halandótól jött. A vezér volt az. A démont nem lepte meg különösebben a dolog. Ha valakit befolyásolna, ő is a csapat fejével tenné azt. Mindössze annyi volt a szokatlan, hogy Naraku módszerétől eltérően itt nem volt semmiféle szennyezett kristályszilánk. Nem. Ez most kivételesen nem rá vall! Ismeretlen az ellenfél.

A rablócsapat hamarosan nyugovóra tért. Erre várt a három félrészeg. A rabok őreit ugyanis eddig nem váltották le, és azok türelmetlenül pillantgattak a tivornyázók felé. A két fickó ugyancsak megörült társainak, és gyorsan leléptek, hogy a maradékra rávessék magukat. Csakhamar hullarészegre itták magukat, és eldőltek, mint a zsák. A három martalóc vigyorogva bólintott.
Sesshoumaru nem tétovázott, cselekednie kellett. Kaján kárörömmel lépett közelebb. A ningenek még nem vették észre, pedig csak macskaugrásnyira állt tőlük egy vaskos fatörzs takarásában. Hiába... az alkohol eltompította amúgy is hitvány érzékeiket. Azok durván röhögve, akadozó nyelvvel hadoválva indultak Kagome és Rin felé, akik az óriási fa gyökerei közt húzták meg magukat éjszakára, kissé elkülönülve a falusi onnáktól.
A két lány rémülten riadt fel - amúgy sem nyugodt - szendergéséből, ahogy a banditák megálltak felettük. Megpróbáltak minél hátrébb araszolni tőlük, de a fatörzsnek ütközött a hátuk.
Kagome ekkor meglepve és reménykedve pillantott Rinre, aki hasonló tekintettel válaszolt. Ismerős illat csapta meg orrukat.
A kutyadémon már percek óta a vén tölgy roppant törzsének túloldalán rejtőzött. Amikor az egyik martalóc lehajolt, és erőszakosan felrángatta a mikot a földről, kilépett a fa takarásából.
A rablók döbbenetét kihasználva energiaostorával csapott le. A három gazfickó meg sem tudott nyikkanni, máris szanaszét repkedtek véres cafatjaik.
A Nagyúr mély, hideg hangján csendesen szólt:
- Rin, menjetek! Ah-Un majd vigyáz rátok. Itt van hátrébb, az erdőben.
- Köszönjük, Sesshoumaru-sama! - hálálkodott a kicsi. Kagome köszönetképp csak bólintott.
- Induljatok! - sürgette őket a démon mély, szenvtelen hangja, de Kagome esküdni mert volna, hogy mégis keveredett abba a hangba némi melegség...

A miko villámgyorsan hátrahúzta a kislányt a fák közé.
Sesshoumarut addigra már észrevették. Felettébb hatásos volt a belépője. A buta falusi libák eszelősen visongtak félelmükben, felverve álmukból a banda józanabb tagjait. Azok fegyvereiket felkapva rohantak felé, és megpóbáltak szembeszállni a jeges nyugalmú gyilkológéppel. A youkai már nem érezte azt a furcsa, vibráló erőt. Eltűnt, mintha nem is létezett volna. A démon tudata mélyén azonban ott motoszkált a kérdés: vajon mit érzékelhetett?!
Mindez idő alatt rendületlenül aprította a rablóhorda maradékát. Megvetően és undorral fintorgott, amikor a banditák vére a gyönyörű fehér prémre fröccsent:
- Ch... halandók! Szánalmas! Még össze mernek mocskolni! - morogta, majd egy mozdulattal újra hófehérré varázsolta prémjét. Eközben már szabályosan vérözönben gázolt. Senkit nem kímélt. Különös, smaragd - néha borostyán - szemei vörösen csillantak a rajta eluralkodó démoni energiától. Körülötte mindenki halott volt. Csak azt az átkozott bandavezért nem találta! Beleszimatolt a levegőbe.
- Hmm... még gyáva is. Már a völgy túlsó végén menekül. - állapította meg róla.
Két-három ugrással megelőzte a menekülőt, és váratlanul elébe toppant. Megvetően mérte végig:
- No lám! Vezér létedre a leggyávább vagy!
- Engedj elmennem, szellem! Nem bánod meg. Cserébe alkut kínálok!
- Kíváncsi vagyok, mit tudsz nekem felajánlani! - tűnődött a Nagyúr.
- Ezt a ládikát. Meg a szolgálataimat. Bármit megszerzek neked, amit csak akarsz!
- Amit akarok, megszerzem magamnak egy alantas halandó segítsége nélkül!
- Alkut akartál! - válaszolt pimaszul a fickó.
- Én?! Soha! Csak megkérdeztem, mennyire taksálod a nyomorult életedet! - szűkültek össze vörös szemei a felháborodástól.

Hirtelen újra felsejlett az az ismeretlen, vibráló energiaszerűség. Sesshoumaru kissé hátrébb lépett, készenlétbe helyezve kardját.