Mit teszel, ha elragad a szenvedély? Ha magával sodor a vágy, hogy egy legyél közülük? Megéri-e feladni azt mi eddig részed volt, s bele kezdeni egy új létbe? Megéri-e a napot a holdra, az életet a halálra cserélni, s elveszni a sötétben? Feladod-e, mit eddig szerettél, egy új szerelemre, hogy örökké élhess? Ha örökké élnél… ha megtehetnéd, mit más nem… ha látnád a halált, s nevetve mennél el mellette… MIÉRT LENNÉL?

Kezemben volt a döntés… éltem vele… s most itt vagyok… hogy ki vagyok én? Mit keresek a lét eme oldalán? Mit adtam fel a szerelmért, s mit vesztettem érte?

Lásd halandó, mi az éjszaka… lásd át az én emlékeimen, milyen, ha a döntés megöli a lelkedet, ha a félelem berágja magát a szívedbe. Egy nagy titkot fedtem fel, azzal, hogy éltem… de sosem bántam meg.

Belekiáltottam az éjbe, hogy mindenki hallhassa: DÖNTÖTTEM!

Úgy gondolom, mindenki életében, eljön az a döntés, hogy változtatsz-e vagy megfutamodsz, egyszer adatik meg… jól gondold meg!

Tanulj az én életemből, s dönts jól… hogy ne sírj azután, mit áldoztál fel érte…

 
Embernek születtem, egyszerű, hétköznapi, lényegtelen hangyának. Unalmas napjaim levegőjét már 18 éve szívom, s már fulladozok tőle. A tanáraim utálnak, teljes joggal, ugyanis mindig kívülálló voltam, okoskodtam, neveletlenkedtem. Mondhatni az iskola legneveletlenebb diákja voltam, önfejű és csökönyös, aki arra megy, merre az orra húzza. Édesanyám 10 éve meghalt, apával és drága öcsémmel élek együtt, aki 11 éves. Apa orvos. Ergo: sok munka, kevés szabadidő, s kire lehet sózni a kölyköt? Na, kire? Hát, a drága, egyetlen szájalóra, tehát: rám. Mivel állandóan a törpét kell vigyáznom, nagyon kevés szabadidőm maradt, szinte semmi, de nem is bántam a vége felé annyira...

Rengeteg estét töltöttem az öcsémmel a karomban, az ablakon kifelé bámulva, hogy na, mi lehet ott kinn? Vár rám még valami, vagy ennyi lenne az életem?

Nem tudtam vár-e rám valaki ott kinn.  Vagy örökre a sötét tudatlanságba vagyok zárva? Vártam valamit, egy reménysugarat, vagy valamit, ami kijózanít az unalmas világból, mert sejtettem, hogy nem ez lett nekem szánva…

Az iskolában, mint már említettem, fura bogárnak számítottam, de végül is tiszteltek és kedveltek engem a barátaim, a többiek, mert nem adtam be a derekamat a tanári fegyelemnek, sőt harcoltam ellene. Gyakran kötöttem ki az igazgatói irodában, s ekkor vettem elő ártatlan bárányka című tekintetemet, s ha ez még se,  jön be a nyerő, azaz apám!

Nem hiába mondják: az alma nem esik mesze a fájától… apám szintén rühellte a tanári karomat, mivel azok 3 év óta sem fogták fel, hogy a hajam EREDETI! És hogy miért nem tűnik eredetinek? Furcsa barna vagyok, a vörös árnyalatai csillognak a fürtjeimben, hogy mindenki azt hiszi festettem, szemöldököm, gesztenyebarna, íves, szemem egyszerű, lényegtelen, unalmas zöld. Bár sokan állítják, hogy ezüst derengéseket látnak benne… ilyenkor az illető képébe röhögök, majd ott hagyom.

Igen, kislány koromban én is azt hittem, bírok valami különleges képességgel, erővel vagy akármilyen nyavalyával… de nem! Egyszerű ember voltam, s ezt elfogadtam.

Mint, minden normális, 18 éves, iskolabéli barátnőmnek, nekem is volt pasim akkoriban. Az iskola réme, de csak utánam. Én vittem a pálmát! Ha betörik az agyatlan elsősök tantermének fala, arról csak is én, Donna Harley, tehetek. 

Szóval, a fiú, amolyan barát volt számomra, szerettem vele lenni, de hogy szeressem? Nem ilyen párról álmodoztam…

A barátnőim viszont oda voltak érte, s szidtak, hogy nem törődtem vele többet… "Há, bocs, kölcsönadjam?"

Öcsém, Peter, nagyjából rendes gyerek volt a maga zizzent dolgaival… mit ne mondjak, nagyon szerettem, néha anyunak szólított, s habár ilyenkor leszóltam, belül igazán jól esett. Kis korában gyakran felsírt, s engem követelt, hogy aludjak mellette, azzal az indokkal, ha nem maradok ott, elviszik a szörnyek… hát nem édes?

 
Esős vasárnap volt… akkor azt hittem, talán a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem… de ez csak az ízelítő volt a keserűségekből. Már megint az ablakomban ücsörögtem, felhúzott lábakkal, és bámultam kifelé a fejemből, bele az esőbe, vártam valamit. De mit? Peter, mint a rendes gyerekek, tévét nézett a földszinten, apa megint sehol…

-         DONNA! – csendült az elmés felkiáltás a földszintről, s én szemeimet forgatva letrappoltam a kölyökhöz.

-         Na mi van majom? – vetettem oda, félvállról. Peter nyöszörögve a tévére mutatott a földön ülve. Leültem mellé, az ölembe vettem és úgy néztük. Mint minden rendes gyerek, aki tévét néz, ő is horrort bámult. Orromat göndörkés, barna hajába fúrtam. Anya illatát jutatta eszembe, s jól esett a közelsége.

-         Figyelj Donna, most jön Esme, hogy megölje a férjét… - én csak a szemeimet forgattam.

-         Te, ha már kívülről fújod, minek kellek ide én? – nyöszörögtem, jobban szerettem volna esőt bámulni, mint egy dühös feleséget, aki lecsapja a férje fejét. Szerencsére a filmnek hamar vége volt, de Peter nem eresztett, nekidőltünk a kanapénak, s bámultunk a falra. Peter hirtelen rám emelte barna tekintetét, mi fűszerezve volt a gyermeki ártatlansággal. Nézte, le-föl süllyedő mellkasomat, kifejezéstelen arcomat, majd szóra nyílt ajka.

-         Donna?

-         Hm? – böktem felé orrommal. Tűnődően fürkészte arcomat. Nem tudta felkapom-e a vizet, ha megkérdezi, vagy csak nyekeregni fogok rá? Éreztem rajta a zavart, s ez kicsit idegesített, így hát egy laza mosollyal nyugtáztam, hogy kérdezhet. Megnyalta száját.

-         Te hiszel a vámpírokban? – azt várta, hogy kiborulok a kérdésen, de csak nagyot sóhajtottam, fejemet hátra vetettem a kanapén, s lehunytam a szemem. Hogy hiszek-e? Nem tudom, azt se tudom, hiszek-e egyáltalán valamiben… hisz, a hit mihez vezet? Semmihez… mosolyogtam, mikor visszanéztem Peter kíváncsi arcára, fél kézzel magamhoz vontam.

-         Gyere ide majom… - sutyorogtam, s megborzoltam a haját. – Te hiszel benne?

-         Nem tudom, épp ezért kérdezlek téged… - suttogta a tenyerébe.

-         Döntsd el te… én nem tudok miben hinni. A vámpírok… - itt megakadtam. Tulajdonképpen mit is akarok a gyerekkel közölni? Hogy jó reggelt a rideg valóságban? Hülyeség… - Ha szerinted léteznek, akkor úgy van… ha nem, akkor meg nem… - vágtam rá az egyszerű választ.